Aki a Balkánhoz közelít, ne féljen számot vetni annak ellentmondásosságával.
Vajon tényleges félszigetről van-e szó, vagy a kontinensnek a Földközi-tenger
medencéjébe merült nagyobb tömbjéről? Mindkettőről egyszerre, vagy vidékenként
hol az egyikről, hol a másikról? Több tenger is mossa a partjait, az Adria,
a Ión-tenger, az Égei-tenger övezi a Feketének mondott tengerrel együtt,
és egy ennél is kisebb, a Márvány-tenger. Nem az egész partvidék homokos,
a hátország jobbára hegyes. Nem a környező tengerek valamelyike adott nevet
ennek a térségnek, hanem egy belső reliefje: azok a hegyek, amelyeket a
régi geográfusok Haemusnak neveztek, és úgy, hogy catena mundi, a szlávok
"öreg hegynek" (stara planina), amit aztán a törökök a saját nyelvükre
Balkánnak fordítottak.
Régen megvolt az "illír, görög, bizánci félsziget" elnevezés
is, és nem is olyan régen az "európai Törökország" kifejezést is
használták. Mindez többek között ennek a területnek különböző kisajátításairól
és hovatartozásairól is árulkodik. Appennini és Ibériai rokonaitól eltérően,
amelyeket az Alpok és a Pireneusok hegylánca választ el a kontinenstől,
a Balkán-félsziget nem emel nehezen átjárható akadályt Közép-Európa felé.
Egyes geográfusok és történészek szerint a folyók jelölik ki a Balkán
határait északon és nyugaton: a Duna, a Száva és a Kupa. A tengerparton
pedig egyrészt a Kvarneri-, a Fiumei- és a Trieszti-öböl (legalábbis a
legrégebbi világtérképeken). A másik oldalon, keleten az a vonal, amelyet
vonakodunk meghúzni, valószínűleg Dobrudzsát szeli át, és a titokzatos
Duna-deltától nem messze ér véget. Ezek a határok viszonylagosak, és olykor
önkényesek is. Akik ezeket javasolják vagy ratifikálják, ritkán értenek
egyet egymással. A nyomok, amelyeket a térképeken hagynak, korszakról korszakra
változnak.
A Balkánt sokszor teszik meg Európa Keletjének, aszerint, hogy
milyen nézőpontból, honnan nézik. Sokszor hangsúlyozták már aggodalmasan
kontinensünk centrumából, hogy a "nyugtalan zóna" már Münchennél vagy Bécsnél
elkezdődik (emlékszünk Metternich mondására, hogy Bécs inkább balkáni,
mint közép-európai); e két város lakói ezt a bizonytalan határt eltolják
Ljubljana és Zágráb felé (Miroslav Krleza horvát író ennek a határnak a
kiindulópontját ironikusan az utóbbi város központjában álló Hotel Esplanade-ba
helyezte). A horvátok és a szlovének a maguk részéről szintén kelet felé
tolják el ezt a határt, Belgrád és Szarajevó felé, nem minden mellékgondolat
nélkül; a félsziget keleti feléről egyesek azt válaszolják erre nem minden
keserűség nélkül, hogy hiszen Európa éppenséggel a Balkánon született.
Ez a zóna nagy földrengéseknek van kitéve. A legkorábbi időktől
kezdve sokszor voltak itt földrengések a velük járó romboló következményekkel.
Több mint ezer éve írt a bizánci származású himnuszíró, József egy megrendítő
"kánont a rengéstől való félelemről". "A földrengéstől, kardtól, a kínos
fogságtól, a földcsuszamlástól, az éhínségtől ... kegyes szívű anyánk,
mentsd meg városodat!" Egyes tengerparti városainkat elnyelték a hullámok,
mások kiemelkedtek a tengerből és a történelemből. Nikaphorosz Gregorasz,
Bizánc pusztulásának tanúja apokaliptikus képet festett erről: "Ebben az
időben szokatlan földrengések és tengerrengések törtek ki... Házak dőltek
össze, Bizánc városfalainak nagy része... Sok birtok süllyedt el a rajtuk
lévő emberekkel, nyájakkal, fogatokkal együtt... A tengerár hullámai elöntötték
a szárazföldet, hajókat sodortak magukkal a kikötők közeléből".
Egyes szomszédos szigetek eltűntek vagy megváltoztatták helyzetüket
a már felidézhetetlen, mitologikus időkben. Némely vidékeken még ma is
régi paloták romjait vélik észlelni a tenger mélyén, a part közelében,
kikötőket, mólókat, amelyek mentén mesés kincsekkel megrakott hajóroncsok
rejtőznek. (Hiábavaló a rakományuk után kutatni, rég elhordták az isten
tudja, miféle etnikumokból, törzsekből, nációkból való kalózok.)
A szeizmikus lökések és az ezek által kiváltott tektonikus változások tehát
nem puszta metaforák csupán. Vannak, akik ezeket a jelenségeket összefüggésbe
hozzák a környék lakóinak mentalitásával és hangulataival. Nem egy érv
szól amellett, hogy az ilyesfajta inkább megnyugtató, mint valószínű hipotéziseket
elfogadjuk.
Demográfiai sokféleség
A demográfiai sokféleség és változatosság problémája olyan régi, mint
maga a Balkán. Érdeklődést vagy szenvedélyt ébresztett számos íróban és
közönséges sarlatánban is. Gyakran hivatkoznak Sebenica kanonokjának figyelemreméltó
kutatásaira, akinek latin neve Georgius Sisgoreus volt, horvát neve Juraj
Sisgoriac (a reneszánsz korában élt, megénekelte Velence dicsőségét, ugyanakkor
szláv népművészeti alkotásokat gyűjtött): Ez a tudós férfiú megpróbálta
számba venni, leírni a Balkán népeit vagy törzseit; ehhez antik történészek
és geográfusok tanúságait használta fel, hogy végül megmutassa őseink idegen
és egzotikus eredetét: encheleae, himaniei, peuciai Kalimachosz szerint;
szerétek, szirapilok, jászok, andizéták (vagy szandizéták), calophani és
breuci Plinius szerint; norici, antitánok, ardiei, pallariaei és japodok,
továbbá tribalok, isztriaiak, liburnok, dalmátok, horvátok, stb. Ehhez
a névsorhoz jöttek hozzá más szlávok és az általuk elűzött régi román jellegű
lakosság, az illírek és a trákok, az albánok ősei, a szarmaták és a gótok
(Gotae), "vad és bozontos népek" a leírás szerint, amit Ovidius adott az
erre a vidékre történt száműzetése idején; továbbá még a gótok, a kelták,
sőt a frankok is, akik nemegyszer bukkantak itt fel. Az első helyen szerepelnek
mestereink, a régi görögök, anélkül hogy elfeledkeznénk elődeikről, a pelasgerekről,
és az olyan még ritkábban emlegetett népekről, mint a pecsnegek, gigerek,
manierek, morlakok vagy fekete oláhok (mauri, volcae), másokkal együtt,
akiket helyszűke miatt itt kénytelen vagyok kihagyni a felsorolásból. A
Balkánon gyakori szándékos vagy akaratlan hanyagság ebben nem játszik szerepet.
A Balkán területe tele van nemzetek feletti birodalmak maradványaival
és olyan új államokéival, amelyeket nemzetközi egyezmények és nemzeti programok
kényük-kedvük szerint szabtak, a nemzet 19. századi elképzelései és a 20.
századi "létező szocializmus" ideológiái szerint, a második világháború
és a hidegháború, Európa keleti és nyugati felének változásai, a fejlett
országok és a "fejlődő országok", a Földközi-tenger és Európa közti kapcsolatok
és szakadások, az Európai Unió és a "másik Európa" közti ellentmondásos
kapcsolatok örökségével.
Megannyi megosztás és tévedés, választóvonal vagy materiális,
spirituális, politikai, szociális, kulturális és egyéb határ. A terület
bizonyos részei olyan jeleket vagy sebeket viselnek, amelyeket a történelem
ejtett rajtuk és egy olyan múlt, amelynek nem adatott meg, hogy igazi történelemmé
váljon. Minden arra irányuló szándék, hogy a másik rovására növekedjenek,
itt végül illuzórikusnak vagy a nacionalista tébolytól elvakultnak bizonyul:
itt nincs hely egy Nagy-Szerbia számára, amely "a legutolsó szerb sírig
terjed", egy olyan Albánia számára, amely északra és délre terjeszkedik,
egy olyan Horvátország számára, amely magában foglalja Bosznia-Hercegovinát
a Drinánál húzódó határral; vagy egy olyan Bulgária számára, amely annektálja
Macedóniát és Kelet-Szerbia egy részét. A félsziget nemigen alkalmas az
ilyesfajta ambíciók kiélésére. Az ilyen méretekhez túlságosan szűk. A határai
már rögzítve vannak befelé és kifelé egyaránt. Ez már lefutott játszma.
A népek különbségeihez járulnak még a képzelet és a mitológiák
különbségei. Mindegyik nép azt állítja, hogy mélyebbek a gyökerei, mint
a másiknak, ezek a legmeggyőzőbb indokok szomszédos területek elfoglalására:
egy állam és egy hatalom, amely a múlt ködébe vész, és uralkodik a körülötte
elszórt törzsek fölött. A valódi események és a fiktív ábrázolás így felcserélhetővé
válik. Váltogatják a történelmet és a mítoszt, hol erre, hol arra hivatkoznak
vagy egyszerre mindkettőre. A hivatkozott érveket vagy a felhozott
"bizonyítékokat" cáfolhatatlannak, egyenesen szentnek tekintik: egyrészt
"történelmi jogokra" hivatkoznak, másrészt "természetes jogra". Az egyik
azt állítja, hogy nála van a történelmi igazság, a másik, hogy az övé az
abszolút jog. Olyan érvek ezek, amelyeknek a Balkán számtalanszor esett
áldozatul, igen sokszor a saját hibájából.
A tradicionális történészek szívesebben foglalkoznak a "beérkezett",
önmagukat "beiktató" nemzetekkel, mint azokkal, amelyek az adott helyen
alakulnak meg, vagy amelyek az őshonosok és az újonnan érkezők keveredéséből
jönnek létre. Az ebből adódó viták és összeütközések mindig hevesebbé és
ambivalensebbé válnak abban a pillanatban, amikor a nemzetiségek egy nemzetállam
státusára kezdenek igényt formálni, hogy behozzák a lemaradásukat, és megjelenjenek
a modernitás színpadán.
Más, kevésbé szembeötlő kitérők vegyülnek a hosszabb időszakokról
szóló beszámolókkal. Az egyik legmélyebb törés az 1054-es keresztény skizma
által életre hívott szakadás marad, amely egyházakat és hitvallásokat,
birodalmakat és hatalmakat, stílusokat és írásmódokat választott el. A
Bizánc és a latinság között, a katolikus és az ortodox kereszténységen
belül ily módon létesült szakadásba ékelődött be az iszlám. Európa és a
mediterrán térség kettévált és szétesett a Balkán közepén. Az itt kialakult
és később is jelentkező konfliktusoktól általában távol tartotta magát
a hit; a felfordulás, amit kiváltott, annál kevésbé. Az évszázadok folyamán
a hívőkön belüli különbség egyfajta megosztottsághoz vezetett; könnyen
alakult át szembenállásba és türelmetlenségbe, ami megint csak az ellenséges
érzéseket és a gyűlöletet táplálta, maga is konfliktusforrássá vált és
erőszakot szított. Így lehet ezeknek a nézeteltéréseknek az alakulását
nyomon követni az egyik fázistól a következőig, amelyek részben rejtve,
részben nyíltan jelentkeztek. Valódi, igaznak átélt, időben és térben szétszóródó
és utóbb a vallási eredetükről leváló tartalmakat foglaltak magukban. Beivódtak
a kollektív tudattalanba, sokféle manipulációnak vannak kitéve. A hadvezérek
ezt jócskán ki is használták, különösen a legutóbbi konfliktusoknál Boszniában,
Koszovóban és Horvátországban, amelyek úgyszólván semmiben sem hasonlítottak
a szó igazi értelmében vett vallásháborúkra. A "balkanizálódás" maga is
olyasfajta rejtett része a tényeknek, amelyet puszta szemmel eleinte nem
lehet észrevenni. A régió legtöbb népe nem ismert valódi világi hagyományokat.
Nem csak arról van szó, hogy hiányzott a hittől független világiasság,
hasonlóképpen hiányzik valami a valláshoz hasonlóan felfogott nemzeti eszme
és a vallássá vált nemcsak nemzeti ideológia terén is. Ez a hozzáállás
vezet ahhoz, hogy a nemzeti kultúra egyes részei könnyen válnak a nemzet
ideológiájává. Az irodalom nemzeti irodalomra redukálódik a szó legszűkebb
értelmében. Az egyéni és a kollektív energiák láthatólag csak az egyetlen
nacionalizmusban tudnak felszívódni. Ezekkel a szerencsétlen jelenségekkel
félszigetünkön kívül a Földközi-tenger partvidékén mindenütt másutt is
találkozhatunk.
A történelem nemcsak a Balkánon íródik mindenekelőtt nemzeti
történelemként. Általában mindenhol túl egyoldalú, partikuláris, gyakran
folklorisztikus vagy epikus olvasatban fogják fel. Még egy vereség vagy
sérelem is emelkedhet az "alapító esemény" rangjára, és foglalhat el mértéktelenül
nagy helyet a tudat vagy a képzelet síkján. Mégpedig évszázadok óta.
Birodalmi örökségek és nemzeti mítoszok
A távoli múlt és a legújabb történések nem gyógyuló sebeket hagytak
hátra a Balkánon. A "sztálinista kommunizmus" korabeli rezsimektől maradt
egy másfajta kínos örökség. A "szocialista építés" néhány pozitív kezdeményezése
(az iparosítás, növekvő termelékenység, szélesebb körű szociális biztonság,
foglalkoztatottság, továbbtanulási lehetőségek, az írás-olvasás általánossá
válása) mellett a mérleget jóvátehetetlenül lerontják a súlyos kudarcok:
Enver Hodzsa Albániája, Nicolae Ceausescu Romániája, Todor Zsivkov Bulgáriája.
Még a titóista Jugoszlávia, amely nemrégiben sokkal jobban élt, mint a
többi ország a "keleti tömbben", sem volt képes megakadályozni, hogy a
nacionalisták leszámoljanak egymással. És ezek mellett a Balkán közepén
lévő országok mellett található Görögország is a maga "kelletlenségével"
és a török Rumélia törékeny enklávéjával, két olyan ország, amelyek nem
voltak kiszolgáltatva a saját eszméit meghazudtoló kommunizmusnak.
A nemzetek egyes problémái kihatnak a saját határaikon túlra:
a Bulgária és Macedónia közti viszályok, a Szerbia és Montenegró közti
feszültség egy új jugoszláv föderáción belül, a koszovói szerbek és az
albánok közti konfliktusok, Bosznia-Hercegovina népeinek szétválasztása,
a belső rend hiánya Albániában, a feszült viszony Görögország és Törökország
között, a magyar kérdés Erdélyben, a román kérdés Moldáviában, a görög-török
probléma Cipruson, a macedón probléma Görögországban, a szerb kérdés Horvátországban,
a török Bulgáriában; több, mint kétmillió emigráns vagy "áttelepített"
a volt Jugoszláviából, ezer és egy módja a "posztkommunista" identitás
kialakításának és megtapasztalásának, a véget nem érő "nemzeti kérdés"
feltevésének és a megoldás keresésének, vagy az "igazságtalannak" érzett,
rosszul meghúzott határok revideálásának, hogy végül szembekerüljünk a
jól ismert "balkanizálódással", amely mintegy sorsszerűen folytatódik az
ezen ég alatt születettek tragédiáiban, megpróbálva szétválasztani azt,
ami oszthatatlannak, szétválaszthatatlannak tűnik.
Minden felosztás után marad mégis valami feloldhatatlan, feldolgozhatatlan.
Ez a feloldhatatlan, feldolgozhatatlan valami megmarad, mint szabadon lebegő
bázis, és a maga kerülő útjain talán még fejlődik is.
A szerb, albán, muszlim, katolikus, ortodox, stb. külön "igazságok"
mindegyikét úgy tekintik, mint az egyetlen helyes igazságot. Ezzel aztán
a Balkánra vonatkozó igazság relativizálódik a saját talaján éppúgy, mint
a külvilágban.
A feladat egyik, talán legfontosabb része mindig elvégezetlen
maradt, későbbre halasztódott, más "kedvezőbb" időkre. De ennek az időszaknak
az elérkezése várat magára, talán nem is jön el soha. Az események nem
hozták meg sem a lezárulást, sem valamilyen eredményt, lezáratlan korszakokat,
befejezetlen múltat hagytak maguk mögött. Csonka történelmet. A Balkán
térségeiben a múltnak nem mindig adatott meg, hogy történelemmé váljon,
mégis történelemnek kiáltották ki. A történelem észlelése különböző húrokat
pendített meg, különböző magyarázatokat váltott ki és állított elő a múltról.
A nemzeti történetírás mindig a legkedvezőbbnek látszót választotta, és
ezzel megkerülte az objektivitást vagy elhanyagolta az értékeket. Ahol
a múlt betört a történetírásba, maguk az események is eltorzultak, vagy
kisiklottak minden kontroll alól. Az örökség, amelynek megőrzésére törekedhetünk,
egy olyan örökség elemeit is magában foglalja, amelytől jobb volna elmenekülni.
Mint a pókok, úgy szőnek az emberek maguk köré egy történelmi előítéletekből,
nemzeti büszkeségből, elidegenedett életmódból álló fátylat; és ez a szövedék
képes szellemileg elszigetelni őket a világ többi részétől, amitől archaikussá
válnak... A felszínre törő nemzeti ösztönök elhomályosítják a megelőző
történelmi szakaszokat, és a legprimitívebbek, amelyek eddig látszólag
aludtak, kezdenek felébredni. Ez a figyelmeztetés, amely egy szerb tudóstól
való, profetikusnak, látnokinak bizonyult.
A Balkán középső része nem élte át a reneszánszt, ami csak a Velence
fennhatósága alá tartozó partvidéken és Dubrovnik városában jelent meg
az adriai nyugati partok erőteljes hatása alatt. A civilizáció későn érte
el a félsziget egészét, minden miliőben másképp, és majdnem mindenütt érintetlen
maradt a szekularizációtól. Lépésről lépésre jöttek létre az egyes nemzetek,
megkésve és megszakításokkal, miközben igyekeztek minél több területet
elfoglalni a saját államuk számára, semmibe véve eközben szomszédaik érdekeit
és jogait. Az egyes nemzetek programjait, még ha lényegükben pozitívak
voltak is a saját kereteiken belül, fenyegetésként és összeesküvésként
élték meg a környező népek.
Az idegen hatalmak, ezt el kell ismerni, megpróbálták a helyzetet
stabilizálni, a megfelelő viselkedést előírni, és megvonni a határokat,
de az adott hatalmak saját érdekektől és elképzelésektől vezetett erőfeszítései,
kísérletei elégedetlenséget váltottak ki azoknál, akik úgy érezték, hogy
megkárosítják és nem értik meg őket. A Balkán történetét olyan nemzetközi
egyezmények irányították, amelyek mindig megoldatlan problémákat hagytak
maguk után, amelyek újabb konfliktusokkal terhes szituációkhoz és megoldatlan
problémákhoz vezethettek. Mindez egy olyan játszmára hasonlít, ahol a tét
szakadatlanul nagyobb vagy kisebb lesz, és az egyik játékostól a másikhoz
vándorol. A pozsonyi szerződés Velencével együtt az Adria egész keleti
partvidékét az illír tartományokkal együtt Napóleonnak engedte át. A bécsi
kongresszus megengedte Ausztriának, hogy mindent elfoglaljon ezen a területen,
ami addig a bukott császár fennhatósága alá tartozott, ugyanakkor vonakodott
Szerbia segítségére sietni, amikor az oszmán szablya elleni felkelését
leverték. A berlini kongresszus tanúsított némi előzékenységet a Szerb
Fejedelemség iránt Bulgária rovására, és ezáltal megengedte, hogy Törökország
még egy ideig tartsa magát Boszniában. A balkáni háborúk fegyverszünettel
értek véget igazi béke helyett. A versailles-i szerződés Szerbiának, Franciaország
szövetségesének kedvezett, és elismerte a szerbek, horvátok és szlovének
államát, amelyből később Jugoszlávia lett, anélkül hogy számolt volna a
többi kis délszláv nemzettel a térségben. Jalta megpróbálta két részre
osztani az érdekzónákat, és szimmetriát keresett ott, ahol az nem volt
lehetséges. Ugyanerre a listára kívánkozik a daytoni egyezmény is, amely
véget tudott ugyan vetni a háborúnak Boszniában és Koszovóban, de mint
kiderült, nem bizonyult sem hatékonynak, sem kielégítőnek. A sakktáblán
minden elmozdított figura megváltoztatja a pozíciók együttesét, és egy
másik, váratlan irányt nyit a játszmának.
A balkáni panorámát pontosan meghatározza a helyzetek instabilitása,
az ellentmondások, amelyek inkább kiéleződnek, semhogy eltűnnének. Nem
tudom, mit válasszak kiindulási pontnak. Mindenfelől kikezdhető: keleten,
ahol a határa nemzeti értelemben bizonytalan maradt Moldávia felé, nyugaton,
ahol Erdélyben egy erős magyar kisebbség van meggyökeresedve. Románia egymás
után két diktatúrát élt meg, egy fasiszta és egy sztálinista-kommunista
diktatúrát. Bulgária helyzete egy anakronisztikus királyság és egy szovjet
típusú köztársaság között bizonyos pontokon eléggé hasonlított a szomszédjára,
és a török etnikai kisebbséghez való viszony terhét cipelte magával; a
problémának egy "népességcsere" útján való megoldási kísérlete, mint a
legtöbb esetben, itt sem vezetett eredményre. Mint a szerbek és a montenegróiak,
a bolgárok is Oroszországra vetették vigyázó szemüket, aggódva lesték az
oroszok segítségét és jóindulatát. Rokonszenvük az oroszok iránt őszinte
volt, és nemcsak azért, mert ortodox hitű délszlávok voltak, ez a horvátok,
szlovének és bosnyákok esetében is így volt, különösen történelmünk újabb
korszakaiban.
Görögország legújabb történetére, amelyet Jaltában túlságosan
pontatlanul terveztek meg, a második világháborúbeli ellenállás és a kollaborálás
következményei nyomták rá a bélyegüket, a kommunista puccskísérlet, a katonai
hatalomátvétel némi fasiszta irányultsággal. Azután voltak ott, és nemcsak
Ciprus miatt, határkérdések, amelyeket a vereség érzése kísért, s aminek
a görög emlékezet egészen sajátos jelleget ad. Albánia, mely számos megpróbáltatásnak
van kitéve, amelynek a tengerpartjára és a szárazföldi kapcsolataira nyomás
nehezedik, s amelyet még saját törzsi hagyományai is többszörösen megosztanak,
hosszú ideig el volt szakítva a világtól, és a világ egyik legbrutálisabb
diktatúrájának volt alávetve. Törökország a saját állama peremén, Ruméliában
élhette meg egy hatalmát vesztett birodalom helyzetét, kitéve egyfelől
a balkáni kiszámíthatatlanságoknak és ingadozásoknak, másrészt a Boszporusz
túlpartjáról érkező lökéseknek, ahol hosszú ideig váltogatta egymást az
erős kéz igénye és a demokratizálás vágya.
A Balkánról kialakult képet mindezek a változások is meghatározták.
Többnyire közelednek hozzá, mint egy olyan térséghez, ahol a Kelet és annak
szokásai egészen különös módon vannak jelen, ahol az iszlám és az oszmán
uralom a leglátványosabb nyomokat hagyta hátra. Eltekintenek a különböző
demarkációs vonalaktól, a földrajziaktól és a történelmiektől, a szó szűkebb
értelmében. Közép-Európa peremén minden egyértelműen bizánci jel balkáni
jelleget látszik ölteni, mert figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy
az Adria nyugati partján, főként az építészetben ugyanolyan mértékben megvannak,
pl. Velencében vagy Ravennában.
Még Görögországban is megtalálható a Balkán-félsziget sajátos felfogása,
mint egy olyan eredeti térségé, amely eltér a környezetétől, amely minden
idegenek által okozott pusztítás ellenére megőrizte eredeti, antik formáit,
és amelyre az ortodoxia nyomta rá a bélyegét. Bulgáriában a Balkán egy
sajátos elfogadásával találkozhatunk, az iszlám és minden török maradvány
teljes elutasítása mellett. Romániában ugyanez az eset áll fenn, ahol a
román kultúrára beállított értelmiségi réteg iróniával vegyíti a rezignáltságát.
A félsziget nyugati részén a nacionalizmusok klerikális vonásaikkal
tűnnek ki, az ortodoxiával és az iszlámmal szemben egyaránt ellenségesség,
a Balkánról való menekülés vágya jellemzi őket. Ám ez egyáltalán nem gátolja
meg őket abban, hogy éppenséggel a balkáni vagy parabalkáni határokon belül
alapított hercegségeik és királyságaik nagyságát dicsőítsék. A nacionalizmusok,
az ortodox és a katolikus nacionalizmusok egyaránt azzal a szereppel büszkélkednek,
amelyet az iszlám fenyegetéssel szemben betöltöttek. És ez a legutóbbi
konfliktus során is ürügyül szolgált, hogy közös eredetükről megfeledkezve
le akarjanak számolni a délszlávok muszlim népével Boszniában. Ezek a Balkánon
belüli félreértések csak továbbadódnak és felerősödnek saját képzelt és
valódi határain kívül. Az ilyen szellemi meggyőződések és állásfoglalások
láttán sokszor kedvem támad kijelenteni: "Balkáni vagyok, és büszke vagyok
rá."
A szomszédos nyugati térség mértéktelen felmagasztalása, ami nem mindig
képes leplezni a "balkáni szomszédok" lenézését, nem állja ki a kritikai
felülvizsgálatot. Bibó István annak idején kíméletlen leírást adott (A
kelet-európai kisállamok nyomorúságáról írva) arról a Kelet-Európában uralkodó
típusról a 20. század első felében, amely sajnálatos módon tükrözi egy
bizonyos politika, egy bizonyos értelmiség hiúságát, mégpedig nemcsak a
délszlávok körében: "korlátolt és erőszakos nacionalizmus", "gyűlölet az
egyik közösségben a másikkal szemben", "a szellemi horizontot beszűkítő
hisztériák", "az irreális felé fordulás", "értelmetlen és érthetetlen nyelvi
viszonyok", "archaikus felfedezések", zavaros elméletek és filozófiák kidolgozása,
amelyek "megmérgezik a közösség életét", "kaotikus retorikára és téves
fogalmakra épülő elgondolások", "a teatralitást és a parádéra való hajlamot
leplező szimulációk", "a nemzeti elemtől való megszállottság, ami egy szemernyit
sem segíti elő az egyéni felszabadulást".
Ez csak egy lehetséges kísérlet a sok közül, hogy elképzeljük magunknak a Balkánt, "azt a térséget, amely több történelmet állít elő, mint amennyit meg tud emészteni", és amely képes a sarjait annyira kivetkőztetni magukból, hogy a romlására törjenek. Egyesek szerint kontinensünk "kirakata", mások szerint a "hőmérője". "Európa bölcsője" és "puskaporos hordója".
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MATVEJEVIC, Predrag
"Európa meg a másik Európa.
Tíz jelölt kopogtat az ajtón"
Magyar Lettre Internationale, 49
BIBÓ István
Válogatott tanulmányok I-III.
Magvető, 1986
WAGNER, Richard
"Bizánc felrobbantott hídjai"
Magyar Lettre Internationale, 27
KRASTEV, Ivan /KRASZTEV Péter
"Mindig a másik a Balkán"
Magyar Lettre Internationale, 27
RUPNIK, Jacques
"Európa balkáni tükörben"
Magyar Lettre Internationale, 33
TODOROVA, Maria
"Ahogy a Balkánt elképzelik"
Magyar Lettre Internationale, 40
KIOSSZEV, Alekszandar
"Hazai ízek és nemzeti hősök"
Magyar Lettre Internationale, 40
KRASZTEV Péter
"Kettőslátás, avagy mi bajom a balkanológiával"
Magyar Lettre Internationale, 40
PLESU, Andrei
"Értelmiség és egyház"
Magyar Lettre Internationale, 23
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu