A vita
Majd három évvel ezelőtt Némedi Dénes
írásával indult a Szociológiai Szemlében
az a szociológia jövőjével foglalkozó
cikksorozat, melyben a szerzők főként azt vizsgálták,
vajon folytatódik-e a szociológia eddigi sikertörténete,
illetve miféle problémákkal is kell a tudományág
képviselőinek szembesülniük mostanában.
A szerzők jobbára az egyetemek eltömegesedésében,
a művelt középosztály felhígulásában,
illetőleg a szociológia tárgyának eltűnésében
látják a veszély legfőbb okait. Lakatos László
írásában azonban egy új szempont is megjelent.
Szerinte a legfőbb veszélyt a "csodadoktorok" színre
lépése jelenti, akik a beteg szociológiát amolyan
"igazi tudománnyá" akarják változtatni, jelesül
közgazdaságtanná vagy biológiává.
Lakatos főként azt kifogásolja, hogy ezek a törekvések
a szociológia ama alap-paradigmáját veszélyeztetik,
miszerint az ember kulturálisan meghatározott, normakövető
lény. A közgazdaságtannal a szociológusok még
csak-csak megbékélnének, sőt azt egyesek kifejezetten
hasznosnak találják, és kötelező tananyagként
oktatnák az egyetemen a szociológushallgatóknak. És
habár profit-maximalizáló homo oeconomicusként
az ember racionális géppé fokozódik le, valamilyen
oknál fogva a szociológusok többsége ezt mégsem
érzi olyan nagy bajnak. Talán azért nem, mert - mint
Lakatos írja - ez a csata már elveszett, s a két tudományág,
a szociológia és a közgazdaságtan, amúgy
sem áll annyira távol egymástól. Legalábbis
abból a szempontból nem, hogy végső soron a
közgazdaságtan sem tudja mellőzni a kultúrára
való hivatkozást, miáltal hallgatólagosan mégiscsak
elismeri a szociológia alap-paradigmájának létjogosultságát.
A biológia azonban Lakatos szerint - mint egyre tekintélyesebbé
váló, komoly tudomány - valódi fenyegetést
jelent. Alap-paradigmája ugyanis élesen szemben áll
a szociológiáéval, s ebből fakadóan
nem lehet szó kölcsönösségről, interdiszciplinaritásról
sem.
A biológiával azonban nem csupán a szociológiának
gyűlt meg a baja. Egyes, a társadalmi problémákra
érzékeny, s politikailag a balliberálisnak nevezett
táborhoz tartozó értelmiségieknek is szúrják
a szemét bizonyos
tudósok bizonyos megnyilvánulásai, úgyhogy
a dolog kilépni látszik a tudományosság medréből,
és egyre inkább közéleti-politikai disputává
dagad. Ennek egyik látványos kicsúcsosodását
- múlt év elején - a Csányi
Vilmost ért
támadások jelentették, elsősorban a szerző
némely társadalmi-kulturális problémákat
feszegető írása miatt. (Erről majd még
bővebben.) Hogy miért éppen ő vált egyfajta
bűnbakká? Nos, egyfelől ő a legismertebb magyar
etológus, mi több: az ő neve fémjelzi az egész
tudományágat hazánkban. Így ha Csányi
professzor társadalmi problémákról ír,
annak kétségtelenül súlya van, sőt, még
azt a látszatot is kelti, mintha ezekben a kérdésekben
az ő véleménye egyben az egész etológus-
(mi több: biológus-) társadalom véleménye
is lenne. (Amiben talán még van is némi igazság.)
A közéletileg aktív természettudós könyveiben,
de főképpen a Népszabadság hasábjain
időről időre megjelenő közéleti
írásaiban előszeretettel vezet vissza bizonyos társadalmi-kulturális
jelenségeket az emberi természetre, amin természetesen
az ember biológiai alapjai, biológiai adottságai értendők.
Ezzel pedig két szempontból is támadásoknak
teszi ki magát: Nem elég, hogy biológus létére
belekontárkodik a társadalomtudományba, de ráadásul
még emberi természetről, evolúciós meghatározottságról
is beszél, ami egy csapásra aláásni látszik
az emberi szabadságról (vagy szabad akaratról) szőtt
klasszikus (progresszista) bölcsész-ideákat. Csányi
egyébként, akárcsak más természettudósok,
az emberi kultúra és a társadalom kutatásában
a szociológia és a biológia egymást nem kizáró
volta mellett foglal állást, szerinte mindkettő kompetens,
de a maga szintjén.
Az etológus azzal érvel, hogy a tudományok szerveződési
szintek mentén rendeződnek el. Miként a kémiát
a fizika alapozza meg, hasonlóképpen a biológiát
a kémia, és a szintek közötti átjárás
csupán fentről lefelé lehetséges. Így
például az anyai szeretetet a legjobb kémikus sem
fogja tudni kémiai egyenletekkel leírni, ám egy jó
biológus a jelenségek mögötti mélyebb folyamatok
vizsgálása során eljuthat a kémiai magyarázatokhoz.
Ugyanez érvényes a társadalomra is: a társadalmat
nem lehet biológiával megmagyarázni. Mindazonáltal
az ember 30 millió éves főemlős és 4-5
millió éves homo múltját nem söpörhetjük
félre egy kézlegyintéssel, főképpen
azért nem, mert az evolúció köztudottan nagyon
konzervatív természetű, ami óhatatlanul nyomot
hagyott az ember viselkedésében. Erre a biológiai
alapra épült rá azután a kultúra, mint
szekunder felépítmény. Ha tehát ismerjük
a biológiát, akkor meg tudjuk mondani, milyen korlátok
között, milyen spektrumon belül épülhetnek ki
szabályok, normák, és virágozhat fel egy kultúra.
Nem azért volna tehát fontos a társadalomtudósok
számára a biológia ismerete, mert az (idővel)
helyettesíteni fogja az ő tudományukat, hanem azért,
mert saját tudományunk alatti szerveződési
szintek bizonyos fokú ismerete szükséges ahhoz, hogy
az ember saját tudományát jól tudja művelni.
Az emberre vonatkozó írásainak többségében
Csányi különben mindig kitér a kultúra,
az emberi szabadság kérdésére is, méghozzá
oly módon, ami korántsem mond ellent a legtöbb társadalomtudós
felfogásának. "Az emberi csoportokat az állati csoportoktól
egy jellegzetes kettősség különbözteti meg
- írja például az Emberi természet című
könyvében (1999: 135). - Az emberi csoport autonóm individuumként
jelenik meg, tervekkel, célokkal, saját identitással
és gondolkodással, és ettől elválaszthatatlanul
mindezen tulajdonságok belső differenciálódásával,
tehát a csoporttagok egyéni szerepeivel, funkcióival,
kooperáló akcióival, önálló, személyes
gondolkodásával."
Ne legyünk azonban naivak, hiszen itt korántsem (csupán)
tudományos vita zajlik. A küzdelem kettős alapokon nyugszik.
Egyfelől a szociológia, a társadalomtudományok
(és egyáltalán a humán tudományok) egyszerűen
féltik a kenyerüket. A szociológiára ugyanis
nincs szükség - érvel Lakatos, ha a társadalmi
élet jelenségei kielégítően megmagyarázhatók
a szereplők kultúrafüggetlen konstitúciójára
való hivatkozással (ahogy a régebbi szociobiológia
hirdeti); vagy ha maga a kultúra visszavezethető az evolúció
során kifejlődött speciális pszichológiai
beállítottságokra és mechanizmusokra (ahogyan
azt az újabb evolúciós pszichológia hirdeti).
Ugyanakkor a harc nem szorítkozik a szociológia és
a biológia területére, ez csupán egy nagyobb
háború kisebb csatatere, mivel az a természettudományok
és a társadalomtudományok közötti régi
ellenségeskedés szélesebb kontextusába illeszkedik.
(A helyzet leírásában a katonai metafora használatát
az érintettek indulatoktól túlfűtött megnyilvánulásai
indokolják.) Alan Sokal nagy port kavart cikke, majd annak nyomán
írt könyve (2000) kiemelkedő példa erre a háborúra.
A probléma különösen élesen vetődik
fel napjainkban, a poszt-akadémikus tudomány idején
(Ziman 1996; Fehér 2002). Úgy tűnik, a tudományos
alapkutatások mind az anyagi, mind az erkölcsi támogatottság
tekintetében fokozatosan háttérbe szorulnak. Egyre
inkább a cégek, a nagyvállalatok igényei határozzák
meg a tudományos munka irányát. A cégek pedig
természetükből (a tőke természetéből)
adódóan csak olyan kutatásokért hajlandók
fizetni, amelyek üzleti haszonnal kecsegtetnek. S bár a természettudomány
számára is problémát jelent az öncélú
kutatások visszaszorulása, annyiban mégis előnyt
élveznek a humán tudományokkal szemben, hogy a piaci
igényeket sokkal inkább ők tudják kielégíteni.
Magyarán szólva genetikára vagy fizikára jóval
nagyobb szükség van, mint a bölcsészek elmélkedéseire.
Az persze egészen más kérdés, hogy ennek nem
így kellene lennie. De az se tévesszen meg senkit, hogy a
szociológusok olykor kifejezetten piacképesek, főként
a reklám és marketing üzletágban, a különféle
piackutatások révén. Ez ugyanúgy a szociológia
halálát jelenti, hiszen lapos statisztikai eljárásokká
alacsonyítja a társadalomtudományt. Ennek taglalása
azonban messzire vezet témánktól.
Jelen írás azonban nem a vitához kíván
hozzászólni (az csak apropóként szolgált),
sokkal inkább a bio-háború másik fő
okával, jelesül a politikai felhasználhatóság
kérdésével: az ideológiává válás
veszélyeivel foglalkozik. A bölcsészek biológiát
- pontosabban az emberi természet, illetve a társadalom és
kultúra biológiai interpretációit - illető
kritikájába ugyanis minduntalan belevegyülnek politikai,
ideológiai indítékok, félelmek, s ez a kritika
olykor egészen radikális hangot képes megütni.
Így például Tamás Gáspár Miklós
(2002) az ÉS hasábjain leősfasisztázta Szabados
Tamást (2002), aki a Népszabadságban összefüggésbe
hozta az agressziót a genetikával, illetve felvillantotta
az utóbbi adta lehetőségeket az előbbi által
okozott társadalmi problémák megoldására.
György Péter (2002) esztéta pedig cikkében többek
között a náci eugenikával példálózik
Csányi csoporttársadalomra vonatkozó nézetei
kapcsán. S habár a szociológusok ennél visszafogottabbak,
mondhatni: udvariasabbak, e témában történő
megnyilvánulásaik lényegében ugyanazt a mondanivalót
rejtik. Így Lakatos óvatosan annyit jegyez meg, hogy a szociológia
biológiai alapokra helyezésének gondolata, függetlenül
attól, hogy ezt kik és miért szorgalmazzák,
nem ártatlan gondolat. "Nem mondom, hogy e gondolat hívei
mind jobboldaliak; elméletileg még az is lehetséges,
hogy egyikük sem az. (Bár ez azért nagyon meglepne.)
De az biztos, hogy a jobboldalnak kapóra jönne egy ilyen új
szociológia, mert tudományos igazolást adna eszméinek."
(2001: 101).
Jobboldaliság kontra baloldaliság
Lakatos említett írásában (2001: 100) egy
angol szerzőpárost is idéz (Marsland és Leoussi
1996), akik egy amerikai szociológiai folyóiratban a szociológia
balos irányultságát kifogásolták. E
társadalomtudomány szerintük "az egyenlőtlenség
megszállottja. Hipnotizálja az osztályfogalom. Perverz
módon ellenáll annak, hogy megértse a hatalom természetét,
és elismerje pozitív jelentőségét. Naiv
módon semmibe veszi a biológiai és pszichológiai
erők igazi hatalmát. Sznob módon megveti a szabad
világ társadalmait, teljesítményeiket és
lehetőségeiket. Reménytelenül elfogult a piaccal,
a kapitalizmussal és a liberális demokráciával
szemben. Dogmatikus ellensége az individualizmusnak, nem fogadja
el sem a társadalmi rend legitim alapjaként, sem pedig olyan
alternatívaként, amely kihívást jelentene kedvelt
kollektivista magyarázatai számára." Lakatos végül
is egy frappáns metaforasorozatban összegzi a problémát:
(a szociológia) "azért tudománytalan, mert baloldali,
és azért baloldali, mert tudománytalan: ha tudományos
alapokon állna, nem juthatna baloldali következtetésekre
(...) a biológia a tudományossággal egyenértékű
(...) Vagyis aki baloldali, az egyben tudománytalan is, aki viszont
nem az, az nem jobboldali, hanem tudományos." (2001: 100).
De vajon miért jobboldali a biológia(i látásmód),
és miért baloldali a szociológia? Van-e inherens jobboldaliság
a biologizmusban és inherens baloldaliság a szociológiában?
Nézzük elsőként az előbbit. Az
evolúció darwini elméletében az élőlények
fokozatos átalakuláson mennek keresztül, melynek során
a szelekció a
jobban alkalmazkodó és nem egyszerűen a bonyolultabb
vagy tökéletesebb élőlények fennmaradását
szolgálja. Az
evolúciónak nincs célja, és semmiképpen
nem kapcsolódik értékekhez. Ez az elképzelés
élesen szemben állt a viktoriánus kor szellemével,
ahol is a változást (többek között Lamarcknak
illetve Spencernek köszönhetően) a
tökéletesedés, a folyamatos civilizálódás
formájában képzelték el. Ennek következtében
a darwinizmus nagyon
hamar politikai és ideológiai eszközzé vált,
s megszületett a szociáldarwinizmus. Amennyiben a természet
törvénye az, hogy a legalkalmasabb marad fenn egy egyetemes
vetélkedés során, akkor ez kell legyen a kulcs mind
a gazdasági, mind pedig a kulturális, társadalmi változásokhoz.
Az egyén sikerességét tehát a biológiai
kiválasztottság biztosítja. A milliomosok - mondja
Sumner 1883-ban - a természetes szelekció eredményei,
amely valamennyi emberre hat, kiemelve azokat, akik a legmegfelelőbbek
bizonyos munka elvégzésére. (Idézi Bereczkei
1998:27) A szabad verseny a gyengébbek elpusztulásával
egyúttal arról is gondoskodott, hogy az emberiség
mind tökéletesebbé váljon. A modern szociális
vívmányok következtében azonban az eredetileg
alkalmatlanabbak is képesek elboldogulni, ami azonban óhatatlanul
az emberi faj leromlásához vezet. A liberálisok -
így maga Darwin is (1961: 335) - a szabad üzleti verseny kiélezésében
látták a megoldást: "Szabad verseny mindenki számára,
és el kell tűnnie minden olyan törvénynek és
szokásnak, amely a legtehetségesebbeket megakadályozza
abban, hogy érvényesüljenek, és minél
több utódot neveljenek." A verseny során a piac Adam
Smith-féle láthatatlan keze gondoskodik arról, hogy
az önérdek szabad játékából automatikusan
létrejöjjön a közjó. S bár a két
világháború közötti gazdasági válságok
átmenetileg háttérbe szorították a liberalizmus
eszméjét, a hatvanas évek mozgalmaival, az ellenkultúra
megjelenésével, az anarchizmus újjáéledésével
stb. párhuzamosan a (politikai) liberalizmus is új erőre
kapott. Eme újliberalizmus egyik legjelentősebb képviselője
az anarcho-kapitalista Robert Nozick, aki 1974-ben kiadott könyvében
a minimális állam mellett érvelt. Értekezésében
az emberi természet fogalma újra kulcskérdéssé
vált, miáltal is a szociáldarwinizmus feléledni
látszott.
Jól ismert, hogy a klasszikus szociáldarwinista
elképzelések szerint nem csupán egyének közötti
harcról van szó, hanem sokkal inkább nemzetek, rasszok,
fajok közötti versengésről. Így nyújthatott
az evolúció tana igazolást a gyarmatosítás,
a kizsákmányolás és a rabszolgaság számára.
Az evolúció csúcsán természetesen a
civilizált fehér ember állt. Francis Galton, Darwin
unokaöccse vetette fel először 1865-ben, hogy kontrollálni
kellene az emberi szaporodást, miáltal elősegíthető
az emberiség genetikai feljavítása. Ez az eugenika
koncepciója, amely például szelektív házassági
törvények bevezetését javasolta. Ebben a kezdeti
időszakban az eugenika inkább pozitív programként
jelent meg: a legrátermettebbek szaporodásának elősegítésére
irányult. Az eugenika 1900 és 1930 között aratta
első sikereit az Amerikai Egyesült Államokban, ahol
az angolszász fajt akarták megvédeni a dél-európai
és más alacsonyrendű, alacsony társadalmi-gazdasági
státusú bevándorlóktól. Ekkor jelent
meg először az eugenika negatív formája is: a
gyengeelméjűek, illetve a genetikailag elfajzottak sterilizálása.
Az eugenika Európában a német szélsőjobboldal
ideológiai támasza lesz, mely végül a nácik
hatalomra jutásával nyeri el legveszedelmesebb, legbrutálisabb
formáját.
Ugyanakkor a szocialisták szintén lelkesen fogadták
az evolúció doktrínáját, mivel az evolúció
(teleo)logikus folyamatából szükségszerűen
következett számukra a gazdasági és társadalmi
változás eljövetelének bizonyossága. Másfelől,
amint arra Michael Rose (1998: 199) felhívja a figyelmet, a szocializmus
kompatibilis lehet az evolúciós pszichológiával
is, amely azt feltételezi, hogy az emberek genetikailag megalapozott
optimális viselkedési mintákhoz igazodnak. Ha ez igaz,
akkor lehetőség nyílik ezen viselkedési minták
manipulációjára, azaz a legüdvösebb emberi
viselkedések maximalizálására. Más szóval
a társadalom mérnökei teljes mértékben
kontrollálhatják az embereket. Ez a rémes vízió
- ami minden totalitárius állam magától értetődő
szándéka volt - Orwell óta majd minden valamirevaló
antiutópiában explicite is megjelenik.
Az idézett történelmi példák
nyilvánvalóvá tették, hogy a biológia
egyesek által feltételezett jobboldalisága korántsem
magától értetődő. De mi a helyzet a
szociológiával? Vajon igazat adhatunk-e az idézett
angol szerzőpárosnak (Marsland és Leoussi 1996), amikor
a szociológia balos elfogultságáról panaszkodnak?
"A szociológia ugyanis nem csak tudomány - írja Lakatos
(2001: 88) -, hanem (...) a modern társadalom valamiféle
öntudata is: egyike azoknak a sajátos formáknak, amelyekben
és amelyek révén a társadalom reflektál
önmagára. Tehát ideológia is, ha úgy tetszik:
nem csak a fennálló leírása, hanem a kellő
igénylése is; a társadalomról való gondolkodás,
amihez azonban mégis hozzátartozik a jó társadalomról
való gondolkodás is." De hogy milyen legyen az a jó
társadalom, ebben már koránt sincs - és soha
nem is volt - egyetértés a gondolkodók között.
Már a szociológia alapítóinak szemléletmódja
is meglehetősen sokféle. "Akadtak közöttük
pozitivisták és republikánusok, konzervatívok
és forradalmárok, utilitaristák és historicisták.
A különféle irányzatok között azonban
számtalan vegyes csoportot találni. Hiszen a szociológia
első születésekor sem egyértelmű módon
kapcsolódott össze a kutatók világnézeti
felfogása valamilyen ismeretelméleti koncepcióval
vagy történelemszemlélete egy meghatározott politikai
pártállással." (Somlai 1999: 19) Comte, Durkheim,
Parsons, Berger és Luckmann például inkább
konzervatív irányultságúak; Spencer és
Dahrendorf a liberális gondolat képviselői, míg
Marx és követői, a Frankfurti Iskola, Habermas és
Bourdieu baloldali eszméket képviselnek, hogy csak néhány
nevet említsünk az ismertebbek közül. Ugyanakkor,
minthogy a szociológia a társadalomban felmerülő
problémák, sajátosságok leírásának
tudományává vált, a szociológusok problémafelvetésének
középpontjában - főképpen a második
világháború óta - általában valamilyen
egyenlőtlenség áll, amelyre természetszerűleg
magyarázatot és egyben megoldást is keresnek. (Egy
homogén egyedekből álló racionálisan
kiszámított társadalomban nyilván nem volna
különösebb értelme a szociológusok tevékenységének.)
Ebből következően a társadalom pontos leírása
kelthet olyan érzéseket, miszerint a szociológia a
baloldal felé mélyebben elkötelezett.
Ám egy lényeges kérdés elkerülte a
balosságot felpanaszlók figyelmét. A szociológia
csakúgy, mint minden más komoly tudomány, ha jól
művelik, nem levegőbe elpuffogtatott kijelentések halmaza,
hanem hipotézisek és bizonyítások láncolata.
Megfogalmazhatom hipotézisemet valamilyen baloldali indíttatásból,
ám azt a vizsgálatnak tudományosan érvényes
bizonyítékokkal kell alátámasztania. Máskülönben
igaza lesz Irving Horowitznak (1993) vagy Böröcz Józsefnek
(1997): a szociológiából ideológiahirdetés,
politikai propaganda válik. Persze egy vizsgálat során
befolyt adatok halmazából számos elmélet konstruálható,
melyek egy jó részét egy alaposabban végiggondolt
kutatással még igazolni is lehet. Ebből adódóan
természetesen nem feltétlenül jutunk baloldali elméletekhez.
És még valami: mint arra Berger (1992) rámutat, ma
a baloldaliságot egyre inkább a feminizmus, a multikulturalizmus
váltja fel, és az sem kizárt, hogy idővel egy
jobboldali beállítottságú szociológia
is megjelenik. Ez azonban csupán ideológia marad és
nem pedig tudomány.
A biológia esetében hasonló a helyzet. A hipotéziseket,
modelleket bizonyítani kell, és az elméletnek illeszkednie
kell a tudomány addig elfogadott nézeteihez. Egy jelenség
leírása még nem tudomány. Csak a bizonyítás
során derül ki, mennyiben használható a leírás.
Éppen ezért lehet ugyan ideológiát belelátni
valamely tudományosan elfogadott ténybe, ám tisztában
kell lennünk azzal, hogy ez csupán a mi konstrukciónk,
a bizonyított modellnek ehhez vajmi kevés köze lesz.
Itt követi el a hibát például - a társadalomtudósok
által kedvelt, a természettudósok által lenézett
feminista Donna J. Haraway (1991; 1994) - is, amikor a természettudományos
leírásokban a társadalomban uralkodó férfidominancia
nyelvi kifejeződését bírálja. Abban
természetesen igaza van, hogy a leírások a társadalmi
viszonyokat tükrözik, hiszen az első leírásokban
az adott társadalom nyelvhasználata, s azon keresztül
pedig maga a társadalom, illetve a kultúra jelenik meg. Ez
azonban még csak a leírás, még nem biológia,
azaz még nem tudomány. A bizonyítás során
válhat majd azzá. Más kérdés, hogy maga
a nyelvhasználat mennyiben befolyásolja a kutatás
szemléletét, módját, és ezen keresztül
a kutatás irányát és eredményeit. Az
is elgondolkodtató, amit a nyelvészet némely elmélete
(mint amilyen az egy időben hanyagolt, mára azonban újból
felfedezett, sőt bizonyos kísérletek alapján
némelyek által mind inkább bizonyítottnak tekintett
Sapir-Whorf hipotézis) mond, hogy ti. a nyelv - pontosabban az anyanyelv
- elemi módon meghatározza a világképünket,
így óhatatlanul magát a tudományt is. (Sőt,
még a fizikai észlelést is befolyásolja.) Haraway
és mások felvetése ebből a szempontból
mindenképpen megfontolandó.
Ideológiaképződés - valóságalakítás
Nyilvánvalóan nincs más út, mint arra törekedni,
hogy a lehető legradikálisabb módon különválasszuk
a tudományos tényeket és az ideológiát,
legyen az bármily nehéz, vagy még inkább: essék
az bármily nehezünkre. Mivel e kettő igen könnyedén
(olykor egészen észrevétlenül), és általában
rendszeresen egymásba csúszik, érdemes egy kicsit
elidőznünk ennél a problémánál.
Voltaképpen hogyan is keletkeznek tudományos tényekből
ideológiák? Az alábbiakban megpróbálom
az ideológiaképződésnek egy egyszerű,
durva modelljét felvázolni. Persze szó nincs arról,
hogy egy ideológia kialakulása ilyen egyszerű lenne.
A modellek a természet karikatúrái, mivel néhány
lényeges jellemvonást felerősítenek, a többit
viszont elmossák. Segítenek megérteni bizonyos jellemzőket,
ámde nem kecsegtetnek a valóság hű leírásával.
Wittgenstein ismert képével: a modell létra, amelyet,
ha felmásztunk rajta, el kell hajítanunk. Nos, e modell elsősorban
az ideológia-képződés struktúrájának
felvázolására tesz kísérletet, amelyben
az egyes alkotóelemek egymással összefüggenek,
kölcsönösen hatnak egymásra. De úgy is fogalmazhatunk,
e modell magának az ideológiának mint olyannak a szerkezete.
Az alább leírtakat tehát nem egy időbe vetett
folyamatként kell elképzelnünk, bár olykor az
ideológia kialakulása - a szerkezet létrejötte
- valóban megjelenhet ilyen (időbeli) sorrendben bekövetkező
jelenségek láncolataként, ez azonban szerintem nem
túl gyakori.
1. Véleményem szerint szinte minden tudományos
eszme visszavezethető egy vagy néhány elemi állításra,
(többnyire, bár nem feltétlenül) ontológiai
tartalmú kijelentésre, melyek igen gyakran egy-egy metaforában
ragadhatók meg. A metafora egyszerre hipotézis és
felismerés. (Ami részben közhely, a metaforák
"komolyan vevésével" sokan foglalkoztak már.) A biológia,
pontosabban a bennünket érdeklő humánetológia
alapmetaforája: az ember = állat. Mint felismerés:
"Voltaképpen az ember nem más, mint állat!" E metafora
némely szerzőnél expliciten is megfogalmazódik,
így például Niko Tinbergen ösztönről
írt könyvének az emberről szóló
fejezetének első mondata is ez: Az ember állat (1976:
227). Desmond Morris (1997) pedig egy egész könyvnek választotta
ezt a provokatív címet: Az emberállat (The Human Animal).
Másoknál a metafora inkább implicite van jelen, a
leírás nyelvezete, a szavak kiválasztása jelzi
a metafora jelenlétét.
Egy ilyen metafora premissza is, amelyből számtalan konklúzió
fakadhat. Többek között a következők: Ha az
ember állat, akkor nem szabad lény, akkor a gének
határozzák meg, milyen kultúrát alakítunk
ki, akkor az agresszió soha nem küszöbölhető
ki a társadalomból, akkor a nők törődjenek
bele az elnyomásukba stb.
A metaforában az egymással azonosított két
tag között mindenkor megtalálható a rejtett közös
elem, a
tertium comparationis. Ez adja a metafora objektivitását,
s a metaforával voltaképpen ezt a közös elemet
fedezzük fel, hozzuk felszínre. Mondhatnók, ez a metafora
tulajdonképpeni lényege. Példánknál
maradva: önálló létezőként megragadni
azt a halmazt, ami az emberben és az állatban közös.
A metafora így egy kulcsot ad a kutató kezébe, amellyel
a világ több jelensége is megfejthető, s ami
az ideológiaképződés szemszögéből
még lényegesebb: e metafora alkalmazása során
megsokszorozza önmagát.
2. S itt voltaképpen már egy kódolási avagy
leképezési folyamat tanúi lehetünk, ugyancsak
a 'ha-akkor' elemi logikai művelet segítségével:
Ha az ember állat, akkor elméje állati elme, akkor
viselkedése állati viselkedés stb. Vagyis a megfejtendő
jelenségeket a metafora által kijelölt másik
jelenségtípusra képezzük le. A leképezés
két síkon zajlik: egyrészt egy felszíni, tudatos
szinten, ahol látható analógiák mentén
állítunk fel durva almetaforákat (pl. emberi elme
= állati elme). Másrészt pedig, mikroszinten egy tudattalan
folyamatban a metafora két tagjához tartozó fogalmi,
asszociációs háló nyelvi-logikai összegabalyodása
során. Minél több jelenséget sikerül beazonosítanunk,
leképeznünk, annál inkább valósnak hisszük
új világképünket. Desmond Morris könyvében
(1997: 135) olvasható egy humoros történet, ami szépen
példázza, miként válik valóságossá
a metafora: "Konrad Lorenz egy alkalommal meglepve tapasztalta, hogy egyik
kedvenc lúdja hűtlen lett régi párjához.
Megkérte az asszisztensnőjét, hogy vizsgálja
meg a többi lúdra vonatkozó feljegyzéseket is.
Kiderült, hogy a hűtlenség meglehetősen hétköznapi
jelenségnek számít a ludak körében. Konrad
Lorenz annyira elképedve hallgatta ezt a beszámolót,
hogy az asszisztensnője kibökte: - Ne izgassa fel magát,
professzor úr... a ludak is csak emberek!" Persze itt nem az asszisztensnő
által képzett viccesen naiv képen, ill. metaforán
van a hangsúly, hanem azon az antropomorf szemléleten, ahogyan
maga Lorenz is hozzáállt állataihoz. (A "hűtlenség"
fogalom használata, stb.)
A "kódolás" kifejezés az elmeműködés
szempontjából értendő. A metaforát használó
számára azonban ez úgy jelenik meg, mint felismerések
sorozata. A metafora két tagja által kiváltott fogalmi-asszociációs
háló révén beinduló kódolási
(leképződési) folyamaton természetesen nem
egy ördögien elszabaduló gáttalan mechanizmus értendő.
Az ideológiaképz(őd)és nem a szabad képzettársítások
műfaja. (A tudományos elméletek megalkotása
pláne nem.) A már említett társadalmi, kulturális
kontextus, avagy az adott tudományos paradigma, a tudomány
elfogadott módszertana, valamint a nyelvi logikai szabályok
szelektálásra kényszerítenek.
3. Illesztés: konzisztencia és szelekció. Ez a
valóságalakítás harmadik fő eleme. Egyrészt
nagyon fontos, hogy metaforánk illeszkedjen a már létező
társadalmi-kulturális valósághoz. Ennek hiányában
a metafora mint "felismert igazság" életképtelen.
A szelekció itt két dolgot is fed: egyfelől azon tények,
tapasztalatok kiejtését, negligálását,
amelyek nem felelnek meg a metafora által gerjesztett képnek,
s ezzel összhangban olyan tapasztalatok, adatok gyűjtögetését,
amelyek a felismerést (metaforát) bizonyítani látszanak.
S ha már kellő számú bizonyítékot
gyűjtögettünk össze metaforánk igazságának
alátámasztásához, akkor válik önállóvá
az említett kódolási mechanizmus.
4. Ezt követően viszont eredeti metaforánk (ill.
az általa képviselt, arra ráépült látásmód)
kiterjeszkedik, kilép eredeti területéről, és
sok más dolgot (rossz esetben mindent) elkezd értelmezni,
magyarázni, igazolni. Azt mondhatjuk, az alapmetafora tulajdonképpen
valami általános szemszöggé változik.
Példánk: a biológiai alapú ember = állat
metafora általános szemszöggé válva elkezdi
magyarázni a történelmet, a politikát, a kultúra
jelenségeit, stb.
5. S amint egy metafora ily módon beigazolódni látszik,
könnyen működésbe léphet az addig potencialitásként
rejtve maradó cselekvési program is: "Mit lehet/kell hát
akkor tenni, ha ez így és így van?" Ha az ember =
állat, akkor a metaforában rejlő cselekvési
program értelmében vele állatként lehet/kell
bánni, azaz például lehet tenyészteni, nemesíteni,
esetleg a férgesét kiirtani, stb. A cselekvési program
nyílt megjelenését persze ugyancsak megakadályozhatja
vagy módosíthatja az adott társadalmi-kulturális
kontextus.
Nézzük meg ezt a mechanizmust egy konkrét
esetben is, amely példa - az egyszerűség kedvéért
- legyen a már említett Desmond Morris-könyv (1997).
A szerző már a könyv címében expliciten
megfogalmazza alapmetaforáját (Az emberállat), majd
a bevezetőben egy kicsit részletezőbben - a stiláris
követelményeknek megfelelően - újra leírja:
Az ember nem más, mint az állatvilág egyik tagja.
Egyszer szörnyeteg, másszor fenséges, de mindig állat.
Hiába szeretjük bukott angyalnak tekinteni magunkat, ha a valóságban
felkapaszkodott majmok vagyunk. Ezt követi a durva analógiák
felállítása, amelynek egyik legszemléletesebb
példája a könyv (magyar kiadásának) 83.
oldalán látható két fotó. Az egyik egy
állatkertben készült, majmokat láthatunk egy
ketrec rácsai mögött. A másik képen egy
emeletes lakóházat látunk, ahol a lakók az
erkélyeiket körberácsozták. A képek alatti
felirat az alapmetaforára épülő almetafora: "A
város nem betondzsungel, hanem emberek számára épített
állatkert. A városlakókon a ketrecben tartott állatok
össze- és bezártságából fakadó
zavarai figyelhetők meg." Az elemzések egy finomabb szintjén
már konkrét viselkedési típusokat hasonlít
össze a szerző. "Vita közben az ajkaink is követik
a majmok mimikáját. Amikor támadni készülünk,
vízszintesen széthúzzuk őket, hogy metsző-
és szemfogainkat felfedve heves vicsort produkáljunk." (1997:20).
Desmond Morris könyvének elemzése egyébként
hálás feladat, mert a szerző nyíltan ír
arról is, hogyan azonosult a szemszöggel. (Ez azonban meglehetősen
ritka, a kutatók többségénél ez inkább
tudattalanul zajló folyamat.) Ilyen explicit utalás például
a következő: "Az emberbébi több és hosszabb
odafigyelést igényel, mint bármely más faj
fiatal egyedei. Ezeket a különleges tulajdonságokat kezdtem
tanulmányozni, amikor hozzáláttam Babafigyelőben
című könyvem megírásához. Azzal,
hogy a csecsemőkre úgy tekintettem, mint lenyűgöző
kis állatokra, és egy zoológus szemével néztem
őket, egészen új perspektíva nyílt meg
előttem, ráadásul munkám során a csimpánzmamaként
szerzett tapasztalataim is felbecsülhetetlennek bizonyultak." (1997:
157). Miután a szemszög kikristályosodott, a szerző
könnyedén kezdi el elemezgetni az olyan - az állatvilágtól
már meglehetősen távol álló - jelenségeket
is, amilyen a művészet vagy az írás.
Végezetül ejtsünk néhány szót
a cselekvési programokról is, amelyekre majd minden fejezetben
találunk valami utalást. Így például
a szüléssel foglalkozó fejezet lényegi mondanivalója,
hogy ha az ember = állat, akkor a nőknek úgy kellene
szülniük, mint az állatoknak, ezzel ugyanis jelentősen
csökkenhetne a szülési fájdalom. A szerző
könyvének célja egy átfogó társadalomkritika:
megmutatni, milyen következményekkel jár, ha állati
múltunkat megtagadjuk. A túlzsúfolt városi
körülmények között a törzsi rendszerek
felbomlásával fellángolnak a banda-háborúk,
a szexualitás megváltozásával pedig az emberi
párkapcsolatok is széthullanak. Az ökológiai
katasztrófa, a túlnépesedés, a szegénység
és az egyes országokban dúló éhínségek
még sötétebb képet festenek elénk. Így
lepleződik le végül a Desmond Morris könyve mögött
meghúzódó rejtett szándék vagy akarat:
Ha elfogadnánk állati mivoltunkat, akkor lehetségessé
válna egy ökológiailag relevánsabb élet,
amelyben minden ember kiteljesedhetne, s akkor megmenthetnénk világunkat
a végső pusztulástól.
Ezzel pedig eljutottunk az egyszerű leírástól
az ideológia (határ)területére. Amikor egy szaktudós
dolgozik, azaz voltaképpen kibont egy ilyen metaforát, ügyel
arra, hogy az elmélet illeszkedjék az adott tudomány
beszédmódjába, logikájába, az érvelések
rendszerébe, az adott tudomány információs
készletébe. Mindez egyfajta szemantikai burkot képez
az adott eszme alap-premisszája, mondjuk így: szemantikai
magva köré. Amikor pedig egy eszme ideológiává
válik, akkor a folyamat első lépésében
a szemantikai mag levetkezi a szemantikai burkot, s megmutatkozik a maga
leplezetlen, lecsupaszított valójában. És bizony
a laikus gyakorta jobban érzékeli ezt a folyamatot, annak
minden (számára akár tetsző, akár nem
tetsző) következményével, mint a szakember. A
laikust ugyanis nem érdekli az adott tudományos kontextus
(és nem is érti), ezért könnyebben átlát
a szemantikai burkon, és kiszűri a tudós magyarázataiból
a lényegi mondanivalót. Miért is beszél Csányi
evolúcióról, amikor a társadalmunkban jelen
lévő agressziót elemzi? (lásd pl. Népszabadság
2002. április 20: 25) Mert azt akarja ezzel értésünkre
adni, hogy az ember = állat. A tudományos eszme persze így
a végletekig leegyszerűsödik, ámde: könnyebben
el is terjed. Az ideológiaképződés második
lépésében azután ez a lecsupaszított
metafora egy új ruhát, új szemantikai burkot ölt
magára, immár az új (társadalmi, nyelvi, kulturális,
stb.) kontextusnak megfelelően. Így jutunk el odáig,
hogy amint egy társadalomtudós meghallja, hogy biológia
illetve csoporttársadalom, vagy hasonlók, akkor nagyon valószínű,
hogy máris az alapmetaforát, annak mint premisszának
a történelemben eddig megjelent gyászos konklúzióit
látja. Vagyis azonnal a nácizmusra gondol, s a biológus
okos érvelése, bizonyításai igencsak süket
fülekre találnak nála.
Mivel minden tudományos eszmét, paradigmát, elképzelést
vissza lehet vezetni alap-kijelentésekre, főként metaforákra,
ez alól természetesen a szociológia sem képez
kivételt. A szociológia alap-paradigmája - mint arra
Lakatos László említett cikkében rámutatott
- az, hogy az ember kulturálisan meghatározott lény.
Amit a következő
distinkcióval is kifejezhetünk: az ember = Ember. Hogy
mi is értendő ezen? Az ember nem állat, nem növény,
nem
gép, azaz nem valami "emberalatti" létező, hanem
minőségei révén kitüntetett, sőt
centrális helyzetű lény az élőlények
között. És ha az ember = Ember, akkor nem genetikailag
vagy evolúciósan meghatározott, akkor tabula rasaként
születik a világba, akkor a kultúra, a neveltetés
fogja meghatározni, hogy milyen személyisége lesz,
mert az Ember a maga sorsának kovácsa, egyedüli szabad
lény a többi lény között. Ha az ember = Ember,
akkor több az állatoknál, mert ösztönei már
nem befolyásolják. Ha az ember = Ember, akkor a szegénység,
a nők elnyomása és a társadalmunkban jelentkező
összes többi probléma csupán társadalmi
probléma, amelyen a normák, szabályok megváltoztatásával,
ha nem is könnyedén, de segíthetünk. Ezzel pedig
eljutottunk a metaforából fakadó cselekvési
programhoz.
Az ember Isten vagy állat?
Tamás Gáspár Miklós (2001) egyik írásában
igen lényegretörően összegzi, hogy a politikai
jobb- és baloldal közötti különbség többek
között abban ragadható meg, ahogyan azok a természethez
viszonyulnak. "'Az örök jobboldal' azt gondolja, hogy a szenvedés
oka az eredendő bűn. Az ún. teodicea arra szolgál,
hogy az 'isteni igazságszolgáltatás' címén
- az eredendő bűn és a megváltás között
- a szenvedést igazolja, amelynek oka transzcendens, kifürkészhetetlen,
hozzáférhetetlen, 'megkérlelhetetlen', befolyásolhatatlan.
A teodicea szekularizálása, elvilágiasítása
a természetjogi konzervativizmus, az 'örök jobboldal'
voltaképpeni ősalakja. A 'természet' itt az a transzcendens
túlsó, amely az emberi szenvedést, nyomorúságot
(pl. az egyenlőtlenséget, a kényszert és a
nélkülözést) egyrészt megmagyarázza,
másrészt elkerülhetetlenné teszi (nem véletlen
ma a neodarwinizmus előretörése a társadalomtudományokban,
amelyekben a 'fejlődés', a 'szelekció' és az
'alkalmazkodás' metaforikus alkalmazása az ember eszébe
juttatja a divatjamúlt 'indirekt apologetika' kifejezést),
harmadrészt pedig a változást mint spontán,
előreláthatatlan és a 'polisz'-szubjektum akaratától
független, alaktalan és iránytalan folyamatot tünteti
föl." Az ősjobboldaliság tehát a kizsákmányolást,
az egyenlőtlenséget ideologizálja a természet
segítségével, amely így az igazságtalanság
megváltoztathatatlanságát hivatott igazolni. Az emberi
szabadságot pedig a transzcendens isteniként kezelt természetnek
vetik alá. "'Az örök baloldalnak' viszont mindig az volt
a filozófiai stratégiája, hogy azt, ami természetnek
tetszett, történelemként értelmezze és
történelemmé változtassa. (...) Ennek a stratégiának
a tipikus példája a feminizmusé: a férfiak
és a nők közötti egyenlőtlenséget
még a legutóbbi időkig is a természeti különbséggel
magyarázták: a forradalmi historizmus megmutatta, hogy ez
a 'természeti különbség' történetileg
(ha tetszik, 'kulturálisan') konstruált, tehát a 'természet'
erkölcsi indítékú változtatástól
elzárt transzcendenciája hamisítvány, puszta
'pozitivitás', amelyet bátran tagadásba lehet venni,
amint aztán a praxis bizonyítja. (...) A baloldal historizmusa
nem újdonság, mindenki tudja, hogy Marx szerint egyetlen
tudomány van, a történelem tudománya. De mi a
tárgya ennek a forradalmi történettudománynak,
ha nem a természet? A 'rossznak' helyet kell találni, ha
a szabadság nem lehet más, amint Schelling belátta,
csak a jó és rossz közötti választás
aktuális lehetősége." (2001: 38-39) A baloldal pedig
az emberi szabadságot igyekszik a természet elé/fölé
helyezni, a természeti meghatározottságot hazugságnak
bélyegzi és elutasítja. Ugyanakkor mégsem tekinthet
el attól, különben megmagyarázhatatlanná
válik az igazságtalanság, ami náluk is a természeti,
ami ellen azonban az emberi szabadság révén mégis
küzdeni lehet.
Ironikus módon a liberális és biologista Kampis
György (2002b: 610) is ebben látja a biológusok igazságaitól
való félelem lényegét: "Azt hiszem, a legtöbben
igazából attól félnek, hogy ha kiderülnek
az örökletes egyéni különbségek, összeomlik
az emberek egyenértékűségének, egyenlőségének
eszméje, és összeomlik a társadalmi szolidaritás."
Igen ám, csakhogy az egyenlőség fogalma nem azonos
az egyformaság fogalmával, márpedig e kettőt
sokan hajlamosak összekeverni. A létező szocializmus
(főként annak ázsiai variánsai) rémisztő
gyakorlata megmutatta, hogy e két fogalom összetévesztése
miként vezet szinte automatikusan az emberi képességek
elnyomásához, s ezzel magának az embernek az elnyomásához,
az egyéni és kollektív szabadság hiányához,
valamint egy élősködő hivatalnoki-uralkodó
kaszt létrejöttéhez. Ráadásul maga az
emberi szabadság is igen bizonytalan fogalom. Luc Ferry például
ebből a szempontból éppen a biológiát
és a szociológiát veszi egy kalap alá, ti.
szerinte mindkét tudomány tagadja vagy legalábbis
jelentősen korlátozza az emberi szabadság lehetőségét.
"E két tudomány nem győzi hangoztatni, hogy az egyén
egy társadalmi vagy biológiai közeghez való tartozás
által jön létre, van meghatározva és modellálva.
(...) biológiai természetű meghatározottságunk
mellett szociális feltételeinktől is függünk,
mindenekelőtt osztálykörülményeinktől.
(...) Ha feltesszük, hogy senki sem szabadulhat körülménye
korlátaitól, egyfajta osztályfelfogáshoz jutunk,
amely aligha előnyösebb a közönséges rasszizmusnál
vagy szexizmusnál." (1994:52-56.)
A szabadság kontra meghatározottság kérdése
mindenkor (már az ókorban is!) együtt járt a
természet kontra nevelés kérdésével.
A nature avagy a nurture teszi-e az embert azzá, ami? És
amikor a biológiában valami új felfedezés jelenik
meg, nem véletlen, hogy a társadalom (pontosabban a társadalomról
gondolkodók) számára mindig ez a kérdés
vetődik fel először - legújabban a humán
genom projekt kapcsán. Mindenért a gének lennének
felelősek? Vagy a környezet? A válasz persze nem fekete-fehér,
hiszen kiderült, hogy nagyon kevés gén van, csupán
kb. harmincezer. (Korábban sok milliót saccoltak.) S ha ez
így van, ebből már lehet arra is következtetni,
hogy a lényegesebb emberi vonások nem lehetnek öröklöttek
(Erlich 2000). Ámde a tudósok zöme szerint inkább
arról van szó, hogy a gének jelentősége
nem a számukkal arányos. Egy-egy gén nem egy-egy helyi
probléma helyi megoldásáért felelős,
hanem komplex módon, egymást befolyásolva, egyidejűleg
sok helyen hat. Így az emberi gondolkodás, fogalomalkotás,
vagy akár maga a kultúra, meghatározott lehet, anélkül
hogy minden egyes specifikus viselkedés velünk született
lenne.
Azt hiszem, a szociológia - vagy még inkább: a
baloldaliság - emberképe a régi gnosztikus teológia
emberképéhez hasonlít, mondhatni, annak modern örököse.
Az Ember az antik gnosztikusok Anthroposzának leszármazottja.
Azé, aki még az isteneknél is magasabb rendű.
Lényegét tekintve ugyanezt a gondolatot találjuk Marx
megfogalmazásában, amikor azt írja, hogy az ember
teremtette Istent. Ezt részben - vagyis ha eltekintünk az eredendő
bűn és az ebből eredő alávetettség
dogmájától - még a katolicizmus is magáénak
mondhatja, főként, hogy ez utóbbi mindenkor hangsúlyozta
az akarat szabadságát. Az ember mint Ember kitüntetett
létező, a világmindenség középpontja.
Az Ember az ösztönkorlátozó és az akarat
szabadságát adó tudatosság egyedüli birtokosa,
s így önmaga teremtőjeként a világmindenség
teremtőjének is utódja. Így tehát az
ember = Ember mögötti rejtett metafora: ember = Isten. A biológiára,
illetve a biologizmusra való haragvás némileg rokon
(az attitűdöt tekintve legalábbis) azzal, ahogyan a régi
évszázadokban az Egyház nem fogadta el a tudományos,
materialista látásmódot, amely az embert nem fogadta
el ennek a kitüntetett lénynek. És mintha a lélek
létének egykori tagadása is kissé hasonló
lenne az emberi minőség biologisták által történő
újkori-mai tagadásához.
A szociológia ebből a szempontból a keresztény
eszme egyik örököse. (Csakúgy, mint a marxizmus,
illetve az ember különleges voltára és az ettől
elválaszthatatlan megváltástanra épülő
baloldali gondolkodás.) Ellenérzése a természettudomány
emberképével valószínűleg teológiai
eredetű, amolyan hittétel, annak minden érzelmi mögöttesével
együtt. Ráadásul a szociológia helyzete sok szempontból
tudományként is hasonló a teológiához,
amely tényleges diszciplínákat: filozófiát,
természettudományos elemeket, antropológiát
használ fel a maga hittételeinek bizonyítására,
csakúgy, mint a marxizmus (a történeti, ill. dialektikus
materializmus).
Olykor az eszmék explicit tartalma szemben áll
egy implicit tartalommal, ami gyakorta éppen hogy a valódi
mondanivaló. Vagyis az eszmék olykor nem azok, amiknek
látszanak, ha egy mélyebb szemantikai elemzésnek vetjük
alá őket. Igen jó példa erre Engels evolúciós
teóriája. Engels (1876) egy írásában
arról értekezik, hogyan vált a majomból ember.
Az emberi evolúció három lényeges jellemzőjét
vizsgálja meg: a beszédet, a megnagyobbodott agyat, valamint
a felegyenesedett testtartást. Amellett érvel, hogy a felegyenesedett
testtartás révén felszabadult a
majmok keze, így lehetségessé vált az eszközhasználat,
azaz a munka. A növekvő intelligencia és a beszéd
kialakulása csak ezután következett. Az embert tehát
voltaképpen a munka tette emberré, a munka révén
vált el a majomtól.
Stephen J. Gould (1982: 210-13) a darwini evolúciós elmélet
hatásait vizsgáló tanulmánykötetében
kifejezetten elismerően ír Engelsről, s annak elméletét
egy biológus által konstruált elméletként
vizsgálja. Jelentőségét abban látja,
hogy rámutatott az addig uralkodó tudományos elmélet
elfogultságára. Ugyanis addig az ember eredetét a
megnagyobbodott agy révén próbálták
magyarázni. Engels a következőképpen ír
erről: "A civilizáció gyors fejlődéséért
minden elismerést az agy fejlődése és aktivitása,
az elme javára írtak. Az ember hozzászokott ahhoz,
hogy cselekedeteit szükségletei helyett a gondolataiból
magyarázza. (...) És így született meg idővel
ama idealisztikus elképzelés, amely különösen
az ókori világ lehanyatlásával uralja az emberi
elmét. Még mindig olyan fokig uralja, hogy a darwini iskola
legmaterialistább természettudósai sem képesek
az ember eredetére vonatkozóan tiszta képet alkotni,
mert ezen ideológiai befolyás mellett nem ismerik fel azt
a szerepet, amelyet a munka játszott (az emberré válás
folyamatában)." (Idézi Gould 1982: 212)
Na mármost, ha Engels "biológus" (azaz valójában
evolucionista teoretikus, akárcsak Morgan, Spencer és a többiek),
akkor nyilvánvalóan átveszi az ember = állat
metaforát. Ámde ez csak a látszat, a felszín.
Hiszen az emberré válás mégiscsak az állatvilágból
való kiemelkedést, vagyis minőségi különbséget
jelent. A munka révén az ember társadalmi és
kulturális lény. A munka az öntudatra (tudatosságra)
szert tevés és ösztönkorlátozás.
Szó sincs ember = állat metaforáról, az ember
felsőbbrendű lény, saját sorsának kovácsa,
saját maga teremtője, saját történetének
alakítója és befejezője, aki munkája
és öntudata segítségével megalkotja a
paradicsomot itt a Földön. Elhozza az Új Aranykort, a
kommunizmust, ami voltaképpen az ősközösség
(a régi aranykor) jövőbe vetített, finomított
változata. Vagyis a (marxi-) engelsi evolúció tulajdonképpen
egyfajta eszkatológia, és ebben az ember = Ember, azaz áttételesen
Isten. Igen, de melyik ember? Az, aki dolgozik. A munka az a felsőbbrendű
tevékenység, ami az embert Emberré tette, és
teszi folyamatosan, amely kiemeli őt az ember alatti lét,
az állatvilág mocsarából, és amely az
isteni öntudat szikráját - teológiai kifejezéssel
élve: értelemmel bíró lelket - ad neki. A munka
tehát isteni princípium, mert ez az, ami megkülönbözteti
az embert a többi élőlénytől, ez az, ami
az emberi minőséget hordozza. Tehát az ember = munkát
végző, azaz Ember = munkás. Ebből könnyen
levonható a következtetés, hogy a nem dolgozó
= nem ember. A munkás(osztály) az emberiség képviselője,
az Ember ideájának letéteményese, a történelem
alakítója. És itt már bizony a politikai ideológia
tárul fel minden tudományos háttér ellenére.
A régi teológus-tudós vita, az embert felmagasztaló
idealisták és az embert lealacsonyító racionalisták
örök vitája a természettudományon belül
is megjelent, illetve: folyamatosan jelen van. Roger Penrose például
A császár új elméje című népszerű
könyvében (1993) hatalmas anyagot és bonyolult érvelési
rendszert sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy
az ember minőségileg különbözik a gépektől.
Penrose egyik naturalista kritikusa, Daniel Denett jól ráérez
a fizikus gyengeségeire, amikor hangsúlyozza, hogy Penrose
valójában égi fogantyúkat keres. Ugyanakkor
Denett nagy ívű könyve, a Darwin veszélyes ideája
(1998: 561) végén elragadtatottan jelenti ki, hogy "ez a
világ szent". Vagyis ő maga is hívő. Ironikusan
mondhatnánk, hogy Denett összehordott tudása voltaképpen
nem más, mint panteizmusának katekizmusa, s panteizmusa mögött
egészen egyszerű, talán gyermekkorból származó
(erre tesz is némi utalást) érzések, illetve
vágyak húzódnak. Amúgy érdemes megemlíteni,
hogy ez az alapvető filozófiai ellentét, ez az ősi
nézetkülönbség még a legelvontabb tudományágak
berkeibe is befészkelte magát, mondhatni: extrapolálódott
a fizikába, illetve a kozmológiába is. Így
például az emberszabású kozmosz, azaz a kozmológiai
antropikus elv (főként az ún. erős antropikus
elv) híveit ugyanúgy a régi teológusok mai
utódainak tekinthetjük, ahogyan a velük vitázó
más világok, ill. a sokvilág-elmélet híveit
is a szent dogmákat semmibe vevő régi (racionalista)
természettudósokénak. Az előbbiek az embert
a kozmosz bizonyos jellemvonásai alapján a világmindenségben
centrális, kitüntetett helyzetű lénynek tekintik,
s ennek kapcsán megjelenik az isteneszme (design-argumentum), míg
az utóbbiak radikálisan egy dezantropomorf, másfajta
életeket, sőt másfajta (fizikai, logikai) világokat
tételeznek fel. Az pedig már kifejezetten mulatságos,
hogy természetesen ez utóbbiak közül valók
azok is, akik egy ilyen multiverzumot a biológiai evolúció
mintájára véletlenszerűen szerveződő-alakuló,
állandóan szelekciónak kitett folyamatként,
szerveződésként képzelnek el (Linde 1994).
A természettudósok között újra megjelentek
a kreacionisták, az evolúciót tagadó tudósok,
akik tőlük
telhetően mindent elkövetnek, hogy Darwin eszméjének
oktatását meggátolják az iskolákban,
s úgy tűnik, Amerika
egyes államaiban (például Arkansasban) ez sikerült
is nekik. Kampis György (2002a: 315) felhívja a figyelmet,
hogy a dolgok nem állnak meg az evolúció tagadásánál;
ma reneszánsza van a természetfeletti okság elképzeléseinek,
a csodáknak vagy a természetet az ember mintájára
elgondoló pánpszichizmusnak, valamint egy új dualizmus
is terjedőben van. Vagyis szegény biologisták nem
csupán balról, hanem jobbról is egyre fokozódó
támadásnak vannak kitéve, ami egyben (némileg
groteszk módon) azt a látszatot is kelti, mintha egy platformra
kerültek volna a feministák a kreacionistákkal.
Premisszák és konklúziók: a tudomány
tisztessége
Tudományos érvekkel alátámasztani különféle
értékeket, illetve ezen értékek alapján
való társadalmi gondolkodást és cselekvést,
óhatatlanul visszahat a tudásra magára is, ugyanis
beviszi a kutatásba a prekoncepciót. Ha pedig az ideológiai
kaland rosszul sül el (ld. náci eugenika), akkor olyan tabukat
állít a tudós útjába, ami korlátozza
a megismerést, kiiktathat egész tudományágakat,
utakat zár el a tudományos kutatások elől.
Így válhatott Konrad Lorenz és vele együtt az
etológia szó tabuvá az USA-ban - ami nem csak nevetséges,
de káros is. Szinte bármely tudományos problémát
lehet úgy kezelni, mint tényleges vagy potenciális
ideológiát, amelynek révén el lehet jutni akár
a legszörnyűbb következtetésekig is, ráadásul
a történelem még igazolja is ezt az eljárást.
Viszont ugyanígy a kritikusok hozzáállását,
a tudománynak a társadalmi érzékenység
felőli kritikáját is el lehet vinni ugyanilyen szélsőségig,
meglátván abban a "végső konklúziót".
Merthogy erre is volt már példa a történelemben.
(Amikor pl. pártbizottsági határozatokon mondták
ki, hogy a világnak végtelennek kell lennie, hogy a freudizmus
imperialista áltudomány, a kvantummechanika koppenhágai
interpretációja a kapitalista elidegenedés megjelenítője,
stb.) A létező szocializmus adta legrémesebb példáját
annak, hogy bármit lehet ideológiaként kezelni. Ha
a biológusnál elvárható az önmérséklet,
a belső gát felépítése az ideológia
irányában, akkor ugyanez az önmérséklet
elvárható a társadalmilag érzékeny bölcsésztől
is. Elsősorban is, hogy ne akadályozza a megismerést,
hogy ne gátolja a szellem szabadságát, a társadalmi
mögöttest feltáró ideológiai érzékenység
alapján vagy ürügyén. Az ideológiai (és
gyakorlati) veszélyekre való jogos rámutatás
nem azonos a tudományos nézetek ontológiai alapú
(ám valójában ideológiai) korlátozásával.
Nevezetesen más az, amikor azt mondjuk: Csányi nézeteinek
vannak bizonyos ideológiai veszélyei az esetleges vulgarizálás,
illetve kulturális leszivárgás miatt, és megint
más az, amikor tudományos alapon tagadjuk a csoporttársadalom
vagy a nemek közötti különbség létét.
Már Hume eléggé jól rámutatott arra,
hogy abból, hogy valami van, soha nem következik logikusan,
hogy
valaminek lennie kell. (Ezt nevezik a filozófusok Hume guillotine-jának.)
Vagyis a tényállítások és az értékelő
állítások között van egy logikai szakadék,
ezért azok nem vezethetők le egymásból. Hasonlót
fogalmazott meg Max Weber is az ún. értékmentesség
elvében. Mivel a tudomány tényekkel foglalkozik, ezért
nem szabad értékelnie, a tudomány ugyanis nem tudja
megalapozni, megindokolni az értékeket. Weber szerint csupán
négy módon kerülhetnek értékek a tudományba:
1. az értékek vizsgálhatók a tudomány
eszközeivel, 2. a tudomány megmutathatja, hogy egy adott cél
megvalósítása milyen következményekkel
jár, illetve egyáltalán lehetséges-e a megvalósítása,
3. a tudomány megmutathatja, hogy milyen értékek szolgálnak
egy-egy cél kiválasztásának alapjául,
4. az értékek segítenek abban, hogy a mérhetetlenül
bonyolult valóságból kiválaszthassuk azt a
szeletet, amelyre a tudományos megismerésünk irányulni
fog. Ugyanakkor Weber sem azt várja el a társadalomtudóstól,
hogy érzéketlen szakember legyen, sőt. Azt viszont
kifejezetten hangsúlyozza, hogy az értékítéleteket
ne keverjék a tudósok tudományos munkáikba.
Mint írja: "A tények tudományos fejtegetésének
és az értékelő elmélkedéseknek
az állandó vegyítése szakmánk egyik,
még mindig legelterjedtebb, de egyben legártalmasabb sajátossága.
Az előbb elmondottak e vegyítés ellen irányulnak,
s nem a saját eszmények vállalása ellen: az
elvtelenség cseppet sem rokon a tudományos 'objektivitással'".
(1998: 17) Egy tudományos elmélet tehát a lehető
leghívebben leírhatja a valóságot, sőt
pontosan meghatározhatja cselekedeteink esetleges következményeit,
ám közvetlen gyakorlati haszna nem lehet. Luc Ferry az ökológiáról
írt könyvében (1994) ugyanerre mutat rá: "Elfogadjuk
ugyan a szakértő közbenjárását,
felfogjuk jelentőségét, de az értékek
választásában mégsem a szakértő
dönt, hanem mi magunk." Ezt a leckét érdemes jól
megjegyezni. Nem a tudományos tételekben vagy alapmetaforákban
van tehát az érték, az ideológia, azt a társadalom
konstruálja, azaz mi magunk.
Ékes bizonyítékát nyújtják
ennek az olyan példák, amikor egy adott tudományos
tételből pozitív gondolatok születnek. (A pozitív
szót nem filozófiai, hanem köznapi jelentésében
használom.) Egyugyanazon premisszából többféle
konklúzió is származhat. Így a biologizmus
szemantikai magvát képező ember = állat metaforából
sem feltétlenül csak a fent leírt negatív konklúziók
és még negatívabb cselekvési programok következhetnek.
Például ha az ember = állat, akkor nem kitüntetett
létező. Ha pedig az ember parányi része csupán
a világmindenségnek, úgy csak egy a sok millió
élőlény közül. Ezen a címen pedig
jóval nagyobb értéket kell tulajdonítanunk
az univerzumnak, sokkal inkább meg kell becsülnünk a természetet.
Ami által pedig sokkal ökologikusabb látásmódhoz
jutunk.
Egy másik, megkapóan szép példát
éppen Csányinál találunk a Kentaurok természetrajza
című szépirodalmi művében (2000), ami
természetesen XVIII. századi irodalmi előzményeihez
hasonlóan a jelen problémáira reflektáló
társadalmi utópia. A szerző itt azzal a gondolattal
játszik el, hogy ha léteznének kentaurok, milyenek
lennének. Miféle belső szervekkel rendelkeznének,
hogyan szaporodnának, milyen kultúrát alakítanának
ki, milyen társadalomban élnének. A kentaurok félig
emberi lények, félig lovak, ami mögött persze implicite
ott rejtőzik ember = állat metaforánk. Az írásban
az ideális társadalom minden jellemzőjével
találkozunk. Ezek a kedves lények teljes egyenlőségben
és békességben élnek. Nem gyűjtenek vagyont,
a tárgyakat eleve nem is szeretik. És ami a lényeg:
populációjuk tökéletes harmóniában,
mondhatni: teljes szimbiózisban él az ökoszisztémával.
Legkedveltebb elfoglaltságuk pedig mi más is lenne, mint
a filozofálás, vagy ahogyan Csányi fogalmaz: elmekonstrukciók
kitalálása.
Ugyanígy a zsidó-keresztény, majd humanista emberközpontúság,
az ember = Ember (Isten) metafora sem csupán nagyszerű ideákat
képes létrehozni. És itt nem csak a Bibliára
gondolhatunk. A karteziánus felfogás szerint például
csak az egyedül ésszel rendelkező, értékes
lénynek, az embernek lehetnek jogai, a természetnek, beleértve
az állatokat is, nem. A környezet itt nem egyéb, mint
egyszerű kontextus, ami a legmagasabb rendű létezőket,
az embereket veszi körül. A természet nem más,
mint semleges tárgyak tárháza, az emberi felhasználás
célját szolgáló energiaraktár. A környezet
értékét csupán az ember számára
való hasznossága adja. E felfogás bizony szabad utat
nyit az állatok gáttalan mészárlása
és kínzása felé. De ugyanez a látásmód
vezet a környezet mértéktelen kizsákmányolásához,
azaz hosszabb távon az ökológiai katasztrófa
előidézéséhez is.
A biológiai és kulturális meghatározottság
kérdése kapcsán még egy szempontot érdemes
megfontolni. A humán tudományok képviselői
azt vetik a biológusok szemére, hogy mivel ők a biológiára
vezetik vissza az emberek és csoportok közötti különbségeket,
ezzel voltaképpen legalizálják a világban meglévő,
népek, rasszok, kultúrák vagy éppen osztályok
közötti egyenlőtlenséget, eleve elrendeltként
tételezve fel azt. Tény és való, a darwinizmus
születésekor és még utána is, jó
néhány évig tartották magukat az ilyesfajta
nézetek a biológiában. Ám az elmúlt
évtizedekben már éppen a biológusok érvelnek
amellett, hogy az emberi faj egységes egész. Az emberi populációk
polimorfak haj- és szemszínre, vércsoportokra és
sok-sok más jellegre. "Kijelentheti-e valaki, hogy a kékszeműek
alkotnak egy rasszt és a barnaszeműek egy másikat?
Vagy hogy az egyik rassz tartalmazza azokat, akik 0 vércsoportúak,
a másik azokat, akik A vércsoportúak, a harmadik azokat,
akik B vércsoportúak? Ez nevetséges lenne: ilyen alapon
a szülő és gyermeke vagy a testvérek gyakran
különböző rasszokba kerülnének. Ugyanilyen
jogon akár a bűnözők rasszáról,
az arisztokraták rasszáról vagy a tébécések
rasszáról is lehetne beszélni vagy írni. A
tévedés ott van, hogy a szóban forgó csoportok
nem biológiai populációk (szaporodási közösségek),
hanem önkényesen kiválasztott tulajdonságok alapján
csoportosított egyedek halmazai." (Dobzhansky 1985: 96) Más
szóval: azonos népességhez tartozó két
egyén genetikai felépítése között
sokkal nagyobb lehet a különbség, mint két különböző
népesség átlagos genetikai felépítése
között, magyarán egy afrikai közelebb állhat
hozzánk genetikailag, mint a szomszédunk vagy a házastársunk
(feltéve természetesen, hogy szomszédunk vagy házastársunk
nem éppen afrikai). Jared Diamond (2000) pedig egy egész
könyvet szentel annak a kérdésnek a vizsgálatára,
hogy miért van az, hogy az emberiség fejlődése
ilyen eltérően alakult a különböző
kontinenseken. Miért éppen a fehér ember hódította
meg Amerikát és nem az indiánok Európát?
Miért az afrikaiak lettek a fehérek rabszolgái és
nem pedig fordítva? Miért maradtak az új-guineaiak
fejletlenek technikailag? És még több hasonló
kérdés. Ezekre a választ az alábbi egyszerű
mondatban foglalja össze: "A történelem az egyes népek
környezetének különbségeiből adódóan
alakult eltérő módon, és nem az egyes népek
biológiai különbségei miatt." (Diamond 2000: 22).
A biológusok írásaiban a konklúzió
ezek szerint mindig a genetikailag egységes emberi faj. Ha tehát
egy bölcsész csoport-társadalmakról vagy biológiai
különbségekről hallván a fajelméletre
asszociál, az csak annyit jelent, hogy félreértette
a biológus szavait. Lehet, hogy az etológus evolúciós
gyökerekre vezet vissza bizonyos kulturális jelenségeket,
ám ezzel együtt egyelőre úgy fest a dolog, hogy
az egységes emberiség tézisével mégiscsak
a természettudomány fogalmaz meg egy igazságosabb
világ irányába mutató tudományos tételt.
Mi több, akár még az emberi képességek
genetikai alapú feltérképezéséből
sem feltétlenül az emberi szabadságot teljes mértékben
korlátozó társadalom születhet, az egyént
a bölcsőtől a koporsóig meghatározó
antiutópikus kasztrendszer (amiről már filmek is készültek).
Akár még jól is elsülhet a dolog: ahogyan például
a genetikai hajlamok ismerete forradalmasít(hat)ja a gyógyítást
az egyéni gyógymódok előnyben részesítésével,
miért ne lenne alkalmazható ez az elv az egyén képességeinek
fejlesztésére is? Vajon a magunk saját egyedi természetének
a követése nem visz-e közelebb az önmegvalósításhoz
és ezáltal a szabadsághoz? De ami ennél jóval
fontosabb: A velünk született tulajdonságok alaposabb
megismerése esetleg nem az eleve elrendeltséget (amit egyébként
az értelmesebb biologisták soha nem is hangoztatnak), hanem
egymás jobb megértését, a (kulturális)
baloldal által oly gyakran hangoztatott másság elfogadását
hozhatná magával. Vagy még inkább azt, hogy
nem kéne mindenkinek üzletembernek, vállalkozónak,
menedzsernek, pornósztárnak vagy politikusnak lennie ahhoz,
hogy kivívja a közösség megbecsülését.
(Hogy a női szerepvállalás problémáit
ne is említsem.) Vagyis a biologizmusnak egy humanista, nem eltorzult
változata egy helyesebb szemléletmódhoz is vezethetne.
Olyan szemléletmódhoz, amely nem az adott társadalom
által kijelölt, egyedül üdvözítő
ideált, sikeres pályát, életcélt kényszerítené
az egyénre, ami amúgy is meglehetősen hazug dolog,
a mentális károkról nem is beszélve. Vagy másként:
amely nem győztesekre és vesztesekre osztja a földkerekséget.
Persze ez is csak lehetőség, a biologizmus könnyen
válhat a Gonosz eszközévé, minek révén
akár még a legszörnyűbb antiutópiák
lidércnyomásos víziói is megvalósulhatnak.
De ugyanígy a társadalomtudós sem feltétlenül
a Jó képviselője. Ez utóbbi ugyanis óvatlanul,
sőt akár jóindulattal, de éppen az emberi szabadság
végletes hangsúlyozásával teremtheti meg a
kizsákmányolás ideológiai alapjait, s így
paradox módon sokkal közelebb kerülhet a szociáldarwinizmushoz,
illetőleg az azzal rokon ideológiákhoz, mint az általa
többszörösen is megbélyegzett biologista. Merthogy
a "bárkiből lehet bármi" elve ugyanúgy elnyomáshoz
és kirekesztéshez vezethet, mint az előbbi. Ha valaki,
mondjuk, nem tud megfelelni a korlátlan önalakítás
elvéből fakadó elvárásoknak, akkor éppen
a mindenki a maga sorsának kovácsa eszméje adhat valamiféle
tudományos igazolást a vesztes mivoltra. Sőt, akár
még a társadalom felelősségét is teljes
egészében az egyénre háríthatná.
Így pedig a szabadság elve ugyanúgy a kizsákmányolás
és elnyomás egyik kvázi ideológiai funkcióját
töltené be, miként a biologista szociáldarwinizmus,
sőt - hogy legyen még rémesebb a továbbgondolás
- e kettő egymást akár kölcsönösen
ki is egészíthetné. Egyébként mintha
ez már megvalósulni is látszana, lásd a neoliberalizmus
ideológusainak és apologetáinak nézeteit.
Jegyzetek:
Berger, Peter, L. (1992): Sociology: A disinvitation? Society, 30,
(1):12-19
Ehrlich, P. R. (2000): Human Natures. Genes, Cultures, and the Human
Prospect, Island Press
Gould, Stephen, Jay (1982): Ever Since Darwin. Reflection in Natural
History, Penguin
Haraway, Donna J. (1991): Simians, Cyborgs, and Women. The Reinvitation
of Nature, Routledge
Horowitz, Irving L. (1993): The Decomposition of Sociology, Oxford
U. P.
Linde, Andrei (1994): The Self-Reproducing Inflationary Universe, Scientific
American (1994 November): 32-39.
Marsland, David - Leoussi, Athena (1996): Social misconstructions:
Neglect of biology in contemporary
British Sociology, American Sociologist, 27, (2): 42-52.
Nozick, Robert (1974): Anarchy, State and Utopia, Basic Books
Rose, Michael R. (1998): Darwin's Spectre. Evolutionary Biology in
the Modern World, Princeton U. P.
Bibliográfia
MUND Katalin
"Divináció és szociológia"
in: (Mund Katalin szerk.)
Átalakuló értékrendszerek
MTA Politika Tudományok Intézete,
Etnoregionális Kutatóközpont,
Munkafüzetek 88. 2002
"Szűkülő világegyetem?"
Liget, 2002. 6.
"A kulturális evolúció újabb elméletei
a hagyományok tükrében"
Információs Társadalom, 2002. 2.
"Járványos kultúra"
BUKSZ, 2002. 3.
(Farkas Attila Mártonnal)
"Rekviem egy elveszett mítoszért"
Valóság, 2001. 8.
"Technicizált spiritualitás"
Liget, 2002. 9.
BERECZKEI Tamás
A belénk íródott múlt. Evolúció
és emberi viselkedés
Dialóg Campus, 1998
BÖRÖCZ József
"Amerikai anzix"
Szociológiai Figyelő, 1997 december
CSÁNYI Vilmos
Az emberi természet. Humán etológia
Vince, 1999
"Az agresszióról"
Népszabadság, 2002. április 20.
(Makovecz Benjaminnal)
A kentaur természetrajza.
Anatómiája, élettana, viselkedése és
kultúrökológiája
Helikon, 2000
DARWIN, Charles
Az ember származása és az ivari kiválasztás
Gondolat, 1961
DIAMOND, Jared
Háborúk, járványok, technikák. A
társadalmak fátumai
Typotex, 2000
DENETT, Daniel C.
Darwin veszélyes ideája
Typotex,, 1998
DOBZHANSKY, Theodosius
Változatosság és egyenlőség
Kriterion, 1985
ENGELS, Friedrich
"A munka része a majom emberré válásában"
in: (Bence György - Kis János szerk.)
Munka és emberréválás. Engels hipotézise
ma
Kossuth, 1972
FEHÉR Márta
"Tudományról és tudományfilozófiáról
az ezredfordulón"
Magyar Tudomány, 2002. 3.
FERRY, Luc
Új rend: Az ökológia
Európa, 1998
GYÖRGY Péter
"Ami sohasem volt..."
Népszabadság, 2002. január 23.
HARAWAY, Donna J.
"A szituációba ágyazott tudás"
in: (Hadas Miklós szerk.)
Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról,
feminizmusról
Replika-könyvek, 1994
HUME, David
Értekezés az emberi természetről
Gondolat, 1976
KAMPIS György
" A naturalizmus jelentősége ma"
Magyar Tudomány, 2002. 3.
"A gén halott, éljen a gén!"
Magyar Tudomány, 2002. 5.
LAKATOS László
" Mi a baj a szociológiával és hogyan nem kéne
rajta segíteni?"
Szociológiai Szemle, 2001. 3.
MANNHEIM Károly
Ideológia és utópia
Atlantisz, 1996
MORRIS, Desmond
Az emberállat. Személyes vélemény az emberi
fajról
Magyar Könyvklub, 1997
NÉMEDI Dénes
"A szociológia egy sikeres évszázad után"
Szociológiai Szemle, 2000. 2.
PENROSE, Roger
A császár új elméje. Számítógépek,
gondolkodás és a fizika törvényei
Akadémiai, 1993
SOKAL, Alan - BRICMONT, Jean
Intellektuális imposztorok.
Typotex, 2000
SOMLAI Péter
"A szociológiai születése a tizenkilencedik században"
in: (Felkai Gábor szerk.)
A szociológia kialakulása
Új Mandátum, 1999
SZABADOS Tamás
"Talán a géneket..."
Népszabadság, 2002. január 23.
TAMÁS Gáspár Miklós
"Új kelet-európai baloldal"
Eszmélet, 2001. 50.
"A hangnem (!!!)"
Élet és irodalom, 2002. 03. 1.
TINBERGEN, Niko
Az ösztön
Gondolat, 1976
WEBER, Max
Tanulmányok
Osiris, 1998
ZIMAN, J.
"Elveszti-e objektivitását a tudomány?"
Természet Világa, 1996. november