1.
"Hatvan napon keresztül részeg voltam", hajtogatja a montenegrói-horvát
határon hirtelen fékező taxis. A harcteret megjáró korosztályhoz tartozik,
nem önként ment a frontra, hanem vitték. A horvátok azonban megkaparintották
a listát, tehát ha átlépi a határt, akkor háborús bűnösként letartóztatják.
Pedig egy golyót sem lőtt ki a puskából, inkább a konavljei parasztok borpincéjében
iszogatta a német turistáknak szánt, jobbnál jobb dalmát vörösborokat.
Hatvan napi mámor - ilyen volt az ő háborúja. Emiatt nem lépheti át a határt,
nem taxizhat Dubrovnikba. A hatvan napos mámor foglya marad. "A határ másik
oldalán bevár a kollégám", folytatta, "ő bezzeg utazgathat ide is, oda
is. Ő majd befuvarozza az urat Dubrovnikba. Megbízható, rendes horvát ember,
ismerjük egymást a háború előttről, s a háború után is jó barátok maradtunk."
Azt nem mertem megkérdezni, hogy lelőtte volna-e, ha éppen a puskacső elé
kerül. Ismerem a választ, meghúzta volna a ravaszt, de csak azért, hogy
saját bőrét mentse.
Fizettem. Megköszönte a borravalót, aztán ingerülten kitekintett az
autó ablakán. Vagy tíz motorkerékpáros fiatal fékezett. A taxisofőr arca
idegesen megrándult. "Boldog gyerekek. Lám, ők mehetnek, számukra nincs
akadály", panaszkodik. "Akik akkor tizenévesek voltak, most esténként a
dubrovniki diszkókba járnak", dohogott maga elé. "Még szerencse, hogy semmi
közöm sincs hozzájuk." Tekintetében egy pillanatra megvillant a gyűlölet.
Aztán hirtelen leszegte a fejét. Kiszálltam a taxiból, a motorosok elrobogtak
mellettem, gyalog tettem meg az utat a senkiföldjén.
A vámellenőrzés után horvát taxis várt rám. Azonnal a barátját hozta
szóba. "Jóravaló ember", mondta, "de mind a mai napig nem tudott léghűtést
beszerelni a kocsijába. Pedig léghűtés nélkül nincs jövő a taxisok számára
a kapitalizmusban", közli tudálékosan. "Az ember dögöljön bele, de előbb
szereljen be léghűtőt az autójába. A nyugatiak nem hajlandók verejtékezve
egy büdös autóból gyönyörködni a tenger szépségében. Ám a borokhoz kiválóan
ért. Elsőrangú szakember", folytatja nagyokat nevetve. "Havonta egyszer
meglátogatom, akkor nagyokat borozgatunk." Megkockáztatom a megjegyzést.
"Ő viszont nem utazhat Dubrovnikba." "Nem", mondta, és óvatosan végigmért.
Aztán mindketten elhallgatunk. Nem kellett volna erről szólnom. Miért tolakodtam
be az álmaikba? Biztosan ő is lelőtte volna a barátját, mint egy kutyát.
Ezért némultunk el mindketten.
Elfoglaltam a szobámat, aztán siettem a Stradunra, Dubrovnik korzójára.
A két taxis járt az eszemben. Egy órácskát céltalanul kószáltam, majd betértem
a közeli, de félreeső téren meghúzódó, csendes Aranykagyló nevű étterembe,
ahol kagylót rendeltem vacsorára. Ott is elnézegettem a horvát címert.
Miért rendeltem éppen kagylót, hiszen ez a legdrágább, tűnődtem magamban.
Olyan határozottan rendeltem, mintha egy régen eltervezett ünnepélyre érkeztem
volna. A pincér, talán harminc körül lehetett, habozva méregetett, végül
a mellemnek szegezte a kérdést. "Magyar?" Bólintok. "Én is magyar vagyok",
mondta, és elbicegett a konyha irányába.
Egy ideig csend borult az étteremre, aztán motorzúgásra figyeltem fel.
Kitekintettem az ablakon, és szemügyre vettem a szemben levő kis teret.
Alkonyodott. A téren gyülekeztek azok a motoros fiatalok, akikkel a határon
találkoztam. Akik a későn születettek kegye folytán ártatlanok. Most már
sokkal többen voltak. Hangosak és jókedvűek, hiszen ők jöhetnek Dubrovnikba,
őket nem bántja senki, háborús bűnök miatt őket nem fogja letartóztatni
a rendőrség, a határrendőr csak rápillant az útlevélben arra a rubrikára,
amelyben írja, hogy mikor születtek, s máris int: mehetnek tovább. A nyitott
ablakon keresztül figyeltem a boldog nemzedéket. Egy végletes helyzetben
nyerték el a kegyet, amelyet enyhébb formában az egész nemzedékük élvez.
Az a nemzedék, amely nem esett a múlt század bűneibe? Tényleg kegynek nevezhető-e
ez vagy pedig büntetésnek?
A pincér végre kibotorkált a konyhából, a kagylós tálat ügyetlenül
az asztalra helyezte. "Jó étvágyat", mondta, és nagyokat lélegezve a szomszédos
asztal mellett foglalt helyet. Ő is a téren gyülekező fiatalokat bámulta.
Ugyanolyan idősek lehettek, mint ő. Közéjük tartozik, gondoltam magamban.
A félreeső helynek köszönve az egyetlen vendég az étteremben. Mindig erre
vágytam, hogy egyedül ebédeljek, vacsorázzak egy tengerparti vendéglőben,
s lám, több mint negyven év után megértem ezt is. De nem tudtam örülni
neki. Zavart a fiatal pincér tekintete. Meg a kagylók. Rosszkedvűen vörösbort
rendeltem, egyre rosszabb lelkiismerettel fogyasztottam a vacsorámat, hiszen
még gyermekkoromban a tudatomba vésődött, bizonyára valamelyik regényben
olvastam, hogy kagylót csak a kiváltságos emberek rendelnek. Csak azoknak
jár, akiknek biztosítva van a jövője. Még egy pohár bort kérek, szóltam
morózusan a pincérnek.
2.
A harmadik pohár bor után biztos voltam benne, hogy a fiatal pincér
vallató tekintete zavar legjobban. Időnként azonban én is kíváncsian pillantottam
feléje. Ő is magyar, töprengtem, miközben a zsemlefalatot a jóízű, sós,
savanykás kagylólébe mártottam. Végül ő törte meg a csendet. "Pestről jött
az úr?", kérdezte. A vörösbor után nyúltam, s ingerülten válaszoltam, hogy
nem. Újvidékről, tettem hozzá.
Észrevettem a szemében a kiábrándulást. Tehát ő is vajdasági, onnan
jött, ahonnan én. Vagy baranyai? Mindegy. A történetünk közös, ezért nehezen
viseljük el egymást. Mi, akik ott éltünk, nemigen örülünk többé egymásnak,
ha netán találkozunk. Vagy egyszerűen nincs mit mondanunk egymásnak. És
nem is lesz soha. Mindent elmondtunk már. Ugyan mit is mondhat nekem ez
a húszéves suhanc? Attól a felismeréstől, hogy földiek vagyunk, még inkább
idegesített a kagylóvacsora. Talán azért, mert kiderült, hogy a pincér
meg én nem vagyunk idegenek egymás számára. Pedig jobb lett volna idegennek
maradni, bámészkodni az ablakon a térre, figyelni a gyülekező ifjúságot,
ugyanolyan magányosan, mint ahogyan a tengert szemléli az ember. Még majd
azt gondolja, hogy meg akarom játszani az urat. Gyorsabban szopogattam
ki a héjából a kagyló finom testét, sutba dobtam az evési szabályokat.
Egyre nagyobb zsemlefalatokat mártottam a kagylólébe. Tömtem magamba a
jóízű falatokat, mintha sietnem kellene valahova. Szerencsére a pincér
5-6 nagy zsemlét rakott a kenyérkosárba. Hálás voltam a figyelmességért.
Legalább azzal áltattam magam, hogy csak kagylólébe mártott zsemlét vacsorázom.
Így elviselhetőbb az ünnepélyes vacsora.
"Tavaly tavasszal szegődtem ide, s pesti vendégre várok", törte meg
újra a csendet. "De egy sem tért be ide, holott azt hallottam, hogy már
szállingóznak errefelé is. Tavaly júniustól októberig vártam őket, de hiába.
Pedig jöttek a vendégek a világ minden tájáról. A legtöbben kagylót rendeltek,
mint az úr. A németek például mindig dupla adagot rendelnek. Más étteremben
alkalmazott kollégáim azzal dicsekedtek, hogy ők bizony felszolgáltak magyaroknak.
De ebben sem túlságosan biztosak. Lehet, hogy románok voltak. Vagy ki tudja?
Kérdeztem tőlük, miből gondolták, hogy magyarok. Abból, hogy éjszaka sokáig
énekeltek. Nem tudnak magyarul, ezért csak találgatnak. Tartják bennem
a lelket. Nekem azonban nem volt szerencsém. Szabad időmben az utcán kószálok,
főleg olyan helyeken, ahol a turisták megfordulnak, hátha belebukkanok
egy pesti magyarba. Legtöbbet a Szent Márk-templom előtt rostokolok, de
hiába. Néhányszor megdobbant a szívem, mintha magyarul beszélnének, már
meg akartam szólítani őket, de aztán rájöttem, hogy rosszul hallottam.
Valami hasonló nyelvről lehetett szó, bizonyára. Több mint egy éve várakozom
már, de sehogy sem bukkanok igazi magyarra. Nem tudom, meddig tartok ki,
mert itt nagyon drága az élet. Attól félek, hogy a legszebb éveimet pazarlom
el Dubrovnikban. Úgy tervezem, hogy egy napon visszatérek Eszékre, ott
sok ismerősöm van, mivel ott fejeztem be a pincériskolát. Munkába állhatnék
Zágrábban is, ahol rengeteg új szállodát, éttermet nyitnak, ezzel biztatnak
a kollegáim szüntelen. Pincérek mindenütt kellenek, itt viszont csak nyáron
kifizetődő, télen meg azt mondja a gazda, ha akarsz, maradj, de pénz nincs.
Betér néha a gazda is, kortyolgatjuk a vörösbort, és a gazda kérdi, mi
lesz vele. Én meg arra gondolok, mi lesz velem. Amikor beköszöntenek az
első esős napok, összecsomagolom a holmimat, és eldöntöm magamban, reggel
indulok. Egész éjszaka hallgatom a bórát, a tenger hörgését. Reggel azonban
zúg a fejem, mintha nem lennék saját magam ura, kinyitom a bőröndöt, s
kicsomagolom a holmimat. Borzasztó érzés ez, nagyon borzasztó. Mi
lesz velem, ha nem jönnek a magyarok? Biztos vagyok benne, hogy nem bírok
még egy telet kihúzni ebben a nyomasztó fészekben. Ezt a nyarat még kibírom,
muszáj lesz. Hátha egy szép napon mégis belép az étterembe egy pesti magyar."
Ekkor követtem el a tévedést, azt hiszem. Talán azért, mert megsajnáltam.
Közöltem vele, hogy a jövő héten Pestre utazom. "Tehetek-e valamit az érdekében?",
kérdeztem. Először habozott, mintha nem akart volna beavatni titkába. Végül
előadta, hogy tulajdonképpen csak egy lakcímet szeretne megtudni, H. M.
jogászprofesszor pesti címét keresi. Aztán kibökte, hogy ő herkócai. "Ez
nagyon fontos dolog," tette hozzá. "Bizonyára nem tudja az úr, hogy hol
van az a falucska, senki sem tudja", szegezte rám mereven a tekintetét.
"Persze, hogy nem tudja. Szerémségben", közölte jelentőségteljesen. "A
szerb-horvát határon. De ez már nem is fontos, örökre eltávoztam onnan.
Soha többé nem teszem be a lábam oda. A professzort viszont meg kell találnom.
Ha betartotta a szavát, akkor minden rendben van. Többször elhatároztam,
hogy nekivágok lakcím nélkül, de beláttam, teljesen értelmetlen lenne.
Nem keresgélhetem heteken át, ugyanis annyi pénzem nincsen. Meg azt is
megvallom, hogy soha sem jártam Pesten. Ha kezemben lesz a címe, akkor
felülök a dubrovniki reptéren a pesti gépbe, kiszállok Ferihegyen, és taxival
egyenesen a lakására megyek. A hosszú téli éjszakákon behunytam a szemem,
hallgattam a tengert, és mindent kiterveltem. Lehet, hogy ez mentett meg.
Egy év alatt összespóroltam a pénzt a repülőjegyre, ez az egész vagyonom,
de feláldozom, csak hogy találkozzam a professzorral."
"Miért?", kérdeztem tapintatosan.
"Az apámat keresem. Mert meglehet, hogy ő találkozott vele utoljára.
Ő biztatta ugyanis az apámat, biztonságban lesz, meg fogja menteni. Kocsival
érkezett a professzor, igazi Mercedesszel. Meg rendőrkísérettel. Azt mondta,
estére megérkeznek a katonák, és megvédik az embereket. Ne féljen. Őrséget
állít majd a háza elé. Én viszont éppen indultam volna Eszékről Herkócára,
hogy az apámat kimenekítsem. De apám telefonált. Maradj, mondta, a professzor
a szavát adta. Ne indulj útnak, hiszen egyik oldalon is, a másikon is lelőnek
a katonák, mint a kutyát. Ha nem lő le az egyik csapat, akkor megteszi
ezt a másik. A professzor úr tökéletesen megnyugtatott. Ezért nem
utaztam el még aznap. Másnap viszont hiába telefonáltam apámnak. Erre útnak
eredtem. Egy idegen férfi nyitott ajtót, kalasnyikovval a kezében, és azt
mondta, takarodjak innét, mert lepuffant, mint a veszett kutyát. Néhány
lépést tettem hátra, láttam, amint elvigyorodik. Borzalmas volt, borzalmas.
Gyáva voltam? Elindultam vissza Eszék felé. Egy pillanatban két tűz közé
kerültem, az egyik oldalról is, a másikról is lőttek rám veszettül. A földre
vetettem magam, és bevártam az alkonyt. Meddig bírják. Semmi zajt nem hallottam,
erre lassan kúszni kezdtem előre. Azon töprengtem, hogy ki vagyok én. Az
ember ilyenkor a szokottnál gyorsabban gondolkodik. Először Eszéken álltam
munkába. Mivel ott voltam bejelentkezve, megkérdezték tőlem, akarok-e horvát
lenni, hogy rendezzem a papírjaimat. Rábólintottam. Nekem már mindegy.
Adtak személyit, aztán meg útlevelet. Amikor a kezembe nyomták, azt mondták,
ezzel mehetek, ahova akarok. Egészen mindegy, hogy mi vagyok, horvát vagy
magyar, gondoltam, csak ne legyen a nyakamban a rendőrség. Az új papírokkal
Zágrábban találtam munkát. De ott sem volt nyugtom. Nem tudtam megbocsátani
magamnak, hogy gyáva voltam, mert elmenekültem. Gyáva voltam, mert senkinek
sem ártottam, érti, uram? Talán ezért nem volt nyugtom, mentem tovább,
végre kikötöttem Dubrovnikban. Azt gondoltam, hogy itt rendbe jövök, elfelejtek
mindent. Találtam magamnak barátnőt is, de elhagytam, nem volt erőm senkivel
sem komolyabb kapcsolatra lépni. Ekkor érlelődött meg bennem, hogy megkeresem
H. M. professzor urat. Csak annyit sikerült kinyomoznom, hogy nem él többet
Újvidéken. Ő is áttelepült Pestre. Talán ő tudna segíteni, s meg tudja
mondani, mi történt az apámmal. Azt ígérte, hogy megvédi. Mit gondol az
úr, betartotta a szavát? Meglehet, hogy az apám él, lehet, hogy éppen Pesten,
lehet, hogy ő meg engem keres? Akkor én is meg vagyok mentve. Akkor nem
voltam gyáva, ugye?"
3.
Felírtam a címét. Másnap visszatértem Herceg Noviba, s délelőtt bejártam
a tengerpartot. Hatalmas, új villák épültek. Előttük az őrző-védő szolgálat
emberei jól szabott egyenruhában lustán üldögéltek, és rockzenét hallgattak.
Csak néhány méterre voltak a parttól, de mégis medencét építettek. Már
feltöltötték a medencéket vízzel, tehát megérkeztek a gazdák. Öntöttvas
kerítés veszi körül a villa körüli parkokat. Az egyik bejáratnál megpillantom
a kamerát. Mintha örök időkre emelték volna fel ezt az épületet, mint egy
szentélyt. Az egyik villa előtt mozgolódást észleltem. A sofőr nagy buzgalommal
futkározott, az erre a célra kibérelt tapasztalt tengerészkapitány körül.
Látszott, hogy szeretné elsajátítani a tengerészszakma minden csínját-bínját.
A kapitány hófehérben, a sofőr a tűző napon sötétkék öltönyben álldogált.
A sofőr időnként papírzsebkendővel törölte meg verejtékező homlokát. Egyszer
azt is észreveszem, hogy a mólón félrevonul, és spray-jel locsolja a nyaka
tövét. A szándéka nyilvánvaló, egyszerre szeretne személyes sofőr és személyes
tengerészkapitány lenni! Biztosítaná családja jövőjét, ha egyszerre két
szerepben alkalmazná a gazda, aki a tarka-barkán, meglehetősen ízléstelenül
felöltözött feleségével és két lányával éppen kisétált a mólóra. Egy pillantást
vetett a nyugati harctér felé, az elégedettségre nyomós oka van: a háború
kifizetődött. Nem hajózunk messzire, csak könnyű májusi sétakirándulást
teszünk, adta ki a parancsot a kapitánynak, aki szolgálatkészen bólogatott,
hiszen tudja, miről szól a történet: hadd legeltessék szemüket a helybéliek
a gyönyörű jachton. A gazda a lelkesen hajlongó kapitány előtt magabiztosan
fellépett a hajóhídra. A sofőr mögötte toporgott, készen arra, hogy megtámogassa,
ha netán egy váratlan hullámcsapástól meginog a jacht. Aztán utat
engedett a lármás családnak. Kitárt karokkal követte őket a jacht fedélzetére.
Az olasz partok felől meleg szél lengedezett. A jacht elindult, a mólón
néhány fiatal álldogált, talán ugyanazok voltak, akiket a motorokon láttam,
de ha nem voltak ugyanazok, nagyon hasonlóak voltak. Aztán több irányból
egyre több jacht sereglett össze, egymás mellett keringtek, olyan volt
a jelenet, mint egy álombeli balettelőadás. Már a tenger sem volt fontos,
s ki gondolt volna a gazdára, a sofőrre, meg erre a borzalmas világra.
Csak a tiszta játék, a tiszta vonal, valahol messze, ahol az ég és a tenger
találkozik. A fiatalok álltak a mólón, és megbűvölten bámulták a látványt.
Ilyen karcsút és elegáns vonalút csak az olaszok tudnak gyártani, mutatott
büszkén az egyik fiú a tenger felé. A parton pedig gyülekeztek a fiatalok.
Még akkor is gyülekeztek, amikor már eltűntek a jachtok a láthatárról.
Álltak a parton, élvezték a látványt, s arcukról valami határtalan boldogság
ragyogott. Talán éppen ilyen látvány lesz a szép új világ, gondoltam magamban.
5.
Több mint egy hetet kóboroltam Pesten. Eljárogattam a színházba, új
könyveket olvastam, azokat, amelyeket a barátaim javasoltak. Milyen szép
új világ, sóhajtottam fel a könyveket lapozgatva. Ugyanolyan világ, tisztára
ugyanolyan, mint az a tengeri balett látványa. Milyen játékosan táncolnak
a jachtok, csodálkoztam, s láttam az ártatlan nemzedéket, amely megbűvölten
kémleli a láthatár legvégső pontját. Végre beszereltük a taxiba a léghűtő
berendezéseket. S aztán mindez eltűnt a szemem elől. Kinyomoztam ugyanis
H. M. professzor hollétét is, megtudtam, hogy időközben híres ember lett,
s még könyvet is írt azokról a napokról, meg arról, hogyan lett földönfutó.
Az első könyvkereskedésben megvettem a könyvet, s elolvastam az utolsó
betűig. A herkócai emberről egy szó sem esett. Gondoltam, mégis felkeresem,
s megszereztem hivatalának telefonszámát. A titkárnő vette fel a kagylót.
Mondom, egy herkócai fiatalember üzenetét hozom. Miféle Herkóca, háborgott
a titkárnő. Magyarázkodni kezdem a pincérről, meg az apjáról, meg azokról
a szörnyű napokról. Hívjam fel két nap múlva, mondta a titkárnő. Két nap
múlva a hölgy tudtomra adta, hogy a professzor úr rendkívül elfoglalt,
úgyhogy minden jóindulata ellenére nem tud fogadni. Lassan letettem a kagylót.
Tudom, értem. Nem érkezett meg, s az öreget agyonlőtték, mint egy kutyát.
Beültem az Astoria kávézóba, és egy csésze kávét rendeltem. Elővettem a
levélpapírt, és sokáig törtem a fejem, mit írjak a dubrovniki fiatal pincérnek.
"Kedves barátom", róttam a betűket, "szerencsével járt az utam, felkerestem
H. M. professzor urat, aki egyébként tudott rólad, és megpróbált felkutatni,
de sikertelenül. Szeretett volna személyesen tájékoztatni apád sorsáról,
s nagyon sajnálja, hogy nem volt, s nem is lesz rá alkalma, mert hosszú
útra készülődik, talán még a tengeren túlra is eljut, azzal a nemes szándékkal,
hogy méltassa azoknak az egyszerű embereknek az érdemeit, akik hősiesen
helyt álltak a nehéz időkben, amelyek szerencsénkre a hátunk mögött vannak.
Az apádról külön beszélni fog. Szóval, H. M. professzor úr hivatása magaslatán
volt, mint mindig, s a katonák természetesen időben megérkeztek. Apád alig
akart felülni a teherautóra, ugyanis makacsul ismételgette, hogy fegyverrel
megvédi szülőházát a betolakodó idegenekkel szemben. Csak akkor foglalta
el a helyét, amikor a katonák közölték, hogy biztosan vissza fog térni,
mert az igazság győzni fog. A katonák elszállították Újvidékre, ahol H.
M. professzor úr személyesen gondoskodott róla. Pesten egy kertes házban
helyezte el, s mindent megtett annak érdekében, hogy téged is felkutasson,
de sajnos nem sikerült. Apád szíve azonban rövidesen felmondta a szolgálatot,
és a budapesti István Kórházban örök nyugalomra szenderült. Végakarata
szerint holttestét elporlasztották, és hamvait a Dunába szórták. A professzor
úr még a halála órájában a betegágya mellett virrasztott, és hallotta a
megboldogult utolsó szavait. Az utolsó szó, amit kiejtett - a te neved
volt.* A professzor úr közölte velem azt is, hogy édesapád sokat beszélt
rólad, és nagyon büszke volt rád." A mielőbbi viszontlátásról írtam még
néhány udvarias mondatot, és leragasztottam a borítékot. Az igazat nem
mondhattam ki. Túlságosan sötét lett volna, túlságosan sötét.*. Fizettem,
és kiléptem az utcára. A levelet megkönnyebbültem dobtam be az első postaládába.
Hála istennek, későn született ahhoz, hogy saját gyávaságára gondoljon.
Élje a saját életét. Ne várakozzon az Aranykagylóban, és ne ácsorogjon
a Szent Márk-templom előtt. Ne várjon senkit. Szerettem volna látni, amint
kiballag a mólóra, és gyönyörködik a szép új világban. Talán joga van látni
azt, ami nincs és nem is lesz soha. Nem kell tudnia arról, amit én tudok
a jachtról, arról a táncról, a színek és a vonalak játékáról, hiszen nincs
más dolgunk, mert győzött az igazság, természetesen. Semmi másról nem kell
tudnia az ártatlan nemzedéknek.
* Az idézetek Josef Conrad: A sötétség mélyén c. regényéből valók.
Bibliográfia
VÉGEL László
Peremvidéki élet
Forum, 2000
Exterritórium
Jelenkor, 2000
Parainézis
Forum, 2003
Időírás, időközben
Családi Kör - Noran, 2003
"Egy hontalan lokálpatrióta"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Balkáni csendélet - háborús bűnösökkel"
Magyar Lettre Internationale, 45
"Így lettem kentaur-kozmopolita"
Magyar Lettre Internationale, 47
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu