Később az Alpok nyúlványai is szikár,
kopár benyomást keltenek. A számos föld- és
hegyomlás kiirtotta az erdők nagy részét, megváltoztatta
a mikroklímát. Gyakran fúj a szél, olykor homokot
hord, s az szürke rétegként lerakódik. Az állatoknak
hosszú utat kell bejárni, hogy fűhöz jussanak.
A mezőgazdaságban munkaerőhiány, komoly csordákat
egyetlen ember kísér, vagy akár egyetlen kutya, így
az állatok állandóan elvesznek, bikák, tehenek,
borjak naphosszat kóborolnak magukban, míg valaki befogja,
s birtokba veszi őket.
Balról egy férfi jön mankóval. Két
fényképezőgép lóg rajta keresztben.
Megáll, a mankókat a sziklafalnak támasztja, maga
is nekitámaszkodik, balkarjával kibújik az egyik gép
szíjából, s az arca elé emeli. Beállítja
a távolságot és a blendét, s néhány
felvételt készít az öbölről
ott, ahol a tetők és a magasfeszültségű
póznák kiemelkednek a vízből. Egy lábon
balra ugrál, és még két felvételt készít.
Azután lecsavarja az objektívet, elővesz a zsebéből
egy nagyobbat, s rátekeri a gépre. További három
felvételt készít az öbölről és
a hajókról, amelyek a tetők és az új,
cölöpökön álló parti út között
horgonyoznak. Majd a kamerát elfordítja felfelé, míg
tarkóját be nem veri a sziklafalba. Az égen madárrajok,
amelyek már nem költöznek délebbre. A fényképész
az objektívvel követi a mozgásukat, de nem kattint.
Majd leereszti a kamerát, újból keresztbe magára
akasztja, egy lábbal jobbra ugrál, hogy magához vegye
a mankót, s balra elmegy.
A szél alig hallható. Az alacsony, húsos-szúrós
növények nem képeznek ellenállást. Ahol
nem nő növényzet, néha örvénylik
a homok.
Akik ezután érkeznek, tizenkét éves fiúk.
Az egyik két teli nylonzacskót cipel, a másik kezében
egy zsineg vége, amellyel a másik fiú csuklója
van összekötözve. Jobbra tűnnek ki a képből.
Lenn az öbölben több hajó készülődik,
piros és narancsszínű tartályokat rakodnak föl,
s egyéb eszközöket, amelyeket a távolság
miatt nem lehet azonosítani. Azután az emberek az evezőkhöz
ülnek, s elindulnak balra. Bizonyos idő múltán
a hajókat eltakarja a fémhálóval összetartott
omladékból, préselt fémből és
autógumiból álló előreugró partvédőmű.
A fémhálóból itt-ott alacsony, faszerű
cserje nő ki, bogyóinak sok madár esett áldozatul.
Az öbölben most megjelenik egy kis kék vitorlás.
Az a típus, amely csónakként is használható,
felhúzható sverttel. Így át tud kelni
a partközelben algákból és nylonzsinegekből
álló dzsumbujon. A férfi a vitorláson
kifelé krajcol az öbölből; most épp előrehajol,
hogy a bum ne vágja fejbe.
A szemközti parton újból a parti út javításába
fognak. Egy lyukon át többen beestek ott a vízbe.
Most jobbról három idősebb férfi közeledik,
ők is nylonzacskókkal. Az egyik azt mondja: "Na, kezdjünk
hozzá". Letérdel, metszőollóval lemetszi az
egyik faformájú cserjét, s a zacskóba rakja.
A másik kezével félresöpri a homokot a lejtőn,
s ami humuszt talál alatta, belapátolja a zacskójába.
A harmadik leveti a dzsekijét, derekára köti, s ő
is humuszt keres. Bár ez tilos, itt senki sem ellenőrzi.
Mintegy negyedórán át dolgoznak, néha átkozódva,
mert valami élesbe ütköztek a földben, vagy mert
melegük van. A három férfinak ez az évi születésnapi
kirándulása, mindhármuknak most, késő
ősszel van a születésnapjuk, s ugyanaz az évjáratuk
is /1920/. Az egyik most azt mondja: "Na". Fogják a holmijaikat,
s balra eltűnnek.
Bizonyos idő múltán jóval magasabbról,
balról jövet még egyszer látni a lábukat.
Követik a hegyre vezető utat, lehet, hogy az egyetlen rétet
célozták meg a hegyen. Onnan fentről az északi
öböl is látható, s néha, ha tisztább
a víz, a víztükör alatt fekvő hidak. A férfilábak
most eltűnnek. A szél alábbhagy. Kopácsolás,
fúrás zaja hallatszik a tó túloldaláról.
A vitorlás beérkezett a tó közepére,
s most hátszéllel próbálkozik. Kiengedi a vitorlát,
az beáll derékszögben a hajóra, de aztán
ide-oda csapkod petyhüdten, szinte ide hallani, ahogy az alumínium
vitorlázat kelepel. A férfi a hajó aljába ül,
hátával a hajótestnek. Mélyen lecsúszik,
hogy ne kelljen minden alkalommal, amikor a bum ide-oda ingázik
a hajó fölött, behúznia a fejét. A lábát
felteszi a szemben lévő hajóperemre, kinyújtva,
hogy a víz ne érje.
Most megint jön valaki jobbról az úton. Bár
fáradságot nem, időt takarít meg, aki
feljön ide, mert az öböl felett az új hídon
mindig dugó van. Olyan kézikocsival, amelyet ez a személy
tol itt, egyáltalán nem jutni előre. A személy
Müller Paul, a pedáns. Azért nevezik így, mert
kocsijában négyszáz diát rakott alfabetikus,
tematikus és hierarchikus rendbe.
A kocsiban többnyire alfabetikus sorrendben vannak, de minden
keretre ráragasztott egy cédulát egy kóddal,
ami megadja a kép tematikus és hierarchikus helyét
is. Müller Paul az újrarendezésben is meglehetősen
gyors. Ha például a hierarchikus rendben a középmezőnyt
kéri valaki, néhány percig kell várnia, míg
a diákat megfelelően elrendezi (közben állandóan
tájékoztat, hogy mennyi időre van még szüksége),
majd odanyújtja a dianézőt az engedélyezett
elemmel.
Az első képen a Dietschiberget látni eredeti
formájában. Ha az ember szövegre is befizet, Müller
Paul elmagyarázza, hogy a Reuss-gleccser e háromszáz
méteres oldalmorénája különös jelentőségre
tett szert, amióta gyalogosan bejárható dombból
(l. a képen) megközelíthetetlen vidékké
vált, amelyen rengeteg madár rak fészket és
tanyázik. A képen az látható, amit régebben
"kirándulóterepnek" neveztek, autóút,
szántó, sétálóút, golfpálya.
"A táj kizsákmányolása annak banalizálásával
volt egyenlő. Jöhet a következő, oké?" Ha
valaki okéval válaszol, Müller Paul két másodperc
alatt kicseréli a diát, s újra odanyújtja a
dianézőt.
A következő képen egy hegygerincen, balra az Isten
Ujjától ott az Eden Montana Nagyszálló. A felvétel
abból az időből származik, amikor még
a szállót annak a szent embernek a hívei foglalták
el, akinek ezen a vidéken már négyszáz évvel
ezelőtt is voltak követői. A szálloda a dián
elhanyagolt benyomást kelt, a teraszokon kis kőpiramisok,
amelyek a szektát jelzik. A szekta tagjai röviddel azelőtt
tűntek el, hogy a gerinc megroppant. A szekta által a szállodában
hagyott macskaszerű ragadozók abba az épületszárnyba
menekültek, amelyet nem temetett el a lezúduló kőtömeg,
hanem sértetlenül lesodort a völgybe. Így terjedtek
el Belső-Svájcban ezek a madarakra veszélyes állatok,
ami a madarak úgynevezett biztos területekre való koncentrációjához
vezetett. A következő kép, amely a tó északi
öblét mutatja, az akkor még kék égbolt
miatt érdekes, amelyből holtan zuhantak le a madarak. Csak
öt másodpercig szabad nézni, azután Müller
Paul áttér a következő diára, amelyen
az a szürkegém látható, amelyet egyik őse
egy madárelhárító-szerkezet drótjai
közül szabadított ki. Müller Paul ennek a tettnek
köszönheti speciális engedélyeit, szóval
kenyérkeresetét. Azt mondja: "Ez Müller Ulrich szürke
gémje". A történetet majdnem mindenki ismeri.
Amikor az a felvétel készült, amelyet Müller
Paul ezután mutat, a Luzerntől Meggenig terjedő partszakasz
már víz alatt volt, a Schwanenplatz és Hofkirche közötti
új híd pedig leégett. A képen lévő
Gletschergarten az utolsó turistákat nem a jégkorszakbeli
gleccsermalmok miatt érdekelte, hanem mert miután magasabban
feküdt és benőtték a fák, védelmet
kínált az utcalányoknak, kereskedőknek, pénzváltóknak.
Amikor már nem jött több turista a vidékre, a helység
egy ideig még vonzotta a szexipart, majd később teljesen
elnéptelenedett. Így fejlődhetett biotoppá,
amelynek léte elengedhetetlen manapság az élelmiszerláncban.
Enélkül nem telepedhettek volna meg a királyhollók.
Ezen a ponton Müller Pault le lehet állítani, mert
a következő diák az úgynevezett udvart mutatják:
olyan madarakat, amelyek életüket a hollók szokásaihoz
igazították. Müller Paul azt kérdi: "Tényleg
álljak le? Folytassuk egy másik fileban?" Saját lelki
egyensúlya végett jobb, ha itt nem szakítja félbe
az ember. Ha kevés ideje van, mondhatja, hogy "Hierarchia, legfölül",
ekkor Müller Paul csak a kategória három legfontosabb
diáját mutatja meg, méghozzá emelkedő
sorrendben: először a Rigit, azután Johnson Prescottot,
legvégül a Pilátust.
Száz évvel ezelőtt a Rigi még minden kirándulóban
azt a képzetet keltette, hogy a hegy kézzel szétszedhető,
csak ki kell kaparni a laza zárványokat a hegyet képező
kőből. De a Rigi eddig nem omlott le. Bár a kőzet
mozgásban van, évtizedek óta mállik, napszakonként
különböző intenzitással. Ezért olyan
tumulusz formájú a hegy ma. A tóban egy megfigyelőtorony
regisztrálja a mállás-ingadozás intenzitását.
Éjszaka puszta füllel hallható, ha a mállás
felgyorsul. Amikor olyan hangot ad ki, mint egy hegyi patak zubogása,
rossz jel. Ezzel szemben nincs különösebb jelentősége,
ha a hegy lábánál fekvő, már lakatlan
helységek házainak tetején kopognak a kövek.
Müller Paul mindig közli az újdonságokat: "Tegnapelőtt
tizennégy óra óta nem hallani semmit." Ekkor az ember
leereszti a dianézőt, megfordul: a tumulusz ott áll
változatlanul. "Na és?" "Erről ennyit". Visszafordul,
újra belenéz a szerkezetbe. A képet még egy
percig szabad nézni. A dián a hegy formája még
a régi, piramisszerű. Fehér falat képez egy
a képbe nyúló világoszöld, legyezőszerű
levélrügyekkel borított ág mögött.
A hó lépcsőzetesen borítja a hegyoldalt, a
fehéret függőleges kőpárkányok
szakítják meg. Balra a távolban egy erdő fái
még kopaszak, de az egész inkább sárga és
zöld, mint barna.
Johnson Prescott az utolsó angol neve, ő volt ugyanis
az utolsó, aki megmászta a hegyeket egy csoport videofilmes
kíséretében. Akkoriban már tilos volt felmenni
rájuk, Johnson Prescott vagy nyomást gyakorolt, vagy megkent
valakit, hogy mégis megkapja rá az engedélyt. Miatta
csúszott meg a Klewenalp északi lejtője, amit ő
föntről filmezett. A filmen látszik, ahogy a hegyoldalon
megjelenik egy hasadék, s ahogyan a lejtő csúszni
kezd. Négy embert is látni Prescott csapatából,
ahogyan kitárt karral, saját tengelyük körül
pörögve zuhannak a levegőben. Az azt megelőző
pillanatban, hogy a föld- és kőzettömeg felgyorsul,
és a tó vizét egyetlen hatalmas barna hullámmá
kavarja, a négy ember sima zöld víztükör felé
esik. Régebben szokás volt köpni egyet, ha az ember
a Prescott-féle képet nézte, mert ahogy a hullám
felcsapott, megkezdődött a szemben lévő hegy
mállása. Müller Paul azt mondta: "Kéretik nem
köpködni. Belső-Svájc destabilizációja
inkább az első itt közlekedő angolok számlájára
írható, mintsem az utolsóéra. Következő
kép, oké?"
A Pilátus képe az egyetlen, amely sosem régebbi
kéthetesnél. Szürke, éles kontúrokkal
jelenik meg a képen, olyan, mint ma. Müller Paul nem szól
semmit. A hegyről senki sem beszél szívesen. A képet
akár öt percig is lehet nézni. Ebben az öt percben
leghelyesebb felidézni a fontosabb részleteket, hogy ne kerüljön
az ember olyan állapotba, amelyben az agy parallel nyomokon kezd
működni, s a külső érzékelés
által keltett benyomásokat alárendeli az előtoluló
emlékképeknek. Tanácsos közben a tó irányába
fordulni, tehát háttal a hegynek. Lehetőleg ahhoz
tartsa magát az ember, hogy mögötte a hegy, szeme előtt
a hegy képe. Ha valakit nem zavar, hogy tele lesz homokkal, neki
is dőlhet a sziklafalnak. Azután mondja azt magának,
hogy a hegy úgy áll ott, ahogyan mindig is állt. Az
egyetlen változás, eltekintve az erózió lassú
hatásától, azon lámpák hiánya,
amelyek még azután is hosszú időn át
jelezték a gerincet, amikor már rég nem mászta
meg senki. Most éjszaka láthatatlan, nappal palaszürke.
A magasban lévő por- és páraréteg megakadályozza,
hogy a színek, amelyek korábban nyilván jellemezték,
kialakuljanak. Felesleges ezzel foglalkozni, inkább célszerű
azt szemügyre venni, ahogyan a mai megvilágítás
a sziklafal részleteit kiemeli. Mind a valódi hegyen, mind
képén világosan látszanak a hasadékok,
horpadások, rétegek, szakadékok, nyúlványok.
Így ha a hegyet említik, többnyire régi nevén
nevezik, Frakmünt, tehát Fractus Mons. A régi név
használatának másik oka, hogy se felmászni
rá, se a nevét kiejteni nem ajánlatos, elkerülendő
Pontius Pilátus fönt lakó szellemének provokálását.
Azt azonban még senki nem bizonyította, hogy a név
puszta kiejtése ítéletidőt idézne elő.
Müller Paul is a Frakmünt névvel látta el a diát.
"Még három perc", mondja. Ez nem elég az összes
heggyel kapcsolatos részlet felidézésére, de
legalább történetének arra a részére
érdemes emlékezni, amelyről ma már senki nem
akar tudni.
Ez pedig az, hogy Pontius Pilátus nem csak halála után
bolyongott keresztül-kasul, míg végül megérkezett
erre a hegyre, hanem már korábban is voltak kihagyásai,
pillanatok, amelyekben nem tudta megmondani, hol van. Gyakran álldogált
nyugati rezidenciája ajtajában, gyűrögette köpenye
szövetét, s kifejezéstelen tekintettel meredt a tájra.
Aztán megfordult, visszament az előcsarnokon át, miközben
kezével dobó mozdulatot tett, ami annyit jelentett, hogy
zárják be az ajtót. Az ezáltal beálló
félhomály miatt nem találta meg azonnal a helyes lépcsőt,
s többször is felment majd lejött azon a négy lépcsőfokon,
amelyek egy használaton kívüli oldalfolyosóra
vezettek. Behozatta lovát a hallba, de amikor látta, hogyan
csúszkál a márványpadlón, kezével
eltakarta az arcát, s a lovat kivezették. Azt a kutyát
is elfogatta, amelyik naponta ott feküdt a rezidenciát övező
fal előtt, de amikor látta, hogy a kutya fél, elfordult,
s az állatot elengedték.
A még meglévő négy hivatalos forrásban
ezek az állat-epizódok nem fordulnak elő. Ezzel szemben
mind a négy beszámol arról, ahogyan P.P. egyszer ahelyett,
hogy bejött volna, véletlenül kiment, a szokásos
dobómozdulat kíséretében. "Nemo autem portam
claudere ausus est (Senki sem merte becsukni az ajtót)." P.P. néha
a kilátásnak háttal állt meg az ajtóban.
De később megfordult. Mögötte az előcsarnokban
olyan dolgok történtek, amelyeket nem lett volna szabad látnia.
De aztán váratlanul megint visszafordult, s látta,
ahogy az utána lopakodó szakácsok, szénarakodók,
szobalányok mozdulatlanná dermedtek. Kinyújtott karral
és mutatóujjal törlő mozdulatot tett, s a háznépe
eltűnt. Becsukatta az ajtót, s tapogatózott előre
az oszlopok mentén. Ekkor mondta azt, hogy elviselhetetlenül
nehezek. Többnyire egyiptomi oszlopdobok voltak, lótuszrügy
vagy lótuszvirág formájú oszlopfővel.
De ión oszlopok is voltak ott. Az C12-es kéziratban az áll,
hogy megtört lelke könnyebb, törékenyebb dolgokra
vágyott. Hozatott négy agyagedényt fej formájú
fedéllel, majomfej, sakálfej, emberfej és sólyomfej.
Hogy széttörette-e őket, nem tudni. Egy biztos, hogy
száraz ágakat kellett neki tördelni. A fa recsegésétől
megromlott a hallása. Azután megint csak az ajtóban
állt, s talán azt nézte, ahogyan fel-alá rohangálnak
odakinn, hogy a homokviharban megvadult öszvéreket befogják.
Lehet, hogy a három napot is látta, amelyek a párába
borult égen megjelentek. A három napról csak a C12-ben
és a C13-ban esik szó. A C13 szerzője nyilvánvalóan
a másikról másolta. Ha lenne több idő,
tanácsos lenne elmélázni a C12 szerzőjén,
de a három perc nem elég erre, mert a történet
még nincsen teljesen kész.
P.P. néha esténként is az ajtóban álldogált,
miközben kinn égett az előírásos máglya.
Az előcsarnok minden szegletében hallatszott a tűz
sistergése. Az is hallatszott, ahogy az altiszt továbbadja
a parancsot, s ahogyan jelentést tesz: "Észak, tizenhárom
mérföld, huszonegy láb. Dél, huszonegy mérföld.
Víz, krokodilok. Kelet, tíz mérföld, tíz
láb. Nyugat, tizennyolc mérföld, tíz láb.
Domb. Valami vegetáció. Egy kék-fekete-piros kígyó."
P.P. nem hallotta pontosan, magához rendelte az altisztet, látni
akarta a kígyót. Az altiszt azt ordította, hogy a
kígyót tizennyolc mérföld tíz lábnyira
nyugaton észlelték. "Miért ordítasz?" kérdezte
állítólag P.P. Majd megfordult, s bement az előcsarnokba
anélkül, hogy az altisztet elbocsátotta volna. Az altiszt
mindaddig ott állt, amíg a szolgálatos tiszt
be nem lépett mellette az előcsarnokba, majd megállt,
s erőlködve a vöröses vibráló homályba
nézett. Anélkül, hogy visszafordult volna az altiszthez,
hangosan, hogy a sistergéstől hallható legyen, azt
mondta: "Elment. Leléphetsz, kincsem." De P.P. még ott volt,
csak kifordította a köpenyét, s a sötét
bélés került kívülre. Csak akkor látták
meg, amikor mezítelen fehér karját kinyújtva
magához intette a tisztet. Az néhány lépést
tett, majd megállt. Az ajtóban még mindig ott állt
az altiszt, a tiszt hátrafelé intő kézmozdulattal
jelezte, hogy tűnjön el. Az altiszt visszavonult a tűzhöz.
P.P. dobbantott egyet, mire a tiszt újra megindult. Csak P.P. előtt
állt meg, az előírásos távolságban.
P.P. csodálkozva és dühösen nézett rá,
s egy intéssel el akarta távolítani. De hirtelen feleszmélt,
valószínűleg mert a tiszt ahelyett, hogy rápillantott
volna, tekintetét a feje fölött az előcsarnok hátsó
falára szegezte. P.P. kezével egy oszlopnak támaszkodva
félfordulatot tett, hogy maga is lássa a hátsó
falat. Egy kétfejű test hatalmas árnyéka
mozgott rajta ritmikusan. Azután a mozgás leállt,
az egyik fej eltűnt, s az alak kettévált, az egyik
állt, a másik térdelt vagy kuporgott, közöttük
egy vízszintes rúd. A tiszt mély levegőt vett,
P.P elnevette magát. "Te biztosan tudod, mi van a falba vésve",
mondta. A hátsó fal elemei egy egyiptomi templom oldalfalaiból
származtak, rajtuk Min Isten hatalmas erektált fallusszal.
"Tudod, nem igaz?" A tiszt szótlanul a falra pillantott. "Miért
nem válaszolsz?" A tiszt azt mondta: "Igen, tudom. De nem Ön
vésette be. Ön nem tűri az ilyesmit." "Biztos vagy ebben?
Gyere közelebb." A tiszt odalépett. "Fordulj meg." A tiszt
így egyenesen a tűzre látott, s mert az elvakította,
nem tudta kivenni, mi folyik ott. Közel a füléhez
hallotta P.P. nevetését, de mást nem érzékelt.
Ahogy a szeme hozzászokott a világossághoz, látta
az őrt és az altisztet, ahogy az előírások
ellenére egymás mellett állnak és beszélgetnek.
Egyszer az altiszt odahajolt, s mindkét oldalról arcon csókolta
az őrt, de egyébként nem történt semmi.
A tiszt mögött sem történt semmi. P.P. elfelejtette,
mit akart tőle. A tiszt addig állt ott, míg majdnem
teljesen leégett a tűz, s csak akkor mert megfordulni. P.P.
már nem volt ott. A tiszt az előcsarnokon át odament
a máglyához, de nem állt meg, hanem rá akart
lépni a parázsra. Az őr és az altiszt rántották
vissza.
Ez volt az a mind a négy forrás által átkozottnak
nevezett éjszaka, amelyben kimondták, amit addig csak gondoltak:
hogy P.P. szerencsétlenséget hoz mindannyiukra. A következő
éjszakákon látni lehetett, ahogyan a tiszt a parazsat
piszkálja, mintha keresne valamit, s az altisztnek óránként
meg kellett esküdnie, hogy a sírig hű marad hozzá.
Az egyik éjszaka az altiszt nyugati irányban elhagyta a palotát,
s nem tért vissza többé. Ahogy ezután a tiszt
ott ült az elparázslott tűznél, s a sötétbe
bámult, persze, hogy felébresztette s rájuk idézte
a fáradságosan távoltartott veszedelmeket. A parancs
úgy szólt, hogy négy lépés mindkét
irányba a máglya négy oldalán.
Ha valaki megáll vagy leül, a négy égtáj
kereszteződésének metszéspontjába kerülhetett
volna, amelynek helye a tűz volt. P.P.-t felkérték,
adjon ki újabb parancsot nyugatnak, keletnek, délnek és
északnak, amit aztán a lángokba lehet vetni. "Micsoda
marhaság" mondta. Aztán mégis megírta: "Birodalmában
halottak a párzik ember egy. Szemem Oroszlán, Falluszom Babi,
a Kitaszított vagyok, Ondó Számban, Fejem Égben,
Fejem Földön. Szívem Erővel Telve. Férfi,
ki hazában e mondást ismeri, párzik éjjel-nappal.
Tenni karjára jobb halott a." Magántitkára, aki átvette
a papírt, azt mondta: "Ne azt írja, hogy ez a halottak birodalma,
hanem hogy azt állítják, az lehetne." P.P. nevetett,
majd intett, hogy lelépni.
"Lejárt az idő", mondja Müller Paul. Jobb lenne,
ha lenne még egy perc, mert mind a négy forrás megemlíti,
hogy a rezidencián később, amikor P.P. már
nem volt ott, történtek még bizonyos dolgok. C12 szerint
az elhagyott rezidencián, a többi három szöveg
nem pontosít. Ezekről az eseményekről mind
a négy szerint jobb hallgatni. Ha lenne még rá idő,
el lehetne gondolkodni e hallgatás természetén. Olyan-e,
mint még később a csönd a rezidencia romjai
között? Vagy nem-beszéd, ahogyan P.P. már a maga
idejében megkövetelte magától és környezetétől?
Vagy arról van szó, hogy azután már senki sem
tudta pontosan, mi történt?
Most letelt az idő. Müller Paul visszavette a dianézőt,
s elrendezte a diákat. Most meg lehet fordulni, s felpillantani
a hegyre, de semmiféle jel, a történetekre, amelyek
közszájon forognak, sehol semmi kiindulópont. Az sem
látszik, hogy a hegyoldalon épp valami jóvátehetetlen
történik, hogy a három idős ember túl
messzire merészkedett, s nincs visszaút többé.
Müller Paul összepakolta a holmijait és kocsijával
elvonult, jobbról újra a fényképész
közeledik. Szerencsére lassan halad, így van idő
a tó felé fordulni, s leporolni a ruháról a
homokot. A fényképész megérkezett. Azt mondja,
miközben mankóit a sziklafalnak támasztja, hogy ilyesmi
nem történt vele eddig soha. Fél órával
ezelőtt járt már itt, és fényképezett
is, de elfelejtett filmet rakni a gépbe. Most kezdheti elölről,
de a fény túl éles. És tényleg, már
nem lehet a napba nézni, a tó tükre olajosan ragyog.
Még mindig szélcsend van. Az öbölhöz közel
ott inog a vitorlás. Tulajdonosa a középső padon
ül, s néhányat húz az evezővel, ha a hullámok
túl közel sodorják a magasfeszültségű
póznához.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VIRAGH, Christina
Anyakönyv
Jelenkor, 2001
"Anyakönyv"
Magyar Lettre Internationale, 25
"Magánügyben utazni"
Magyar Lettre Internationale, 41
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu