NAGY GABRIELLA: A Werckmeister-harmóniák című filmről lesz most itt egy beszélgetés. Amikor először látható volt a film, utána a Filmvilág című lapban megjelent egy monstre tanulmány Balassa Péter tollából, ami rendkívüli módon üdvözölte ezt az alkotást, és mellette megjelent egy beszélgetés is, amelyen Forgách András is résztvett a jelenlévők közül, az És-ben Báron György írt erről kritikát, majd utána a Magyar Narancs című hetilapban elkezdődött egy vita. A vitaindító szöveget Jánossy Lajos írta, a hozzászólók közül Peer Krisztián van jelen. Vágvölgyi András pedig arról nevezetes, hogy a film végén, amikor felsorolják, hogy kinek mondanak köszönetet, akkor ott köszönetet mondanak neki is. Azt majd elmondja, hogy miért, hogy milyen módon vett részt a film előkészületeiben ill. az alkotás folyamatában.
TURCSÁNYI SÁNDOR: A magyar film kedvelői
vagy akik valamilyen szinten foglalkoznak vele írásban,
egy 30-40-éves vágyakozással tekintettek mindig a
magyar filmre mint olyanra, aminek voltak ilyen megalapozásai is
a 60-as, 70-es évek fordulóján, azt szerette volna
mindenki, hogy a magyar filmnek is legyen Egerszegi Krisztinája
vagy Kokója, és erre mindig látott megfelelő
alanyokat. Ez a 2001-es filmszemlén Tarr Béla lett.
A magyar film Papp Lacikkal és Puskás Öcsikkel rendelkezett,
akik idős emberek, és 20-30 évvel ezelőtt
kétségtelen eredményeket értek el. Ez Erdős
Péter-effektusnak is nevezhető, hogy magyar világsztár
legyen.
2001-ben a kritika a filmszemle után meglehetős hódolattal
fogadta Tarr Béla egyébként érdemdús
filmjét, a Werckmeister-harmóniákat. Ennek részese
volt a Magyar Narancs is, amely szokásától eltérően
3 kolumnás interjút közölt a Bélával
illetve egy kritikát, amit a mellettem ülő Forgách
András írt. Amire kisvártatva érkezett egy
reakció a tőlem legtávolabb ülő Jánossy
Lajostól. Minek kapcsán a lap szándéka szerint,
és a beérkezett reflexiók által gerjesztve
is egy kisebb vita bontakozott ki, ami pillanatnyilag is tart. Tehát
van egy ilyen vita, amilyen az És-ben volt utoljára a Szabó
István filmje kapcsán, és ezt a vitát próbálnánk
itt szembesítés útján levehetővé
vagy befogadhatóvá tenni. Az én első kérdésem
nem is magáról a filmről szólna, hanem a vita
metódusáról. Lajos a vitacikkében megszólított
egy csomó embert, megszólította azokat, akik a Filmvilágban
azokat a pozitív kritikákat írták, illetve
megszólította a Forgách Andrist, aki a Narancsban
ugyancsak pozitív kritikával jelentkezett. Először
a pozitív oldalt kérdezném, Báron Gyurit és
a Forgách Andrist, hogy miért nem válaszoltak a Lajos
nekik is címzett írására.
FORGÁCH ANDRÁS: Nagyon pozitív dolog, ha az ember
egy kritikára nem válaszol, mert azt gondolom, hogy egy kritikára
nem kritikával kell válaszolni. Az ember csinál valamit,
és akkor azt kritika éri, akkor azt tudomásul kell
venni, a véleményem a műről nem változott,
és ebben nem zavar, hogy másnak más a véleménye.
Nekem akkor elküldte a Németh Gábor ezt az írást,
és azt válaszoltam neki, hogy nagyon tetszik, amit a Jánossy
írt, mert egy tőlem teljesen más és friss szemlélettel
közelít a filmhez. Az ellentét nyilván a következő:
ő valami olyasmit ír az írásában, hogy
a király meztelen, nem kell annyira csodálni Tarrt, ebben
a filmben vannak problémák. És én ezt pontosan
ugyanúgy látom, mint ő, csak én a másik
oldalról látom a problémákat. Szóval
nekem ezek a problémák nagyon termékeny problémák,
és hogyan mondjam? Az, ami problematikus a Tarr filmjében,
éppen az érdekel, tehát pozitív értelemben,
rám inspiratívan hat. Én nem gondolom azt, hogy az
annyira érdekes lenne, hogy olyan termékeny volna, ha én
most itt a pozitív attitűdömet védelmezném
egy filmmel kapcsolatban. A film létezik, a vélemények
pedig ahhoz képest vannak érvényben, és a film
létét nem kérdőjelezik meg. Persze erről
a filmről lehet beszélni, és lehet, hogy ez itt most
sikerülni fog, de ebben nem vagyok olyan biztos, mert van egy nagyon
nem könnyen verbalizálható világa, éppen
azért olyan izgalmas, ami könnyedén elemezhető
benne, az nem is mindig érinti a lényeget. Az én attitűdöm
a filmmel kapcsolatban pedig a következő. Évekkel ezelőtt
a Metropolis folyóirat megkért, hogy írjak a Sátántangóról,
illetve a fekete-fehér filmekről Magyarországon egy
bizonyos korszakban, és akkor néztem meg a Sátántangót.
Addig nem szerettem Tarr Béla filmjeit, meglehetősen modorosnak
találtam, ami eljutott hozzám belőle. És szorgalmas
ember lévén végignéztem kétszer a Sátántangót,
és akkor teljesen megfordult bennem az egész. Tehát
abban a pillanatban egy metafizikai megvilágosodás ért,
hogy mit csinál ez az ember a filmmel. Innentől fogva én
már egy elfogult ember vagyok, tehát nyilvánvalóan,
aki olvasta az írásaimat, és pláne a Narancsban,
ott aztán már kifejezetten "a te szent nagy fenekedbe beléomolni
vágyott" hangnemét is megütöttem, hogy a Karinthyt
idézzem, szóval annak az írásnak volt egy ilyen
hangulata is, amit talán jogosan pécézett ki a Jánossy,
mert szellemi embereknél olykor ingerlő az irónia
felfüggesztése. De bennem ez egy őszinte megvilágosodás
volt: a Sátántangóról úgy éreztem,
hogy az elmúlt nem tudom hány évtizednek az egyik
legjelentősebb magyar filmje, és ez a véleményem
azóta se változott meg. És lehet, hogy most majd sikerül,
ami érdekes lehet, a Sátántangónak és
a Werckmeister harmóniáknak a viszonyát egy kicsit
taglalni, hogy jobb vagy rosszabb, folytatja vagy elrontotta azt, amit
ott Tarr zseniálisan megcsinált stb. Nekem nagyon határozott
véleményem, hogy sikerült továbblépnie:
hogy a nagyformát tudja folytatni ebben a "kisebb" filmben, és
ez hatalmas teljesítmény. Szóval dióhéjban
körülbelül ennyi lenne a pozitív oldal.
BÁRON GYÖRGY: Én úgy gondolom, azt a kérdést
nem tudtuk volna írásban megvitatni, és nem fogjuk
tudni most szóban sem, hogy jó film-e a Werckmeister harmóniák.
Tehát teljesen értelmetlen lett volna, ha én azon
kívül, amit megírtam, visszaírok Jánossynak,
akinek egyébként nagyon tetszett a cikke, sokkal jobban,
mint egy csomó olyan emberé, aki jó filmnek tartotta
a Werckmeistert. Úgy gondolom, hogy a kritikában a vélemény
abszolút esetleges, ebben egyetértek Walter Benjaminnal,
kizárólag a kifejtés érdekes. Itt jól
kifejtettek egy véleményt, amivel nem értettem egyet,
míg más kritikákban, amely oldalhoz állítólag
tartoznék, rosszul fejtettek ki egy olyan véleményt,
amivel egyébként egyetértek, de mondom, a vélemény
ebből a szempontból majdnem hogy esetleges, semmi köze
a dolog minőségéhez. Éppen ezért nem
is beszélnék arról, hogy a Werckmeister jó
avagy rossz, erről nincs mit beszélni. Amiről beszélnék,
az maga a vita. Ez az első eset a már nem is túlzottan
újkeletű fennállásom történetében,
legalábbis Magyarországon, hogy esztétikai természetű
vita folyik egy filmről, tehát műelemzés. Turcsányi
említette a Napfény íze-vitát, előtte
is zajlott tömérdek filmvita, visszamenőleg a
Szegénylegényekig, a Fényes szelekig, az Ítéletig,
a Sípoló macskakőig, a Jeles filmjeiig - ezek nem
esztétikai természetű viták voltak: a film ürügyén
valami másról szóltak. Nyilván mindenki emlékszik
legalább a Napfény íze-vitára, ez arról
szólt, hogy jó dolog-e az asszimiláció vagy
rossz. Ennek semmi köze nincs a filmhez, nagyon érdekes kérdés
és nagyon jó, hogy a film felvetette ezt a kérdést,
de a film minőségéhez a világon semmi köze
nincs, tehát a vita nem arról szólt, jó film-e
ez vagy rossz. Érdekes módon egyébként megjelent
egy kiváló műelemzés a filmről, amit
egy irodalomkritikus, Margócsy István írt a Filmvilágban,
de az nem vált vita tárgyává, mert a dolog
természeténél fogva olyan dolgokat vetett föl,
amiről nem volt mit vitatkozni, legföljebb meg lehetett volna
írni egy ellenvéleményt hasonlóan indokolva.
Bármikor kimutatom a Hamletről öt perc alatt, hogy rossz,
ez nem egy nagy bravúr. A másik megjegyzés, amit a
vitával kapcsolatban tennék, hogy amikor feltűnt a
Werckmeister harmóniák, jó néhány szerző
- magamat egyébként nem sorolom közéjük
- kanonizálta a filmet. Ráadásul olyan szerzők,
akiknek jogosítványuk van erre a magyar kultúrában,
és ezt a jogosítványt kiérdemelték valamivel:
Balassa Péter, Forgács András, Kovács András
Bálint, Szilágyi Ákos, nem akarom tovább mondani
ezt a nagyon impozáns névsort, nagyjából ugyanannak
a generációnak a becses tagjai, akik meghatározzák,
akár tetszik, akár nem, a kánont, vagy legalábbis
erre jogosítványuk van. Na most, a dolog azért érdekes,
mert az utóbbi húsz évben nem volt arra példa,
hogy megjelenik egy film, és azonnal remekműnek kiáltsák
ki. Nem csak Magyarországon, a világban sem volt példa.
Utoljára a hatvanas-hetvenes évek volt az az időszak,
amikor ilyen megtörtént - legyen ez akár Jancsó
Szegénylegényekje, akár Godard Kifulladásigja,
akár Antonioni Kalandja, utóbbiról manifesztumot adtak
ki Nobel-díjas írók és esztéták
és tudósok a bemutató után egy héttel,
amiben leszögezték a Kaland filmtörténeti jelentőségét.
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi húsz évben
ilyen evidenciák nem jelentkeztek a filmben sem Magyarországon,
sem máshol a világon. Amikről felröppentek zseni-gyanús
jelzők, azokról hamar kiderült, hogy inkább blöffök.
Ezeknek a típusú kanonizálásoknak mindig a
következő volt a menete: először mindig felizott
egy heves vita. Ez a vita természetesen nem esztétikai jellegű
volt, hanem az Hernani-csata modelljét öltötte - lásd
a Szegénylegények-vitát, az utolsó ilyen filmvita
talán a Jeles filmjeivel kapcsolatban folyt, vagy az irodalomban
a Petri, Esterházy megjelenésével kapcsolatban. Tehát
a front egyik oldalán ott álltak az újat, a merészet
támogatók, a másik oldalon pedig a begyöpösödöttek,
a konzervatívok - Magyarországon ugye sokáig a párt
köré csoportosult szocreál esztéták. Alighanem
ez az első olyan filmvita, amiben nem erről van szó,
tehát kanonizálnak ugyan egy filmet, de a másik oldalon
nem a begyöpösödöttek, maradiak, konzervatívok
állnak, sőt, éppenhogy az új nemzedék
reprezentánsai, akiknek már elegük van abból,
hogy néhány ember a viszonylag idősebb nemzedékből
- Balassa Péter és társai - egyetlen mozdulattal szentté
avassanak egy produktumot. Kovács András Bálint például,
akinek ebben az egész sorozatban a legszerencsétlenebb a
hozzászólása, holott nagyjából azon
a véleményen van, mint én, tehát hogy jó
a film, rossz játéktérre ment. Meghallotta a kürtszót
a hatvanas-hetvenes évekből, és írt egy vehemens
vitacikket, amiben semmit nem elemzett, hanem kijelentette, hogy akiknek
ez nem tetszik, azok begyöpösödöttek, nem kell nekik
az új, azok csak a régit akarják, félnek szembenézni
a valósággal, az igaz művészettel stb.
Ezzel kapcsolatban egyébként én is úgy gondolom,
hogy csínján kéne bánni a kanonizálással,
annak ellenére, hogy fontos műnek tartom a Werckmeister harmóniákat.
Itt egyfajta lelkifurdalás is működik, azt hiszem, amiért
a Sátántangó, amiről úgy vélem,
hogy jelentősebb film, az éppen a szokatlanságánál
fogva üres közönybe fúlt. És mintha a Werckmeister
harmóniákon, ami ebből a szempontból hagyományosabb
és könnyebb alkotás, próbálná a
kritika behozni azt, amit a Sátántangónál elmulasztott.
JÁNOSSY LAJOS: Én két dolgot láttam ennek a filmnek a kapcsán. Az egyik, amit Báron Gyuri mondott, az abszolút ül, valóban irritál amikor nagyon nyilvánvaló és egyértelmű konszenzus születik egy művel kapcsolatban. Semmilyen művel kapcsolatban nem hiszek semmiféle olyan konszenzusnak a hitelében, amely kizárólagos érvénnyel állítja valamiről. hogy jó vagy rossz. Az említett írásokban ezt éreztem. A másik, hogy én igyekeztem volna olyan diskurzusteret teremteni, amelyben elsősorban erről a filmről beszélhetünk. Tehát ebben a tekintetben éreztem méltánytalannak a Kovács András Bálintnak a szövegét, aminek a címe is eleve az volt, hogy Tarr Béla és akiknek nem kell. Legkevésbé sem Tarr Béláról beszéltem általában, igyekeztem - és nem esett nehezemre - erről a filmről beszélni. Ugyanakkor egyáltalán nem volt szándékom, hogy ezt a filmet negatíve megfejtsem, tehát adjak egy verziót, ami kimeríti és ezáltal tulajdonképpen ki is oltja a filmnek az érvényét. Ez csupán értelmezési kísérlet volt. Ehhez képest azt láttam, hogy a reakciók jelentős része azzal az "érvelés"-technikával próbált vitatkozni, annak a szemszögnek a hitelét vonták kétségbe, ahonnan a filmet értékelem. A Foucault-i értelemben vett hatalmi beszéd megnyilvánulásait láttam. Olyan nevekkel és olyan hivatkozásokkal próbálták körbesáncolni a véleményüket, ami számomra egyébként mint beszélgetési játékszabály elfogadhatatlan.
F.A.: Bocs, ezt kik tették? Ez milyen ...?
J.L.: Kovács András Bálint elsődlegesen.
F.A.: Ő egyedül.
J.L.: Schubert Gusztáv is úgy reagált, hogy nincs másról szó, mint hogy mig a kanonizáló beszédmódot, gondolkodást kritizálom, aközben valójában egy ellen-kánonban gondolkozom. A legkevésbé sem hiszem, hogy ellen-kánonban gondolkoznék. Ezek mind olyan momentumok, amelyek más irányait jelölik ki a vitának. Fenntartom annak a lehetőségét, hogy egy művel kapcsolatban, ami esetünkben a Werckmeister harmóniákat jelenti, igenis felmerülnek jelentős esztétikai és tehát világképi kérdések. Lehetséges-e egy ilyen víziót ezzel az apparátussal és ilyen elképzeléssel megjeleníteni; azok az arányok, amik ebben a filmben megjelennek, azok pontosan vannak-e meghúzva és rajzolva? Természetesen, mint tudjátok, ezekre az én válaszaim egyébként negatívak voltak, de feltétlenül fontosnak tartom, hogy egy műről lehessen beszélni. Ott nyilván eláll a szavam, amikor valaki azt mondja egy bizonyos jelenetre, ami dramaturgiailag világosan katarzisra kihegyzett, hogy ő ott elájul, én pedig kimegyek a moziból. Ott nyilván már elfogy a szó, és nem nagyon lehet ezt diszkurziválni, de azt hiszem, hogy vannak olyan szintek, amiket érdemes bejárni.
TS: Akkor diszkurziváljunk. Jó film-e a Werckmeister-harmóniák vagy rossz film? Mennyire fogható fel a magyar film csúcsaként, illetve mennyire kompenzáljuk a Sátántangó esetleg halkabb kritikai fogadtatását.
VÁGVÖLGYI ANDRÁS: Én nem voltam résztvevője
ennek a vitának, mert azt gondolom, hogy én nem igazán
írhatnék erről a filmről. A Gabi itt az elején
mondta, hogy a film végén van egy ilyen special thanks, sőt
az én nevemmel kezdődik, ez arra vonatkozik, hogy én
hat hónapig ... producere voltam ennek a filmnek, 1999 nyarától
99 decemberéig, amikor összevesztünk a Bélával.
Azóta nem is beszéltünk. Ezt most így kivonnám
ebből a dologból, most nem erről van szó. Én
ezt a filmet, hogy úgy fogalmazzak in statu nascendi láttam.
Négy évig készülő film volt, ami filmgyártási
szempontokból borzasztó dolog. Egy filmnek körülbelül
két hónap - három hónap alatt le kell tudni
forognia. Ezután van egy utómunka periódus, amiben
el kell készülnie a végső változatnak
függetlenül attól, hogy az előkészítés
mennyi ideig tart. Ez a film 97 decemberében kezdett el forogni,
és 200 februárjában vették fel az utolsó
snittet.
Én azt gondolom erről a filmről, én annak
idején azért vállaltam el a Béla felkérésére
ezt a producerséget, executive producerséget, mert nem én
adtam bele a pénzt, bár én is szereztem hozzá
például, mert én a Sátántangót
egy nagyon-nagyon jelentős filmnek gondoltam. Annak idején
még a Magyar Narancs alkalmazottja voltam, amikoris a Sátántangó
megjelent, készítettem interjút a Bélával
és a Krasznahorkai Lacival, címlapsztori volt 94 februárjában,
ha jól emlékszem. És én akkor, amikor ezt először
láttam, láttam már belőle valamennyit vágóasztalon,
és amikor az egészet megláttam, akkor így hanyatt
estem. Hét és félórában, tulajdonképpen
nem untam magam egyáltalán, és azt gondolom, hogy
a Sátántangó a magyar film történetének
legnagyobb, azt mondanám hogy nagy avantgardista tette volt.
Ilyen hosszban filmet csinálni, ezt meg merni csinálni,
szemben mindenféle mozis elvárásokkal, azt gondolom,
hogy ez nagyon jelentős dolog volt. Én azt gondolom, hogy
a Sátántangó mindenképpen Tar eddigi életművének
mindenféleképpen a csúcsa, és tulajdonképpen
ilyen értelemben a Werckmeister harmóniák, ami ugye
a következő Krasznahorkai-regényből készült,
Az ellenállás melankóliájából,
ami egyébként eléggé bágyatag kritikai
visszhangot kapott 1989-ben, amikor megjelent, én ezt szintén
nagyon jelentős regénynek gondolom, bár akkor is fenntartanám
a Sátántangó elsőbbségét így
irodalmilag. Én azt gondolom a filmről, nekem volt valamelyes
rálátásom, hogy mi lehetett volna Werckmeister
harmóniákból és mi lett belőle.
Ami tudom, hogy nem egy jó hozzáállás, mert
egy műről beszélünk, egy elkészült
műről, ami ki lett adva, meg lehet tekinteni, le van vetítve
a vásznon, az a lényeg, ami a vásznon látszik.
Ehhez képest én azt gondolom, hogy volt valamelyes rálátásom
arra, hogy a Tarr Béla agyában mi volt, hogy mit szeretett
volna ebből a filmből csinálni, és mi az, ami
nem jött össze ebből a dologból. Az én kritikám
ezzel a filmmel kapcsolatban az, hogy magához képest, a Béla
eredeti elvárásaihoz képest nem sikerült megvalósítani
azt, amit akart. Nyilvánvaló volt az, hogy a Béla
azzal, hogy egy 150 perces filmet csinál, tulajdonképpen
rövidre fogja magát... Nyilván az lett volna a feladata
ennek a filmnek, hogy amit a Sátántangó nem tudott
beteljesíteni, pont amiatt, hogy nagy avantgardista gesztus volt,
és hét és fél órában nem lehet
fogyasztható, box office sikerben mérhető filmet csinálni,
hiába van archiválva a királyi belga filmarchívumban,
ahol a világ legjelentősebb filmjeit őrzik, stb.,
stb., ettől ez a film - a Sátántangóról
beszélek - nem azt mondom, hogy fogyaszthatatlan, fogyasztható,
csak első körben rengeteg embert elijeszt.
Na most én azt gondolom, hogy a Werckmeister-harmóniákkal,
amit a Béla megvalósítani kívánt, és
azt tudni kell a Tarr Béláról, hogy nagyon életmű-tudatos,
tehát mindenféleképen fölfele építkezik,
és azt gondolta, hogy ezzel a filmmel meg tudja haladni a Sátántangót,
azt gondolom, hogy ez nem sikerült neki. Hogy miért nem sikerült,
arról majd később nyilván beszélhetünk,
én nem szeretném ezt az egész dolgot elvinni ilyen
kompetens anekdoták izéjébe, nem ez volna a lényeg,
mindenesetre azt gondolom, hogy ez nem sikerült a Bélának,
és ha erre bárki kíváncsi, akkor azt is el
tudom mondani, hogy miért nem sikerült.
TS: Kompenzál-e valamit a fogadtatás a Sátántangó állítólag elmaradt fogadtatásából? Bár érzésem szerint a Sátántangó is, hogy úgy mondjam eléggé körül lett táncolva.
PEER KRISZTIÁN:
PEER KRISZTIÁN:
Bármennyire tetszetős is volt az iménti Egerszegi
Krisztinás hasonlat, annyiban mindenképpen sántít,
hogy
mivel a sportban vannak úgymond kilóra mérhető
dolgok,
ezért ha azt mondom: Egerszegi, mint tudjuk, világklasszis
úszó, akkor, ugye, nem mondtam semmit, míg ha
azt mondom:
Tarr Béla, mint tudjuk, zseniális művész,
akkor ezzel a
mondatommal, azon túl, hogy megdicsértem Tarrt,
egyszersmind a pontozók körét is kijelöltem.
Felmutattam a
jogosítványomat. Pontosabban felmutattuk egymásnak.
Ez
irritált engem a Kovács András Bálint Lalinak
írt
válaszcikkében, mert rendben van, egy műalkotás
mindenképpen megszólít egy ízlésközösséget,
de azért nem
árt, ha a közösség tagjai nem feledkeznek meg
arról, hogy
minden ízlésítélet, az övék
is: esetleges, erről a Bálint
megfeledkezett, és azt gondolom, ennek oka magában a
tárgyalt műben is keresendő. A Werckmeister nagyon
határozott mozdulattal osztja ketté a világot
látókra
(érzékenyekre és kiszolgáltatottakra) és
nem-látókra:
kevés oroszlánra és sok nyúlra még
ha itt a színpadon az
oroszlánok vannak is többen. Ugyanakkor attól most
óvakodnék, hogy a filmet magasztaló kritikák
keletkezéstörténetét pszichológiai
szempontból elemezni
kezdjem, noha a fokozott várakozás illetve a kompenzáció
(vagyis igazságtétel) igénye kétség
kívül kiolvasható egyes
megnyilatkozásokból. Ám ennél a befogadástörténeti
problémánál számomra sokkal érdekesebb,
hogy - bár a
Sátántangót én is az utóbbi évtizedek
egyik legkiemelkedőbb
filmjének tartom, és ennyiben az a bizonyos mint tudjuk
akár rám is vonatkozhatna miért jöttem ki
mégis
csalódottan a Werckmeisterről (megjegyzem, ez a
csalódottság is valamiféle várakozás
folyománya), miért
gondolom, hogy a Werckmeister végső soron rossz film.
Mert
untam. És igaz ugyan, hogy ha az embernek argumentálnia
kell az ízlésítéletét, akkor éppenséggel
magában az
ítéletben bizonytalanodik el, de azért ez az unalom
meglehetősen masszív alapja a nemtetszésemnek.
*Az igazi kérdés akkor szerintem az, hogy mindenki várta-e
Kokónak a megjelenését a magyar filmművészetben,
vagy pedig ez megmarad egy ilyen szubkulturális belterjes hokizásnak.
Igazából én ebbe az egész kérdésbe
úgy kerültem bele, hogy nagyon erősen kiéreztem
ennek a belterjes hokizásnak a hangját abból, ahogy
a Kovács András Bálint válaszolt a Lalinak
a cikkére, ez volt az, ami valamilyen módon felháborított.
Válaszolnék a kérdésre: én azt gondolom,
hogy egyfelől nehéz rá válaszolni, mert a legtöbbször
az ember valószínűleg, amikor argumentálni
próbálja az ízlésítéletét,
akkor éppenséggel az ízlésítéletében
bizonytalanodik el. De ha mindenképpen egy ilyen radikális
válaszra vagy kíváncsi, akkor én azt mondom,
hogy nem, nem jó film, inkább úgy mondanám,
hogy idegesítő film. Több dolgot tudnék ezzel
kapcsolatban mondani, Kettőt emelek ki. Az egyik az, hogy valóban
a magam ízlésítéletéről nem tudok
annyira leszakadni, hogyha unom, márpedig ezt a filmet untam, szemben
a Sátántangóval, amit nem untam ... Azzal
a filmmel kapcsolatban elég fontos kritikákat olvastam, amiket
nem látom, hogy hol kellett volna kompenzálni... Tulajdonképpen
a legfontosabb kérdés, amit a Sátántangóval
kapcsolatban olvastam, az Esterházynak volt a kérdése,
amivel tulajdonképpen az akkori kritikai írását
elharapta, hogy "miért van ennek a filmnek vége?" Hogyan
lehet emellett érveket ... Tehát hogy miért hét
és fél, és miért nem nyolc és fél.
FA: Én még mindig azt mondom, hogy jó a film. Eszem ágában sem volt kanonizálni. Erről szó sincs. Később hajlandó vagyok kifejteni azt is, hogy szerintem mi a jó a filmben. Nem volt olyan szándék abban a beszélgetésben, hogy egyféle Tarr-kánont alkosson. A film járja a maga útját, és megoldja ezt helyettünk is. Az talán igaz, hogy gerjesztettük egymásnak a film iránti csodálatát, van ilyenkor egyfajta nagyotmondási kényszer, de ebben nincs semmi rendkívüli, talán ebből következhetett egy bizonyos fokú belterjessége a Filmvilág-beszélgetésnek, ami annyira irritált téged, meg lehet, hogy azért az én Narancsos írásomnak is volt egy ilyen stichje, ez a feltétel nélküli hódolat, ami független szellemeket irritálni szokott. Ott én nyolc pontban összefoglaltam, hogy mit gondolok a filmről, és talán kiderült, hogy nyolcfélét gondolok róla. Ami persze még inkább a film mellett szól, szerintem. Én akkor azt gondoltam, hogy ez a film tökéletesen kibírja a te véleményedet is. Én nem úgy nézek erre a filmre, amelyiknek akár az én véleményemre is szüksége van. Azért szeretem ezt a filmet. A Csaplár ült mellettem a moziban, és bevallottam neki férfiasan, hogy negyedszer látom ezt a filmet, és ez nekem semmi problémát nem jelentett, nem unom, el tudom nézegetni.
TS: Nézegetni?
FA: Igen. Pontosan. Nézegetni. Akárhányszor
meg tudom nézni, olyan, mintha sétálni mennék,
közben tudok gondolkozni mindenféléről, és
ez nagy dolog. Vannak ilyen filmek.
Ez a film valóban fölvet egy nézői, hogy
úgy mondjam, egy befogadói problémát, mert
rejtetten nagyon sokféle stílusban van csinálva, állandóan
vált a parodisztikus és a véresen komolyan vett, az
apokaliptikus és a talán szatirikus, a szociografikus és
a mitologikus között, tehát nagyon sokféle eklektikus
stílusban van csinálva.
PK: Ne haragudj, de én ezt a polifóniát egyáltalán
nem
érzékeltem. Láttam bátortalan kísérleteket
arra, hogy főleg
a (színészválasztás szempontjából
egyébként több mint
kérdéses) Eszterné jeleneteiben megjelenjen valamiféle
ellenpontozó, szatírikus hang, de ezt legalábbis
számomra abszolút agyonnyomta a film patetikus
alapzengése. A polifónikus szerkesztés óhatatlanul
teret
engedne az önreflexiónak, márpedig a Tarr itt olyan
színpadot épít fel, és olyan színpadon
kezd el szavalni,
mely színpad nem tűr mást, csak a reflektálatlan
pátoszt.
Bizonyos pontjain a filmnek egyébként engem is magával
ragad az az erő, amellyel képes evidenciákat
kinyilatkoztatni, de ugyanakkor borzasztóan zavar, amikor
nem veszi észre, hogy szavalat közben önmaga karikatúrájává
emelkedik. Nyilván az lehet a zavarom egyik oka, hogy a
nagyforma, a Werckmeister kereksége, rövidre zártsága
szerintem nem aktuális, legalábbis nem érzem azt,
hogy
bármiféle egzisztenciális közöm lenne
hozzá. Azon túl
persze, hogy a nagy, magyar, feketefehér, szociografikus
pátosz eleve idegesít. A Sátántangóban
sokkal nyitottabb
formával dolgozik, ott mintha inkább kérdései
lennének,
mint válaszai.
*Ne haragudj, de én ezzel vitatkoznék, mert én
pontosan azt látom, hogy egy olyan színpadot épít
fel ez a film, és egy olyan színpadról kezd el nekem
deklamálni... Az igazi problémáját ennek a
filmnek éppenséggel abban a pozícióban látom,
ahonnan ez a film el van beszélve, el van mesélve,
hogy egy olyan színpadot épít fel, és
olyanról kezd deklamálni, amely egyfelől - és
ezért mondom, hogy zavarban vagyok a saját véleményemmel
kapcsolatban is, valamilyen módon természetesen engem
is rabul ejt az, egyes jelenetekben, vagy a képekben és a
zenében, és egyes jelenetekben, hogy egy ennyire, tulajdonképpen
reflektálatlan pátosz formában képes olyan
evidenciákról szólni, amely evidenciákra egyébként
akár én is fogékony lennék, - másfelől
viszont végtelenül taszít, hogy nem látja azt,
hogy ezen a színpadon önmaga karikatúrájává
magasztosul ez az elbeszélő, aki ebben a filmben beszél,
és ezt a fajta reflektáltságot, vagy ezt a fajta ....,
tehát azt, amit ez a fajta színpad a paródiának
kínál, azt nem látom, hogy ezzel bármi lenne
kezdve egyfelől, másfelől pedig, azzal a nagyformával
és azzal a kerekséggel, amit ... kínált nekem
ez a film, és ehhez képest sokkal nyitottabbnak gondolom
a Sátántangót, és ezért gondolom az
Esterházynak a kérdését releváns kérdésnek,
azzal a nagyformával szemben nekem igen komoly averzióim
vannak, nem érzem azt, hogy ehhez a nagyformához nekem egzisztenciálisan
közöm lenne, sőt azt gondolom, hogy ehhez a típusú
kérdésfeltevéshez is csak annyiban van közöm,
hogy elutasítom, és éppenséggel azt a nagy
magyar pátoszt látom ebben a kérdésföltevésben
is, ami egyébként a Werckmeister-harmóniáknál
lényegesen gyengébb színvonalú, hol fekete-fehér,
hol nem fekete-fehér, magyar filmekben ...
FA: De mit akarsz ezzel...
PK: Azt, hogy mindenképpen a mindenséget kívánja
lefedni,
nem enged át egy tenyérnyi értelmezendő
felületet sem, nem
érdeklik a részletek, csak en bloc a világ.
*Azt, hogy mindenképpen a mindenséget kívánja lefedni, semmivel sem közelebb, pedig hát annyi sok érdekes dolog van.
FA: Jó, hát őt ez érdekli. Csak annyit akartam még mondani, hogy miért tartom jónak ezt a filmet. Számomra egy olyan szemlélődő metszete van, a szemlélődésnek, a szemlélődő alapattitűdnek. Mondhatnám úgy, tehát most műfajokon kívül, az egész filmnek van egy olyan szemlélődő belső metszete, valaki végigmegy egy hajnali utcán, és akkor hallom, hogy jön ez a teherautó, amiről sokat lehet beszélni, hogy az most jó-e vagy rossz, jó vagy nem jó, hogy ilyen hosszan jön...
JL: Az jó.
FA: Tehát van egy olyan szemlélődő metszete az egész filmnek, ami számomra végtelenül fontos és rokonszenves. Azt akarom csak, ezt az egy hasonlatot akarom csak mondani, hogy olyan is, mintha egy autista csinálna filmet.
TS: Itt abszolút egy autista csinál filmet...
FA: Aki végsősoron mégsem véleményez és mégsem deklamál. Én az ilyen filmekhez nagyon erős vonzódást érzek. Az más kérdés, hogyha elkezdjük elemezni a filmnek a szerkezetét vagy a dramaturgiai csomópontjait, a színészvezetést vagy a színészek kiválasztását, stb., akkor talán el lehet kezdeni vitatkozni ezen a filmen. De ismétlem: engem egyáltalán nem ejtenek zavarba a filmmel kapcsolatos kritikai vélemények, mert én ezt a filmet ezen a metszeten keresztül nézem.
Deák Botond (a közönség soraiból):A legnagyobb probléma a filmmel ott van, hogy oltárira magára hagyja gyakorlatilag a nézőt, és magára hagyja magát az operatőrt, magára hagyja önmagát mint rendezőt, miközben történnek dolgok, és nem derül ki semmi. Ha egy ilyen filmet csinál egy ember, akkor igenis meg kell fogalmazni, elé kell írni, hogy úgy üljél be, minthogyha édesanyádról látnál egy filmet, amelyikben édesanyád megy A-ból B-be...
Nagy Gabi: Mások szerint meg túl didaktikus ez a film.
JL: Számomra például igencsak inspiráló lett volna annak az izgalma, hogy mikor mi történik. Vagyis a váratlanságokra vártam Ez a várakozásom teljesen kielégítetlen maradt. A film rizikó- vagy szabadságfaktorának a hiányáról beszélek, azokról az eldöntetlenségekről, dramaturgiai fogásokról, amelyek azzal az illúzióval kecsegtetnek, hogy meglepnek, és kiszámíthatatlan helyzetekbe hoznak. Ezzel szemben pontosan tudtam, hogy itt egy olyan vízióról, olyan világképről van szó, ami nem ismer véletlent, és nem ismer pardont, tehát mindenképpen a pusztulásba kell rohanjon ez az egész mese, és innentől kezdve világos volt számomra, hogy egy profetikusra hangolt deus ex machina fogaskerekei illeszkednek egymásba, ami pontosan tudja, hogyan akar eljutni A-ból B-be. Ezt az A-ból B-be eljutást láttam nagyon lineárisnak és nagyon egyértelműnek, és ehhez képest pedig az összes ún. mellékszál számomra pusztán szimulált kiegészítésként jelent meg.
PK:
Szerintem a film egyik legnagyobb problémája, hogy ezt
az A-ból B-be jutást C-ből ábrázolja.
C-nek az elbeszélő
külső nézőpontját nevezem, amit fura
módon meg sem érint a
film által megénekelt apokalipszis. Nem értem,
hogy az a
szemlélődő attitűd, amiről az András
beszélt, hogyan
tartható fenn, miközben a film éppen azt tematizálja,
hogy
nem maradhatsz érintetlen, hogy az apokalipszis utolér.
Tehát egész egyszerűen arról van szó,
hogy a film
elbeszélői struktúrája és mondjuk
így világképe
ellentmond egymásnak, kioltják egymást. Vagy van
változhatatlan C pont, ahonnan szemlélhetjük, hogy
a világ
egy része menthetetlenül A-ból B-be zuhan, vagy
az egész
világ A-ból B-be tart, de akkor C pont sincs, csak A
és B.
*Ne haragudj, egy szót. Illetve pontosabban ráadásul a film a C pontból van, hogyha ennél maradunk, elmesélve, tehát amit te szemlélődésnek neveztél, és valóban ez meglehetősen pontosan leírta azt, ahogy a film elbeszéli azt, amit elbeszél. Éppen az volt az, ami engem... na mindegy, ami nekem nem tetszett a filmben, pontosan az, hogy ez egy változtathatatlan külső nézőpont, ahonnan beszél, egyáltalán nem látom én az elbeszélőnek az érintettségét, egyáltalán nem látom azt, hogy az elbeszélés menete folytán ez a C pont, ahonnan ő elbeszél, ez bármennyit is változna, miközben egyébként a film, amit tematizál, az többek között az, hogy ez a fajta külső elbeszélői nézőpont, ez tarthatatlan, ez felőrlődik, ezt eléri az az apokalipszis, amit a film megénekel, az az apokalipszis ezt a C pontot is eléri a film történetében. Viszont a film elbeszélés-struktúrájában ennek nyoma nincsen, hogy elérné.
TS: Amikor az öregember megjelenik a fürdőkádban, az. mindenkinek necces volt.
JL: Nem mindenkinek, egy csomó embernek egyértelműen jó volt. Nem akarom sem a szót, sem a mikrofont elvenni senkitől, de a kettő összefügg. Az egyértelmű volt, hogy ha máshol nem, hát ezen a ponton az utak elválnak. A film dramaturgiailag teljesen világossá is teszi, hogy itt, ha te ebben ott vagy, részt tudsz venni, és tényleg katartikus pillanatként éled át, akkor a film menthetetlenül jó, ha pedig nem, akkor menthetetlenül rossz. Persze most sarkítok.
TS: Te Lajos, nem lehet hogy van egy katartikus része az életednek, amibe rohansz, aztán kifutsz utána a hátsó udvarra, ahol már nincs semmi?
JL: Az az én életem, arról nem csinálok filmet.
VA: Hadd szóljak hozzá ehhez a dologhoz. Én elég
sajátságos helyzetben ülök itt, mert én
az egész filmet egyszer láttam, de a filmnek 70 uszkve 80
percét, azt legalább ötvenszer. Na most ebben
az első 70-80 percben, amit ötvenszer láttam, ebben
benne volt az öregemberes jelenet. Azt tudni kell, hogy ez a film
46 vagy 47 snittből áll összesen, tehát ilyen
értelemben ez a film eléggé filmtörténeti,
tehát 150 perc ennyi snittből, sok belső vágással
meg minden, de hihetetlenül hosszú snittekből dolgozott
a Béla. Nagyon pontosan komponált, nagyon kiszaszerolt jelenetei
voltak, amiből hát mindenféle gubancok is voltak később,
de ez tejesen más kérdés, a lényeg az, hogy
az, amiről beszélünk, tehát a kórházi
rombolás, az volt a legelső, amit 1997 decemberében
vétetett föl, és ahhoz képest erős három
évvel később forgott le az utolsó snitt. Én
azt gondolom egyébként, és akkor hadd utaljak vissza
egy kicsit, ha már nálam van a mikrofon, ... én a
Báron Gyurival nagyon egyetértek azzal, hogy az egy
nagyon fontos dolog az, hogy esztétikai vita folyik egy filmről,
ami Magyarországon már nagyon régen zajlott. Tehát
én borzasztóan örülök, hogy ez van meg létezik,
meg folytatódik, még akkor is, ha ezen a szűk nyilvánosságon
kívül én nem hiszem, hogy fogok ehhez hozzászólni,
bár szoktam néha filmről írni. Úgy érzem,
hogy érintettség miatt nem szólalhatok meg szélesebb
nyilvánosság előtt.
Egy film indulatokat kavar esztétikai problémák,
nem politikai problémák, nem pénzbeli problémák
körül. én azt gondolom, hogy ami itt most zajlik, én
az András cikkét én mondjuk nem szerettem, egy ilyen
túlzott... egész pontosan én egy éhséget
láttam benne. Azt, hogy éhezzük a remekművet.
Azt, hogy legyen magyar remekmű, magyar celluloid remekmű,
nagyon régen volt, legyen ilyen, és akkor most hú,
a Béla. Én a Bélát mindenféleképpen
így a második-harmadik legjelentősebb magyar filmrendezőnek
tartom, és azt gondolom, hogy...
TS: Ki az első kettő?
VA: Az első mindenképpen Jancsó Miklós,
azt gondolom. Aztán a második helyről még úgy...,
az lehet, hogy a Béla. Vagy hogy a harmadik, én nem tudom.
Ebbe most nem mennék bele. Nagyon fontosnak tartom, hogy esztétikai
vita van egy filmről, de azt látom ebben a vitában,
hogy éhség van, éhség van arra, hogy jelentős
magyar film szülessen. A Tar Béla filmjét, ezt a mostani
filmjét az összes hibájával együtt egyébként
a magyar filmgyártás csődjének tartom. Azt,
hogy egy ilyen filmnek négy évig kell készülnie,
hogy hihetetlen financiális problémákkal, hihetetlen
nyomorban, hihetetlen körülmények között kell
egy ilyen dolognak elkészülnie, hogy rendezőnek, producernek
és az összes film körüli embernek lopni, csalni,
hazudni kell folyamatosan.
Ez nem túl drága film, nem is nagyon olcsó film,
ezt hozzátenném, - az én időmben 350 millió
forint volt, most úgy tudom, hogy 400. Ebben nagyon sok minden benne
volt. Ez egy nagyon fontos probléma, és a magyar filmgyártás
csődje ott igazolódik be,... tehát nem szabadna a
filmeket négy és fél évig készíteni.
Egy ennyi ideig készülő film mindenféleképpen
ilyen túlhordottá válik. Ezt nagyon éreztem
eben a moziban is. Tarr Bélának és Áginak,
élettársának és nagyon régi munkatársának
volt egy interjúja valamikor egy régi Filmvilágban,
aminek valami ilyesmi volt a címe, hogy "A mosókonyha falán
egy salétromfolt is történet." Amit én
a Béla rendezői módszerében a legfontosabbnak
és a legpregnánsabbnak láttam, az az, hogy hihetetlenül
tud a Béla helyszínelni. És egy roppant jól
helyszínelt film volt. Három országban forgott, Magyarországon,
Romániában illetve Ukrajnában, Beregszászon,
és az a baj, hogy ez nem nagyon látszik meg a filmen. Egész
pontosan a romániai jelenetek azok nincsenek benne, Minden, ami
Romániában forgott volna, azok Magyarországon lettek
forgatva. Ugye emlékeztek arra a jelenetre, amikor a bálna
bevonul a városba, az Aradon forgott volna az eredeti tervek szerint,
a Mihai Cobacianu(?) sugárúton, ami egy ilyen perspektívában
négy kilométer hosszú, csak földszintes házakkal
benépesített sugárút, ettől függetlenül
nem tűnik falunak, mert villamossín van és felsővezeték,
valamint macskakő, tehát tényleg tökéletes
lett volna erre a dologra. A Béla mondjuk maximalista, tehát
ő kiszámította azt, hogy november 22-én van
egy olyan - csillagászokkal számította ki, hogy akkor
van egy olyan, hogy akkor nem is a naprendszer, de hogy az alkonyat ott
van, és akkor lehetne azt, hogy a Valuska össze-vissza rohangál
a postástáskával, és akkor jön be a Kormos
Misi a traktorral, és akkor beinti a lófaszt. Hát
aztán utána mondtuk a Bélának, hogy ezt
digitálisan kéne odatenni, de a Béla azt mondta, hogy
digitálisan nem, mert ő azt nem szereti, és ő
monóban szerette volna az egész filmet, ami megint hát
kivitelezhetetlen, mert ha nem dolby stereo valami, akkor azt nem lehet
bemutatni semmilyen filmszínházban, és arra kell fizetni,
nem tudom, 1600 font jogdíjat, vagy mittudomén, szóval
ezek ilyen apróságok. A lényeg az, hogy a nagyváradi,
nagykárolyi illetve aradi forgatások a végén
elmaradtak...
JL: Ezek nem tartoznak a filmhez....
VA: de, de, szerintem abszolűt...
JL: Engem alsó hangon az sem igazán érdekel, hogy Goethe milyen körülmények között írta mondjuk a Faustot...
VA: Világos, lehet, hogy téged nem érdekel, engem ezzel a filmmel kapcsolatban ez érdekel.
TS: Ez volt a munkád, ezt csináltad...
JL: Ez egészen más ügy, hálószoba-probléma...
VA: Én azt gondolom, hogy ez lehet, hogy egy más ügy, de ezzel a filmmel kapcsolatban ezek fontos dolgok, hogy a Béla saját magához, a saját elképzeléséhez képest nem tudta azt megcsinálni, amit akart.
BGY: Szerintem rendeletet kéne hozni, hogy ne beszéljen a filmről az, aki ott volt a forgatáson, mert másról fog beszélni. Az arról fog beszélni, hogy ő tudja, hogy az a jelenet, az nem is oda volt tervezve, hanem három országgal odébb, és akkor már egész másról lesz itten szó.
KÉ: Ha a befogadástörténet érdekes, akkor a keletkezéstörténet is. Hogy mit akart a szerző és mi lett belőle, az is van olyan fontos egy film szempontjából, mint hogy a kritikusnak mi jut róla eszébe.
JL: Egy Jancsó-filmről akkor nem lehetne beszélni, mert egy Jancsó-film az mindig akkora buli is volt, hogyha az összes létező szereplőjét idehívjuk, mindenki azt fogja mondani, hogy élete legjobb filmje volt. Ez önmagában nem minősít egy filmet.
TS: Valóban van-e a magyar írott vagy érdeklődő közízlésben egy olyan igény, hogy legyen nekünk világsztárunk, az a Béla legyen-e vagy nem?
BGY: Itt két kérdés van, aminek semmi köze egymáshoz. Az egyik kérdés nyilvánvalóan az, hogy a társadalomnak állandóan hősökre van szüksége, és így bukkannak fel a Kokók, a Farkas Bercik és a többiek. Ezt a média csinálja, ennek semmi köze egy film minőségéhez és percepciójához... A másik dolog, hogy hogyne vágyna az ember, aki olvas, nagy műre. Ha az ember bemegy a moziba, akkor nagy műre vágyik, olyanra, ami fontos, érdekes, hat rá... A hivatásos kritikus még erősebben vágyik erre: a felfedezésre.
RÉNYI András: Amit a Gyuri most mondott, az nagyon kényes kérdés. Hogy a nagy műre, a nagy dobásra várunk-e. Az én érzésem az, hogy ez a vita alapvetően generációs természetű. A film mellett érvelők és a film ellen érvelők alapvetően más paradigmákban beszélnek. Azt látom a lényeges kérdésnek, amit a Krisztián és a Lajos is mondott: hogy alapvetően a beszédmód, a megközelítés az, ami a kérdéses a számukra. Ebből számomra az következik, hogy ők nem a nagy műre, nem a nagy filmre, nem a nagy esztétikai dobásra várnak. valami egészen mást gondolnak arról, hogy mi a filmművészet dolga. Ezért arra szeretnék rákérdezni, hogy vajon miféle normák mentén mondjátok ti azt, hogy a Werckmeister-harmóniák sikerületlen film? El tudjátok-e képzelni, hogy sikerülhetett volna? Mert az az érzésem, hogy amit eddig mondtatok, abból az következik, hogy a film eleve nem sikerülhet, ha szabad így mondanom, mert rossz a művészi kiindulópontja. Mondhatni, rosszfajta művészet. Nem azt mondjátok, hogy rossz film, hanem hogy rossz fajta művészet. Az a benyomásom, hogy itt két különböző művészetfogalom áll itt egymással szemben, két különböző generáció, amely más-más művészeti fogalmakat képvisel. A konfliktus generációs jellege miatt merül föl a hatalmi beszéd problémája, ezért merül föl az, hogy ki, hogyan, kinek a nevében mondja itt azt, hogy remekműről van szó. Engem az érdekelne igazából - egyébként ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek tetszett a film, nekem is tetszett, ezzel együtt is a problémát értem és érzem - hogy a ti nézőpontotokból mi az a filmtörténeti kánon, aminek a nevében azt lehet mondani, azt mondjátok erre a filmre, hogy ez rossz film? Mi számít jó filmnek a ti számotokra?
PK: Hát, kapásból a Bunuelt mondanám, hogy
egy olyan
rendezőt mondjak, akinek a munkáiban a modellszerűség
nem
zavar, sőt kifejezetten
*Mondjuk én a Bunuelt mondanám először, de
ez megintcsak ugyanolyan, tehát esetleges, mint amennyire...
RA: Tehát hogy van-e ilyen? Azt mondta az előbb a Báron Gyuri, hogy ugye- ki akarja a szart? Hát kérem szépen, egyáltalán nem olyan evidens dolog, hogy ezt ma nem akarják...
BGY: Magunk között gondoltam... nem a multiplexben.
RA: és a többi jelenlévők?
BGY: Gondolom ők se a szart akarják, csak más a véleményük.
RA: De egész mást gondolnak arról, amiről te azt mondod, hogy jó.
BGY: Az biztos.
PK: Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy egy nagy mű a maga nagyműségét olyan módon tudja kinyilvánítani, hogy egy olyan morális diskurzusba helyez bele...
RA: Na például ez az, moralizálás, metafizikai hangütés, komor, sötét, fekete-fehér világlátás, súly...
PK: eleve elrendezettség...
RA: Miért is ne lehetne kis formákat, miért is ne lehetne iróniát, miért is ne lehetne pajkosságot, miért is ne lehetne...
PK: Amit a Győrffy mondott egyébként...
RA: Ezért mondom, hogy ez az igazi kérdés. És ezért lesz itt nehéz arról vitatkozni, hogy jó film vagy nem jó film, mert különböző paradigmákban beszélünk... Azt a kérdést, hogy sikerült film-e a Werckmeister-harmóniák vagy nem, csak akkor érdemes föltenni, ha egyetértünk abban, hogy egyáltalán sikerülhetett volna.
KÉ: Ha tudjuk, hogy mit akart a szerző, és ahhoz képest sikerült-e, az egy lehetséges kritérium. Hogy sikerült-e ahhoz képest, hogy mit vár a kritikus, az egy másik kérdés.
RA: Nekem az a problémám, én azt nem értettem abban, amit a Krisztián mondott, hogy hogy lehetséges az, hogy az alapján, amit mondtál, az alapján a Werckmeister-harmóniák rossz film, viszont a Sátántangó jó. Ezt én nem értem.
BGY: Amit az Andris mondott, abban van valami nagyon lényeges,
ami nem biztos, hogy a vitában ilyen egyértelműen megfogalmazódott.
Ha valaki veszi a fáradságot, és végigolvassa
Balassa Péter cikkét, ami nagyon magvas, tartalmas, hosszú
szöveg, akkor azt fogja látni, hogy ott egy méltó,
pompás diskurzusba van beleágyazva ez a film. Semmit nem
kell kifejteni a film súlyáról és nagyszerűségéről,
hiszen az a tradíció, amiben ezt a filmet természetes
gesztussal Péter elhelyezi, önmagában kétségbevonhatatlanná
teszi, hogy ez korszakos jelentőségű alkotás.
Úgy gondolom, hogy ez valóban egy nemzedék megközelítésmódja,
azé a generációé, amelyik ezt a tradíciót
vállalja, és valóban nem nagyon látszik - én
legalábbis nem látom -, mi volna az a másik tradíció,
amit ezzel a nála fiatalabb vitapartnerek szembeszegeznek. Talán
- Bunuel itt nagyon jó példa volt, de az újabb
Jancsó-filmek is jó példák lehetnek, amelyeket,
szemben a régi Jancsó-filmekkel, lelkesen üdvözöl
a fiatalabb generáció - egyfajta irónia, fajta játékosság,
mindent megkérdőjelezés. Én egyáltalán
nem tartom véletlennek, hogy pont a Bunuelt mondtad, amikor rákérdeztek,
elvégre az egész szürrealista hagyomány ilyen
tabudöntő, fricskázós hagyomány.
Úgy gondolom, fontos, hogy két különböző
nyelvről és eltérő típusú diskurzusról
van szó ennek a filmnek a megközelítése kapcsán.
PK: Jó, hogy a Balassa írása szóba került.
Ezt az írást,
ugye, azzal kezdi, hogy összeveti a két film
kocsmajeleneteit, és most megpróbálom én
is ezen az úton
megfejteni, hogy mért gondolom nagy műnek a Sátántangót,
és
mért elhibvázottnak a werckmeistert. Hozzátéve,
hogy ennek
is lehetnek generációs okai, a Sátántangót
az elkészülés
évében láttam, kétszer. A Sátántangós
jelenet
szcenirozásában, ahogy a FeLugossy elkántálja,
hogy: Anyám
az Ég, apám a Föld, nem, nem, anyám a Föld,
apám az Ég,
nem, kurva életbe, nincs is Ég, nincs Föld, a kurva
életbe elnézést, de valahogy így, akkor
ezt a
tébolyult, részeg keringést úgy emeli szimbolikus
szerepbe,
hogy közben nem látom azt, hogy mindvégig arra lett
szánva;
mintha a jelenetben lenne valami ellesettség. Hogy nem a
mögöttes volt meg előbb. Ezzel szemben a Werckmeisterben
nem engedik meg, hogy én is keringjek a magam számomra
is
ismeretlen pályáján, ott vezetnek. Ott nyilván
a balassa
által pontosan megállapított mottó - szerepből
következően
a jelenet úgy lesz allegorikus, példázatos, hogy
nekem az
jut eszembe most nem tudom, kit parafrazeálok hogy kéne
már egy olyan filmet csinálni, ahol nem egy kocsmai
jelenetben beszélünk áttételesen arról,
hogy mi van a
kozmoszban, hanem egy kozmoszról készült filmben
beszélünk
áttételesen arról, hogy mi van egy kocsmában.
*Jó is, hogy a Balassának az írása szóba került, a két kocsmajelenet összevetéséről, merthogy arra a konkrét kérdésre próbálok valamilyen módon válaszolni, én se tudom még, hogy hova lyukadok ki, azt próbálnám itt most a magam számára is világossá tenni mondjuk a két kocsmajelenet kapcsán, hogy miért gondolom, hogy a Sátántangó az egy valóban jó mű, és miért gondolom azt, hogy a Werckmeister az pedig egy ilyen szempontból elhibázott alkotás. És akkor nyilván, mivel nem támaszkodhatok forgatási anekdotákra, csak azt tudom mondani, hogy a jelenet szcenírozásában olyan fokú szerepe van az esetlegességnek, ahol a mögöttes, a metaforikus, az allegorikus az olyan módon jön létre, bontakozik ki a jelenetnek az esetlegességéből és ebből a poliszémiájából, ami számomra ezt a jelenetet anélkül teszi valóban metaforikussá és allegorikussá, hogy a rendezőnek vagy az alkotónak a szándékát érezném. Hogy azt érezném, hogy ennek a jelenetnek egy olyan elrendezettsége van, ami engem leginkább arra emlékeztet, hogy engem vezetnek. Ezzel szemben a Werckmeisternek a hasonló, és nyilván a Sátántangó kocsmajelenetére rímelő kocsmajelenete, az olyan módon, és egyébként azt a Balassa kiválóan megállapította, egy mottópozícióban is szerepel, egy olyanfajta ilyen előzetes allegóriát ad az allegória helyett, ahol egészen pontosan tudom és érzem azt, hogy honnan hová fogok eljutni, és elkezd izzadni a kezem, mert azt gondolom vagy azt érzem, hogy végig szorongatják.
JL: Elhangzott egy-két elég fontos felvetés. Az
egyik az,
hogy nagyon-nagyon fázom attól a megközelítéstől,
hogy
generációs különbségekről volna
szó, ugyanis ez egyrészt
egy nagyon-nagyon kézenfekvő vers megközelíteni
vagy
értelmezni vélemények közötti különbségeket,
és táborokba
rendezni embereket, akik így látnak valamit és
úgy látnak
valamit. Én ezt, talán ebből a felvezetésből
is világos, a
legkevésbé sem látom így. A másik
pedig az, ami talán
árnyalni fogja ezt a megközelítésemet, hogy
nem arról van
szó, hogy más paradigmában beszélnék,
ennek a filmnek a
kapcsán én nagyon komolyan gondoltam azt, és ezt
lehet,
hogy nem sikerült kellő érvénnyel és
hangsúllyal megírnom,
hogy abszolút nem egy olyanfajta averzióm van a filmmel
kapcsolatban, ami azt jelentené, hogy itt radikálisan
kizárom annak a lehetőségét, hogy abból
a perspektívából,
ahonnan ez a film beszél a világról, ahonnan egy
víziót
megpróbál megcsinálni, az érvényes
volna. Ennek a
lehetőségét a legkevésbé sem zárom
ki,
PK: Én kizárom.
JL: Te kizárod. Hozok erre egy illusztrációt. Tarkovszkij például legalább olyan radikális, egyébkén számomra hitelesebb apokalipszis-víziót épitett fel erről a világról, mint Tarr. A két film közötti különbséget (Tarkovszkij részéről a Sztalkerre gondolok) viszont abban látom, hogy Tarkovszkij műve zárt és konzisztens vízió volt. Tarkovszkij végülis felrakott egy freskót, amiben a világot elemeli azoktól a realista vagy szociografikus momentumoktól, amelyekkel egyébként Tarr oly szivesen él. Amennyiben a Tarkovszkij-film végén például az a pohár megmozdul, azt nem érzem giccsnek, azt nem tartom giccsnek, az öregember zuhanyozását pedig kimondottan giccsnek érzem. Amennyire ott kialakult egy nyelvileg tehát képileg egyneműnek nevezhető vízió, annyira itt ezek a regiszterek keverednek, nem tisztázottak az arányok. És ebből adódik a probléma, hogy hol rettenetes közeli realitásában látjuk a világot, és azt gondolom, hogy Jézusmária, ez az ember tényleg azt gondolja, hogy ez történik, utána pedig elemeli az egészet. "Szoros olvasatban" én ebbe látom a megoldatlanságot. Ezért érzem giccsnek. Mert itt arányproblémákat látok, és itt azokat a megfogalmazásbeli problémákat érzem, ami által az egész dolog folyamatosan abban a játékban marad, miszerint adott egy világ, amiről nekem van egy megfejtésem, tehát tudom, hogy ez milyen rugókra jár. Ezért didaktikus, ezért szájbarágós, és ezért tudom, hogy az egyik jelenetből hogyan következik a másik, ezért nincsenek benne véletlenek.
PK: Reméltem, hogy egy másik példát mondasz,
mert a pohár
megmozdulásakor, a Farkas Zsolt rendkívül találó
megállapítását idézve (ha már
a Balassánál tartottunk), én
nem tudom nem látni a kellékest a damillal. Abban a filmben
katartikusnak azt érzem, amikor elindul a kislány, látod,
hogy jár, aztán nyit a kamera, és látod,
hogy az apja viszi
a nyakában, tehát, ugye, egészen más természetű
a csoda,
mint előzőleg képzelted, de megmarad csodának,
sőt, ez a
jelenet éppen attól lesz valami hihetetlenül megrázó,
hogy
a kamera kinyit, és én éppen ezt a gesztust hiányolom
a
Werckmeisterből, ott nem nyit ki sehol, a zuhanyzó-
jelenetnél meg végképp nem. Míg a Sátántangóban
Estike
macskakínzása például ilyen katartikus
kamera-nyitás - hogy
érthető legyen az alkalmi terminológia metaforikussága.
*A pohár megmozdulását Tarkovszkijnál én,
vessenek rám követ, nem művészi, hanem ideológiai
szempontból meglehetősen problematikusnak vagy giccsesnek
gondolom. Azt hittem, hogy a Tarkovszkijból a kislányt, ahol
a kislányra... nyit a kamera, azt a jelenetet fogod mondani, na
a kameranyitásnak ez a gesztusa például az, ami mondjuk
hiányzik a Tarr filmjéből nekem a paradigmán
belül maradva.
TS: A kritériumokat próbáljuk meghatározni... Ez csak egy mozi.
JL: Miért gondolja azt bárki, hogy ennek valamiféle kritériumai lennének. Itt pontosan arról van szó, hogy megpróbáljuk ezt a filmet a saját maga által elképzelt játékszabályokon és keretfeltételeken belül megnézni, hogy ezeknek megfelel vagy nem felel meg.
BGY: Belekapaszkodnék a kritérium szóba, és
cserébe lemondok a metaforáról és a paradigmáról,
mert ezekkel most nem tudok mit kezdeni. Alighanem félreértettétek
Rényi Andrist: ő, azt hiszem, nem kritériumokat kért
számon, hanem egyfajta kulturális tradícióra
volt kíváncsi. Kritériumok nyilván nincsenek.
A beszélgetésünk elején nem azt mondtam, hogy
nem lehet egy filmről értelmesen beszélni, csak azt,
hogy minden esztétikai jellegű diskurzus, amikor átcsap
a vélemény igazolásába - mert a vélemény,
továbbra is állítom, ebből a szempontból
esetleges -, akkor nagyon síkos talajra téved. Mi most éppen
itt tartunk: kiderült, hogy az egyiknek jó a korpusz, a másiknak
nem. Hát erre nem lehet mit mondani, tényleg. Ha ott a helyén
van, ott van, ha nincs, nincs. Tovább nem tudunk jutni. mert
akkor azt mondjuk, hogy jó a Tarkovszkij, nála még
az Örömóda is megszólal, ott elindul a pohár...,
az zseniális, tényleg az, de hát az egy ócska
giccs, tényleg az?
Csak azt akarom mondani, hogy kritérium az biztos nincs, ám
valamifajta tradíció, aminek nyomán kialakul az ízlésünk
vagy amiben a véleményünket megpróbáljuk
megfogalmazni, talán inkább tetten érhető.
András is erre próbált rákérdezni.
RA: Nem akarom moderálni a beszélgetést, inkább szeretnék kérni valamit. Két markáns álláspont áll egymással szemben a filmmel kapcsolatban. A véleményekről, hogy ez most sikerült film, nem sikerült film, jó film vagy nem, tetszik, vagy nem, - nem lehet vitatkozni, erről nem is érdemes beszélni, ezt tényleg hagyjuk abba. Viszont van egy megoldás, egy köztes megoldás, ami mégis lehetővé teszi, hogy komolyan beszéljünk a dologról. Ezt úgy hívják, hogy értelmezés. A filmet értelmezni kell. Én azt szeretném kérni, ha kérhetek ilyet a közönség nevében, hogy azok is, akiknek tetszett, és azok is, akiknek nem, ezt a jelenetet, ezt a bizonyos kórházi rombolási jelenetet, és az öregembert, akinek látványa megállítja a rombolást, tessék szíves lenni néhány mondatban értelmezni. És akkor értelmezések állnak szemben egymással, és akkor kiderülhet, hogy azonos paradigmákban vagy különböző paradigmákban gondolkodunk-e.
TS: Nem az öregember állítja meg a rombolást természetesen, az öregember a rombolás hátsóudvara, ahova kiérkeztek.
JL: Ne viccelj,
VA: Az öregember állítja meg a rombolást.
PK: azzal a kiszolgáltatottsággal szembesül, amelyben romboló és lerombolt között...
JL: most te is elmondhatod...
TS: Azt szeretném elmondani, hogy akkor már túlvannak a romboláson, amikor szembesülnek...
PK: Egy baletten vannak túl egyfelől, másfelől
mért
lennének túl. Ne viccelj, éppenséggel a
rombolás végső
célját találják akkor meg, a romot magát
- még egy ajtót
kinyitni, és még egy ajtót kinyitni, és
még egy ajtót
kinyitni, és amikor rálelsz arra, ami elvileg már
nem
rombolható tovább, akkor azt is, hiszen ez a rombolás
nem
ismero a létezés minőségei különbségeket.
Bocs, de már
írtam a Narancsban, ha itt egy üres szoba lenne és
a
csupasz fal, vagy maga a végtelen, nyílt mező
(hogy ilyen
metaforikus megoldásokkal szolgáljak), ahonnan van tovább,
de nincs merre, az legalábbis számomra megmentené
ezt a
jelenetet. És akkor nem a könnycsepp jelenne meg a rombolni
vágyók szemében.
*Egy baletten vannak túl egyfelől, mondjuk, de másfelől
pedig hogy? Ne viccelj, éppenséggel a rombolás igazi
célját találják akkor meg, hogy még
egy ajtót kinyitni, és még egy ajtót kinyitni,
és még egy ajtót kinyitni, és megtalálni
ott, amit igazán érdemes lerombolni, és abban a pillanatban
azt gondolod, hogy ezt már nem lehet lerombolni, és ugyanazok
a tompa, súlyos pillantások...
TS: Miért érdemes lerombolni azt, aki már eleve rom?
JL: A többiek nem voltak eleve romok? Beteg emberek fekszenek, az nem elve rom?
RA: Ez például egy kérdés. Tessék szíves lenni azt interpretálni, hogy miért kórházba mennek rombolni?
BGY: Krasznahorkai így írta.
PK: Persze, az igazi baj, a Krasznahorkai regénnyel van.
*Jó, abban egyetértünk, hogy amivel én nem
értek egyet ebben a filmben, az nem a Tarr Béla, hanem a
Krasznahorkai. Tehát ami engem irritál...
RA: Azt kell tisztázni, hogy miről szól a film. Miről szól a könyv? Mi az a metafizikai kijelentés, ami az egyik olvasó számára reveláció, a másik olvasó számára giccs. Miről beszélünk?
FA: Én csodálom a filmet. Ismétlem, hogy a Narancs-beli cikk az nyolc lehetőséget kínál fel az olvasónak, és az utolsó az a személyes véleményem. Soha nem léptem föl, és soha nem fogok fellépni mint kanonizátor. Tarr engem meghívott a vetítésre, voltak ilyen belső vetítések a MAFILM egyik vetítőjében, ahova különböző embereket meghívtak, ez nagyon jól elő volt készítve ennek a filmnek a filmszemlei premierje, meg a sajtómunka kitűnően működött, és én megnéztem egyszer, és aztán még egyszer megnéztem, mert akkor szó volt arról, hogy esetleg írok róla valahová, vagy a Filmvilág-beszélgetéshez. És nem volt időm utána beszélni a Tarral, ezért fölhívtam telefonon késő este, nagyon kért, hogy hívjam föl. Két problematikus pontot neveztem meg számára a telefonban nagyon félve, mert tudtam, hogy nagyon érzékeny ember, az egyik az az öregember volt, a másik pedig a helikopter. És az öregemberre a következőt mondta:
PK: A harmadik a gyerekek tombolása.
FA: Azt nem mondtam. Nekem az nagyon tetszett. Ha egy másik ember stílusát az ember modorosnak tartja, akkor vagy a plafonra ugrik minden ponton, ahol ez a modor megnyilvánul, vagy eleve elfogadja, és akkor ezek hallatlanul konstruktív pillanatokká válhatnak. De vissza a késő esti telefonbeszélgetéshez: én természetesen a legnagyobb alázat és tisztelet hangján mondtam el a problémáimat neki. Mert mint "egyszerű néző" ezt a két pontot valamilyen módon problematikusnak találtam, és erről beszélgettünk. Ugyanis nem értettem, hogy miért csillog könny a két gazembernek, a két marcona embernek a szeme sarkában, nem értettem, hogy miért állnak szimmetrikusan, és nem tudtam, hogy mit lát a Valuska. Ugye, mert egy egészen más pontján áll a folyosónak, és ő vagy azt látta, amit Tarr láttat, vagy valami egészen mást látott. Mire mit válaszolt nekem a Tarr? Azt mondta, hogy ez egy opera. Na most erre én nem tudtam mit válaszolni, és nem is akartam válaszolni, de mindenestre valamit megvilágított az ő gondolkodásmódjukból, ahogyan ezt a filmet elkészítették. Azt mondta, hogy ez egy opera vagy egy mesejelenet, amire ők gondoltak közben, és ezt teljes komolysággal mondta. Magyarán felvilágosított valamiről, amivel szemben aztán már nem voltak érvek, és innentől fogva ezzel a jelenettel én nem foglalkoztam. Tehát nem érdekelt az, hogy én ezt most baltával szétszedjem, vagy nagyító alá, mikroszkóp alá helyezzem. Elfogadtam ezt a magyarázatát. Mert ha úgy beszélünk róla mint egy operáról vagy mesefilmről, akkor az egész fogalmi készlet, ahogy ezzel a filmmel foglalkozhatunk, megváltozik. Természetesen senki sem kényszerül arra, hogy a Tarr Béla munkahipotézisét elfogadja, de ezt egy érdekes gondolatnak tartottam annak ellenére, hogy nézőként minden alkalommal itt megtorpanok ebben a filmben. Miközben, a Márton Lacival beszélgettem, aki ezt a kórházjelenetet nevetségesnek találta, nekem pedig éppen hogy tetszik, a stilizáltsága tetszik, az, hogy az áldozatok és lincselők is némák...
PK: Nagyon furcsa, hogy a stilizációnak ezt a fokát
éppen
abban a jelenetben használja, amelyik jelenet legalábbis
hívná a naturálisat, már csak azért
is, mert a szerkezetben
való helye, már eleve stilizálja.
*nagyon furcsa, hogy a stilizációnak ezt a fokát
éppen abban a jelenetben használja, amelyik jelenet legalábbis
hívná a naturálisat, már csak azért
is...
FA: Erről lehet beszélgetni. Miért? Valószínűleg az járt a fejében. most nem akarom beléd fojtani a szót, de nem tudtam befejezni, valószínűleg ők tényleg arra gondoltak, hogy itt operaszabályokat alkalmaznak a mesében.
VA: Ez nem pont így van. Amikor ez a jelenet forgott, akkor én még nem vettem részt ebben a dologban, de ez azért lett ilyen stilizált, mert Magyarországon nem sikerült olyan típusú kaszkadőröket találni, akik ezt a dolgot hitelesen meg tudták volna csinálni.
PK: Nekem van egy szűk értelmezésem a filmről,
aminek a
csúcsa éppen ez a kórházjelenet, mégpedig
az, hogy az
embernek ez az eleve megvertsége, halálnak kitettsége
előhívja azt a hamis tudatot, amit kultúrának
és többek
között zongoratemperálásnak nevezünk.
Ezt az eleve
megvertséget hordozza (Eszterné kivételével)
a film összes
szereplője, nem véletlen, hogy mindegyik statisztának
olyan
pilantása van, ami alatt máshol beszakad az asztl, átszakad
a celluloid. Kellemetlenül érzem kicsit magam, hogy
megfejtést kell adnom, de szerintem a film arról beszél,
hogy amikor ez a hamis tudat, vagy ez a hamis konszenzus,
amit kultúrának nevezünk, megszűnik, amikor
elutasítjuk
magunktól a hamisat, akkor abban a pillanatban ezt a
konszenzust, a kultúrát is elutasítjuk, és
abban a
pillanatban megjelenik az öregember, újra tudatosítja
ezt
az eleve megvertséget, amiről nem csak a konzum-létező,
de
a lázadó is hajlamos megfeledkezni, és akkor onnantól
nincs
tovább, mert onnantól csak a vereség van, onnantól
csak
megfordulni lehet, és újabb ilyen hamis vagy közös
célképzetnek, átadni magunkat, vagy épp
ugyanannak, amit
leromboltunk. Ez egyben a film kultúrkritikai dimenziója,
amiről még nem beszéltünk, de amit én
szintén
problematikusnak gondolok, ha másért nem, azért,
mert ez a
film is, ahogy a Balassa mondta, vagy a Gyuri az előbb, egy
kulturális tradícióba ágyazódva
jelenik meg, még ha most
nem is jártuk még körül, hogy mi ez a tradíció
pontosan
*Nekem van egy szűk értelmezésem erről a
filmről, aminek a csúcsa a kórházjelenet, mégpedig
az, ...hogy az embernek ez az eleve megvertsége, ez a halálnak
kitettsége előhívja azt a hamis tudatot, amit kultúrának
és többek között zongoratemperálásnak
nevezünk, ezért kérdéses számomra egyébként
a nézőpontja a film elbeszélésének,
és ezért gondolom, ha már a kritériumokra kérdeztél
rá, hogy legalábbis mondjuk a tudatom kiélesedik,
és gyanúkkal élek olyan filmek esetében, ahol
azt érzem, hogy az a tudás nincsen eleve bekalkulálva
abba a filmbe, hogy ez csak egy film. Bár ebben az esetben nem tudom
elképzelni, hogy hogyan lehetett volna ezt a tudást beleépíteni,
valóban nem tudom, hogy van-e jó megoldása ennek a
filmnek. Mindenestre ennek az eleve megvertségnek, amit egyébként
a film minden egyes szereplője hordoz, tehát nem véletlen,
hogy minden egyes statisztának olyan tekintete van, hogy az alatt
az asztal beszakad. És a film az arról próbál
beszélni, és szörnyű, hogy egy megfejtést
kell adnom, elég kellemetlenül érzem most egy picit
magam, hogy amikor ez a fajta hamis tudat, vagy ez a hamis konszenzus,
amit kultúrának nevezünk, megszűnik, amikor elutasítjuk
magunktól a hamisat, akkor abban a pillanatban ezt a konszenzust,
a kultúrát is elutasítjuk, és abban a pillanatban
megjelenik ez az öregember, aki rávilágít erre
az eleve megvertségre, ahol igazából tudatosul bennünk
ez az eleve megvertség, és akkor onnantól nincs tovább,
mert onnantól csak a vereség van, onnantól megfordulni
lehet, és újabb ilyen hamis, vagy ugyannak a hamis konszenzusnak
vagy közös célképzetnek, amit kultúrának
nevezünk, átadni magunkat. Ilyen módon ezt
a filmet nagyon erősen...,tehát nem beszéltünk
ennek a filmnek a kultúrkritikai dimenzióiról,
amelyeknél egy kicsit szívtam a fogamat, és azt gondolom,
hogy ez nem ennyire fekete-fehér.
BGY: Ez egy elég jó védőbeszéd volt...
Épp a te példád mutatja, hogy mindent remekül
tudunk értelmezni, csak az előjelet kell kitenni elé.
Amikor a kórházjelenetről szó volt, és
azt kérdezte valaki, miért épp a kórházba
mennek be, én akkor azt morogtam magamban, azért, mert Krasznahorkai
úgy írta, és akkor te azt mondtad, hogy igazából
Krasznahorkaival van bajunk. Itt azért érdemes megállni
egy pillanatra, mert két dologról van szó, a könyvről
és a filmről. Tarr velem állandóan elolvastat
Krasznahorkai-regémyeket. Azért olvasok Krasznahorkait,
mert Tarr filmet csinál belőle. Elolvastam éppen ezért
ezt Az ellenállás melankóliáját is,
és az a véleményem, hogy a filmhez képest mérhetetlenül
egysíkú, tehát bizonyos értelemben visszahullik
rá minden, amit a filmre mondtok. A film egyes jelenetei sokkal
életszerűbbek, sokkal vibrálóbbak, humorosabbak,
gondoljunk vissza Eszterné figurájára, Eszter úrhoz
való viszonyára. Ezek a helyzetek a vásznon számomra
inkább átélhetőek, és nem csak azért,
mert a film természeténél fogva érzéki
és tárgyszerű, elvégre valódi tereket,
arcokat, tárgyakat látunk. Ha az ember még egyszer
végigolvassa azt a jelenetet, amelyben a kocsmában táncolnak,
és megnézi a film nyitányát, nyilvánvalóvá
lesz a különbség: ahogy a Tarrnál ezek a figurák
ebben a különös térben és fényben mozognak,
azzal mozognak, a film megteremt egy fiktív, de mégis valóságos
kelet-középeurópai teret
VA: Kelet-európai. Ez nekem problémám a filmmel
egyébként.
BGY: Ez nem Kelet-Európa - nem orosz például -, hanem a mi szűkebb régiónk: Közép-Európa keleti végvidéke. Azt is jelenti ez, hogy nem speciálisan magyar tér. Szilágyi Ákos lelkesen azt nyilatkozta, hogy ennyire magyar és egyetemes filmművészünk Jancsó óta senki nem volt. Ez úgy hülyeség, ahogy van. Mert a Kancsó-filmek aurája tényleg jellegzetesen magyar a pusztával, a lóval, a néptánccal, a folklórral, a paraszti kultúra rekvizitumaival, a népszokásokkal, egy csomó egyéb dologgal, és ugyanakkor mérhetetlenül egyetemes is a hatalomnak kiszolgáltatott vagy azzal szembeszegülő tömegek mozgó struktúráival. A Tarr filmek világa ugyanúgy lehetne szlovák, ugyanúgy lehetne horvát is - nem orosz, mert nagyon különbözik a Tarkovkszijétól -, szóval tartom magam ehhez a szűkebb régióhoz. Ennek a régiónak egy nagyon érzékletes terét hozza létre a főtérrel, ezekkel a hihetetlen öltözetekkel, tárgyakkal, épületekkel, bútorokkal, ruhákkal, ezekkel az arcokkal. Na most én ezt a könyvben nem éreztem ilyen erősnek. Nagy tisztelettel olvasgattam mint egy hibátlan stílusbravúrt, de úgy éreztem, hogy a film egész érzéki valóságához képest sokkal szürkébb, egysíkúbb. Ráadásul a regényben a az elbeszélői pozíció kétes, míg Tarrnál sokkal kevésbé az, hiszen mindig látjuk, amikor Valuska nézőpontjáról van szó...
PK: Ez nem konzekvens.
BGY: A könyvben még kevésbé konzekvens. Az első részben ott Valuska ott sincs, ott Eszterné szemszögéből látjuk a vonatutat. Ez nem feltétlenül baj, csak arra mondtam, hogy amit számonkérünk a filmen, az sokkal inkább a könyvre hull vissza. Amit ebben a filmben élvezek, és amit a Sátántangóban még inkább értékeltem, hogy vásznon előtűnik egy mérhetetlenül öntörvényű világ, amit a Tarr meg tud formálni a Krasznahorkai szövegei alapján, másrészt hogy ez a világ állati erős, és ebben rá tudok ismerni arra a szűkebb kultúrára, amiben élünk.
PK: Megdöbbentő humorról és iróniáról beszéltél, holott ahhoz, hogy az irónia megjelenjen a filmben, sokkal több dimenzióval rendelkező figuráknak, egyáltalán dimenzióval rendelkező figuráknak kellene a filmben szerepelni.
BGY: Gondolj az Eszter házaspár egymáshoz való viszonyára...
PK: Ott például egyáltalán nem éreztem,
hogy bármiféle
plaszticitása lenne a figuráknak, tehát épp
ezért az irónia
lehetőségét sem láttam ott. Szatíra
vagy karikatúra
elképzelhető lett volna (csak épp idegen a film
alapstruktúrájától), de ahhoz durvábbnak
kellett volna
lennie, nem ennyire jelzésszerűnek.
*Ott például egyáltalán nem éreztem,
hogy bármiféle plaszticitása lenne a figuráknak,
tehát épp ezért az irónia lehetőségét
sem láttam ott. A humornak a lehetőségét láttam
volna abban az esetben, hogyha ezekkel a papírmasé szerű
figurák sokkal durvább viszonyokban jelennek meg. Ilyen módon
sokkal inkább a karikatúra vagy a szatíra felé
mozdult volna el az a humor, amit kihagyott a Tarr.
BGY: Ez egy finom ember, tőle távol áll a harsány humor, ő csak finoman érzékeltet.
PK: A figuráknak a kidolgozottsági foka, a figuráknak a mélysége, a motivációik gazdagsága alatta maradt az elvárásaimnak...
JL: Amit Krisztián mondott, azzal egyetértek, csak én abból az irányból közelíteném meg, vagy beszélnék erről, hogy ez az egész film, mint ahogy egyébként a könyv is, alapvetően és elsősorban nem onnan íródott, hogy lennének figurák, akik között helyzetek vannak, és majd ezekből a helyzetekből kibomlik egy bizonyos világ, hanem volt a prekoncepcionált narráció, amelyhez voltak és vannak hozzárendelve helyzetek és szereplők.
TS: És ez teljesen elképzelhetetlen?
JL: Nem elképzelhetetlen, meg is lehet csinálni, csak én úgy gondolom, és ez már nyilván egy ízlésbeli dolog, végülis miért cifrázzuk, azt gondolom, hogyha egy ilyen markáns világképpel állunk szemben és ez ebben az ítélethirdető hangvételben megjelenik, akkor az összes helyzet, az összes jelenet csak e világképnek az illusztrációja. És ezáltal válik számomra a dolog vékonnyá, egydimenzióssá. Ugyanakkor határozottan hangsúlyozom, hogy számtalan roppant szuggesztív és minden bizonnyal emlékezetes képe és képsora van a filmnek. Közben azonban a narráció, az apokaliptikus prófécia rátelepszik az egészre és nem tágít. Tehát a történeteket, egymásba szövődésüket, a figurákat tekintve nem bontakozhat ki élő és létező, tehát hiteles világ.
BGY: Van logika abban, amit Lajos mond, függetlenül attól,
hogy egyetértek-e vele. Elvben valóban érezhető
egyfajta profetikus attitűd Tarr utóbbi műveiben, de
önmagában nem feltétlenül biztos, hogy ez a művészet
kárára válik. Elég ha az ember Tarkovszkijra
gondol, akinél profetikusabb, küldetéstudatosabb (ő
ugyanis Tarral ellentétben valódi hívő volt)
művészt nem nagyon ismerünk. De mondhatnám Dosztojevszkijt
is és sorolhatnám még hosszan... Elvben ilyen kiindulópontról
is születhet érvényes művészet, nem biztos,
hogy ez feltétlenül agyonnyomja.
JL: Itt distanciálnék, mert az természetesen nyilvánvaló,
hogy Dosztojevszkij sem a Csárdáskirálynőt
írta meg több verzióban, vagyis nála a legsötétebb
tónusok kerülnek fel a "vászonra", de azt ne felejtsük
el, hogy ott alapvetően polifonikus szerkezetről beszélhetünk,
a különböző szereplők az álláspontja
állandóan ütközik, folyamatos konfliktusokat élünk
át. Tarkovszkij kapcsán pedig egyetértek veled.
De ott is érzem azt a Dosztojevszkij-hagyományt, amit a Werckmeisterben
nem érzek Tarrnál. Ez a problémám. Nem
gondolom, hogy a világról nem lehetne állítani
valamit, nem gondolom, hogy nem lehetne valakinek valami nagyon markáns
víziója, hiszen feltehetőleg akkor erős és
nagy művek nem is lennének. Ez nyilván alapvető
konszenzus köztünk, akik műveket olvasunk meg beszélgetünk.
Az operai megközelítés különben elgondolkodtat...
És az opera itt bejön, ilyen tekintetben kétségtelenül
van egy operai jellege a filmnek. Az egy érdekes csapás volna
azon elindulni, most jutott eszembe, most hangosan gondolkozom róla,
hogy ez egy érdekes és inspiráló szempont lehet.
Nagyon izgalmasnak gondolom az opera mint műfaj megközelítést
a filmmel kapcsolatban.
RA: Hadd kapcsolódjak ehhez, nekem is nagyon hasonló álláspontom van ehhez, mint amit most kezdtél el mondani. Ugyanis én azt gondolom, hogy ez valóban egy monomániás film. Ez egy nagyon erősen, nagyon markánsan kifejtett allegória. Egy allegorikus film. Teljesen értelmetlen az allegorikus filmeket kisrealista normák szerint megítélni., hogy mennyire plasztikusak a figurák vagy nem, van amelyik plasztikus, van amelyik nem, alkalomszerűen plasztikusak.
PK: : Csak a humor szempontjából mondtam. Az allegória
nem
lehet ironikus, annál egyértelműbb megfelelésekkel
dolgozik.
RA: Nem döntő ez. A figurák átélhetősége nem azonos a plaszticitásukkal. A szituációk megértése, sőt reveláló megértése nem azonos a gyalogos értelemben vett hitelességükkel. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a film allegorikus, és ezért van kulcsszerepe a nyitójelenetnek a kocsmában, amit Balassa helyesen lát, mert az egy színtiszta allegória. Be van mutatva, hogy mindenki egy bolygó, és mindenki beazonosítható valamilyen, egy adott, tulajdonképpen kozmikusan elrendezett mozgáspályával, stb. stb. Azzal, hogy azt mondjuk, hogy allegória, meg azt mondjuk, hogy ez nagy nyomatékkal van mondva, még nem mondtunk semmit.
JL: Azért valamit csak mondtunk.
RA: Egy bizonyos művészideál mellett elkötelezhetjük magunkat, azt mondhatjuk, hogy szeretjük az allegóriát, vagy mondhatjuk azt, hogy nem szeretjük az allegóriát, hogy ez nekünk nem kell. Én azt gondolom, hogy ez a film egy allegória, de mint allegória mégiscsak nagyon meg van csinálva. Ez az operai elem - nekem ugyan ez a szó, hogy opera, nem jutott eszembe - tulajdonképpen nagyon találó metafora. Mert mit jelent az, hogy opera? Milyen értelemben használhatja a Tarr ezt a meghatározást? Hadd mondjak csak egy példát, ami nekem például nagyon erős volt a filmben. Számomra az egyik legnagyobb jelenet a filmben a vonulás. Amikor a tömeg vonul. Mielőtt elindul a kórházi téboly. Megy a tömeg. Nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, ez egy egészen fantasztikus... Ugyanis én még olyat nem láttam, hogy emberek mennek egy utcán, mindegyik tökéletesen kifejezéstelen arccal, mindenféle gesztikuláció, mindenféle, tehát a tömeg tipikus viselkedésével tökéletesen ellentétes módon. Úgy mennek, mintha egy hadsereg volna, akiknek megparancsolták, hogy kezeket nem szabad fölemelni, hogy fejeket egyenesen kell tartani, mindenki megy, és mégse hadsereg, mindenki megy spontán egyedül az utcán... Félelmetes a hatása az egésznek, pontosan e hihetetlenül erős stilizáltsága miatt. És amiatt, hogy ez a jelenet is nagyon-nagyon hosszan van tartva, ugyanaz a poétikai eszköz jön elő, mint ami a Sátántangóban. Ez egy nagyon erősen operai elem, mert úgy működik, mint a kórus az operában, ha szabad így mondanom. Az is egy tökéletesen irreális, irracionális, színpadilag átélhetetlen dolog, a kórust nem lehet átélni. Egy opera adekvát befogadása nem az, amikor az ember spontán drámai szituációban éli azt, ami egy rendkívül stilizált anyagban van megvalósítva. Tehát azt gondolom, hogy ez egy allegória, de allegóriaként úgy van megvalósítva, ebben a maga nagyon erősen stilizált saját közegében, ami egyszerűen baromi erős. Lehet, hogy szájbarágósan hat, de mégis működik. Nekem azért tetszett ez a film, mert ugyan el tudok képzelni másfajta filmeket is, másfajta normák szerint fölépülő filmeket is, de ez a film a saját maga normái szerint, a maga által kitűzött célt számomra hitelesen tudta megvalósítani.
RA: Egy bizonyos művészideál mellett elkötelezhetjük magunkat, azt mondhatjuk, hogy szeretjük az allegóriát, vagy mondhatjuk azt, hogy nem szeretjük az allegóriát, hogy ez nekünk nem kell. Én azt gondolom, hogy ez a film egy allegória, de mint allegória mégiscsak nagyon meg van csinálva. Ez az operai elem - nekem ugyan ez a szó, hogy opera, nem jutott eszembe - tulajdonképpen nagyon találó metafora. Mert mit jelent az, hogy opera? Milyen értelemben használhatja a Tarr ezt a meghatározást? Hadd mondjak csak egy példát, ami nekem például nagyon erős volt a filmben. Számomra az egyik legnagyobb jelenet a filmben a vonulás. Amikor a tömeg vonul. Mielőtt elindul a kórházi téboly. Megy a tömeg. Nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, ez egy egészen fantasztikus... Ugyanis én még olyat nem láttam, hogy emberek mennek egy utcán, mindegyik tökéletesen kifejezéstelen arccal, mindenféle gesztikuláció, mindenféle, tehát a tömeg tipikus viselkedésével tökéletesen ellentétes módon. Úgy mennek, mintha egy hadsereg volna, akiknek megparancsolták, hogy kezeket nem szabad fölemelni, hogy fejeket egyenesen kell tartani, mindenki megy, és mégse hadsereg, mindenki megy spontán egyedül az utcán... Félelmetes a hatása az egésznek, pontosan e hihetetlenül erős stilizáltsága miatt. És amiatt, hogy ez a jelenet is nagyon-nagyon hosszan van tartva, ugyanaz a poétikai eszköz jön elő, mint ami a Sátántangóban. Ez egy nagyon erősen operai elem, mert úgy működik, mint a kórus az operában, ha szabad így mondanom. Az is egy tökéletesen irreális, irracionális, színpadilag átélhetetlen dolog, a kórust nem lehet átélni. Egy opera adekvát befogadása nem az, amikor az ember spontán drámai szituációban éli azt, ami egy rendkívül stilizált anyagban van megvalósítva. Tehát azt gondolom, hogy ez egy allegória, de allegóriaként úgy van megvalósítva, ebben a maga nagyon erősen stilizált saját közegében, ami egyszerűen baromi erős. Lehet, hogy szájbarágósan hat, de mégis működik. Nekem azért tetszett ez a film, mert ugyan el tudok képzelni másfajta filmeket is, másfajta normák szerint fölépülő filmeket is, de ez a film a saját maga normái szerint, a maga által kitűzött célt számomra hitelesen tudta megvalósítani.
FA: Hadd tegyem azt a kiegészítést, hogy a menetelő tömegben mindig látunk valakit, aki a botjával vezényel. Csak annyit a gesztushoz, hogy ez oda van rendezve, nem mindig ugyanaz. Azt a tempót, amit a többi csinál, azt vezényli.
RA: Ez egy abszurd jelenet. A vonulás ténye maga abszurd. mert amikor ennyi ember együtt vonul, akkor vagy úgy vonul, mint egy hadsereg, vagy úgy vonulnak, ahogy a tömeg vonul, és így egyik se vonul. Ilyesfajta vonulás csak ebben a filmes stilizációban van. És ha ez a stilizáció nem valósulna meg a filmnek minden egyes pontján, akkor az allegória nem is lehetne érvényes. Akkor lenne hamis az allegória, ha realista köntösbe akarna öltözni.
PK: A nyitójelenethez még talán annyit, hogy az
egyénnek,
az egyesnek egy olyan a többi általi meghatározottságáról
beszél, amiről egyébként szerintem ez a
vonulási jelenet
is szólna, amely meghatározottságból abban
a pillanatban
kivonja az elbeszélő a pozícióját,
abban a pillanatban
kivonja Eszter urat, és persze másképp - Valuskát
is.
Megint ugyanoda jutok: nem konzekvens.
*A nyitójelenethez még talán annyit, hogy például
az a nyitójelenet többek között arról is szól,
az egyénnek és az egyesnek egy olyan a többi általi
meghatározottságáról, amiről egyébként
szerintem ez a vonulási jelenet is szólna, amely meghatározottságból
abban a pillanatban kivonja az elbeszélőnek a pozícióját,
abban a pillanatban kivonja az Eszter urat, és némiképp
kivonja a Valuskát is. Ilyen módon nem látom
át, hogy ez hogyan funkcionálhatna mottóként,
mi lenne ennek a jelenetnek a valóságos egész filmre
vetített értelme, amikor abban a pillanatban visszavonja.
JL: A legelején mondott mondatomat próbálom egy bővített mondattá kiegészíteni. Amennyiben arról van szó, hogy mondjuk amikor a téren megjelenik ez a tömeg, azt azért igen erősen naturális stilizációban formálja meg, hogy ott mi történik, és valami rettenetes indulat feszül...
RA: Mi az, hogy naturális eszközökkel? Fantasztikus
ereje van a jelenetnek, de miféle naturalizmus az, ahol nincs motiváció?
JL: Jó, akkor nem jelzőzöm a helyzetet. Ott meg van mutatva tulajdonképpen ez a tömeg. Most ezek után ha egy olyan stilizációs helyzet következik, olyan módon stilizálja ezt a tömegjelenetet, hogy hirtelen egy egész más nyelven beszél, akkor hirtelen azt érzem, hogy meg akarnak velem valamit értetni, valamit meg akarnak nekem magyarázni, tehát értelmezni akarják annak a tömegnek a mivoltát, annak a tömegnek a rettenetét, annak a tömegnek az indulatát, annak a tömegnek az artikulálatlan nemtudommicsodáját. Ezt nem kedvelem, nem szeretem, ha kocsi mögé fogva vezetnek. A másik kérdés, ez egyébként túl is mutat a filmen, hogy - és nyilván ebben nincs konszenzus, de te most azt mondtad, hogy persze itt allegorikus kódok vannak, ilyen a film felépítése -, ez a műfaj, ez a gondolkodásmód reanimálható-e. Ebben a legkevésbé sem vagyok biztos.
PK: A posztmodern maszkokkal dolgozik, itt nincsen maszk,
vagy ha van az igazság a maszk mögött van, a posztmodern
ezt nem gondolja, ezért használ maszkokat. Ez a film
egészen másmilyennek gondolja el a valóságot
és az
igazságot, mint a posztmodern, amiről igazában,
valójában
*A posztmodern, a maszkok, amiket felvesz, semmiképp sem igazság
vagy valóság tételező maszkok, márpedig
ez a film egy olyan maszk körül van elmondva, ahol mind az igazság,
mind a valóság a maszk mögött van.
TS: Már az elejétől nagyon szerettem volna ahhoz ragaszkodni, hogy ez egy film. Magyarán képek egymásutánjából kibontakozó dramaturgia etc., etc....
JL: De nem film. Mi meg pont arról beszélünk, hogy nagyon sok szempontból ez nem film. Nyilván a kritikai megközelítése a dolognak az pontosan arról szól, hogy itt olyanfajta filmen kívüli szempontok érvényesülnek, hogy ha azokat a filmen kívüli szempontokat nem vesszük figyelembe, gondolom én, akkor, a film mint film nem áll meg.
TS: Ez nem befogadói döntés csupán?
JL: Nem döntés. Itt ülök egy székben. Döntök? Hát nem döntök.
TS: De ez vizsgálható úgy is mint film...
KÉ: Én most a közönség soraiból szeretnék egy kérdést föltenni. Egyetlen szót hallottunk abból, hogy a Tarr mit mondott, amikor ezt a filmet csinálta, egy jelenet kapcsán azt mondta, hogy opera, és ez ilyen termékeny talajra talált a kritikai elemzésben, akkor engem érdekelnek mégiscsak egy-két gondolat abból, amit itt a Vágvölgyi nem mondhatott el, hogy szerinte mit akart ezzel a filmmel csinálni a rendező, ami szerinte nem sikerült. Hátha ez is újabb interpretációkat indíthat el legalább a fejünkben.
VA: Én azon csodálkozom, hogy itt sok dologról
szó esett, végig a Werckmeisterről beszéltünk,
és nem esett szó a Kárhozat című filmről,
ami a Krasznahorkaival való együttműködésnek
az első állomása volt 1987-ben. Ami szerintem
egy tökéletes kisfilm szemben a Sátántangóval,
ami egy nagyfilm. A Kárhozatról azt gondolom, hogy egy tökéletes
metaforája volt annak a kornak, bányászváros,
a Székely Béla, ha emlékeztek, kijön a rendőrségtől,
ott van egy ilyen daruzás, kimegy a rendőrség épületéből,
két rendőrrel áll ott, és akkor elmegy
az esőbe és megugatja a kutyákat. Ez a vége,
és így kergeti a kutyákat. Azt gondolom, hogy ez tökéletesen
belevágott az akkori Zeitgeistbe, ilyen szempontból
egy tökéletes mozi volt, és tulajdonképpen az
a film egy előkészület volt a Sátántangóra.
A Tarr, ez tudható, nagyon életműcentrikus művész,
mindenféleképpen túl próbált lépni
a Sátántangón, amit szintén hosszas küzdelmek
árán sikerült megcsinálnia, és szintén
sokéves forgatással, és ezért a Werckmeisterrel
való hihetetlen tipródása, ami arra szolgált
volna, hogy egy grádiccsal följebb lépjen, és
azt gondolom, hogy ez nem sikerült neki.
Amikor az előbb itt a Báron Gyuri mondta ezt a
közép-kelet-európai dolgot, akkor én, elnézést,
én nem esztéta vagyok, az én gondolkodásom
inkább azt mondanám, hogy szociológusi, tehát
egy kicsit egy korábbi dologra próbálok reflektálni
ezzel a dologgal. Én azt érzem sikerületlennek ebben
a filmben, hogy az utolsó etapban forgatott jelenetek Magyarországon
forogtak, magyar vidéki városokban. Pár jelenetet
forgattunk Beregszászon, Ukrajnában, ami egy teljesen más
tárgyi világ, és ez nem jött ki a filmből.
Hihetetlen szívás volt Ukrajnában forgatni, mint ahogy
Romániában is persze, sokkal kevésbé egyébként,
tenném hozzá, és azok se jöttek le. Tehát
az, amit a Tarr a korábban már említett interjúban
mondott, hogy a falon lévő salétromfolt is egy történet,
azt nem éreztem meg, mert ez a salétromfolt közben lemeszeltetett.
bizonyos értelemben. Tehát bármennyire is rühelljük
azt a helyzetet, amiben most éppen élünk, akár
metafizikailag, akár csak így mittudomén privát
nyomor szintjén, ez nem ugyanaz a helyzet, mint a Kárhozat
idejében volt. Ilyen szempontból egy historikus film is lett
volna a Werckmeister, és ehhez a magyar historikumához kellett
volna külföldi helyszínt találni, és engem
borzasztóan bánt az, hogy kimaradtak belőle olyan
helyszínek, amik ennek a filmnek a megjelenítő erejét
növelhették volna.
KÉ: Éppen mert képekről van szó.
VA: Éppen mert képekről van szó. Amikor a Béla engem ebbe a filmbe hívott, akkor utána egy pár nappal elmentünk egy ilyen helyszíni szemlére, és a Tarr Bélának mondjuk azt, hogy a zsenijét én ott láttam meg, hogy megmutatta, ezt fogja csinálni a kamera, itt megyünk, itt sínen vagyunk, itt daruzunk, itt ezt csináljuk, azt csináljuk, és tökéletesen láttam a filmet. Na most ehhez képest én azt éreztem, és azt érzem, - tudom, ez művön kívüli szempont, én most vállalom ennek az összes ódiumát mind a két oldalról - , hogy azt, amit ott kitalált, azt nem sikerült összehozni ebben a dologban. Tehát Baján forgatni egy olyan dolgot, amit mondjuk Nagyváradon kellett volna, az nem ugyanaz. Aradon forgatni más, mint Tatabányán, és Beregszászon forgatni más, mint Ürömön vagy akárhol. A gyerekjelenet nekem se tetszett, hozzátenném a dologhoz, hogy borzasztó sok jelenet nagyon sokszor volt fölvéve, tudom, hogy ennek az egésznek a végső dologhoz nincs sok köze, a Bélához képest, aki egy nagyon igényes ember, saját magához képest egyfajta, egy ilyen gyors befejezést látok benne, a végén egy kis összecsapottságot. Azt gondolom, hogy ez ront a filmen.
BGY: Azt mondtad, hogy Béla megpróbált továbblépni a Sátántangó után. Nem tudom, hogy van ez az életműépítés, fölfelé vagy előre, de azt tudom, hogy a Sátántangó után nagyon nehéz lépni. A Sátántangó bizonyos értelemben elment a lehetséges filmcsinálás határáig, és a következő lépés vagy a végtelen film lett volna, ami nagyon érdekes dolog, vagy a sötét vászon. A cél az, hogy a film egy ponton túl számolja föl önmaga idő- és térbeli korlátait, és folyjon egybe a valósággal. Az egész hét és fél óra valahol megpróbált erről szólni. Arra tényleg igaz, amit Krasznahorkai ennek a regénynek az elejére írt mottónak: "telik, de nem múlik". Pontosan ugyanott vagyunk a nyolcadik órában, ahonnan elindultunk az első pillanatban. Ehhez képest a Werckmeister-harmóniák, és ezt a Tarrnak tudnia kellett, csak visszalépés lehetett, hiszen ez egy sokkal hagyományosabb dramaturgiájú film, van egyfajta előrehaladás benne az egyik pontról a másikig, amit te a végén összecsapásnak érzel...
VA: Ne felejtsd el, az egyik egy körkörös szerkezetű...
BGY: Én most megpróbálnék a filmnél
maradni, a két könyv is más. A Sátántangó
valószínűleg könyvben is jobb. A belőle
készült film elment egy határig, amin túl már
nem lehet jutni, és akkor Tarr a Werckmeisterrel visszatért
egy lekerekítettebb, hagyományosabb dramaturgiájú,
allegorikusabb jellegű filmformához. Zseniális részek
vannak benne, de nincs meg az egésznek az az ólomsúlya,
ami a Sátántangót áthatotta. Utóbbiban
szerintem nincsenek zseniális részek, hanem az egésznek
van egy súlyos minősége, botlás nélkül
hét és fél órán át.
Itt meg, mint minden filmben, ingadozások érezhetők,
föl-le megy az amplitudó, elindul valahonnan, a végén
lekerekedik, és lesz még egy kis tanulsága is, közben
vannak nagyjelenetek és átkötő epizódok.
Úgy gondolom, hogy ez dramaturgiailag és az egész
elbeszélésmód szempontjából visszalépés.
De nem hiszem, hogy a Sátántangó után Tarrnak
ezzel kapcsolatban illúziói lehettek. Ha csinál egy
kétórás filmet, akkor vissza kell lépni egyfajta
hagyományosabb dramaturgiai keretbe.
POST SCRIPTUM:
FA: Egy utólagos (találós) kérdést
szeretnék intézni a kissé széttartó
vita résztvevőihez, amelyben mint tapasztalható, én
fokozatosan elnémultam. Ennek az egyik oka, hogy a filmet olyan
közel érzem magamhoz, hogy ez nagyjából megakadályoz
abban, hogy mint valami kereszteslovag védelmezzem: mivel az ember
a saját dolgait nem védelmezi, hanem csak létrehozza
őket, legalábbis én így gondolom. Tehát
a kérdés (Peerhez és Jánossyhoz intézem
elsősorban): Amikor Valuska hazamegy és nekilát a
babkonzervnek (én ámulattal nézem minden alkalommal
azt az egész folyamatot, ahogyan Valuska elkészíti
az ebédjét és nekilát, persze azt is, ahogyan
házigazdája, egy súllyal kitámasztva a kamra
ajtót, kihoz onnan egy zsák hagymát, stb, stb.), akkor
voltaképpen lefekvéshez készülődik, hiszen
éppen megjött Eszter úrtól (holtfáradt,
hiszen egész éjjel fent volt). Az alvásban megakadályozza
őt Hanna Schygulla, aki egy üzenettel küldi Eszter úrhoz.
Valuska Eszter úrral együtt azonnal elindul, hogy teljesítse
Schygulla kérését, de közben elugrik Eszter úr
ebédjéért az üzemi konyhára. És
ott a konyhásnő azt mondja neki: Elkéstél.
Hogy késhetett volna el, amikor ő most éppen aludna?
Mit jelent ez a kérdés itt?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu