Ha töprengeni kezdek azon, hogy miért is szeretem a német irodalmat,
pontosabban miért éppen bizonyos német irodalmi művekhez vonzódom olyan
szenvedélyesen, akkor számomra is meglepő módon elsőre nem könyvcímek jelennek
meg előttem, és nem is szerzők portréi. Hanem termek, galériák, színpadok,
ahol éppen felolvasások zajlanak. És persze arcok. De nem az íróké, hanem
a hallgatóké. Akik lent ülnek, s türelmesen hallgatják a még élő írókat,
amint azok a műveikből olvasnak fel. És látom persze a díjátadásokat, a
sürgő-forgó moderátorokat és laudátorokat, látom a könyvvásárokat, ahol
a szerzőket úgy vonszolják egyik standról a másikra, mint a frissen lőtt
vadakat; látom a kiadói folyosókat és az újságok feuilleton szerkesztőségeit,
ahol a könyvek sorsa a tét, miközben mintha mégis éppen az irodalom nyomna
a legkevesebbet a latba.
Ha a német irodalomra gondolok, akkor ma, könyvek és könyvborítók helyett,
képként, az irodalom helyszínei körvonalazódnak előttem. Fölöttük pedig
ott boltozódik egy hatalmas intézmény, amely, mint egy óriási üzem, megállás
nélkül működésben tartja az irodalmat, akkor is, ha ez akarja, akkor is,
ha nem. Sőt akkor is, ha vannak említésre méltó művek, de akkor is, ha
nincsenek. Egy intézmény, amely ontja magából az irodalminak nevezett műveket.
És a német irodalomhoz - legalábbis a kortárs irodalomhoz - fűződő
viszonyomat, helyesebben szeretetemet ez a nagy, személytelen, ugyanakkor
vitathatatlanul tökéletesen működő üzem képe óhatatlanul beárnyékolja.
Időnként természetesen nekem is be kell lépnem ennek az üzemnek a kapuján.
Szerzőként, aki a műveit igyekszik népszerűsíteni. Gyakran olvasok fel
Németországban. Többnyire a saját könyveimből, de az is előfordult már,
hogy más magyar írók műveiből kellett ízelítőt adnom. Vagy azért, mert
az illetők nem tudtak németül, vagy azért, mert már halottak voltak. De
bármiből kellett is felolvasnom, és bárhol, mindig volt bennem némi feszélyezettség.
Hiába az időközben megszerzett rutin, ma sem vagyok mentes tőle. Sokáig
úgy gondoltam, hogy ez a hiányos nyelvtudásomból fakad. Hiába próbáltam
elbújni a hibátlanul lefordított német szövegek mögé, akcentusom azonnal
leleplezett. Ha pedig papír nélkül kellett megszólalnom, s az érdeklődők
kérdésekre válaszolnom, már az első névelőnél összezavarodtam. Biztos,
hogy ez is szerepet kellett, hogy játsszon a feszélyezettségben. De most,
amikor nekiültem, hogy a német irodalom - pontosabban: bizonyos német nyelven
íródott művek - iránti szeretetemről írjak, és közben máris az irodalom
üzemének (Literaturbetrieb) az árnyéka rémlett föl előttem, rájöttem, hogy
nemcsak erről van szó.
Amikor német közönség előtt kell felolvasnom, akaratlanul is
mindig arra törekszem, hogy megfeleljek. Egyrészt egy közönségnek, amely
nem beszéli az anyanyelvemet, és olyan szövegek alapján próbál képet alkotni
rólam, az írásmódomról, a gondolkodásomról, a stílusomról, amelyeknek -
lévén magyarról fordított szövegek - egyetlen szavát sem én írtam. Vagyis
az idegenségemet próbálom ravaszul elfogadtatni velük; úgy teszek, mintha
attól, hogy németül olvasok, magától értetődő lenne az is, hogy az adott
este időtartamára közéjük tartozom. Másrészt az adott este időtartamára
egy olyan irodalmi hagyományban igyekszem otthonosan mozogni, amelynek
számtalan alkotását szeretem, sőt van, amelyikkel szenvedélyesen azonosulok
is, de amely igazából nem az én hagyományom, miként a nyelve sem, amelyből
fölépült, nem az anyanyelvem. Harmadrészt pedig... és itt új bekezdésre van
szükségem.
Harmadrészt pedig öntudatlanul is megfelelni próbálok annak a
sok német írónak és írónőnek, akinek a felolvasását végigültem és meghallgattam.
Pontosabban nem is nekik próbálok megfelelni, hanem annak az atmoszférának,
amely a felolvasásaikat jellemzi, és amely számomra, nem német számára
az esetek túlnyomó többségében meglepő hasonlóságot mutat, függetlenül
attól, hogy az illető író fiatal-e vagy öreg, férfi vagy nő, húszas éveiben
járó lány vagy érett asszony, költő vagy prózaíró. Vagy éppen jó, netán
középszerű, esetleg rossz író. És ez az atmoszféra az évek során olyan
magától értetődővé vált számomra, hogy már-már természetesnek fogadtam
el. És mivel felolvasásaim során az említett feszélyezettség olyan érzést
keltett bennem, mintha mutálnék, úgy gondoltam, csakis én tehetek róla,
hogy ennek a természetesnek vélt atmoszférának nem tudok megfelelni.
De ilyen könnyen azért nem adtam meg magamat. És ellenpróbaként
megpróbáltam magam elé képzelni legkedvesebb szerzőmet, Heinrich von Kleistet,
akiről nemcsak éveken keresztül írtam egy vaskos könyvet, hanem akitől
sokat fordítottam is. Tehát akit úgy szeretek, hogy ráadásul ismerem is.
Megpróbáltam elképzelni, vajon ő hogyan olvashatott fel, miféle atmoszférát
teremtett. Például 1803 tavaszán Ossmanstedtben, az öreg Wieland házában,
amikor felolvasta - vagy inkább elszavalta - a Robert Guiskard addig elkészült
jeleneteit. De képtelen voltam őt úgy látni, ahogyan mai kollégáit, egy
asztal mögött ülve, egy üveg ásványvízzel a kézirat mellett, miközben időnként
lopva - vagy éppen feltűnő nemtörődömséggel - az órájára néz, hogy betartsa
a minimum harminc, maximum ötven percet, amit elvárnak tőle. Ellenkezőleg:
azt látom, hogy Kleist, hiába állt a kályha mellett, kívül-belül remegett,
izgatottságában dadogott, képtelenül gesztikulált, s persze végig rettenetesen
zavarban volt. Az öreg Wieland leírja, hogy Kleistet nehéz volt rávenni,
hogy felolvasson. "Végül, sok-sok hiábavaló kísérlet és kérlelés után,
hogy akár csak néhány jelentébe is bepillantást nyerjek e végzetes műnek,
egy délután eljött a boldogító óra, amikor oly bizakodóvá tudtam tenni,
hogy emlékezetből elszavalt néhány fontos jelenetet és részletet." És miután
sor került a "felolvasásra", az öreg Wieland, saját bevallása szerint,
"elámult". A művektől, írja. De bizonyára attól is, ahogyan e művek elhangoztak:
csak az élőszóra hagyatkozhatott, s így az előadásmód maga is meghatározó
lehetett. Wieland nemcsak az elhangzott darabon ámulhatott el, hanem azon
is, hogy valaki, miközben az irodalommal azonosul, olyan szélsőségesen
személyessé tud válni, hogy egy időre az egész világ semmissé lesz. Nehéz
rekonstruálni Kleist felolvasását. De biztos, hogy nagyon személyes volt
- semmilyen árnyék sem vetült rá. Sem az irodalmi üzemé, sem az elvárásoké.
Még Goethéé sem. Kleist szuverén módon adhatta elő a darabja részleteit.
Egyszóval előadása nagyon különbözhetett a mai felolvasásoktól.
De milyenek is ezek a mai felolvasások? Ha már Kleistet említettem,
az első jelző, ami eszembe jut: a maiak ízig-vérig nem romantikusok. Miért
is lennének azok, hangozhatna az ellenérv, hiszen nem a romantika korában
élünk. De nemcsak erről van szó. Attól nem romantikusak, hogy van bennük
valami rutinszerű. Egyrészt azért, mert rutinosan olvasnak fel: hétről
hétre, hónapról hónapra van alkalmuk begyakorolni, hogy saját szövegüket
akár csukott szemmel is elő tudják adni. Másrészt - és elsősorban - azért,
mert magának a felolvasásoknak a rendszerében is van valami rutinszerű.
Nincs még egy nyelvterület Európában, ahol a felolvasásnak olyan nagy kultúrája
alakult volna ki, mint éppen Németországban. Ennek vitathatatlanok az előnyei.
Nemcsak a példányszámokat, a publicitást, stb. illetően, hanem az irodalmi
élet szerveződését, szilárdságát, általános elfogadottságát illetően is.
És persze nem hagyja érintetlenül - legalábbis bizonyos fokig - a felolvasásra
kerülő alkotások minőségét sem. Ez azonban hosszú távon nem biztos, hogy
kizárólag előnyökkel jár. Sőt. A kortárs német irodalmat olvasva ugyanis
sokszor olyan benyomásom támad, mintha a művekbe már megírásuk közben eleve
be lenne kalkulálva az, hogy megírásukat követően a felolvasásukra is sor
kerüljön. Ezzel pedig az is "beprogramozásra" kerül, hogy a művek egy hatalmas,
olajozottan és rutinosan működő gépezetnek legyenek az alkatrészei. Ez
a gépezet csak részben azonosítható az irodalmi élettel és intézménnyel.
Legalább ennyire meghatározó sok egyéb olyan szempont is, amire a szerzőknek
öntudatlanul is tekintettel kell lenniük - a támogatásoktól kezdve az ösztöndíjakon
át a remélt irodalmi díjakig bezáróan. Németországban ezen a téren paradicsomiak
az állapotok. Nincs még egy ország a földkerekségen, ahol ilyen becsben
tartanák az irodalmat. A megkülönböztetett figyelem azonban nyomasztó is
tud lenni, sőt egy pont után kifejezetten gátló hatású. Éppúgy nem engedi
felnőni az irodalmat, ahogyan a túlzott anyai szeretet sem engedi felnőni
az elkényeztetett gyereket. E paradicsomi állapotok eredményeként ugyanis
egy finom, diszkrét, de azért nagyon is szigorú elvárás rendszer bontakozott
ki, amelynek rettenetese nehéz nem megfelelni. (Az eladhatóság, mint végső
horizont olyan nyilvánvaló szempont, hogy említeni is felesleges.) A művek
pedig, ezernyi hajszáléren keresztül ezt a bonyolult rendszert és gépezetet
szolgálják - a terjedelemtől kezdve (amely nem lehet túl rövid, de egy
közmegegyezéses hosszúságot sem haladhat meg) a hangnemen át (amely, még
ha szélsőséget mímel, akkor is a közép felé kell, hogy irányuljon) a tematikáig
bezáróan (amely igazi meglepetést már évtizedek óta nem tud okozni).
Mindez pedig valamiféle fatális középszerűséget ír elő. Hangsúlyozottan
középszerűséget említek: a művek nem süllyedhetnek egy bizonyos színvonal
alá, de nem is "szállhatnak el", mert akkor nem lesz, aki észrevegye őket.
A befogadók ugyanis (az átlagolvasóktól kezdve a hivatásos olvasókig bezáróan)
maguk is a közmegegyezés horizontjára függesztik a tekintetüket, s ha valami
kilóg, azt nyesegetni kezdik. A legfőbb elvárás az áramvonalasság - akárcsak
az autóiparban. De ahogyan immár közel két évtizede az autók, márkától
függetlenül egyre jobban hasonlítanak egymásra, az irodalmi művek túlnyomó
hányada is egyre inkább olyan benyomást kelt, mintha a háttérben megbújó
ipari formatervezők parancsainak engedelmeskednének. (Tanulságos számomra
ebben a vonatkozásban W. G. Sebald könyveinek a sorsa, akinek első műveit
szenvedélyesen szerettem. Ahogyan rátalált a maga páratlan, egyedi hangjára,
az említett gépezet beindult, s végül, perverz módon, éppen az általános
dicséret és csodálat lett a diszkrét cenzúra eszköze. Így azután Sebald
utolsó könyve, az Austerlitz nemcsak a legsikeresebb lett, hanem a legáramvonalasabb
is: az a kockázat foszlott benne semmivé, amitől a korábbi könyveire még
a valódi nagyság árnyéka vetült.)
De vissza a felolvasásokhoz. Az elmondottak miatt érzem feszélyezettnek
magam, ha Németországban felolvasnom kell. Látom magam előtt a német szerzőket,
akiknek felolvasásait meghallgattam, de közben nemcsak őket nézem, hanem
egy egész láthatatlan rendszert is érzékelek. Egy olyan rendszert, amelynek
jómagam, külföldi - s pláne kelet-európai - szerzőként soha nem fogok tudni
megfelelni. Hallgatom az elhangzó szövegeket, figyelem a koreográfiát,
a szerző és a hallgatóság térbeli viszonyulását, a nélkülözhetetlen elemeket,
a szinte kötelezően szenvtelen hangvételt, amely még akkor is szándékoltan
visszafogott, ha a szöveg szenvedélyessé kezd válni; figyelem a szerző
testnyelvét, amelyben az a legfeltűnőbb - korra és nemre való különbség
nélkül -, hogy a szerző még az apró gesztusaival is kívülről viszonyul
a saját szövegéhez: nem azonosul vele, hanem inkább mellé áll, amitől az
egész kissé lélektelenné is válik. A szerzők a felolvasások túlnyomó többségében
egy eleven, testet öltött idézőjel benyomását keltik. Az idézőjel pedig,
mint mindig, az elhangzott műrészletet gyanúba keveri, és ki is szolgáltatja.
Ha tetszik nektek a szövegem, akkor vállalom, hogy én írtam, de ha nem,
akkor láthatjátok: magam is némi távolságot tartok tőle. A felolvasásokra
gondolva mindenekelőtt a hűvös elegancia ötlik eszembe. Ez pedig nemcsak
a rutin közelségét jelzi, hanem - és itt megint a tökéletesen megtervezett
autókra kell gondolnom - az áramvonalasságnak, egy hatalmas gépezet súrlódásmentes
működésének a biztosítéka.
De miért mesélem el mindezt? Azért, mert nem turistaként szoktam
Németországba utazni, s nem is (vagy nem csak) a saját könyveim népszerűsítőjeként.
Hanem mindenekelőtt a német kultúra szerelmeseként. A hetvenes és nyolcvanas
években például amikor Caspar David Friedrichről írtam egy könyvet, úti
céljaimat aszerint válogattam meg, hogy hol láthatom eredetiben a festményeit,
s ennek nyomán egy egészen sajátos, szubjektív Németország-térkép rajzolódott
ki bennem. De a német kultúra egyébként is hatalmas kincsesbánya volt számomra,
s ami benne elvarázsolt, az az volt, hogy a legnagyobb képviselői, Tilman
Riemenschneidertől Heinrich von Kleistig, Albrecht Dürertől Heinrich Heinéig,
Johannes Brahmstól Bertolt Brechtig, Wilhelm FurtwÄnglertől Joseph Beuysig,
Novalistól Bruno Walterig, s a névsort folytathatnám vég nélkül, és még
Heideggert és Adornót is egymás mellé állítanám - egyszóval valamennyien
egyetértettek valamiben: létezik valamiféle átfogó, általános érvényű igazság.
Úgy gondolom, Európa szellemi térképén ez a meggyőződés rajzolta ki Németország
térképét, s ez különböztette meg őt más nyelvterületektől és kultúráktól.
És ez az, amit ma Németországban hiába is keresek, s ennek hiánya az, ami
a mai felolvasásosokon megrontja az élvezetemet, mégoly szórakoztató legyen
is egy-egy felolvasott műrészlet. Az említett névsor valamennyi tagjára
jellemző egy olyasfajta érzékenység a transzcendencia iránt, ami ma kiveszőfélben
van, és ami, ha feltűnik, jobb esetben gúnyt, rosszabb esetben kiátkozást
provokál. Nemcsak Németországra, hanem az egész jelenkori kultúrára jellemző
ennek az érzékenységnek a hiánya. De Németországban számomra ez a hiány
mégis sokkal feltűnőbb és fájóbb, mint Európa bármelyik más részében.
Mit tapasztalok ehelyett az érzékenység helyett? Mindenek előtt az
említett áramvonalasságot - az eszmék, a gondolatok áramvonalasságát, úgy,
ahogyan manapság mindennel szemben ez a legfőbb követelmény - legyen az
egy autó, egy párkapcsolat, egy gondolat, egy regény, egy műalkotás. Ami
áramvonalas, az megnyugtat, elsimít, nem sérti fel az érzékenységet. Azt
is megkockáztatom, hogy emiatt unalmas is. A metafizikai kérdések ezzel
szemben élesek, felforgatóak és szubverzívek - éppen az áramvonalasság
ellenében hatnak. De másként is mondhatnám: azok a művek, amelyek felforgatóak
és szubverzívek, a figyelmet óhatatlanul a metafizikai kérdések felé irányítják
- azon egyszerű oknál fogva, hogy a befogadót megingatják a saját léte
bizonyosságába vetett hitében. A Gályanaplóban Kertész Imre ezt írta: "A
transzcendens valóság anyaölként fog körül. Ez az egyetlen bizonyosság,
minden, amit anyagi bizonyosságnak látunk, ezerszer bizonytalanabb". De
sokatmondó az idézet folytatása: "Az ember ámulata a teremtés fölött; az
áhítatos csodálkozás, hogy a felbomló anyag - az emberi test - él, lelke
van; a világ fennállásán való csodálkozás múlt el, és vele - tulajdonképpen
- az élet tisztelete, áhítat, öröm, szeretet." Az élet tisztelete, áhítat,
öröm, szeretet: ennek nyilvánvaló jelei miatt szeretem szenvedélyesen az
olyan, egyébként nagyon is különböző szerzőket, mint Kleist és Heine, Trakl
és Brecht, vagy az olyan műveket, mint - hogy csak kettőt nevezzek meg
- Az ifjú Werther vagy a Törless.
Igen, valamennyien a "kánon" részei. És valamennyien "nagyok". "Nagyságuk"
pedig a középszerűséggel áll szöges ellentétben. Egy-két évtizede a nyugati
kultúrában mintha végképp háttérbe szorult volna az, ami még az ötvenes
években is magától értetődő volt. Sőt szinte szalonképtelen lett. Manapság
éppolyan természetes az, hogy a "nagyság" fogalma a művészetben használhatatlan,
amilyen nyilvánvaló volt ennek az ellenkezője korábban. Rilke még nagy
költeményről" beszélt, Valéry "grand Art"-ról, Eliot "great poetry"-ról;
ma viszont elképzelhetetlennek látszik a "nagyság" fogalmának használata.
A fogalom elutasítása mögött nem nehéz felismerni a metafizikától való
tartózkodást, sőt akár viszolygást. Minél "szakszerűbb" a kritika, annál
feltűnőbb az olyan kategóriák elkerülése, mint "lét", "létezés", "élmény",
"léttel való szembesülés", stb. Akkor sem, ha nyilvánvalóan erről van szó.
Könnyű erre azt mondani - amit az áramvonalasság igézetében működő "szakszerű"
kritika hangoztat is -, hogy már nem a szellemtörténet vagy az egzisztencializmus
korában élünk. Amire azonban én inkább még messzebb lépek vissza az időben:
Arisztotelészig, s az európai gondolkodás legelső kiáltványáig, a "Poétiká"-ig.
Mert azt látom, hogy amint az európai kultúrában valaki először reflektál
arra, amit később egyezményesen poézisnak, azaz költészetnek neveznek,
máris olyan fogalmakkal operál, amelyek túlmutatnak a költészeten. A katharzisz,
azaz a félelem és a megrendülés (a "csodálkozás", ami Kleist hallgatása
közben Wielandot eltölti, vagy az "ámulat a teremtés fölött", amiről Kertész
ír) eleve kivezet a művészetből, s a metafizika horizontjára irányítja
a tekintetet; de ez vonatkozik a nagyság fogalmára is, amit Arisztotelész
szintén előszeretettel alkalmaz, és a szenvedésére, vagyis a pátoszéra
is.
És a pátosz szónál meg kell állnom. A késő 18. századtól kezdve
egyre elcsépeltebb lett ez a fogalom, s mára végképp értékét veszítette.
A szentimentális érzelmesség szinonimája lett. Pedig eredendően mást jelentett:
szenvedést. Szenvedést, ami azonban nem egyszerűen a bennünket érintő fájdalomra
való reakció volt. Sokkal inkább valaminek az elszenvedése. Mélységes kiszolgáltatottság,
amelybe azonban - legalábbis az európai irodalom évezredes hagyományának
tanúsága szerint - az ember sohasem tudott beletörődni. A görögöknél az
istenek rendjét kellett elszenvedni, úgy, hogy közben a drámák hősei lázadtak
ez ellen a rend ellen. Később a sorsot kellett elszenvedni, Kleistnél az
embert belülről kitöltő ismeretlent, és így tovább. A pátosz nemcsak szenvedés
volt, hanem annak mértéktelen vágya is, hogy az ember kitörjön saját korlátjai
közül s túllépjen saját határain. Intenzitást is jelentett, nagyságot,
a létezés éles látását, túlzást. Az általam szenvedélyesen szeretett német
szerzők esetében ugyanezt tapasztaltam: Kleist, Hölderlin, Kafka vagy Rilke
esetében ez nyíltan megmutatkozott, de burkoltan ennek nyomaira bukkanhattam
sok más műben is, Goethe Prométheus c. költeményétől kezdve Thomas Mann
Halál Velencében-jéig, Schiller Orleansi szűzétől Storm Der Schimmelreiter-éig,
a Himnuszok az éjszakához-tól kezdve a fiatal Brecht darabjaiig, Nietzsche
költeményeitől Handke Kasparjáig és korai elbeszéléséig, de akár Durs Grünbein
bizonyos költeményeiig bezáróan.
Ami közös bennük: annak az áramvonalasságnak a hiánya, amely
a mai, a könyvpiac által soha nem ismert mértékben meghatározott irodalmat
jellemzi, és amelynek elburjánzását különösen Németországban fájónak találom.
Az említett szerzők esetében a pátosz a legkülönfélébb módokon nyilvánul
meg. Nem is jelent feltétlenül tragikus látásmódot, hiszen ez a fajta pátosz
a humort sem zárja ki. De ez a pátosz mégis minden esetben arra irányul,
hogy a szerzők felmondjanak mindenfajta konszenzust, megegyezés helyett
a töréseket és a szakítást helyezzék előtérbe, az elérhető helyett az elérhetetlent
akarják, s úgy törekedjenek a megértésre, hogy közben a megérthetetlen
is áthassa valamennyi sorukat, folyamatos háttérsugárzásként. Előbb azt
írtam, hogy az általam szeretett német szerzők, művészek valamennyien egyetértenek
abban, hogy létezik egy egyetemes igazság. Ez nem mond ellent a konszenzus
felmondásának. Az igazság, amelyre valamennyien törekszenek, nem az egyéni
állásponthoz való ragaszkodást jelenti, hiszen ez végső soron az igazság
teljes relativizálódását eredményezi - egy olyasfajta posztmodern állapotnak
az elfogadását, amelyben végül is eldönthetetlen, mit tekintsek igaznak
vagy hamisnak, mit lássak jónak vagy rossznak. Másfelől azonban ez az igazság
nem is az emberek közötti közmegegyezésnek, a "kommunikatív cselekvésnek"
az eredménye, hiszen ez éppen a pátoszról való lemondás árán érhető csak
el, ami viszont szembetűnő ellentétben áll a nagy európai metafizikai hagyománnyal.
Az igazság, amit az említett alkotók közösnek tartanak, és ami miatt a
német irodalom sok művét annyira szeretem, olyasvalami, amiből az egyén
részesedik - azt elszenvedi -, miközben a maga módján aktívan közre is
működik a létrehozatalában. A létezés vallásos megértését jelenti ez -
persze nyilvánvalóan nem a kanonizált vallásokról van itt szó.
És ezzel visszakanyarodhatom a kiinduláshoz. Miért érzem feszélyezettnek
magam, ha Németországban kell felolvasnom? Említettem az anyanyelv különbségét,
az irodalmi hagyományt, amely nem a sajátom, az eltérő kulturális közeget,
és azt a hatalmas kulturális gépezetet is, amely úgy tartja fenn az irodalmat,
hogy közben mégis folyamatosan olyan érzést kelt bennem, hogy agyonnyom,
megfojt. De most megtaláltam azt, amit a legfontosabbnak tartok megemlíteni.
Németországban felolvasva állandóan beleütközöm abba a problémába, hogy
egy olyan országba érkeztem, amelynek a korábbi kultúrája mindig is szenvedélyes
szeretetet keltett bennem, de amely ma - és itt most hangsúlyozottan az
irodalomról írok, s nem az országról, az emberekről - nem engedi, hogy
szenvedélyesen vonzódjam hozzá. Az érdességet és élességet legyőzte a közmegegyezésnek
való engedelmeskedés, a metafizika iránti érzékenységet kiszorította a
"jól megírtság" kényszerképzete, a nagyság képzetét elnyomták a jó konstrukciók,
az irodalom élvezetéhez elengedhetetlen csodálkozást felváltotta a távolságtartó
megértés. Az egészséges bekebelezést és azonosulást kiszorította a "morbus
hermeneuticus". Az irodalom egy hatalmas gépezet kiszolgálója (áldozata)
lett, az irodalom majd minden művelője pedig úgy konstatálja e helyzet
lehetetlen, sőt reménytelen voltát, hogy közben szándéka ellenére (vagy
éppen nagyon is céltudatosan) mindent elkövet a helyzet fenntartása érdekében.
Az irodalom egy rendkívül jól és gördülékenyen zajló, pompásan fölépített
kulisszák között folytatott társasjáték része lett. Kelet-Európában, ahol
élek, az irodalomnak ez az ezredfordulóra bekövetkezett szerepváltása brutálisabban
mutatkozik meg, mint Nyugat-Európában; kevesebb a hajszálér, a közvetítés,
amely a nyerseséget finomítani tudja, hogy végül akár vonzóvá is tegye.
Bizonyos értelemben e nyerseség miatt a rálátás is nagyobb. Nyugat-Európába,
vagyis Németországba érkezve ezért érzem úgy, mintha mutálnék. Említettem,
hogy ez feszélyezettséggel tölt el. De talán még ennél is feszélyezettebbnek
fogom érezni magam, ha a hangom sima és könnyed lesz. Félő, hogy akkor
végleg elveszítettem valamit.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu