A háború után
A háború pár hónapig tart csak - mondta
Anna apja, ennek most már több mint pár hónapja.
A háború után, ha nagy leszek, elmegyek Párizsba.
A nagybátyja, amikor Anna egészen kicsi volt még, a lábára ültette, és ahányszor csak akarta, óriásléptekkel átment vele a szobán. A szobája most az övé. És amikor tanulás helyett órák hosszat bámul ki az ablakon, és nem érzékeli, mi történik körülötte, ha nagymamára néz, de nem igazán hallja, amit az mond, nagymama azt mondja: "akárcsak a Gregor", és megsimogatja a haját.
Csak a bácsinak Párizsban most biztos nincsen kertje.
Lehet egyáltalán kert nélkül élni?
Kertészkedés helyett képeket fest. A szobában
egy hatalmas állvány tele van képekkel. Az egyik falon
fehér és rózsaszínű virágok lógnak.
- Mi ez? - kérdi a vendég. - Mik ezek a foltok?
- kérdik a nagyok, holott egy gyerek is látja, hogy pünkösdi
rózsák. Biztos sokáig festette őket, egy pár
szirom az asztalra hullott.
- Ha nagy leszek, festő leszek. Festővé nem válik
az ember, hanem egyszerűen az.
Anna születésétől fogva együtt élt
ezekkel a képekkel. Meg növényekkel. Emberekkel, virágokkal,
képekkel. És a képektől gazdagabb lett: mindent
megkettőztek. Igen, vannak képek a mamájáról,
a nagyszülőkről, nagynénikről és
nagybácsikról, képek virágokról és
képek a tányérjainkról, és citromokról
egy tálban és házakról és utcákról
és hegyekről, amelyeken legalább egyszer voltam, és
házakról és utcákról és hegyekről
és emberekről, akiket csak ezekről a képekről
ismerek. Tudom, mi az, festeni. És ha nem sikerül pontosan
elmondanom mi az, együtt kell egy évig élni nagymamával,
a róla készült képpel. Talán az is elég,
ha Gregor bácsi pünkösdi rózsás képe
mellett megnéz az ember egy pünkösdirózsacsokrot,
ahogy a bimbók lassan kinyílnak, addig nézni, amíg
el nem virágzik.
Persze a tanítónője nem csinál ilyesmit.
Egy fehér lapot kell négy egyenlő részre osztani,
fele olyan széles kerettel, mint a vonalzó.
- Most vegyetek pirosat az ecsetre, keverjétek ki vízzel
a festéktartó fedelében, és fessétek
ki a baloldali felső mezőt szépen, egyenletesen pirosra.
Most vegyétek a kéket, és fessétek ki a jobboldali
mezőt rendesen, foltmentesen kékre. Most a sárgát
a bal alsó mezőhöz, a sárga nagyon könnyű,
a zöldet pedig jobbra alul.
- Hatost adott az első rajzfeladatomra, a legrosszabb jegyet.
És azt hiszi, így tanul az ember festeni! Fejből festek
neki egy pipacsot, sőt, harangvirágot vagy csillagfürtöt
is. Csak ő nyilván nem tudja a harangvirágot megkülönböztetni
a csillagfürttől.
Röviddel azelőtt, hogy kinőtt volna a gyerekkorból, Anna megesküdött magának, hogy sosem felejti el, ahogyan most érez és gondolkodik, nem mint a felnőttek, akik rendszerint elfelejtik, nem, ő hű akart maradni ehhez a gyerekhez.
Ne esküdözz, ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani. Vagy mégis? Ha megtudod egyszer, mi történt odakinn, a kertfalon meg a sövényen túl, és Isten tudja, hány helyen egyszerre folyik még mindig? Tényleg emlékszik még rá, hogy milyen volt, mielőtt mindazt, amit csak sejtett, megtudta volna a maga egész kegyetlen teljességében?
Harminc év, kilenc hónap és nyolc nap
Mindent pontosan láttam magam előtt, nemcsak az álmatlan
éjszakákon: a kovácsoltvas asztalt a kertben, a nagymamát
és Berta nénit, teljesen elevenen, Bielohradsky kisasszonyt,
és az öreg, a sokévi kerti munkától meggörnyedt
Frau Dietrichet, Mademoiselle Nicolet-t, egy kötéltáncost
az ablaka előtt, Gregor bácsit és a nagypapát
virágzó bokrai közt.
Aztán odautaztam, az első útnak is van már
egy pár éve, és most a régi emlékeim
csapnak össze az újakkal.
És ezek az emlékek a legkevésbé sem egyeznek
meg a második utazáséval.
Harminc évvel, kilenc hónappal és nyolc nappal azután, hogy elhagytam az országot, beírtam a személyi adataimat szülővárosom egyetlen szállodájának a nyilvántartásába.
Egy álló napig hiába próbáltam bejutni
nagyapám kertjébe, vagy hogy legalább benézhessek.
De minden ajtó és a nagy kapu is zárva volt, a falhoz
csak egy helyen tudtam közel férkőzni, túl magas
volt, fölülre pedig üvegcserepeket szórtak. A régi
nagy ház a kapu mellett és Herr Hauk lóistállója
leégett. A város, az utcák és terek egyébként
nem sokat változtak, csak minden, amire ráismertem, mintha
száz évet öregedett volna.
Nem ismertem egyetlen embert sem, a lakosokat régen lecserélték.
A kastély a város fölött most múzeum.
- Képek? Olajfestmények? Azokat mind elégettem
- nevetett büszkén a múzeumigazgató. - A háború
után, akkor még házmester voltam itt, egész
hegyre való könyvet és képet égettem el.
Itt, ebben a kályhában.
Csak porosz hadvezérek olcsó olajnyomatait respektálta,
azok túlélték.
A kastélyablakból láthattam, hogy mindabból,
amit magamban őriztem, itt csak egy óriási terület
maradt meg, néhány lepusztult fa, körülöttük
teherautók és ládák között, fű.
A szarvasagancsnyél
nagyapa késén jól belesimul a kézbe, a
pengék élesek, az, amelyet, akárcsak ő, ceruzahegyezésre
használok, a sok köszörüléstől egészen
rövid és keskeny.
Ma jött egy levél egy cseh művészettörténésztől.
Egy monográfiához szeretne fotókat az utolsó
évek képeiről és nagybátyám életrajzi
adatait, akit a nemecko-ceska vytvarna avantgarda körébe sorol:
- Minden energiámat a művének szeretném
szentelni.
Hány évvel K. G. halála után?
- Mais non, ni tcheque, ni allemand - hangsúlyozza párizsi
nénikém. - Il était francais.
A körmöm, mint a nagyapámé, hosszában
barázdált. A gyűrűs és a mutatóujjak
alatt megint ezek a vastag bőrkeményedések.
Az írisz a ház mellett, ami Dél-Franciaországból
került ide, most már túl sűrű, és
évről évre több lesz, és mégis
tele van virággal.
Hová ültethetném, ha elvirágzott? És
a rózsabokrok is a fejemre nőttek.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu