A harci dobokat, amelyekkel Bush elnök és csatlósai dübörögtek a fülünkbe,
a rombolás képei követték, majd a káosz, amely az orgyilkos állam drámai
bukására következett. Lehet, hogy Szaddam Husszein egy ilyen állam szélsőséges
példáját erőltette a népére, de a "felszabadításért" fizetett árat, és
a "velejáró járulékos károkat" nehéz politikai, társadalmi, gazdasági és
kulturális tekintetben felmérni. A zsarnok bukása ezreket rántott magával,
és feltárta Irak összetett, vegyes társadalmának vallási és etnikai konfliktusait.
A békét elérni sokkal nehezebb, mint megnyerni egy hadjáratot nem egészen
három hét alatt. Egy illegitim elnök illegitim háborúja nem érte el állítólagos
céljait - a hírhedt tömegpusztító fegyverek megtalálását, a demokrácia
megteremtését Bagdadban -, és láthatólag nem is fogja.
Az arab utca emberének reagálása erre a morálisan védhetetlen
háborúra mélyről jövő és rezignált volt. Olyan mélyről jövő, amilyen a
hispán világ reagálása lett volna arra, ha az USA hadigépezete rakétákat,
rafinált bombákat és "minden bombák anyját" hajítaná Havannára, Santiago
de Cubára, Cienfuegosra és Pinar del Ríóra, hogy elmozdítsa Fidel Castrót
a hatalomból és megteremtse egy elfogadható kubai demokrácia alapjait.
Akárcsak a gyarmati időkben, az arab utcákat ismét vér festi pirosra. A
brutalitás és a kifosztottság képei Ciszjordániában és a Gáza-övezetben
mára már elvesztették erejüket, mivel 1967 óta folyamatosan látjuk őket,
és átkerültek a banalitások birodalmába. Ami a Közel-Keletet és energiaforrásait
illeti, már semmin nem lehet meglepődni. Bush Jr. olaj-kereszteshadjárata
újrajátssza az apjáét az Öböl-háborúban, csakhogy tízszeresen pusztítóbb
technikai eszközökkel. A mindkét férfiú által megidézett "együttérző Isten"
kaliforniai pezsgővel koccinthat kiütéses győzelmükre!
Mint a régebbi időkben, a gazdasági és politikai uralomra való
étvágy ma is a teológusok nyelvén ölt kifejezést. Bin Laden és követői
fohászkodásai Allahhoz - mint kutyaugatás az éjszakában - kiprovokálják
az újdonsült keresztények fohászait ahhoz az Istenhez, amely dollárbankókon
küldi áldásait az amerikaiaknak. Mindazt, ami szeptember 11. óta történik,
az a bosszúálló és véres eszkatológia tette lehetővé, amellyel mindkét
fél átkozza a hitetleneket: bár az átkozódások ellentétes értelműek, mélységes
gonoszságukban mégis egyformák.
A kommunizmus bukása és a hidegháború lezárulása után könnyen
esett az iszlámra a Gonosz szerepe - ez érthető, ha tekintetbe vesszük,
hogy az iszlám démonizálása már több mint tizenhárom évszázada folyik.
Ahogy egy éles szemű megfigyelő megjegyezte: "Hogy elfogadtassa magát,
minden háború létrehoz egy propaganda-gépezetet. A keresztények és mórok
közötti kiterjedt háborúk a félsziget feletti uralomért hatalmas propagandisztikus
légiót hívtak életre a keresztény táborban." A propaganda-gépezet - amely
olyan jól működött az elmúlt fél évben - csak egy az iszlamofóbia számos
történelmi válfajából. A muszlim államok, amelyektől eleinte féltek, amelyeket
később megdöntöttek, s végül alávetettek, sosem vesztették el az elragadtatás
és a rosszindulat őket körülvevő auráját. Attól a naptól kezdve, hogy visszanyerték
függetlenségüket, és nemzetközi struktúrák integráns részeivé váltak, továbbra
is "egyszerre közeli és asszimilálhatatlan szomszédok" maradtak az európai
periférián.
A számos belső különbséggel, árnyalattal rendelkező Nyugat és
a hasonlóképpen sokszínű iszlám közötti viszony fokozatos normalizálódása
elmaradt, mégpedig számos okból. Az új független államok megőrizték a gyarmatosítók
által kialakított hierarchikus struktúrákat, a hatalom érdekében manipulálták
a vallást, elfojtották a politikai reflexiót és egy törékeny civil társadalom
modernizáló kezdeményezéseit. A feljövőben lévő amerikai imperiális hatalom
és a régi metropolisok el voltak szánva arra, hogy fenntartsák a status
quót (azaz a tudatlanságot, elmaradottságot és a hatalommal való visszaélést).
A Közel-Kelet hatalmas olajtartalékait valutaként használták. A wahabizmus
kiterjesztette működési körét, teokratikus szigora, a demokratikus normák
elvetése senkit sem háborított fel mindaddig, amíg üzletről lehetett szó.
Az első figyelmeztető hangok az Egyiptom és Izrael közötti háború
idején szólaltak meg, és a nyersolajárak azt követő felemelése idején (ez
az egyetlen arab kézben lévő fegyver, amihez azóta nem folyamodtak). Ettől
kezdve a muszlim származású bevándorlók érkezését potenciális fenyegetésnek
tekintették, a Le Pen által emlegetett ötödik hadoszlopnak (a 70-es évek
közepén a szenzációhajhász francia sajtó visszatért az olyan képek használatához,
mint "az iszlám fekete árja"). Ugyanakkor a Nasszer és Bumedian úgymond
forradalmi nacionalizmusának kudarca, az iraki és szíriai baathista diktatúra
patrimoniális természete utat nyitott egy alternatív megalapozású vallási
diskurzusnak és a Saría bevezetésének, amely alternatívát nagyvonalúan
támogattak szaúdi pénzekkel. Az iráni forradalom és annak Amerika-ellenes
retorikája is elősegítette egy olyan konfrontációra megérett atmoszféra
kialakulását, amelyet Huntington később "a civilizációk összecsapásának"
nevezett. Két civilizáció összecsapásának, ha elfogadjuk a kifejezésben
rejlő redukcionizmust: a Nyugat (valójában a neo-imperialista USA) és az
iszlám (nem a teokratikus, de elengedhetetlen partner az olajkitermelésben,
inkább az, amelyik ujjával a Nagy Sátánra mutat). Nem India, nem Japán,
még csak nem is az elméletileg kommunista Kína volt itt szerepeltetve ebből
a szempontból.
Meddő dolog volna újra elmesélni a régi történetet a Nyugat cinkosságáról
a szaúdi királysággal és az Öböl-beli többi királysággal (az emberi jogok
semmibevételével és a nők gyalázatos diszkriminálásával egyetemben); Szaddam
Husszein bűnös támogatásáról az ajatollahok Iránja elleni agresszív háborújában;
Izrael feltétel nélküli fedezéséről a Gáza- övezet és Ciszjordánia jogtalan
elfoglalásánál; a táliboknak nyújtott segítségről a szovjetbarát kabuli
rezsimmel szembeni dzsihádjukban: dicstelen történet ez, amelyet az Irak
Szabadságáért Hadművelet élharcosai mintha elfelejtettek volna.
Mint mondtam, a Szovjetunió összeomlása és az energiaforrások
feletti hatalom készítette elő az utat (egy modernizált és mindenütt ott
levő propaganda-gépezet segítségével) az iszlámról kialakított régi kép
felélesztéséhez: egy olyan iszlám képéhez, amely a fanatizmus minden sajátosságával
fel van ruházva, amely megtorolni készül Palesztina megalázó megszállását
és a legtöbb arab kormánynak az USA gazdasági, politikai és katonai erejével
szembeni szervilizmusát. Az ún. Sivatagi Vihar-hadművelet megerősítette
ezt az antagonisztikus szemléletet: egy ártatlan népet kíméletlenül megbüntettek
egy diktátor barbársága és stratégiai ostobasága miatt, miközben ő a helyén
maradt és a saját népe ellen fordult (akiket az idősebb Bush forradalomra
bujtott fel, majd sorsára hagyott). Mire a háborúnak vége volt, a "vér
és olaj" kulcsszavak kimaradtak a vitából.
A szeptember 11.-i öldöklés és az amerikai kormányzat neokonzervatív
szélsőségesek kezére kerülése felélesztette a középkori teológiai vitákat.
A televíziós evangelizátorok és Bush jogi tanácsadói feleltek meg az ajatollahok
Nagy Sátánjának (akik sokat vesztettek mágikus vonzerejükből az életerős
iráni civil társadalomnak köszönhetően, amely igyekszik megszabadulni tőlük)
és Bin Laden meg a terrorista csoportok dzsihádra való ködös felhívásának,
amelyet "a gonosz tengelyének" fogalmára alapozott vallásos és hazafias
retorika fűtött. A fundamentalizmus két fajtája akasztotta össze a szarvát,
és egy újdonsült fundamentalizmus szállt be a küzdelembe: az USA katonai-ipari
komplexumát kiszolgáló techno-science (műszaki tudományok).
Az elmúlt hónapokban nemcsak az iraki biológiai és nukleáris fenyegetés
nagy átverésének lehettünk tanúi - az igazság a helyszínen derült ki, amint
az ország megszállás alá került -, de a terminológiával való visszaélés
általi megtévesztés procedúrájának is a hírközlő médiában, s a társadalom
ebből következő reakcióinak. Míg mi Spanyolországban nagyon jól tudjuk,
mi a különbség egy "baszk", egy "nacionalista", és az "ETA tagja" között,
vannak, akik mintha visszavágynának egy antiszemita korba, és szándékosan
összekeverik a "zsidókat", az "izraelieket" és "Sharon vallási szélsőséges
támogatóit"; ugyanígy sokan, nagyon sokan beszélnek úgy, mintha a "muszlim",
az "iszlamista" és a "terrorista" szó ugyanazt jelentené. Igaz, hogy az
antiszemitizmus szerencsére marginális jelenség a mai Spanyolországban,
de az arabellenes és muszlimellenes érzület az Aznar-féle jobboldal számára
a politikailag korrekt beszédmód része.
A "mórokkal" szembeni averzió az utca embereinél és olykor a
médiában (különösen rádiós beszélgető műsorokban) arra a "győztes elképzeléseiben
uralkodó tudatlanságra" emlékeztet, amiről Robert Southern beszélt úgy
fél évszázaddal ezelőtt. A részt egésznek veszik: a sztereotípiák eltorzítják,
végül helyettesíteni kezdik a valóságot. Az a nyelv, amit Aznar és a miniszterei
használnak, amikor a "nemzetközi terrorizmus"-t emlegetik, mindent összekever:
tagadja a palesztin nép véget nem érő tragédiáját, a csecsenföldi népirtást...
A kormányfőnél nem számítanak a terrorizmust kiváltó helyzetek, úgyhogy
végül is abszurd módon egyenlőségjelet tesz a Groznij-beli vagy a Gáza-övezetbeli
helyzet és a vitorai vagy San Sebastián-i között.
Szeptember 11. óta az erőszak körforgása, amelyben benne van
az izraeli hadsereg és a palesztin mudzsahedek - támadás, elnyomás,
újabb támadás - kiterjedt a fél földgolyóra. Az emberek bizonytalanság-
és sebezhetőség-érzése az USA-ban, amit gondosan ébren tartanak a
riadókkal és öngyilkosmerénylő-drillekkel, tökéletesen beleillik a biztonságra
alapozott politikai stratégiába. A hatalmas propaganda-gépezet, attól tartok,
kezdi a terror perspektíváját terjeszteni annak igazolására, hogy katonailag
be lehessen avatkozni olyan országokban, amelyeket az Al Qaidával való
összejátszással gyanúsítanak, bármi legyen is az igazság. Egyre több képet
fognak mutatni a médiában szakállas férfiakról és vérfürdőkről: kellenek
a propaganda-gépezetnek. Ez hasznos taktika rövid távra, hiszen növeli
Bush újraválasztási esélyeit.
Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül az iszlám világ felelőssége
a hóhér és az áldozat kettős szerepében. A retrográd hagyományok súlyával
terhelt arab népeket korrupt és hozzá nem értő kormányaiktól elválasztó
szakadék a radikális iszlamizmus forrása és alapja, az táplálja az olyan
terrorista csoportok konstellációját is, amely Casablancában követett el
támadást. Rendőri elnyomással nem lehet tőlük megszabadulni, és attól nem
is lesz kevesebb önként jelentkező öngyilkos merénylő. Az volna a fontos,
hogy el lehessen jutni annak az eltorzult idealizmusnak a gyökeréig, ami
fiatal embereket, akiknek nincs jövőjük, odáig juttat, hogy felrobbantsák
magukat és az iszlám nevében megöljék ártatlan civilek tucatjait. A napóleoni
idők óta a spanyol stílusú gerillatámadás a hatalomtól megfosztottak fegyvere,
és aki az egyik szemében terrorista, a másik szemében mártír és hős, ahogy
ezt jól bizonyította például az algériai felszabadító háború vagy a fegyveres
cionista csoportok harca a brit uralom alatt, Izrael állam létrehozását
megelőzően. A palesztinok és a csecsenek dzsihádot hirdettek országuk brutális
elfoglalása után. Egy vallási utópia szolgálatában, amely összeférhetetlen
az emberi természettel, az új terrorizmus kihasználja a leghátrányosabb
helyzetű vidékekről származó fiatal emberek frusztrációját és életük kilátástalanságát.
Nem várhatjuk, hogy elvont jóság és tökéletesség képezze a társadalom alapját:
az elmúlt két évszázad illúzióinak és álmainak kudarca nyilvánvalóan bizonyítja
ezt.
Azzal a paradoxonnal kell szembenéznünk, hogy bár az iszlám kiváló
egészségnek örvend, ugyanakkor mégis (ahogy a legragyogóbb gondolkodói
megjegyezték) szörnyű bénultságban és merevségben is szenved. Látszólagos
kiváló egészsége nyilvánul meg abban, hogy terjedőben van Ázsia- és Afrika-szerte,
sőt még az Európai Unión belül is, hiszen olyan időszakot élünk, amikor
a vallásos hit a keresztény világ nagy részében hanyatlóban van: az iszlám
sok helyen a kirekesztettek vallása. De a belső bénultság és merevség is
tagadhatatlan. Az arab társadalmak társadalmi, gazdasági és kulturális
stagnálása nem szorul bizonyításra. A vallással való manipulálás a Maghreb
országaitól a Perzsa-öbölig, a kormányok korruptsága, kevesek felháborító
meggazdagodása és a többiek kirekesztése túlfűtött és zsigeri reakciókat
vált ki, amelyeket okosan kellene helyre tenni. Ennyi felhalmozott szerencsétlenséget
és elmaradottságot higgadtan kellene elemezni, megérteni az okait, nem
pedig megadóan elfogadni mint elkerülhetetlen realitást.
Több mint tíz éve írtam "a félelem Európájáról" egy cikkemben,
amelynek azt a címet adtam: "Erőd vagy közös alap?" Ma - amikor az emberek
szabad áramlása a Mediterráneum déli partjától az északi partjai felé egyre
nagyobb, időnként fatális akadályokba ütközik; amikor Spanyolországot a
"demokráciából való kitérő", a nacionalista és hazafias örvények ragadják
magukkal; és amikor II. János Pál pápa Európa keresztény gyökereit idézi
- Európa örvendetes nyitását Kelet felé déli határunk elbarikádozása kíséri.
Mostanában sok szó esik az áthághatatlan kulturális korlátokról,
a kultúrák közötti áthidalhatatlan szakadékokról - összekeverve a kultúrát
a ráerőltetetett hagyományokkal és szokásokkal -, így aztán a mai spanyol
kormány szóvivőjétől azt hallhatjuk, hogy jobb a "kulturálisan rokon" bevándorlást
előnyben részesíteni. De nem tisztázzák, hogy mit is értenek a kulturális
rokonságon: a nyelvet, a vallást, a történelmi múltat, vagy mindezek keverékét.
Egy homogén Európa eme védelmezői szerint afrikai és ázsiai "inváziónak"
vagyunk kitéve. A "vallás" szót (az iszlám és a moszlimok jelenlétében)
politikai kényelmi szempontból elhagyják, és egyszerűen a "kultúra" szóval
helyettesítik.
Rendben van, az utóbbi érvelést követve feljogosítva érezzük
magunkat arra, hogy megkérdezzük: vajon Litvánia és Bulgária kulturálisan
mennyiben áll velünk közelebbi rokonságban? Van talán közös litván-spanyol
történelem? Vajon a lengyelek és a spanyol keresztények együtt éltek a
félszigeten tíz évszázadon keresztül? Vajon a córdobai mecset, a Giralda
és az Alhambra román építészek műve? Tartalmaz-e a nyelvünk ezernyi szlovák
eredetű kifejezést? Volt-e hagyományos cseh fordítóiskola Toledóban?
Az ilyen érvelés kétértelmű és képmutató volta azonnal megmutatkozik,
ha közelebbről megnézzük. Abban a pillanatban, amint az európai történetírás
felülvizsgálja álláspontját, és elemezni kezdi a reneszánsz tudatos szakítását
a Mediterráneum két partja közti kölcsönhatás és érintkezés közös múltjával,
a kizárólag keresztény Európa bajnokai teljesen elvágják magukat a történelmi
tényektől. Továbbá arról se feledkezzünk meg, hogy tizenötmillió moszlim
hátterű európai és bevándorló él mellettünk évtizedek óta minden probléma
nélkül - leszámítva néhány, kivételes esetet.
Az Európai Unió szabályozhatja, és kell is hogy szabályozza a
bevándorlást a munkaerő-szükséglet alapján, de mindenfajta diszkriminálás
nélkül: maghrebi eperszedőket Ukrajnából hozott női munkaerővel helyettesíteni,
ahogy ez Huelvában történt - ez nem az ökonómia, hanem a rasszizmus logikája
szerint való. Déli szomszédaink ilyen lebecsülése a közös gyökereinkkel
kapcsolatos mélységes tudatlanságból fakad. Az Európai Unióban a vallás
minden egyén magánügye kellene hogy legyen, amit szabadon gyakorolhat otthonában
- és az otthonán kívül is, a befogadó ország törvényeinek tiszteletben
tartása mellett. A kendő (amit helytelenül fátyolnak neveznek) a családi
körbe való, és a világi államnak jogában áll, hogy kitiltsa a nyilvános
iskolákból.
Az európai iszlám keretein belül döntő szükség volna a megújuláshoz
a kiterjedt önkritikára és arra, hogy segítsen moszlimok millióinak a befogadó
társadalmak demokratikus értékeihez igazodni, anélkül hogy ez akadályozná
őket vallásuk gyakorlásában. A Szentírás szabad értelmezése fontos mérföldkő
volt Európának a modernitáshoz vezető útján. Az idzstihad ugyanezt a célt
szolgálhatná. Bagdad és Al-Andalúsz elmúlt dicsőségét idézgetni, ahogy
szokás, gyenge vigasz a jelen áldatlan és nyomorúságos viszonyaira. Az
arab országoknak és kiváltképpen értelmiségi elitjüknek a jövővel kéne
törődniük. Az elhalványult ragyogás feletti siránkozás helyett meg kellene
tanulniuk más kultúráktól mindazt, amit érdemes megtanulni, és végrehajtani
mindazokat a társadalmi, gazdasági és kulturális változásokat, amelyek
képessé teszik őket arra, hogy szembenézzenek a jelen kihívásaival.
Hozzáadni, nem kivonni. A mitikus idők feletti nosztalgia könnyű önigazolás
a tehetetlenségre.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
BIBLIOGRÁFIA
GOYTISOLO, Juan
A mai iszlám és a régi spanyolok
Magyar Lettre Internationale, 23
Török buszpályaudvar
Magyar Lettre Internationale, 41
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu