(...) ám lelkem elsődleges ténye pillanatnyilag mégiscsak az, hogy ama babszem és amaz ász full óta képtelen vagyok bármiféle objektumot találni meditációimhoz, pontosabban: meditációim kirekesztőleges objektuma mostanában éppen az a tény, hogy képtelen vagyok bármiféle objektumot találni meditációimhoz, mert jóllehet valóban úgy gondoltam mindig, hogy az unalom felszámolásának és a jelen idő, e pillanatkatedrális visszanyerésének leghathatósabb eszköze a hódítás, és valóban, voltam én egykor igazi heartbreaker is, de azon untig prolongált fiatalságú, puberto-szexuális karakterhez sohasem tartoztam, ki állandóan koslat a "másik nő" után, s élete végéig fél, hogy lemarad valamiről, amit nem élt meg, és én is csak azért voltam képes - megengedem: gyakorta váltott partnerek mellett - újra meg újra, maradéktalanul és aggálytalanul megmaradni boldog monogámnak, mert úgy véltem, hogy ha az igazán elsöprő érzelem széjjelzúzza úgyis a megfontolásokat, hát akkor az, amely nem zúzza széjjel, az elsöprő, nemde, definíció szerint nem is lehet, nem maradok tehát le semmiről, legfeljebb nem élem meg, amit amúgy sem lenne érdemes, és most, hogy ripityomban minden, amiről azt hittem: szilárdan én vagyok, látom, hogy igazam volt, történetem jóllehet valóban színpadra predesztinál, ám a konfliktus sehol, Haver nője tabu? kit érdekel!, ha ripityomban minden, és nincs pardon, és nincsen már semmi, amit megfontolnom kellene vagy lenne érdemes, nincsen már semmi tárgy, még csak egy róka sem, csak rutinjaim maradtak meg: a sport, a jobb vegetárius ételek, a pipa és az alkohol, na jó: tegnap este némi sikerrel bakkaráztam, de aztán semmi, de tényleg, és amikor odajött a férj, Hegel-ügyekben amatőr tanácsadóm, ez a drága ember, és megkérdezte, hogy forró az asszony, akár a szaunakályha, vajh, volt-e apám praxisában hasonló eset?, hát én röhögtem, vicceltem durván, még tanácsot is adtam, mint nem is olyan régen, de nem érdekelt már egyáltalán, Igyál többet, egyél fikuszt!, bár ezt azért mégsem mondhatom, de kérlek, tűnj el, nem érdekelsz, igen, emlékszem, a barátom vagy, csak éppen most nem is létezel, csak a puszta tested gagyog itt nekem, ez a partie már régen visszament, adieu, félkegyelmes úr, keress magadnak másik ideált, mert én már csak egy jó nagy lakattal lezárt, keményborítós és betelt előjegyzési naptár vagyok, egy aprólékos esemény-tervezet, most éppen itt, az Ilits kávéház őszi teraszán, hol stamm vagyok már régen, körülöttem sipista jasszok, hercig bakfisok, fád niemandok, meg egy kétgyermekes, főzelékszagú vidéki pasasér, előttem meg egy piccolo kihűlt fekete, a szájamban szivar, könyvelek precízen s előrelátóan tervezek (szelíd vagyok, mint a galambok, és ravasz, miként a kígyó), okos fejemben dátumok, napszakok, alkalmak, helyek, mindent tudok rólad, te közkedvelt egyén, a fix napirended, az ad esélyt nekünk, munka, borbély, fürdő, körúti mozgóképszínház, tennis- vagy kártyaparti: számunkra mind egy-egy pompás alkalom, s én egyeztetek számot, személyt, időt és helyet, nyelvtanár lennék, végülis, és igaz lehet, hogy a Lajos név talán tényleg nem romantikus: mert kasszírozok, volt tehát: nyilvános, kávéházi randevú (korai stádiumban): 2 db; városbani séta, kettesben: 3 db (ebből nyugodtabb, külvárosi-kapualjas: 2); természetbeni séta, kettesben: 4 db (ebből csókos: 3, ebből 1 contra naturalem usum, 1 pedig a végsőkig elmenő); konkrét szerelmes együttlét: 5 db (normál, szállodai [numera 6. ill. 4]: 2, otthonában - jóhíre végett én postásnak, ő felettébb izgalmasan! férfinak öltözve: 2, Városligeti Csónakázó Tó, Oh, mi mondén helyeket tud ez a selyma Lajos!, zárás után, őrtől őrült jatt ellenében megszerzett No. 13-as csónak korhadt ülésein, holdfényben, az egyik evező elveszett: 1 - ám módszeresen növelendő tétel!); - dehát nem, nem erről van szó mégsem, nem show-görlice, ledér nőcske, metresz, flört és dömimond, vagy hogy a házasság divatjamúlt, poroszos passzé auszlaufmodell, s hogy egy link legénynek mindig jut gyümölcs, hanem a nyelvének az a kitörölhetetlen íze a számban, hogy a pusztuló kültelkeken kóborolva is ott érzem az orromban mindig a parfümje édes, buja illatát, hogy látom finom, rózsaszín csipkepongyolában, ahogy valójában sohasem még, hogy látom talpig áttört toalettben, s testének kontúrjait a kelő nap rajzolja át, és érzem, ahogy körémfonódik és befogad, mert mindig duzzadt, forró, nedves és puha, és ezt akarom, mindig, mindig csak ezt, s amikor majd ez az idióta, szerelmes hiperaktivitás tíz perc múlva majd rendben megtörik, s beköszönt hozzám hideg és sötét köpönyegében a projektált depresszió, s marad, akkor, tudom, hogy attól az időtől rettegek majd, előre, én oktalan balek, midőn mindezt majd tőlem végkép elveszik, s leszek, mi voltam, unalmas görög- s latintanár, fonnyadt vénlányoknak helybeli Mangold Béla Kolos, egy úri módú, fess öreglegény, lovaregyesületi dísztag, disztingvált budai zsúrokon - hol mindig túlnyomó a hűvös úri elem - jól konzervált negyvenes vezérdirektor, Ugyan, gyere már egy szóra, édes Aladár: van purgó a patikádban?, úgyhogy itt most már nincs is tovább nekem: fizetek, főúr, volt egy feketém, de mondja, most mit kezdjek magammal még szerda este nyolcig?!, várok, holott utaznunk kellene nyilván, hatalmas Zeppelin-szivaron, el, a messze dél vad vidékeire, elbujdosni, kimenteni magunkat a perzselő, aztékpofájú dél-amerikai nap alá, Paragváj, Paragváj, Para-para-gváj-gváj, az a nyár a mi titkos otthonunk, még itt ebben a cukros, rothadó, közömbös budapesti őszben is, drágám, édes Orsikám, de hát persze nem, az ember nem ilyen, mégsem, aztán még várok egy keveset, téblábolok, újságot veszek, cigarettát, aztán végül "átlejtek a promenádon, s limonádét szívok nádon", igen, éppen úgy, ahogy a Zerkovitz nótája mondja, dehát honnan is tudhatnám, hogyan kell ilyenkor élni, mit is kellene tenni, vagy mégse? ne így? ami fáj és éget, ne verkli-futamokkal sirassam?, a búcsúzót ne kuplé-dal zengje?, már miért ne?!, hiszen mindegy, mindegy teljesen, egál, ganz egál (...)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu