A Christa Wolf és Jürgen Habermas közötti vita
a német újraegyesítés után rávilágít
egy holtpontra: míg a keletnémet írónő
kifogásolja a nyugatnémet filozófus azon megállapítását,
hogy az új tartományok polgárainak nincsenek olyan
értékes tradíciói, amelyekkel gazdagíthatnák
a Szövetségi Köztársaság többi részét,
Habermas
a nemzet helyzetét egészen másként látja.
Elismerni, hogy megváltozott a nyugatnémet identitás
az egyesülési folyamat következtében - így
érvel - csak a jobboldali revizionisták malmára hajtaná
a vizet, akik az egyesülést szándékosan a náci
korszak árnyékától való megszabadulás
útjaként használják. Egy újfajta patriotizmussal
szemben Habermas mindenesetre a nyugatnémeteknél a második
világháború után felelevenített nyugati
liberális hagyományokat részesíti előnyben.
Végülis Wolf és Habermas egyaránt elsiklik
afölött, ami a tényleges helyzet volt: hogy ugyanis az
NSZK és az NDK közötti kapcsolat kölcsönös
függőségen alapult. A keletnémet döntéshozók
az irányú törekvésükben, hogy szakítsanak
a fasiszta múlttal és építsenek egy szocialista
államot, Nyugat-Németországról egy olyan képet
alakítottak ki, amely amennyire csak lehetett, minimalizálta
az 1945 előtti és utáni korszak diszkontinuitását.
És csak erre az eltorzított Nyugat-képre válaszolva
lehetett kialakítani egy pozitív NDK-identitást.
Ugyanakkor azonban a Nyugat is függött a másik
féltől: attól tartva, hogy az NSZK még nem
dolgozta fel kellőképpen a múltját, Heinrich
Böll, Günther Grass és mások óva intettek
attól, hogy Németország nyugati felét teljesen
úgy fogadják el, mint egy háború utáni
nemzeti tudat legjobb lehetséges modelljét. Bár nyilvánosan
bírálták az NDK-ban érvényesülő
totalitárius elnyomást, kitartottak amellett, hogy a nyugatnémetek
nem képviselhetik ártatlan pozícióból
ezt a bírálatot. Az önkritika kedvéért
ennélfogva a Nyugat a saját tökéletlenségei
kivetítésére használta az NDK-t.
A demokratikus koncepció belső feszültségei
Habermas "utolérő forradalomnak" minősíti
le a szocializmus megdöntését: a nyugati liberális
demokráciának nincs mit tanulnia a kommunizmus kelet-európai
tapasztalatából, mivel a keleti blokk országai 1990-ben
csupán beérték a liberális demokráciákat
a társadalmi fejlődésben. Ezzel Habermas merőben
esetlegesnek nyilvánítja ezt a tapasztalatot, és tagad
minden strukturális összefüggést a nyugati demokrácia
és a "totalitarizmus" fellépése között,
tehát a totalitarizmus minden olyan felfogását,
mely szerint az a demokrácia-koncepció belső feszültségeinek
tünete.
Ugyanez vonatkozik Habermas fasizmusfelfogására.
Adorno és Horkheimer elképzelésével szemben,
amely a fasiszta "barbárságban" "a felvilágosodás
dialektikájának" szükségszerű következményét
látja, a fasiszta rezsimek Habermas számára már
csak véletlen kerülőutat vagy visszaesést jelentenek,
ami nem érinti a modernizálódás és a
felvilágosodás alapvető logikáját. A
feladat ez esetben csupán annyi, hogy fel kell számolni ezeket
a kerülőutakat, nem pedig az, hogy újragondolják
magának a felvilágosodásnak az alapkoncepcióját.
De ez a győzelem a totalitarizmus felett csak pürrhoszi
győzelem. Habermas ebben tanulhatna Hitchcocktól, aki köztudottan
mindig csak annyira tartott érdekesnek egy filmet, amennyire a gonosz
érdekes volt benne. A totalitarizmust véletlen közjátékként
elintézni annak az embernek a kényelmes, de lényegében
tehetetlen helyzetébe juttat minket, aki zavartalanul hisz a világ
ésszerűségében a legnagyobb katasztrófák
közepette.
Ugyanez vonatkozik Habermasnak a modernitásról
mint befejezetlen projektumról, lezáratlan vállalkozásról
szóló elképzelésére, arra az elgondolására,
hogy ez a vállalkozás két elemből áll:
az egyik az "instrumentális ész" fejlődése
(ez a természet tudományos-technikai átalakítása
a felette való uralom érdekében), a másik a
minden uralomtól mentes interszubjektív kommunikáció
kialakulása. Eddig csak az első elem fejlődött
ki teljesen, a mi feladatunk, hogy a modernitás tervét beteljesítsük
a másik összetevőjének érvényesítésével.
De mi van akkor, ha ez a diszkrepancia strukturális eredetű?
Ha az instrumentális ész azért nem hagyja magát
a kommunikatív ésszel kiegészíteni, mert az
instrumentális ész primátusa egyáltalában
véve konstitutív az ész számára?
Nem kell harcolni a globalizáció ellen
Következetesen alkalmazza ugyanezt a logikát Habermas a
globalizáció problémájára is - itt is
"a globalizáció mint lezáratlan vállalkozás"
a tézise: "A fejlett gazdasági és az emögött
jóval elmaradó politikai integráció közötti
diszkrepanciát egy olyan politika tudná áthidalni,
amely magasabb szintű politikai cselekvőkészség
kialakítására törekszik, mivel lépést
akar tartani a deregulált piacokkal." ("Kell-e Európának
alkotmány?" in: Zeit der Übergaenge /Az átmenetek kora.
Kisebb politikai írások/, IX. Suhrkamp, 2001)
Más szóval: egy közvetlen harc a gazdasági
globalizáció ellen szükségtelen. Csak egy megfelelő
politikai globalizációval kell kiegészíteni,
a strassburgi politikai intézmények megerősítésével,
egy összeurópai szociális törvényhozással,
stb. De megintcsak: mi van akkor, ha a modern kapitalizmus, amely
a gazdasági globalizációt előállítja,
egyszerűen nem hajlandó egy politikai globalizációt
magára ölteni? Mi van akkor, ha a globalizációnak
a politika területére való kiterjesztése arra
kényszerítene bennünket, hogy radikálisan újradefiniáljuk
a gazdasági globalizáció kontúrjait? Érdekes
módon hasonló problémába bonyolódik
bele Habermas egy egészen más tematika kapcsán
- amikor a biogenetika etikai csapdáival foglalkozik. Nyár
elején tartott marburgi előadásában azt mondta:
"A humángenetikai beavatkozásokkal a természetfeletti
uralom az önmagunk feletti uralom egy olyan aktusába csap át,
amely megváltoztatja nembeli etikánk önértelmezését,
érintheti az autonóm életvitel elengedhetetlen feltételeit
és a morál univerzális felfogását."
("Az emberi természet jövője")
Habermas itt két lehetséges fenyegetést
lát: Egyfelől az ilyen beavatkozások elmossák
a határt a kreált és a spontán módon
létrejövő között, és ily módon
befolyásolják az egyén önértelmezését.
Hogyan fog arra az információra reagálni egy felnövő
ember, hogy az ő "spontán", mondjuk agresszív vagy
akár békés tulajdonságai másoknak az
ő genetikus kódjába való beavatkozásából
adódnak? Nem fogja ez aláásni az ő személyes
identitásának magvát, nevezetesen azt az elképzelést,
hogy morális identitásunkat természetes tulajdonságaink
formálásáért és kultiválásáért
folytatott fájdalmas küzdelem során fejlesztjük
ki? A közvetlen biogenetikus beavatkozások kilátásai
a nevelésre vonatkozó elképzeléseinket értelmetlenné
teszik. Másfelől az ilyesfajta biogenetikus beavatkozásnak
interszubjektív síkon aszimetrikus viszonyok lesznek
a következményei azok között, akik "spontán"
módon emberiek, és azok között, akiknek a tulajdonságait
mesterségesen manipulálták. Egyes emberek úgy
fognak fellépni, mint mások privilegizált teremtői.
Fetisizált szakadék tudomány és etika között
Bár ez az érvelés épp olyan meggyőzőnek
hangzik, mint amilyen szimplának, van vele egy nagy probléma:
Vajon éppen ennek a biogenetikus manipulációnak a
ténye nem változtatja-e meg visszamenőleg önmagunkról
mint "természetes" lényekről kialakított felfogásunkat,
abban az értelemben, hogy mivel "természetes" tulajdonságainkat
is "közvetítettnek" tapasztaljuk meg, nem egyszerűen
olyannak, ami közvetlenül adott, hanem mint olyant, ami elvileg
manipulálható, és éppen ezért egyszerűen
esetleges, tehát mindig a lehetőség formájában
kell elgondolni? A lényeges pont itt az, hogy nincs többé
visszaút a naiv közvetlenséghez. Amint tudjuk, hogy
természetes tulajdonságaink egy vak genetikai esetlegességtől
függnek, minden szigorú ragaszkodás ezekhez a tulajdonságokhoz
éppolyan csalás, mint a ragaszkodás a régi
"organikus" morálhoz egy modern világban.
Habermas alapjában véve a következőt
állítja: Bár most tudjuk, hogy tulajdonságaink
egy értelmetlen genetikus esetlegességtől függnek,
cselekedjünk és viselkedjünk úgy, mintha ez nem
így volna, hogy megőrizzük a méltóságra
és az autonómiára vonatkozó felfogásunkat.
Ebben az a paradox, hogy ezt az autonómiát csak úgy
lehet megőrizni, ha megtiltjuk a hozzányúlást
ehhez a vak természeti esetlegességhez, amely minket meghatároz,
ha tehát korlátozzuk saját autonómiánkat
és tudományos szabadságunkat.
Vajon ez nem annak a régi konzervatív érvnek
egy új változata, hogy jobb bizonyos dolgokat nem tudni,
ha meg akarjuk őrizni erkölcsi méltóságunkat?
De a Habermas-féle logika éppen ez: Mivel a tudomány
eredményei fenyegetést jelentenek az autonómiával
és szabadsággal kapcsolatos felfogásunkra nézve,
határt kéne szabnunk a tudománynak. Az ár,
amit ezért a megoldásért fizetünk, tudomány
és etika fetisisztikus szétszakítása: "Nagyon
jól tudom, mit mond a tudomány, de az autonómiámról
alkotott kép megőrzése érdekében úgy
határozok, hogy ezt ignorálni fogom, és úgy
cselekszem, mintha erről nem tudnék". Ez a szakadás
megóv minket attól, hogy szembe kelljen néznünk
a valódi kérdéssel: Hogyan késztetnek minket
ezek az új körülmények arra, hogy megváltoztassuk
és újragondoljuk a szabadságra, autonómiára
és erkölcsi felelősségre vonatkozó elképzeléseinket?
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
ZIZEK, Slavoj
"Lovagi szerelem és sírójáték"
Magyar Lettre Internationale, 25
"Ez van, ezt kell szeretni?"
Magyar Lettre Internationale, 28
"Miben téved Arendt és Goldhagen?"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Posztpolitika"
Magyar Lettre Internationale, 37
EAGLETON, Terry
"Élvezz! Lacan és Zizek"
Magyar Lettre Internationale, 31
HABERMAS, Jürgen
Filozófiai diskurzus a modernségről
Helikon, 1998
A társadalomtudományok logikája
Atlantisz, 1994
Válogatott tanulmányok
Atlantisz, 1994
A társadalmi nyilvánosság funkcióváltozása
Osiris, 1998?
A kommunikatív cselekvés elmélete
2001
"Számvetés a kétféle múlttal"
Magyar Lettre Internationale, 6
HORKHEIMER, Max - ADORNO, Theodor W.
A felvilágosodás dialektikája
Atlantisz, 1990
ARATÓ, András
"Töprengések a kelet-európai 'forradalomról'"
BUKSZ, 1992. 2.
BAUMAN, Zygmunt
"Biológia és modernitás"
Magyar Lettre Internationale, 31
"A kultúra mint fogyasztói szövetkezet"
Magyar Lettre Internationale, 43
SÜSSKIND, Patrick
'1989. november 1."
Magyar Lettre Internationale, 22
MARON, Monika
"Zonofóbia"
Magyar Lettre Internationale, 22
WAGNER, Richard
"A történelem visszatérése a német
tartományokba"
Magyar Lettre Internationale, 22
UGRESIC, Dubravka
"Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek"
Magyar Lettre Internationale, 27
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu