Jóllehet a könyv életünk mindennapi dolgai közé tartozik, sajátos természete
titokzatos és ismeretlen; a könyv ugyanis az olyan valóságjelekhez sorolható,
amelyeket az általuk hordozott jelentések elfednek. A könyv ugyanúgy el
van rejtve az irodalmi mű mögött, mint ahogy láthatatlan az eszköz a funkciója
mögött, és ahogy a szó hangzása eltűnik amögött, amit jelent. Ugyanakkor
azonban az egyedül elismert szignifikáció felszíne alatt a könyvek bámulatos
életet élnek, mely sajátos és a mélytengeri zoológia által eleddig kevéssé
vizsgált területnek számít.
A könyv bámulatos vonásai közé tartozik a két arca közti különös
ellentét: A csukott és a nyitott könyvnek teljesen más a természete, és
másként is viselkedik környezetével szemben. A csukott könyv közömbös,
megközelíthetetlen, önmagába záródó, nem alakít ki viszonyt más tárgyakkal,
sem a testünkkel - különösképpen akkor, ha kemény borítóba van kötve; ez
úgy hat, mint egy elriasztó páncélzat vagy burok, mely védi a belsőt a
tolakodó külsővel szemben. Térfogatában egy középpont irányába ható feszültség
működik, a könyv nemcsak bezárt, hanem összehúzódó is. Közben a könyv belseje
bizonyos módon átsugárzik a külsőn, és szétteríti titkát a felszínen, ahhoz
hasonlóan, ahogy a ruhásszekrény bezárt ajtóin át is különös módon átsejlenek
annak homályos belső terei.
Míg a csukott könyv magához vonja a tér erővonalait, a nyitott
könyv excentrikus, önmagán kívülre irányul, a viszonyok tág terét nyitva
meg maga körül. Természete olyannyira relacionális, hogy az elhagyott nyitott
könyv saját terébe vonzza a kísérteteket, egy láthatatlan olvasó jelenlétének
érzetét kelti bennünk: Ugyanarról a sovány szellemről van szó, amelyik
fogason lógó ruhákba bújik, és üres székekre telepedik le. Megdöbbentő
a zárt és a nyitott könyv közti átmenet könnyedsége, egy önmagába mélyedt
kagyló váratlan átalakulása valami örvénylő, hullámzó, a légmozgásokra
idegesen reagáló, az ajtó nyílásától és csukódásától összerezzenő, zörejszerű
sóhajokat kiadó dologgá. A könyvben valamiféle nyugtalan élet kezd ébredezni,
amiben van valami a halak és tenger alatti növények életéből. A könyv lapjai
a háromdimenziós lét határán mozognak, közel a semmihez, az ábrándhoz,
és az örvénylő mozgásban maguk is átalakulnak maszatos optikai fantomokká,
melyek szökőkútként ömlenek át a táblák fölött. Ha lapozgatunk egy könyvet,
ujjaink egy sziromszerű, érdes struktúrával érintkeznek, ami szokatlan
a tapintás világában; közben olyan érzés fog el bennünket, ami az elragadtatás
és az enyhe viszolygás keveréke, mint amikor bizonyos gombák kalapjának
belső felét szántjuk végig ujjainkkal. A lapok azonban minden lágyságuk
ellenére gyakran keményfejűek és nehezen kezelhetőek: vagy egymáshoz simulnak,
s meg sem akarnak mozdulni, vagy épp ellenkezőleg, érintésünkre aránytalan
és ingerült hevességgel reagálnak. Míg ha a nyitott könyvet békén hagyjuk,
és azt gondoljuk, hogy már megnyugodott, időnként meg-megrezdül, mintha
lapjai álmában mozdulnának és suttognának valamit.
Az olvasója által épp otthagyott, nyitott könyvvel való találkozásban
van valami indiszkrét vonás, kínos és egyúttal izgató is, a másik intim
életébe való betekintés ez, egy pillantás a kulcslyukon keresztül; a lágy
fehér oldalak - mintha csak a lélek alsóneműje volna. Ennek a másik által
olvasott részletek után fürkésző titkos voyeurizmusnak obszcén mellékíze
van, és az oly gyakori "Mutasd, mit olvasol" olyan fokú szemtelenség, ami
a női szoknyák fellibbentésével egyenértékű. Ez a kényes mezítelenség azonban
nem az egyedüli formája, egyedüli jelentésrétege a nyitott könyvnek. A
nyitott könyv természetes helyzete vízszintes, a tér erővonalai, melyeket
a könyv súrol, fölfelé, egy meredek vertikális felé irányulnak. Egy nyitottan
heverő könyvnek feltámad mágikus múltja, a könyv részesül az oltár, a földi
"lentet" és az égi "fentet" összekötő szakrális tárgy hieratikusságából.
A könyv, akárcsak a ház vagy a szekrény, olyan tárgyak közé tartozik,
melyek belső terekkel, láthatatlan rejtekhelyekkel rendelkeznek, amelyek
eltitkolt tereikkel szorongást keltenek bennünk, s melyek ellenállnak annak,
hogy belépjenek a mi világunkba, a mi rendünkbe és elfogadják azt a megbízható
jelentést, amellyel ez a rend ellátja a dolgokat. A dolgok belső barlangja
így - a lakás sötét zugaival együtt, ahova nem érnek el a jelentésteli
teret átfogó gesztusaink hullámai - valami idegen, uralhatatlan elemet
jelent világunkban, hasadást az értelem láncolatában, amelyeken keresztül
beáramlik világunkba a káosz. A káosszal való váratlan szembesülés a világunk
veszélyeztetettségéből származó szorongás érzésén kívül sajátos örömöt
is kivált, mely azon a sejtésen alapul, hogy a látszólagos káosz valójában
elfelejtett otthonunk, mely a lét elhanyagolt zugaiban és hézagjaiban köszön
vissza. A könyv - a házzal és a lakással ellentétben - paradox módon nem
bír semmilyen üreggel (leszámítva azt a különös alagutat a gerinc és a
kötés között, a könyvnek ezt az ápolatlan sötét kis udvarát, melybe gyerekkorunkban
oly izgalommal tekintgettünk). A belső rejtekhely képezi a lapok közti
"semmit". Ennek a méretnélküliségnek köszönhetően a könyvnek sokkal több
belső tere lehet, mint más tárgyaknak; épp a kis kerülete és belső rejtekhelyeinek
nagy száma közti aránytalanság kölcsönöz neki markáns labirintus-jelleget.
A könyv csodálatot és bizonytalanságot vált ki belőlünk, akárcsak a találkozás
egy több száz fiókos szekrénnyel.
A könyv leselkedik a dolgok után és vadászik rájuk; elnyeli a
tárgyakat és elrejti őket saját odúiban. Hányszor éltük át a mondabeli
asszony csodálkozó örömét, aki a hal felbontott hasában egy valamikor vízbe
hajított gyűrűre bukkant. A könyv elrejti a dolgokat belső rétegei közt,
hogy aztán váratlanul kivesse őket a nap partjára, a könyvi mélységek életével
még titokzatosmód átitatottan, nyugtalanítóan és közben vonzón, mint az
árral kisodort síkos dolgokat. A könyvben megjelenő papírdarabok vagy más
anyagok - a fiókok mélyén, poros zugokban vagy szekrények megközelíthetetlen
csúcsain elfeledetten heverő dolgokkal együtt - azok közé a tárgyak közé
tartoznak, amelyek máshonnan, idegenből érkeznek, amelyek nincsenek bevonva
a megszokott jelentés láthatatlanná tevő védőrétegével, ezért a lét nyers
tényszerűségében nyugtalanítóan csupaszok. Nem is azon van a hangsúly,
hogy olyan tárgyakról van szó, amelyek mások tulajdonát képezték, és amelyek
még mindig idegen lakások és elmúlt idők atmoszféráját sugározzák ki, vagy
olyan dolgokról, amiket mi magunk felejtettünk a könyvben: Ezek még titokzatosabbak,
a velük való találkozáskor könnyű rosszullét fog el bennünket, ami arra
hasonlít, amit levágott hajszálaink vagy körmeink láttán érzünk; ez a rosszullét
abból a felismerésből ered, hogy a valóságra erőltetett értelem hatalmának
az is áldozatául esik, aminek legközvetlenebb kifejezéseként kellene megjelennie,
és hogy ez az ébredező idegenség nem kívülről hatolt a dolgok értelmébe,
hanem mielőtt bennünk megmutatkozott volna, már jelen volt az értelemben.
Mivel a könyv éli a maga életét, megvan a maga ideje is. A könyvvel
mindig élete valamelyik pillanatában találkozunk. A könyv fejlődik, érik,
öregszik és meghal. Az új könyv, amelyet épp megvásároltunk, nem él még
igazán; sima lapjaival és éles sarkaival inkább a geometrikus térbe tartozik.
A velünk való együttlét folyamán azonban fokozatosan megéled, egyrészt
életünket leheljük belé, másrészt saját, eleddig szunnyadó léte kezd ébredezni
benne. Sarkai legömbölyödnek, sima lapjai hullámossá válnak, elveszíti
elsődleges merevségét, megszűnik geometrikus forma lenni és organizmussá
változik. Szélei berepedeznek és foszlásnak indulnak, a könyv elveszíti
a külvilágtól elválasztó éles határait. A formája egyre jobban hasonlít
a falevélhez. A könyvtár kertté változik át, elnehezült illataiban mámoros
mérgek érződnek. A levelek lassan-lassan leválnak, és ernyedt keringőzéssel
hullanak a földre. A könyvek egymással keverednek, bizarr szövegkollázsok
jönnek létre, amelyekben feltárul a menetrend és "A tiszta ész kritikája"
közti titokzatos összefüggés, vége-hossza nélkül átcsoportosuló lapokkal
teli fantasztikus könyv keletkezik. A könyv halálának pillanata - a szándékolt
elpusztítás esetét kivéve - nehezen határozható meg, részei tovább élnek,
önállósodnak és szertekúsznak a lakásban; szívós életük mintha Leibniz
fura gondolatát akarná megerősíteni, hogy az élő testek tulajdonképpen
sohasem halnak meg.
Az olvasás nem csupán az irodalmi mű olvasói tudatban való létrehozását
célzó instrumentális tevékenység. Az olvasás esemény, testi történés; az
életben nem valamiféle hézag, hanem annak ugyanúgy része, mint a séta,
az ebéd vagy az álom. Igaz, az olvasó megszokott pozíciója elkülöníti őt
környezetétől: A könyv, a behajlított kéz, a meggörnyedt hát, a lehajtott
fej és a tekintet iránya által bezárt kör az erővonalak imaginárius tojásba
zárt körforgása, de még ez a zártság is - éppúgy, mint a virágok éjjeli
összezáródása - a létformák egyike, része a világnak. Ha kezünkbe veszünk
egy könyvet, érezzük az illatát, tekintetünk végigfut az oldalakon, ujjaink
hozzáérnek a papírhoz, a finoman érdes lapszélekhez, legyűrik a könyv ellenkezését,
mely gyakran magába akar záródni, görcsösen húzza-vonja magához részeit,
mint az erőszakkal bontogatott kagyló héjai. (A könyvek hovatovább egyre
inkább nélkülözik a régi fűzött kiadványok kedvességét és visszafogottságát;
az új paperbackek általában csak két állapotot ismernek: a hajlíthatatlan
keménységet vagy pedig a megtört gerinc magatehetetlen rokkantságát.)
Az olvasásnak is megvan a maga ideje, mely rétegezett ritmizáltsággal
tűnik ki, mely nem az irodalmi mű artikulálásától függ, tartozéka a könyvnek
mint médiumnak, és mégis beépül az irodalmi műalkotás olvasói tudatban
való konstituálódásának folyamatába, titokzatos módon beleíródik a műbe,
talán úgy, ahogy a holdciklusok is kialakítják az emberi történések artikulációjának
rejtelmes rétegét. Az olvasás annyiban is testi aktus, amennyiben azt csupán
a látásra és a látott dolgok megértésére korlátozzuk. A szem a test része,
a látás az etimológiai összefüggések ellenére nem a transzparens jeleken
átsugárzó tiszta ideákkal való kapcsolatteremtés, hanem testi aktus, amely
a jel testességével lép érintkezésbe; e találkozások ritmusa a jelentés
részévé válik, mely a látásban jön létre: A jelentés sohasem szakad el
teljesen születésének pillanatától, magában hordozza genezisét. A tekintet
jobbról balra vándorol a sorokon és visszatér, majd alászáll. Nem betűről
betűre halad, mindig egy mezőt lát, egy olyan egészet, melyben egybefonódtak
az élesen látott, az emlékezet valamely móduszában időző, a részlegesen
érzékelt, az utalásszerű és a sejtett dolgok (miközben a vélt gyakran az
adott ellenében jut érvényre), egy egészet, melyben minden egymást kölcsönösen
befolyásolja és teremti, amelyben minden fejlődik, áthajlik egymásba, megőrződik
a változásban is, erőteret sugároz szét, és egyidejűleg maga is egy másik
sugárzásból kel életre, mélyáramokba rejti hatását, majd ezt újra a felszínre
küldi. Az olvasás inkább egy kezdettől fogva jelen lévő egész belső érése,
mintsem a jelek fokozatos regisztrálása és jelentéseik összerakosgatása.
Éppen ezért a siránkozások a nyomtatott szó diszkontinuitása felett, amit
a gondolkodás atomizálódásának és mechanizálódásának okozójaként hoznak
gyanúba, feleslegesek. Nem úgy olvasunk, hogy betűről betűre vagy szóról
szóra haladva döcögnénk előre, egy időben vagyunk mindig elöl és hátul
is, mindenkor az érő jelentés egészével vagyunk kapcsolatban; az elkülönülő
betűk a láthatatlan tövek szövevényéből, az oldalak belső fonadékaiból
nőnek ki, melyekben egyazon jelentésnedv áramlik. (Amikor írógépen írunk,
langusztaszerű lábacskáinak mozgása ugyanúgy organikus, mint a kézírás
mozdulatsora; ennyit ebben az összefüggésben Holan verséhez: "hülyeség,
mint az írógépen írt vers".)
A szem mozgása azonban mégsem teljesen folyamatos. A tekintet
beleütközik a sor végébe és visszatér - ez a visszatérő mozgás nem szünet,
ami nem számítandó be az olvasásba, a sorok közti ürességen át tartó út
ugyanúgy az olvasás része, mint ahogy az űr része a szövegnek; a látszólagos
üresség nem űr, hanem olyan, eleddig nem artikulált mező, amelyben a szavak
összeérnek, és amely maga is érik azáltal, hogy visszafogadja a szavakat
magába, és feloldódik bennük. A szavak a semmitől átitatottak, ugyanúgy,
ahogy az üresség születő szavakkal van teli. Az olvasás ritmusát ez az
ingamozgás adja, melynek egyik pályáján a feltöltés pólusa, a másikon pedig
a feltöltődés és az egységesülés pólusa dominál.
Az olvasás a tekintet szabad csavarszerű ereszkedésének és gyors
felemelkedésének egyidejű cseréjén alapul. Az olvasottak jelentésébe átszüremlik
az oldal térszerűsége, a jelentések "fenti" és "lenti" elhelyezkedése.
Az oldal e térbeli szignifikációja a költészetben elevenedik meg, ahol
a jelentések helyével összefüggő lét-móduszok kitörölhetetlenül beleíródnak
a vers egészének és részeinek értelmébe. Minden költemény az oldal térbeli
jelentésességéből táplálkozik, minden költemény kép és dolog is egyúttal:
nemcsak a japán versek, ahol a kövek és a víz jelei alul, a felhő jelei
pedig felül kapnak helyet.
Az olvasó előtt mindig csak két oldal van kinyitva. A megelőző
és a következő a sötétben rejtőzik, semmilyen jelzés segítségével nem ad
hírt magáról. Ez a szűk horizont a könyvolvasást a szűk, kacskaringós utcán
való haladáshoz teszi hasonlatossá, ahol mindig csupán a következő sarokig
látni el, vagy még inkább az egymásba nyíló szobák labirintusában való
bolyongáshoz. A korlátozott horizont a szorongás mozzanatát oltja az olvasásba,
az üldözés és a csapda érzését, a könyv labirintusában érezzük a Minotaurusz
jelenlétét, amelyik minduntalan hátrál előlünk, s végül eltűnik az utolsó
lap láthatatlan oldalai mögött: Horizontális és kontextuális észlelésünk
számára a könyv mindig csak töredékében látható és tapintható, mindig jellegzetes
oldalakkal folytatódik tovább, melynek szavai és cselekményei feloldódnak
a mítoszban, és különös üzenetükbe csupán álmunkban nyerünk betekintést.
A könyv enigmatikussága nem valamilyen különös kiváltság, ami kiszakítaná
a könyvet a többi dolog társaságából. A könyv titokzatossága akkor mutatkozott
meg a számunkra, amikor mint dologgal szembesültünk vele, a titok megújítja
a könyv tárgyi mivoltát, és a dolgok rendjébe utalja vissza. Minden dolog
a maga módján enigmatikus és csodaszerű. A dolog csodás jellege nem a jelenség
mögötti mélységekben keresendő, a dolog megmutatkozásának stílusegységéről
van szó. Még az a körülmény sem szakítja ki a könyvet teljesen a dolgok
rendszeréből, hogy egy irodalmi mű hordozójáról van szó. Az irodalmi mű
értelme és végső egysége fogalom-előtti, gesztus természetű, ezért testi
mivoltában nem más rendű, mint a dolgok értelme. Másrészt pedig minden
dolog egy bizonyos világot, a lét egy bizonyos móduszát árasztja magából,
erről beszél, ami beléivódott, egy jelentésaurát sugároz szét. Képek és
szavak villannak meg ebben az aurában, ugyanúgy, ahogy a könyv szavai alázatosan
merülnek vissza az öröklét ragyogásába. Bizonyos pillanatokban a könyvek
és a dolgok társasága oly bizalmasan záródik magába, hogy úgy tűnik, az
irodalmi mű csupán a dolgok aurájának valamiféle belső artikulációja útján
jött létre, hogy a könyv a dologból született meg, amely életének adott
szakaszában szétpukkant és lapokká terebélyesedett.
A könyvvel mint dologgal kell találkozni, meg kell újítani az olvasás
esemény-jellegét. A tapasztalat autentikus egységével és értelmével csak
akkor kerülhetünk kapcsolatba, ha mindez akadályok nélkül zajlik le. De
nem járna-e ez a megújítás azzal, hogy a könyv örök jelentései elhomályosítanák
vagy teljesen elfednék az irodalmi művet? Az autentikus értelem, az irodalmi
mű utolsó váza, ahogy mondtuk, fogalom-előtti, gesztusszerű ritmus, amely
a mű összes rétegének alapját képezi, és egyúttal, paradox módon, saját
maga is csak ekkor, e kifejeződés jelentéseként születik meg. Az irodalmi
művet akkor értjük meg igazán, ha megismerjük ezt a ritmust, a kifejezés
egymást kölcsönösen megalapozó egységében. Ez a ritmus testi természetű,
az irodalmi mű testi életéről van szó, melyben nem tudjuk elválasztani
egymástól a létet és a jelölést. Az irodalmi mű bármelyik rétege válhat
e jelentés kifejezőjévé és egyúttal teremtőjévé is, a teremtő és a teremtett
egymást kölcsönösen megtermékenyítő játékából adódóan. Az irodalmi mű értelme
alapvetően szituált: Nem "valami", ami belép ebbe a szituációba, s általa
meghatározódik, hanem a szituációban még csak születik, mintegy válaszreakcióként
arra, hogy mivel is találkozik ebben a szituációban. Nyitott azzal szemben,
ami őt szituálja s egyben teremti is, kész behatolni a szituáltság új rétegeibe.
A könyv örökkévalóságának megújítása a szituáltságnak ezt az új rétegét
hozza játékba, ez a réteg új válasszal szolgál az irodalmi mű értelmét
firtató kérdésre, és részt vesz annak megteremtésében; a könyv dologként
való megújítása egyben az irodalmi műnek és értelmének megújítása is.
BENYOVSZKY KRISZTIÁN FORDÍTÁSA
Bibliográfia
AJVAZ, Michal
"Telefonra várva"
Magyar Lettre Internationale, 46
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu