Apai nagyapámnak barna szeme volt, pödört bajsza, sötét
haja, szeme körül a mosoly ráncai, orra pedig minden bizonnyal
zavarba hozta volna Lavatert, mert egy ilyen szoknyavadász-orr az
arc közepén minden korban istenkáromlásnak számított.
Nagyapa méltóságteljesen mosolyog azon a három
fényképen, melyek nemrég birtokomba kerültek,
és amelyeket tárcámban magammal hordok, mint a dendik
cipőnyugtáikat.
Ha erkölcsös családból származnék,
enyhe bizonytalanság jelenne meg arcomon nagyapám sötét
szemei láttán, mi ugyanis mindannyian, az egész család,
kékszeműek vagyunk, alig találkozik valamelyikünk
egy idegennel, amaz rögtön tavakról, folyókról,
patakokról és tengerekről kezd beszélni, kényszeresen,
de ha lecsukjuk szemhéjunkat, az idegenek kutyafajtákról,
fogszabályzókról, könyvekről, fejőgépekről,
tekerőlantokról, ruháskosarakról vagy ételreceptekről
beszélgetnek velünk.
Nem ismertem nagyapát, ő se engem, tulajdonképpen kár, mert egész jól kijövök vele. Sokat beszélünk egymással, régebben legalábbis, ő a földből dörmög és sustorog, én meg a földfelszínről motyogok vagy beszélek, ha a véleményemet fütyülöm neki az utcán, az emberek néha freejazzesnek tartanak, persze Iréne Schweizert nem lehet becsapni, akárhogy igyekszem is ritmusra lépni, minden komoly zenész észreveszi ritmikátlan táncikálásomat, és óvakodik attól, hogy dallamos beszélgetésbe bonyolódjon velem.
Nagyapa imádta a gyakorlatias nőket, keresztül-kasul
az egész országban gondoskodott egy csapatnyi utódról,
eleinte gondjaim voltak ezzel, mit sem sejtve álldogáltam
például a Gare de Lyonon, hirtelen sustorgás a föld
alól, Cathérine nénéd közeledik feléd
családostul, eltűntem egy oszlop mögött, ezeket,
úgy tűnik, direkt ezért találták ki,
hogy fedezékbe lehessen bújni mögöttük, az
irodalom tele van oszlopokkal, amelyek mögött emberek állnak,
többnyire férfiak, akik kalapjukat mélyen arcukba húzzák,
bár bizonyos olvasatlan emberek továbbra is azt állítják,
hogy az oszlopokra műszaki okokból van szükség,
mérnökök például, tehát ezernyi idős
női arcba bámultam, akik idősebb férfiak és
unokatestvéreim társaságában felém vették
az irányt, nagyapa dühösen és izgatottan morgott,
ha nem a jó rokonságot néztem, de a legjobb akarattal
sem tudtam nagyapa ízlésében egységet találni,
választása összekuszált, igaz, egy nő
gyakorlatiassága nem látszik azonnal.
A fiziognómiák évek óta érdekelnek
szakmai okokból, bábkészítő vagyok,
így előfordult, hogy egyes házasságon kívüli
családtagokat, akiknek története és arca megfogott,
karakterbábként megformáltam. Ha egy nagybácsi
vagy nagynéni különösen tetszett, követtem.
Takaros kis falvakban, városokban és bájos tájakon
a turisták mindennapos látványnak számítanak,
csak kíváncsian kellett viselkednem, hasamon fényképezőgép
billegett, ha Tirolban voltam, felvettem egy kalapocskát, Bajorországban
kék-fehér zsebkendőbe fújtam az orrom, Bécsben
kacsatáncot jártam menetközben, ha pedig Zürichben
voltam, a szorgosság mosolya került arcomra. Az üldözöttek,
többé-kevésbé feddhetetlen polgárok, nem
is sejtették indítékaimat, így legfeljebb javíthatatlanul
kíváncsiskodó, otromba emberként tűntem
fel nekik, aki fesztelenül, tiszteletlenül, leskelődve
bámult udvarokba, kertekbe, előcsarnokokba és szegénynegyedekbe.
Nagyapa hosszan elkísért kis portyáimra, az épületek
belsejében viszont nem tudtam őt érzékelni,
hogy miért nem, arról csak sejtésem van: nagyapának
minden bizonnyal egész Európában belépési
tilalma van a házakba.
Eleinte idegesített nagyapa, nem mindig egyezik az ízlésünk
vagy az életfilozófiánk, én például
rendkívül szeretek letarolt földutakon gyalogolni, lehetőleg
sík terepen, földekkel, nyírfákkal és
égerfákkal szegélyezve, mennyei, amikor egy patakocska
az út mentén kedvesen elcsörgedezik, a mocsári
gólyahír rikító sárgán ringatózik
a vadon növő kakukktorma szőnyegében, fürge
mókusok surrannak a fatörzseken, és tarka tengelicék,
szívem legnagyobb gyönyörére - nem félek,
hogy szembejönnek velem -, ezek a kis foltok ma már nem léteznek,
ha mégis, akkor megvettem, elkerítettem őket, táblákkal,
szögesdróttal és önkioldós fegyverekkel
biztosítottam. Nem jöhetnek be, csak a holttestemen át.
A táskámban van egy könyv, egy kés, cukormentes,
erős pasztillák, kellékek dohányzáshoz,
némi papír és egy különösen drága
golyóstoll. Ha letelepedek egy fa tövében, hogy kényelemben
olvassak, ülőhelyemet előbb aprólékosan
átkutatom ürülékmaradványok, rothadt gyümölcsök,
hangyabolyok és darázsfészkek után, majd leterítem
kabátom, tudom, ebben a ceremóniában van valami pedánsan
agglegényes, aztán végre elhelyezkedem, és
felütöm a könyvem. Nagyapának nem tetszenek ezek
a romantikátlan sekélyességek, állandóan
megpróbál hegymászásokra, szakadékok
átmászására, mély hóban való
veszélyes leereszkedésekre, bányatavakban való
úszkálásra rábeszélni. Idegesítése
elől csak úgy menekülhetek, ha becsukom a füleimet,
mint a kutyák, aztán elképzelem, ahogy nagyapa a föld
alatt tombol és rekedtre ordítozza magát, és
nagy örömömben elfeledkezem az olvasásról,
az esti sötétedésben elmerevedett tagokkal állok
fel, és dühös vagyok magamra, amiért értékes
órákat töltöttem becsukott kutyafülekkel egy
fa alatt, amely mellett egy patak bugyborékolt volna, ha odafigyelek.
Alapjában otthonülő ember vagyok, nem is az, hogy
egész nap egykedvűen üldögélnék, egyszerűen
csak nem szívesen változtatom a helyem, azokon a ritka külföldi
utakon, amiket a munkám miatt tennem kell, szenvedek; nagyapa kísérete,
nem tagadom, adott némi pikantériát a gyűlölt
kiruccanásoknak, rajongva mesélt, feltéve, ha ismert
ott egy gyakorlatias nőt, régi ölelések színtereiről,
csóksarkokról, pékségek cukorédes személyzetéről,
lányokról, akik rövid szoknyában ugrándoztak
az utcán, és színes pórázon kutyusokat
sétáltattak, gonosz rendőrökről, akik
az erkölcstelenség ellen küzdöttek, fejvesztett anyákról,
akik megtiltották a lányukkal való randevút,
egyszerűen ajtó be, bumm. Fiatalos látásmódja
szórakoztató volt, így úticéljaimra
vidáman és már nem annyira morcosan, több szemmel
néztem: férfiéval, nőével, tegnapelőttivel
és maival.
Egy alvajáró biztonságával vezetett végig
nagyapa Európán, pontosabban azokon a vidékeken, amiket
ő Európának tartott, Párizs volt a legnyugatabbi,
Bécs a legészakkeletebbi, Firenze a legdélibb és
München a legészakibb pontja. Nekem ez épp elég
nagy volt, és nagyapa, akinek a távokat vakondokként,
a föld alatt kellett megtennie, fitten tartotta magát a sok
utazgatással. Úgy igazodtam tempójához, hogy
személyvonatokkal mentem, remek módja az utazásnak,
embereket ismertem meg, a kicsi, de nem lényegtelen A-tól
B-ig embereket, nem ezeket a Párizs-Texas-ürgéket ősöreg
szerelmi történeteikkel.
Amikor először észleltem nagyapát, éppen
egy hársfa alatt feküdtem, és különböző
problémákon gondolkodtam, mögöttem kutyák
őrjöngtek, egy döglött vakonddal játszottak,
egy paraszt háromtestű ekével szántotta negyedhektárnyi
füvét, sirályok repülték körül
rikítozva a járművet, mintha nagy hajó lenne,
amelyről a konyhalegény a kapitány vacsorájának
ételmaradékait dobálja a fedélzeti korlát
felett, a hatalmasan kék, széles, nyugodt, szép tengerbe.
Egy sólyom lebegett a felhőtlen égbolton, az erősáramú
oszlopon seregélyek kapaszkodtak karmukkal. A hársfa mellett,
fekete hunyor sűrű levelei közepette egy költő
emlékköve állt, egy férfié, aki szívhezszólóan
írt, alattomos betegségben szenvedett, és végül
távol otthonától halt meg; rokonai később
követ helyeztek el tiszteletére az impozáns fa alatt
az udvaron, mint annyi más költő, ő is feledésbe
merült, és csak néhány beavatott olvasó
emlékszik az írásaira, és nézi döbbenten
a megváltozott tájat, mióta ebben a kis völgyben
sem állta útját senki a haladásnak. Melankolikus
szomorúsággal teli hely, melynek a költő írásaiban
nyoma sincs, gördülnek a könnyek gömbölyűn,
mint az ikrák a tokhal ívásakor.
Elpuskázott napok kergették egymást akkoriban,
bonszaivágás közben ínhüvelygyulladást
kaptam, egy barátom véletlenül elégette egy izlandi
színdarab fordítását, ezzel gyújtotta
be a grillt, elmés gondolatnak tartotta ez a balfácán.
Elégedetlen voltam, a szandáljaim javítása
még mindig nem készült el, a nyár első
napjaiban a téli csizmámban kutyagolhattam, amióta
kitettem grillbarátom szűrét, a szerelmi életem
is parlagon hevert, bábkészítésemből
hiányzott a lendület, éjszakánként pedig
testemhez tapadt a lepedő. A férfiaknál jól
ismert ez az állapot, a kapuzárási pánik, senki
sem csodálkozik, ha egy krízises férfiú mogorván
vonul végig az erdőn és közben magában
beszél, a talajt fürkészi és az élet értelmét
keresi, rámosolyog egy barackmellű, feszes fenekű fiatal
lányra, és hirtelen egy Honda 750-esen száguld át
lobogó hajjal a tájon. Mi, nők többnyire észrevétlenül
küzdünk meg válságainkkal, hangszigetelt szobákban
ordítjuk ki magunkat terápiákon, a gyerekeket cukorkákkal
kényeztetjük és örülünk dundiságunknak,
hallgatag, beesett szemű nőegyletekbe tömörülünk,
féltékenyen rándul a szájszeglet, ha látjuk,
hogy valamelyik nőnek sikerült megcsalnia férjét,
titokban kirakóssal játszunk, készételt eszünk,
csomagolását apró cafatokra szaggatjuk, saját
magunkat csapjuk be, mosolyogva, ennyi, vagy pszichológiát
kezdünk tanulni, és bevásárlás közben
szándékosan pletykálással töltünk
egy órát.
Ültem a magas fűben, lepkék, legyek és szúnyogok kavarogtak körülöttem, hangyák cipeltek apró köveket építményükhöz, izzadtam, és idegesen turkáltam a hajamban. A távolban egy férfi sárkányt eregetett, elképzeltem, milyen lenne, ha a felesége lennék, ragyogóan világos nyári reggel, már rég ébren vagyunk, a paplan gyűretlenül fekszik testünkön, már évekkel ezelőtt leszoktam arról, hogy kidugjam a lábam a takaró alól, valahol egyenletesen ketyeg egy vekker, várok, hogy a férfi mozduljon előbb, halkan nyög, feláll, sóhajt, kinyitja a spalettákat, és azt mondja, szép, mehetünk, felkelek, bebújok egy narancssárga köntösbe, felteszem a vizet a kávéhoz, zsemléket kenek sovány margarinnal, ügyelünk a koleszterinszintre, hallom a borotvakészüléket, mindent elcsomagolok, a magazint, a zsemléket, a termoszt a teával, a férj bepakol a kocsiba, a fürdőszobában vagyok, és kihúzok egy szőrszálat az államról, zuhanyozom és egy szivaccsal dörgölöm a testem, fejemen zuhanysapka zörög. Fel vagyok öltözve, bezárom az ajtót, a lépcsőházban vetek egy pillantást egy kaktusz piros virágaira, a férj az autóban ül, kihozza a garázsból, hátrafordulni már nem tud, mereven néz a visszapillantó tükörbe, oda megyünk, ahol tegnap voltunk meg három hete, egy hónapja, két éve, ismerem már a tájat, a férj azt mondja, itt jó a szél, nem mondok ellent, felállít nekem egy nyugágyat, a párnákon vad színű virágok, én választottam, a magazinban lapozgatok, a férj a sárkányt eregeti, talán, gondolom, ma rájönnék, ha a felesége lennék, hogy már öt órája nem szólunk egymáshoz, és ez már nyolc éve így megy, mindig, ha jó a szél és süt a nap.
Szinte boldog voltam, amiért nem vagyok a férfi felesége, kitéptem egy fűszálat, ekkor szisszent nagyapa először, nem ijedtem meg, nem is csodálkoztam, először csak azt hittem, a költőt sértettem meg. Volt is valami sértő benne, a költőkőre nézni, a költőhárs alatt, a hajamat turkálni, és dühösen nézni egy férfit a távolban, akinek nem is vagyok a felesége.
A te korodban már volt egy tucat gyerekem, tapasztalt voltam a szerelemben, a falvakban mind ismertek engem, ha lett volna pénzem, vehettem volna egy biciklit, egy pillanat alatt átviharzottam volna Európán. Amíg fiatalok voltak a legények, csak úgy csüngtek ajkamon, és hallgatták a kalandjaimat, amint megnősültek, el akartak üldözni a falujukból. Nagyapa nevetett. Egyszer Pfungenben voltam, találkoztam egy gyakorlatias nővel, keze piros volt, a téglagyáros villáját súrolta fel, a férje munkás volt, május elsején piros szegfűt tűzött a gomblyukába, az egész falu piros porba burkolózott. Azt hiszem, azt kérdeztem annak idején, na és?, de lehet, hogy nem, időközben hozzászoktam, hogy nagyapa címszavakban mesél, nagyapa nyelvezete régebben biztos gazdagabb szókincsű volt, részletezőbb, talán színesebb is, idősebb korban már csak összefoglalások lehetségesek, nehéz is elképzelni, hogy valaki egész életében történeteket mesél, és később azzal untatja magát, hogy ezeket ismétli. Az idős kori elbeszélések hasonlítanak a mártásokra, a végén csak a tömény folyadék marad kiegyensúlyozott ízzel.
Nagyapával sose kellemes. Az érzelgősség elmarad, türelmetlen emberként nem épp a megfelelő kíséret számomra, sokszor jobban szeretnék egy ráncos kezű és kellemesen mély hangú nagypapát, egy olyan embert esetleg, aki zsörtölődve ül egy padon, és egy cigarettavéget szopogat, ujjaival ügyesen, mint egy fehérnemű-varrónő, végigsöpör a gyöngyházgombokon, azt hiszem, az sem zavarna, ha sötét szeme közben taktusra jobbról balra nézne. Franciaként is el tudnám képzelni nagyapát, egy osztriga-nyitogató, az állandó fokhagyma- és a halszag kíséretében, úgyis szeretem a kalapos vagy svájci sapkás férfiakat, nagyapa mint belső-svájci, appencelli vagy bündeni, csak hogy végre nyugalom legyen, ül egy ház előtt, egy halászkunyhó előtt, egy udvaron virágzó oleanderrel hatalmas agyagcserepekben, a tengerparton pálmák alatt egy felfordított csónakon, zenélve vagy nem, a dohányzást is hagyhatná, csak üljön nyugton - csendesen szemlélődve.
Nagyapa egy életen át szökésben volt, menekült
a feleségétől, a gyakorlatias nőitől,
a végrehajtóktól és a katonaságtól,
fél szeme mindig nyitva volt alvás közben, ezért
aztán kiváló monokliviselő volt, eleven ember,
örök táncos, mozgalmas élet, írná
életrajzírója, és bizonyítékként
lefényképezne két széttáncolt cipőtalpat.
Nem tudom, hogy a női lények, akiket körülzsongott,
elbűvölt és bebalzsamozott, mint egy szlalomspecialista
a síléceit, komolyan vették-e őt; egy utazó
széttaposott cipőben és állandóan hátrafelé
pillantgató szemmel, félve, hátha üldözi
egy rendőr, egy ilyen férfi nyilván szórakoztató,
de barátságos barátnak túlságosan is
fárasztó. Nagyapa idealizálja magát, történeteinek
redukálása során csak az esszencia marad meg, mely
az utóbbi hetvenöt év legnagyobb bohémjévé
teszi. Időnként olyan beképzelten motyog a föld
alól, hogy be kell mennem egy épületbe, csak így
menekülhetek önimádata elől. Casanova kifejezetten
szerzetesi életet folytatott nagyapa szenvedélyes hódításaihoz
képest. Ha nagyapa, bőröndjével kezében,
elhagyott egy helységet, az összes ablakból nők
integettek utána fehér zsebkendőikkel, melyeket oly
lelkesedéssel lobogtattak, hogy a férfiak a műhelyekben,
gyárakban és a járműveken azt hitték,
egy csapat sirály szállta meg otthonukat. Európa bármely
részén járt is nagyapa, minden odúban
neki szóló, parfümözött szerelmeslevelek várták.
Gazdag polgári házak asszonyai nyitott kocsijaikban lobogó
hajjal követték őt, könnyeik kukoricaföldeket
öntöztek és rózsatöveket, melyek télen
virágba szökkentek. Nagymamák magukhoz szorították
unokáikat, és imádkoztak értük, hogy egyszer
ilyen férfit ölelhessenek majd. Kislányok keményített
kötényekkel, vastag copfokba rendezett hajjal felkutatták
nagyapát rejtekhelyén, és tányér méretűre
nyílt, rajongó szemekkel az éléskamrából
lopott zsíros, csípős kolbászokat ajándékoztak
neki. Ha nagyapa a mezőkön járt, hallotta a sekrestyésnőket
harangozni, és a férfiak a környező falvakban
azt rebesgették, amint meghallották a harangozást,
hogy már megint úton van a gyújtogató, és
pajtákat éget fel a behordott szénával, hogy
a jószág télen, amikor a hideg a sorvadásosokat,
öregeket és vérszegényeket elragadja, éhezzen,
és bármily gazdag parasztról legyen is szó,
nem tud majd erősítő húslevest főzni
feleségének, mikor az vajúdik, mert a jószágot
réges-rég le kellett vágnia, mivel egy szál
takarmányt sem bírt előteremteni számukra.
Nagyapa egy dalt dúdolgatott, csak a göndör farkú
vicces kutyuskák zavarták meg újra és újra
nyugalmát, akiket titkos üzenetekkel küldtek ki, amelyekben
a helység elöljáróinak és istállótulajdonosainak
feleségei randevút javasoltak félreeső hegyi
fogadókban, halászkunyhókban és veteményeskertek
fészerében. Nagyapa barna szemeivel nézte, ahogy az
ég minden tájáról tűzoltóautók
száguldottak át a lágyan hullámzó tájon,
és kisfiúk mezítláb, karjukat nagy evezőkként
lóbálva a fecskendős autó után rohantak,
és ő, nagyapa, felfrissítette magát egy forrásnál,
majd mosolyogva és frissen, mintha az élet vizéből
ivott volna, belépett egy patríciusházba, melynek
felirata erényről és istenfélésről
szólt, és teherbe ejtette a háziasszonyt. Ükunokáik
a mai napig égő éjjeli lámpa mellett alszanak
félelmükben, mivel a ház gerendái nem képesek
kiheverni azt az áttombolt délutánt, recsegnek és
nyikorognak, a rettegés megakasztja az emberek lélegzetét.
Ilyen voltam, sziszeg nagyapa büszkén földalatti birodalmából,
és szinte érzem nyelvemen a besűrített történet
ízét, csipetnyi tárkonnyal fűszerezve.
Különböző szemszínünk ellenére meg kell állapítanom, hogy nagyapa és én nagyon is rokonok vagyunk, én is szenvedélyesen szeretek, lelkendezve és parttalanul. Nincs olyan hónap, hogy ne vitetném magam a szerelem szeleinek hátán zizzenő csészealjként Európán keresztül, nagyapa pedig hűséges kutyaként sarkamban túrja a földet.
BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu