1 Daniela Schmeiss
Daniela Schmeiss nem áll másból, csak egy hosszú
arcból, ebben a szomszédai mind egyetértenek. Amikor
az üzletben lehajol az alsó polcokhoz, mert a vevő a
kis filigrán, Kérjük-nem-kézbe-venni!-Forduljon-bizalommal-a
személyzethez!-üvegelefántokat szeretné megcsodálni,
Schmeiss égszínszürke szemei majdhogynem túlérnek
a barna futószőnyegen. Aztán szemébe húzza
a sapkáját, és egy pillanatra biztonságban
érzi magát, mintha érvényes lenne a rég
elmúlt gyermekkor hiedelme: ha én nem látlak téged,
akkor te sem látsz engem. A "te" munkanapokon a vevőkre vonatkozik,
néha pedig mindenkire. Az arc nem csupán a leghosszabb Daniela
testén, hanem a legnehezebb is, ezért állandóan
lefelé húzza az egész nőt a Föld középpontja
felé. Az ilyenkor nyáron kipirult, izzadságtól
fénylő hosszú arcot aprócska, gömbölyű
agy ellensúlyozza, és az az egész, amit általában
fejnek hívnak, a mintegy múzeumi tárolásra
konzervált, összeaszott testállványon nyugszik,
melynek tulajdonosa Schmeiss, Daniela, 38, egyedülálló
anyuka öt és fél éves fiúgyermekkel, és
hajadon, ahogyan ez már régi személyi igazolványában
is állt. Az új személyiben már nem tüntetik
fel a családi állapotot.
Ma július 31. van, Daniela utolsó napja a SKANDINÁV
ÉLETMÓDban; a reggel egyelőre munka nélkül
telik, a forróság viszont máris nagy. De figyelem,
valaki nézelődik az üzletben, valaki látványos
észrevétlenséggel tekergeti a nyakát az árcédulák
után: "Elnézést, kisasszony", mondja, "az a
tigris ott fent... lenne olyan kedves...?" A vevő egy Schmeiss Danielához
hasonlóan alacsony nő, ráadásul fulladozik,
hangosan liheg, száját eltátja az erőlködéstől,
ahogy a szavakat képezi; a legfelső polcon álló
tigris Daniela kisasszony nélkül elérhetetlen. Így
aztán Daniela feláll a sámlira, leveszi a tigrist,
és elmondja, amit eladónőként megtanult elmondani:
"Nagyon szép darabot sikerült kiválasztania, ez a tigris
porcelánból van, Finnországban készült,
kézzel festett; rá van írva, látja, itt, a
cédulán". Daniela odanyújtja a nőnek, vegye
el a tigrist, tessék! Ma minden ingyen van, szolgálják
ki magukat!, szeretné odakiáltani neki, de nem szól
egy szót sem. Az ízléssel rendelkező hölgy
köszöni, egyelőre lemond a szagtalan, szelídített
porcelántigrisről, esetleg máskor még benéz.
Akkor én már nem leszek itt, vethetné közbe Daniela,
így, ilyen egyszerűen, ez az utolsó munkanapom, talán
kialakulna köztük egy beszélgetés; egy kíváncsi
az elbocsátás okáról vagy egy együttérző
a recesszióról, de a schmeiss-i udvariasság vagy csak
a félénkség hallgat, mindenesetre a vevő elbúcsúzik:
"Adieu, kisasszony!"
Daniela azt mondja: "A Dieu, madame", húsz éve ő
is volt au-pairként francia Svájcban, és azt gondolja,
majd találkozunk a temetőben, urna urna mellett, vagy akárhol
is ücsörög ez a dieu.
Daniela már végiggondolta, hamvasztást szeretne
majd.
Az ajtó felett lógó csengő csilingel, egy
hullám forgalom áramlik a fülébe, a forgalomhullámból
az N1 autópályán Genfből St. Gallenbe és
vissza.
Leszáll a dobogóról, amit néha halkan,
majdhogynem ellágyulva ó én mártíromnak
nevez, és közben a Matterhornra gondol, időnként
ábrándozik a megmászásáról, 11
éves kora óta, tehát 27 éve, édesapjával,
mint annak idején a 14 éves fiú a Zermatter-hegyvidék
reklámfilmjében. A filmet évről évre
megnézték a téliszünetben Wallisban, és
apja, a freiamti sportbolttulajdonos, évről évre megígérte
neki a Matterhornt, majd nyáron, jövő nyáron,
akkor majd elmegyünk együtt, ha nagyobb leszel, majd ha nagy
leszel, ha idősebb leszel, ha végre kinövöd ezt
a lusta pubertásgúnyát, akkor, igen, majd akkor...
Az ígéret be nem tartásáért Daniela
apja mindenesetre később önként kifizetett háromezer
frankot kárpótlásul.
2 Némelyek
...majd ha már nem úgy nézel ki, mintha lenyeltél
volna egy karót, egy görbét, mondta Schmeiss apuka,
amikor Daniela lánya még tényleg kisasszony volt,
és csúnya arcot vágott hozzá, mintha Danielának
nem lenne joga ehhez a görbebot-archoz, hiszen még fiatal;
még most is viszonylag fiatal, legalábbis ha figyelembe vesszük
a várható élettartamát: svájci nőként
vakmerő évszázadunk vége felé a statisztika
szerint további 40,23 évre számíthat. Némelyek
egyetértőleg bólogattak az apa panaszát hallva,
a római történelem szomszéd professzorasszonya
például, ő már húsz évvel ezelőtt
magas sarkú cipőt ajánlott Danielának, ez kiegyenesít,
és szükségképpen finomítja a járást.
De a Signora, a professzorasszony sosem annak nevezett takarítónője
is osztotta Schmeiss apuka véleményét. "Az én
szakmámban is szükség van gerincre", állította
a Signora. "Képzelje csak el, amikor a professzor urat egy reggel
az íróasztalán fekve találtam, olyan nyugodtan
és annyira előreborulva." A Signora elmosogatta a whiskey-s
poharat a tablettamaradékokkal a konyhában, rendet tett az
íróasztalon, a halott professzor úr fejét letakarta
a kötényével, és értesítette a
rendőrséget; és mindez pont augusztus elsején
egy kora reggeli órában, amikor este a professzorasszonynak
ünnepi beszédet kell mondania a freiamti faluban.
Habár érthető, hogy némelyek nem szívesen
vannak Daniela testének közelében, talán mert
túlforrósodott fáradtságot áraszt magából,
és annyira kilátástalanul égeti magának
a szénhidrátokat, az tény, hogy ugyanilyen némelyek
régebben ugyanilyen karókkal igazgatták őt
helyre, amilyeneket most zavarónak találnak a testében;
és ezek a némelyek régebben és ma is apa és
anya és tanár és tanárnő és füvet
nyíró szomszédok a családiház- vagy
társasháznegyedben, azzal az istennel együtt, akit már
évtizedek óta imádnak, a törvényesen szabályozott
déli és vasárnapi pihenő istenével;
míg némelyek leghátsóbb agyszögletében
Baltás Öderland gróf rejtekezik észrevétlenül,
és csak bevetésre vár.
Daniela a hölgy után néz: világos folt, lassan
feloldódik a nyári fényben.
De ennek most vége. Daniela újra makacsul maga elé
fog bámulni, vagy legjobb esetben is a padló mentén,
a porszemeket hajhászva lakásában, ahelyett hogy a
vevőket figyelné, akik ugye mind potenciális bolti
tolvajok, ahogy ezt főnöke újra és újra
elmondta. De hát Daniela olyan naiv; Danielánál lopnak
a legtöbbet. Alig áll egyedül a boltban, már áradnak
is befelé a tolvajok, ez tény. És Daniela csak nézi
őket; nem tudja levenni a tekintetét erről az arcátlanságról,
ezekről a kezekről, amelyek dönteni tudnak és
cselekedni. Amikor ezeket a kezeket nézi, ablak nyílik számára
a szabad világra.
Mára mindannyiukat meghívta. Az utolsó munkanapomon
egyedül szeretnék maradni a boltban, mondta a főnöknek,
amikor az utolsó kívánsága iránt érdeklődött,
mintha az utolsó munkanap egy nyaktiló lenne, és ő
kegyesen megadná neki a halálraítéltnek járó
utolsó vacsorát.
Daniela ma abbahagyja a munkát, öt év skandináv
bútor és eredeti üvegcsodák után, amelyek
lassan, egyik a másik után, a munkája világából
otthona világába lopóztak át, szinte észrevétlenül
Daniela mellett. Ahogy az évek teltek, lakásai megnőttek,
egy szobáról háromra, ahogy ez Közép-Európában
szokásos, az élet első felében a lakások,
a bankszámlák és a halálra vezetett autók
száma nő, a másodikban a biztosítások
és a lerakódások a vérpályákon.
A szobákat be kellett rendezni, rendeltetésüket meghatározni,
főleg a harmadikat, Simon szobáját, amelyikből
szinte észrevétlenül vendégszoba lett. Minél
inkább elárvult a szoba, annál jobban telepakolta
Daniela, hiszen százalékai voltak termékeikre, és
a raktárt gyakran kell kiüríteni, ahogy ezt a főnök
alkalmazottjainak mindig tanácsolta.
3 Skandináv életmód
"Csak közösségként tudunk a konkurencia nyomásának
ellenállni, személyével mindenki hozzájárul
a pozitív üzletimázshoz, és ezzel a tiszta nyereséghez",
mondta a legutóbbi karácsonyi vacsorán a főnök
meggyőződéses emberbarátként. Anélkül,
hogy észrevette volna, egy emberbarát karikatúrájává
vált. "Schmeiss kisasszony", mondta három hónappal
ezelőtt, természetesen négyszemközt, "azt hiszem,
nem érzi jól magát nálunk. Érdeklődtem.
Az eladás nem okoz önnek bensőséges örömet..."
Ránézett, Daniela emlékezett erre a nézésre,
de hirtelen nem tudta hova tenni, "Nézze", folytatta, "az eladás
szívügy", és tekintete Daniela szívtájékába
fúródott, belefúródott tévedhetetlenül
a melleibe, amelyek besüllyedve látszódtak a vékony
póló alatt. Ekkor felismerte Daniela a nézést:
ez a raktárnézés; úgy nézte őt
a férfi, ahogy a raktár egy elöregedett bútordarabját
szokta, amit el kell takarítani. "Csapatunk olyan szenvedéllyel
ad el" mondta és hirtelen suttogni kezdett, "egy jó eladó",
súgta, "megérzi, hogy mit akar a vevő", és
olyan tekintettel, mintha kialudt vulkánokat új életre
tudna szítani, Daniela mellbimbóira meredt. Hogy csillog
a szeme, gondolta még Daniela, biztos egy női vevőre
gondol, aztán hallotta csak messziről: "Jobban jár,
ha magától felmond".
Tehát ha Daniela rossz eladó, és tényleg
az, akkor legalább jó vásárló az üzletében.
A tizenkilenc frank ötvenet, ami az óradíja (volt),
ami 1992-ben egy eladónő számára szinte már
sok is, hűségesen befektette fabútorokba (ágy,
étkezőasztal és a közkedvelt sarokpad négy
személyre), salátás tálakba, egyáltalán
edényekbe, mit nem használnak ezek a skandinávok az
evéshez!, gyertyák tömkelegébe, tartókkal
együtt, talán egy örök éjszakára gondolva
a sarkkörön túl, biciklihez való bevásárlókosarakba,
porckorongsérves idősebb hölgyek számára
gyártott bevásárlókocsiba, ez a betegség
állítólag nagyon fájdalmas, kipárnázott
kosarakba tojások szállításához; ezenkívül
tizenharmadik havi fizetését exkluzív karácsonyi
díszre fordította, ideális karácsonyi ajándék
a Schmeiss szülőknek, drága és mégis helytakarékos,
természetes kozmetikumok garmadája, made in Austria, ahonnan
a jelek szerint a természet származik, és az állatkertlátogatók
kedvenceibe újra és újra, szájjal fújt
tigrisek, oroszlánok, elefántok, orrszarvúak, röviden
az egész kihalástól fenyegetett vadon ott tornyosult
Simon gyerekágya előtt, Babilont idézőn növekedve.
És ma, utolsó munkanapján, a bolt kihaltsága
Daniela arcába ásít. Harminckilenc levelezőlapot
küldött szét. Címes noteszét Aebischertől
Ziswilerig kiírta; ezennel mindenkit szeretettel meghív utolsó
munkanapjára, 1992. július 31-én, az üzlet polcai
tele vannak, és a raktárt ki kell üríteni.
4 Aebischer
Tegnap a postaládában egy lap feküdt Aebischertől,
Kínából küldte; szeretett énekelni Aebischernek,
love of my life, énekelte, éjjelente, sietős szerelmi
félórájuk után, a sötétben, amikor
a férfi a szűk heverőn saját álmát
aludta, és ő az alvásban nem tudott osztozni, mert
Simon, a fia, mint majdnem mindig, keresztben feküdt széles
ágyán, és úgy nézett ki szőkeségében,
mint egy égből pottyant angyal. Lehelete penetránsan
megragadt az egész helyiségben, és olyan keserédes
illata volt, ahogy a gyermeki leheletet az anya érzékeli,
aki érzi, hogy sosem szereti annyira gyerekét, mint amikor
az alszik. Aztán Daniela meztelenül lekuporodott a foltos padlószőnyegre
a két alvó között, elnézett teste mellet
és előadta siratóénekét a Queentől:
love of my life - you've hurt me, you've broken my heart and now you leave
me ... tulajdonképpen Aebischer volt a nyomorék, gondolta
aztán, nem ő, ahogy néha saját magának
tűnt, hanem Aebischer: nagy, daliás, feszes bőrű
nyomorék selyemingben, akinek lába és karja a szív
oldalán nem engedelmeskedik, amióta tizenöt évvel
ezelőtt, eddigi életének felén, megpattant
egy feji artéria a hirtelen hőmérsékleteséstől
a fullasztóan forró moziból a januári hidegre
kilépve. "Szívesen jövök hozzád", mondta,
és belső-svájci tájszólásában
becézte, "dui Sui, dui gruisigi", ez bóknak számított,
amit megfűszerezett kövér nevetésével,
és olyan jóízűen csámcsogott beszéd
közben, mintha Danielából táplálkozna,
"de a fiúnak jobb, ha minél ritkábban lát",
pontosított Aebischer, akit Daniela mindig a vezetéknevén
szólított. Egy egész éven át járt
hozzá ez az Aebischer, egyszer egy héten, legtöbbször
hétfőn, "kedvező nap szerelmi találkákra,
valószínűtlen, hogy valami közbejön, ez szinte
garantált"; amikor Simon végre elaludt, egy hahó-itt-vagyokkal
bekúszott Daniela ágyába, és a nő felszabadulva
zuhant inas, merev testével a férfitest nehézkes puhaságába.
Daniela férfiakra gyakorolt vonzereje különösen
erős. Néha neki is úgy tűnik, mintha csak egy
meleg, fekete lyuk lenne, mintha a szemeitől két alagút
közvetlenül az ölébe vezetne. Ha csak ránéz
egy férfira, már érzi is annak testét a bőrén,
és némelyeket szeretne rögtön ott helyben sovány
testéhez szorítani, és állott verejtékükben
lezuhanyozni.
Könnyű volt Aebischert szeretni, annyira természetesen
volt meztelen, felkapcsolta a villanyt a nappaliban, és jobb kezével
egyesével áthúzta fején és lábán
a ruhadarabokat; olyan volt, mint egy tánc, és csodálatosan
sima testének vetkőzőbalettje, a megváltoztathatatlanul
meggörbült kézzel, a menthetetlenül begörcsölt
lábbal nagyon megnyugtatták Daniela szemeit, amelyek annyira
könyörtelenül néztek le saját testére.
Míg Daniela a takaró alá rejtette testét, Aebischer
lekapcsolta a villanyt. "Téged nem kell nézni", mondta gyakran,
"nem vagy egy szemet gyönyörködtető látvány,
de ez a forróság a testedben...", "igen", mondta Daniela
halkan, és szégyellte magát, amiért nem egy
szemet gyönyörködtető látvány, de ez
a szégyen csak jobban felerősítette kétségbeesett
vágyakozását, és határozottan rászólt:
"Na, gyere már!"
5 Ja igen, a gyerek
Aebischer egyik éjjel, miután Daniela feje teljes nehezével
rávetődött a hímtagjára, és úgy
itta belőle a magot, mintha azok kiegyenesíthetnék
csontjait, hajnali két órakor taxival hazament több
mint száz kilométerre fekvő otthonába. Simon
miatt. "Ez az én ágyam", bőgött Simon, amikor
álomittasan kitámolygott a gyerekszobából,
Daniela ágyába feküdt, és ott Aebischer tömegére
bukkant; összerándult, mintha a fejére csaptak volna;
"ez az ÉN anyukám!", kiabált Simon az anyarablóra,
és aztán egyik éles hangú sikolyát hallatta,
amely teste legmélyéből eredt, akkora fájdalommal
tele, hogy be kellett fognia saját fülét is védekezésül.
"Na, akkor ennyi volt", mondta Aebischer, és hívott egy taxit.
Mióta a taxi elment, Daniela nem hallott semmit Aebischer felől.
Egyszer még felhívta, aztán alig egy héttel
később: A hívott számon előfizető
nem kapcsolható. És tegnap a képeslap Hongkongból
a Goddess of Mercy-vel, színtiszta aranyból: Köszönöm
gyöngédségedet, bocsásd meg néma elutazásomat,
kívánok neked is bátorságot annak megtételéhez,
amire szükséged van, Buddhák tömege repkedjen körülötted,
sok szerencsét, Aebischer. "Ki küldte a lapot?", kérdezte
Simon. "Megkaphatom a bélyeget?" Daniela figyelmesen a gyerekre
irányította tekintetét, és válaszolt,
hangja kissé érdes volt, de ezt egy gyerek úgysem
veszi észre: "Aebischertől, most nagyon messze van, biztos
emlékszel rá. Kicsit fogyatékos volt..." "Nem", mondta
Simon, és pupillái ponttá zsugorodtak, "arra már
egyáltalán nem emlékszem. És mit jelent az,
hogy fogyatékos?" A képeslapot Daniela gőz fölé
tartotta, és a bélyeget Simon ágya fölé
ragasztotta, a lapot kidobta a szemétbe, a Könyörület
Istennője, ugyan kinek van rá szüksége?
És míg a boltban áll, ma, július 31-én,
arra kell gondolnia, hogy Aebischer feleslegesen menekült el Simon
elől, annak birtokigénye elől, mert most, pár
hónappal a visszahódítás után, Simon
egyedül hagyta Danielát a három szobás társasházi
lakásban, anyaszeretetét ledobta magáról, mint
egy lyukas kesztyűt, és július eleje óta hivatalosan
is nagyszüleinél lakik, Freiamtban.
Időnként eljön látogatóba, mint ahogy
például tegnap is.
6 Tedd a kezed a szívedre
Néhány hónappal ezelőtt, a nagyszülők
házában:
A gyerek, ahogy a gyerekek szokták, a háta mögé
rejti a kezét, ahová eldugott valamit, és kérdezi:
"Mama, melyik kezemet kéred?" Daniela, aki valami fontos dologra
gondol, mint például, mindegy, valamire, felel:
"A balt."
"Mi?"
"A balt!"
"Az melyik?"
"Hát még mindig nem tudod, pedig már százszor
elmagyaráztam, és már öt és fél
éves vagy! Tedd a kezed a mellkasodra, így," (mutatja neki)
"akkor érzed, hol ver a szíved, és ott van a bal.
(A gyerek nem mozdul.) Na, csináld már!"
"És ha nem találom a szívet?"
"Istenem, hát nem lehet ilyen nehéz, érezned kell
a tapintó érzékeddel, tudod, tanultuk a testkönyvben,
emlékszel?"
"De akkor fordulj el, hogy letehessem az ajándékodat!"
(Daniela elfordul)
"Tényleg nem érzek semmit! És ha nem érzem,
akkor nincs szívem, és akkor halott vagyok, mert a szív
a legfontosabb az élethez." (olyan, mintha betanulta volna)
"És az agy", kiabál Daniela, előrántja
Simon kezét a háta mögül, és erősen
rányomja a mellkasára, "na!"
Halk roppanás hallatszik, Simon kinyitja ökölbe szorított
kezét, csigaház darabok hullanak belőle, aprócska
szilánkok a nyolcszögű piros lapokból álló
konyhapadlóra.
"Most elrontottad a házat", bőg Simon, nem kis elégtétellel.
"Sajnálom. Gyere, a maradékot kidobjuk a komposztra."
"Mi?"-
"A komposztra, azt mondtam, nem a szemétbe, gondolj a környezetvédelemre,
és vidd ki a vödröt is."
"Igen. Mama... Mama! El kell mennünk az orvoshoz, mert nem jól
hallok."
"Hülyeség! Nem akarsz hallani, erről van szó.
Akkor nem akarsz hallani, ha valami rosszat csináltál, erről
van szó."
Daniela anyja fejét rázva nézte végig a
jelenetet, és most lányához fordul, míg Simon
kimegy a komposztrakáshoz: "Olyan goromba vagy a gyerekkel."
- "Ugyan már!", kiabál Daniela, "nem verem meg; csak nem
kéne ennyit ügyetlenkednie."
7 Love of my life
Ziswiler is írt; pontosabban nem ő; egy ápolónő
írt a nevében: sajnos számára már nincs
értelme ennek, a holmiknak a boltból, kórházban
van, újra, reméli, hogy ez még nem az utolsó
alkalom, az USÁ-ban valami új gyógyszert fejlesztettek
ki már megint, és ő benne van a kísérleti
csoportban, látogass meg, ha van kedved, hozd el Simont is, nem,
inkább mégse, elviselhetetlen vagyok. Ráadásul
úgy lefogytam, hogy még nálad is soványabb
vagyok. Ziswiler csak a keresztnevét írta saját maga;
René, újjászületett, így hívták,
és így nézett ki a neve is a papíron, még
egyszer feltámadt a halotti ágyból, annyira bizonytalan,
mint egy ötéves gyerek firkája, mint Simon betűi,
amelyek nem bírnak semmilyen egyeneshez sem igazodni ezen a szédítően
forgó földgömbön.
Vajon benne is ott rejtőzik a halál, amely Renében
elhatalmasodott?
Aebischer és Ziswiler között harmincöt további
név.
Életének harmincnyolc évében Danielának
harminchét szeretője volt; és a szeretőiről
könyvet vezetett: gondosan végigszeretkezett több ábécét,
úgy, hogy kartont vezetett a nevekről, a testalkatokról,
e szerelmek fajtáiról, tartalmukról és a dalokról,
amelyeket minden szerelemhez énekelt;
Aebischer, nyomorék, hajlékony, hetente, love of my life,
hangzottak például Aebischer nevénél a bejegyzések.
Tulajdonképpen mindig ugyanazt a dalt énekelte a szeretőinek,
love of my life, don'leave me, you've taken my love, you now desert me...
Találn részegen vetették magukat egymásra,
októberben egy idegen városban, már hűvös
volt, felhők a Goltz utca felett, felhők, hatalmas állatok
vonultak végig az égen, egy karaván keletről
nyugatra, véletlenül a német újraegyesítés
napján, így könnyebben megjegyezhető a dátum,
1990. október 3. Berlinben, ahol senki sem ismerte, Simon a nagyszülőknél
volt, valószínűleg a tévé előtt
ült. "Miért iszol?", kérdezte Daniela valakitől,
aki éjfélkor mellette ült a bárban, egyik whiskey-t
a másik után döntötte magába, és
úgy nézett ki, mintha a 33-as számú szeretne
lenni, míg Daniela egyik martinit itta a másik után;
"azért iszom, mert nem fogsz nálam aludni ma éjjel",
felelte ez a valaki, mire Daniela megcsókolta, és ő
és a férfi, Michael, majomszőrös, részeg,
huszonnégy másodperc, because the night belongs to lovers,
együtt elmerültek a rövid, heves elfelejtésébe
annak a ténynek, hogy az életben más is van, mint
a lehetőleg idegen testre irányuló vágy.
8 Az autó gyógyereje
Ma reggel negyed hétkor kelt Daniela, mint munkanapokon, keddtől
szombatig mindig. Felébresztette Simont, aki kivételesen
és egyelőre utoljára nála aludt, óvatosan
félresimított homlokáról egy izzadt, búzaszőke
hajtincset, és lemondott a fogmosásáról; reggelire
meleg kakaót készített: hosszú napod lesz,
mondta Simonnak, aki álomittasan oda se figyelt, tehát igyál;
hétkor bepakolta a puha gyermektestet Citroen 2 CV-jébe,
és autók százait követve Freiamtba utazott a
nagyszülőkhöz; a másik irányból,
a kantonszékhely felé még többen mentek, télen
fényes körmenet, villanófény-felvonulása
a férfiembereknek és nőembereknek, egyeduralkodóként
hangszigetelt bádogdobozukban; Ziswilernél strong man, beéski,
félévente, who wants to live forever (Freddy Mercury centimér
vastagon sminkelt halotti maszkjával a szeme előtt), Ziswiler
számára például az autóidőszak
volt a nap legszebb időszaka, az otthon világa és
a munka világa között, az ő esetében az
iskola világa, diákszempárok világa, amelyek
mind gyűrűsujját bámulják, amelyre úgy
egy éve jegygyűrűt montírozott a kereskedelmi
szakiskola rektorával való megbeszélést követően,
a tanári szobában hallotta, hogyan beszélnek róla,
különös, hogy egy ilyen jóképű férfi,
és harmincöt évesen még mindig nincs barátnője,
legalábbis még sosem látták eggyel sem; nem
mintha ez őt, a rektort különösebben, de némelyeket
mégiscsak zavar; "az autóban", mondta Ziswiler, "ott aztán
átkozottul káromkodhatsz, és feltekerheted hozzá
a zenét, ami otthon zavarja a szomszédaidat, vagy meditálhatsz,
ezt legjobban az autóban lehet", de az ő állapotában
nem is lehetett a munka világára és autóvezetésre
gondolni, pedig most lett volna igazán szüksége rá,
erre a szűkös autó-térre, erre a magántérre
nővérkék és röntgenképek között,
gyógyszerek, orvosi vállrándítások és
eredménytelen székletvizsgálatok között.
Daniela viszont gyűlölte a kocsiját; Simon mindig rosszul
lett ettől a billegéstől. Félórás
volt az út Freiamtba, és Daniela sose tudta, mi ment ilyenkor
végbe Simonban, mit érzett, mit gondolt magában hátul
az autóban, annyira nyugodtan ült a gyerekülésbe
bekötve, annyira rendes gyerek, dicsérték némely
szomszédok, és benne újra nőtt a félelem
saját gyermekétől, aki gátlástalan szemekkel
figyelte anyját. Néha azt kívánta, bárcsak
látszanának a gyereken nevelő szeretetének,
a titkos ütéseknek és szócsatáknak a nyomai,
ha mindenki számára messziről láthatóan
anyajegyekként és sebekként vonulnának végig
a gyermek bőrén. Simon bőre azonban puha volt, mint
a vaj, és a kiütések, amik néha megjelentek rajta,
az orvos vigasztaló diagnózisa szerint csak tönkretett
környezetünk hatásaként alakultak ki.
"Simon útközben kihajolt az ablakon, és kihányta
a kakaóját", üdvözölte anyját Daniela
reggel, "sajnos már mennem is kell"; "de gyermekem, ez az autózás
miatt van", köszönt vissza anyja, olyan hanglejtéssel,
mintha ez az ő, Daniela hibája lenne, mintha a gyerek nála
pszichikailag mindig rosszul lenne. "És", üvöltötte
Simon, "a macim nem brummog, amikor előredöntöm!", mire
Daniela anyja, aki áldott jó lélek, erős testalkattal
és bőrszínű gyógyharisnyával,
erős karjaival átkarolta a gyereket, és bevitte a
hűvös házba.
Nyolckor Daniela már a boltban állt.
9 Az ember egész életen át mehet, anélkül
hogy megtalálná magát, ha elveszetten jött a
világra
Ma teljesen egyedül van Daniela a boltban, valószínűleg
mindenki nyaral, és a hőség is elviselhetetlen. A
városban megrohanják a boltokat, az áruházak
előtt külön állványokon tüzijátékokat
és zászlókat, kantoni és svájci zászlókat,
lampionokat és girlandokat árulnak különböző
színekben és árfekvésekben; az igazi svájci
időben hazajön nyaralásából a nemzeti
ünnepre, vagy augusztus elsején még otthon van és
csak utána utazik el. Csak itt, gondolja Daniela, a SKANDINÁV
ÉLETMÓDBAN, AHOL MINDIG VAN ELÉG PARKOLÓHELY,
ami a közeli autópályáról jól láthatóan
hatalmas betűkkel ki van írva egy bádogtáblára
a bejárat mellett, itt és ma, amikor pedig minden ingyen
lenne, nem akar senki sem betévedni.
Két évvel ezelőtt Daniela és Simon beköltöztek
egy társasházi lakásba a kantonfőváros
határán, egy háromemeletes házakból
álló, ötvenes évekbeli lakótelepre, egy
koszossárga vakolatú házsor után egy sor kis
zöld folt következett a ruhaszárító-állványok
vagy legfeljebb még a gyerekek számára, eztán
jött a következő koszossárga sor, amelyiket újabb
zöld követett. Némi nehézségek árán
Daniela megszerezte a szükséges ötezer frankot kölcsönökből;
háromezer jött apja sportboltjából, most már
öreg a Matterhornhoz, vallotta be, sajnos, ígéretét,
hogy lányával megmássza a Matterhornt, nem tudja már
beváltani. De biztos talál hozzá egy fiatalabbat,
ebben, úgy tűnik, nem szenved hiányt. És a háromezer
frank az övé lehet, ajándék; sajnos pénzest
még nem talált magának. Semmi baja a makacs fejével,
de az ilyeneknek is meg kell hajolniuk a valóság előtt,
ha valaki gyereket csinál neked, akkor az a valóság,
ami kerül is valamibe. Nem engedheted egyszerűen szabadjára
a kutyát. Daniela írt neki egy levelet: Kedves apám,
szívből köszönöm a pénzt. Huszonöt
éven át arról álmodoztam, hogy egyszer nemcsak
pénzt, hanem egy kis időt is áldozol rám, ez
az álom még elkísér egy darabig az életemben.
Egyébként a makacs fejemet tőled örököltem.
Üdvözlettel szerető lányod, Daniela.
Daniela szomszédságában a városszélen
két uralkodó tempó volt: a serénykedők
nyilvánosan prezentált prestissimója; és a
többiek otthonukban titkolt gravéja. A kettő között
a telep gyerekei, a nyolcéves Jakob például csillogó,
a két évvel fiatalabb Claudio rozsdásodó biciklin,
amit Jakobtól örökölt; a gyerekek büszkék
voltak mutatványaikra, kurjongattak, nevettek és véletlenszerű
ritmusban véresre sebezték térdüket vagy szájukat
a melegben megolvadt aszfalton. És a szemben lévő
bevásárlóközpontban, amely a hetvenes években
épült, a gyerekek a hosszú szerda délutánokon
tisztára pucolták a padlót elejtett pénzérmék
és eldobott berlini fánkok után kutatva.
10 Agyonütni
Egy parfüm, amit Aebischertől kapott, felbontatlanul áll
a fürdőszobai polcon: en avril un soir.
Tíz nap múlva kezdődik az óvoda utolsó
éve az iskola előtt, és Simon végleg a nagyszüleihez
költözött; soha többé nem akarok veled élni,
mondta szó szerint Danielának.
Ez az ÉN anyukám, ordított annak idején
Aebischerre, mintha most és mindörökké birtokolni
akarná.
"Hagyd itt Simont éjszakára"; így kezdődött.
Daniela anyja tudja, Isten nem küld betörőt az ablakán
át, ha egy ilyen kis védőangyalka fekszik mellette
az ágyban, ha Simon mellette alszik a franciaágyban. Először
még örült Daniela, hogy lesz egy szabad estéje
vagy hétvégéje; később már nem
örült, de tehetetlen volt anyja hatalomátvételével
szemben. Július eleje óta apja egy régi vaságyon
alszik a konyhában, álmatlan vénemberré öregedett,
és a hőkiegyenlítős hálózsákban
forgolódik a sportboltból, amit most fia vezet, és
Simon régi helyét Daniela mellett a széles ágyban
most egy leértékelt egész alakos tükör foglalja
el a bútorraktárból. Nemcsak Simon hiányzik
neki az ágyából, hanem hétfőnként
Aebischer is; csak a mondását a szemet gyönyörködtető
látványról, márminthogy ő nem az, azt
idézi a tükör minden este némán a szemei
elé; az éjszaka közepén is, ha olyan kedve támad,
felkapcsolja a villanyt, és megnézi sápadt, eres bőrét,
mintha Aebischer szemével. Harmincnyolc, gondolja aztán,
egy élet fele. A nagyszülőknél van kábeltévé,
és Simon boldog náluk.
Daniela előtt, a kassza mellett, egy hatalmas üvegtál
áll cukorkákkal, a SKANDINÁV ÉLETMÓD
ajándéka a vevők gyermekei számára.
Daniela kivesz egyet, mintha kényszer hatására, emlékeztetve
magát, hogy az ananászízűek zöld csomagolásúak,
hihetetlen, hogy bele bírnak ragadni a fogakba, és szinte
undorítóan édesek; Simonnak is ilyen volt a szájában
azon a meleg áprilisi estén..., az öntörvényű
emlékezet gyakran pácban hagyja, de erről az áprilisi
estéről éles felvételt rögzített,
mint egy rémálom, amely lassítva állandóan
szemei előtt fut: ... hólyagocskákat lát, herpes
labialis, Simon jobboldali szájszögletétől végig
fel az arcán, pirossárgán elgennyesedve és
ragadósan, hát sosem lesz már normális arca
a gyerekemnek, gondolja, nem, valószínűleg sosem; Simon
Daniela ölében ül, és egy cukrot szopogat, a savanyú
ananásznyál elégedett szájából
Daniela farmerjára csöpög, nem bánja, a nyitott
ablakon beárad a rádió, everyone has a heaven inside,
énekli Kate Bush, Daniela vele énekli, és szinte még
el is hiszi a mennyet, mely sápadt kéken feszül felette
és Simon és a bevásárlóközpont
felett. A ritmusra halkan ringatja a gyermeket, behunyja szemét,
így legalább nem látja ezeket az undorító,
levedző hólyagokat, Simon viszont anyja arcába néz,
a hosszú keskeny orra, a lefittyedő szájra, és
a gyermek látja, ilyen képe van az anyjának róla,
látja a képet az undorító, levedző hólyagokkal,
és több percnyi nyugodt esti csend után megszólal:
"Üss agyon. Pontosan tudom, hogy a legszívesebben egy baltával
vágnál ketté. Két darabba akarsz hasítani,
hogy a vérem elfolyjon és végleg meghaljak."
Daniela az ananászos cukorkát egészséges
fogaival halálra harapdálja, maszatos, mint egy gyerek, hagyja,
hogy a ragadós lé a bolt barna padlójára csöpögjön,
és cipőjével mélyen beledörzsöli
a szőnyegbe.
Aztán órájára néz, mindjárt
vége a munkaidőnek; valószínűleg moziba
megy, két vagy három másik nővel az egyletből;
öt éve vesz részt Daniela az egyedülállók-egylete-vasárnapokon,
az uzsonnákon a közösségi központban, különböző
piknikeken és grillezéseken a zöldben, páros
étkezéseken a turistavendéglőkben, ahol az
elvált feleségek nyomorúságukban kétszemélyes
ebédet vesznek, mivel az olcsóbb, és a kétszemélyes
ebéddel egyúttal a volt férjeket is elfogyasztják
kollektívában (ebben a kisvárosi egyletben Daniela
az egyetlen leányanyuka), és Daniela röviddel zárás
előtt visszaemlékszik, hogy két évvel ezelőtt
büszkén mesélte, mennyire örül a nagyobb lakásnak,
főleg Simon miatt, akinek így saját szobája
lesz -
Mindenkit agyon kellene ütni, gondolja: a némelyeket, az
Aebischereket, a nagymamákat, az apákat, a főnököket,
az egyedülálló anyákat;
engem is.
BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu