"A köszönés határtalan dolog."
(Hofmannsthal: Utak és találkozások)
Ha tényleg tudni akarják, hogy nézek ki, képzeljék
el a német színészt, Adorfot. Én is majdnem
olyan terebélyes vagyok, csak valamivel magasabb, és én
is szeretem a fehér öltönyöket, a kalapokat és
a szivart. Hajam és szakállam fehér, mert már
majdnem hetven vagyok, a második világháborút
követő jó időkben Zürichben, Bécsben
és Párizsban tanultam, amikor még ért valamit
a svájci frank, és minden félkegyelműnek doktori
címet kellett szereznie, mert nem volt még köztes záróvizsga,
és harminc felé az embernek már - még ha "A
divat szociológiája René Könignél" volt
is a témája dolgozatának - nem ártott befejezni
az egyetemet. Utána beszálltam az üzleti életbe,
anélkül, hogy valaha is értettem volna belőle
valamit. Egy insider-üzlet után, ami akkor még megengedett
volt, sőt, csodált, vissza tudtam vonulni az üzleti
élettől, ami mérhetetlenül elkeserítette
sok kollégámat. Pedig én vagyok a legnagyvonalúbb
vendéglátója férfiaknak és nőknek,
fiúknak és lányoknak, de épp nemrég
olvastam Helmut Schöcknél, hogy az irigy ugyan mohón
nyeli a bort, a kaviárt és a lazacot, de további megaláztatásként
haza is viszi azokat magával.
Aztán kitört a botrány, amikor felmerült a nevem
egy pénzmosási ügy kapcsán. Miért használunk
iyen csúnya szót egy ilyen szép dologra? Senkit se
kényszerítenek, hogy ölje meg magát kábítószerrel,
még csak fokozatosan sem, és valahova folynia kell az ebből
származó pénznek, újabban már nem Svájcba,
de évekig nem aggódott emiatt egy bankár sem, és
mindenekelőtt: még legális is volt. Bár ebben
az ügyben bizonyítottan teljesen ártatlan voltam, azóta
bizonyos kollégák nem köszönnek nekem az utcán,
félrenéznek, ha találkozunk, nem akarnak megismerni,
ha koncerten vagy az operában látnak vagy éppenséggel
egymás mellett ülünk. Ezen én csak szórakozom,
és a magam részéről soha többé
nem köszönök bankvilágunk ezen öntelt és
képmutató parazitáinak, még kevésbé
akkor, ha valaki csinos partnernőmet akarja csak megismerni, mert
a nemköszönőket előnyben részesítem
a majdnem-köszönőkkel szemben.
A nemköszönők közül néhányan
még az egyetemi időkből származnak. Ismertem
egy jelentős germanista fiát, ő maga is egy elsőrangúan
képzett ember, Robert Musil-szakértő, emellett hegedült,
akárcsak én, sokszor mentünk együtt szimfonikus
zenekarunk próbáira, erre egyik nap megyek be az egyetemre,
ő ott áll, az arcomba néz, és nem viszonozza
elfogulatlan, barátságos köszönésemet. Régebben
ezt, azt hiszem, "fixírozásnak" hívták. Nos,
erre életében utoljára adódott lehetősége.
Nem ismerem őt, akkor sem, ha együtt állunk az opera
pénztáránál. Briliáns ember, ma is ezt
mondom, minden cikkét elolvasom, időközben főszerkesztővé
lépett elő, és amikor "Hogyan legyünk gazdagok,
anélkül hogy dolgoznánk?" című könyvem
megjelent, lapjában lelkes dicsérettel halmozták el.
Továbbra sem köszönök neki. Ha egyszer valaki társaságban
gyanútlanul bemutatna neki, csak könnyedén meghajtanám
magam, és csak annyit mondanék: "ismerjük egymást",
mert ennyi év után már azt se lehetne eldönteni,
hogy tegeződünk vagy magázódunk-e.
Nem tudom elfogadni, hogy valaki egyszer régi barátként üdvözöl, máskor pedig egy előrehajló fejmozdulattal, melynek mértéke a három millimétert sem éri el. Legközelebb - és azt hiszem, ezt mesteri szinten művelem - egész egyszerűen nem veszem őt észre, még ha közvetlenül előttem áll is a ruhatárban, vagy éppen szemben jön velem az utcán. Ezt az elvemet egyetlenegyszer tettem félre, perem idején egy nagy bank főigazgatójával szemben. Épp jókedvűen léptem ki egy bőséges ebédet követően a "Kronenhallé"-ból, az esőáztatta utcán egy lélek sem járt, fentről jött felém, és mivel csak későn vett észre, nem tudott már átmenni az út túloldalára, tekintetét lakkcipője hegyére szegezte, vártam, míg egyvonalba nem értünk, és jól hallhatóan megszólaltam: "Hans, most jól a fejetekre fogok koppintani!" Szó nélkül ment tovább, de később emlékeznie kellett rá, amikor minden vonalon megnyertem bankja ellen a pert, és nagy kártérítést kellett fizetniük. Ha köszönő viszonyban lettünk volna, akkor figyelmeztettem volna: "Miért csináltok ilyen butaságot? Tudhatnátok, hogy kilátástalan az egész pereskedés..." Ki tudja, talán utána még betértünk volna a "Kronenhallé"-ba, hogy egy étlap hátlapján kiegyezzünk, és az egész ügyet lezárjuk.
Sajnos nemköszönő nők is vannak, ismeretségi körömben ugyan ritkán, sajnos elsősorban volt barátnők, akikkel egy időben jól megértettük egymást. Egyikük Gerlinde, akinek vendégszeretetét itt, a Zürichi-tónál, és ott, a Földközi-tengernél is élveztem. Magas, szőke nő volt, egyáltalán nem az esetem, de nagyon kellemes órákat töltöttünk együtt, míg meg nem ismerte a fiókvezetőt, aki figyelmeztette, hogy nem találkozhat egyszerre velem és vele is, egy velem ellenséges viszonyban lévő nagy bank képviselőjével. Nem mellettem döntött, nem reagált többet leveleimre és ajándékaimra, de hallottam, hogy még ma is, tíz évvel később, utánam érdeklődik. Ha koncerten találkozunk, én mindig társasággal vagyok, ő mindig egyedül, és csak akkor üdvözöljük egymást, ha muszáj, főleg mivel elkezdett rólam rosszindulatú pletykákat terjeszteni, többek között azt, hogy van rólam egy aktfotója. Nemrég ebben az esetben is sikerült elégtételt szereznem. Gerlinde pénzt kölcsönzött egy üzletembernek, aki udvarolt neki, az illető meghalt, és én lettem volna az egyetlen tanú a kölcsönre, hisz nálam volt a szerződés. A szép szőke hajára kenhette azt a summát.
Persze nem csak az uralkodó osztály tagjai válhatnak nemköszönőkké. Egyszerű emberek is, például házfelügyelők is elkaphatják ezt a betegséget. Svájcban erre azt mondják, "fejet csinál" vagy "követ csinál", azaz a fej kővé válik, mely természetéből adódóan nem tud biccenteni, még kevésbé beszélni. A legjelentéktelenebb okból is megtörténhet ez, gyakran csupán egy besúgó hibájából. Ha aztán egy ily módon feldühített embertől nyíltan megkérdezem, hogy tulajdonképpen mi is a baja velem, kiderül, hogy még beszélni is alig tud, általában azonban valamivel barátságosabb lesz. Egy másik módszerem az, hogy teljesen ignorálom csökönyösségét, és előzékenyebben bánok vele, mint valaha, még szívességet is kérek tőle, például megkérdezem, hogy bevinne-e a kocsiján a városba. Ettől annyira ledöbben, hogy már nyitja is a kocsi ajtaját, csak arra kell ügyelnem, nehogy kényes témát érintsek, ezért aztán mindig a szerbeket szidom. Ez a szerbes trükk mindig működik, kivéve, ha a szomszéd is szerb, és én erről nem tudtam. Akkor rögtön átállok a másik oldalra, és a horvátokat szidom. Így segít minket a világ folyása egy beszélgetéshez.
A nemköszönőknél komolyabb gondot jelentenek azok a polgártársak, akik ugyan köszönnek, ahogy ezt az illem megköveteli, de a beszélgetést minden áron el akarják kerülni, a buszban rögtön előrerohannak, leülnek, és elrejtőznek egy újság mögött. Ezeket sosem hagyom futni. Remek szórakozás mégiscsak nyakon csípni őket, attól sem riadok vissza, hogy színlelt újságolvasásukat durván félbeszakítsam. Mindenkinek válaszolnia kell olyankor. Miután üdvözölt, már nem mondhatja, hogy nem ismer. Ha visszakérdez, hogy én hogy vagyok, akkor közölhetem vele, hogy az ilyen szép nyári napokat mindig különösen élvezem, amikor jókat lehet sétálni a tó körül. Tudom, hogy munkába megy, és az irodájából, a neonfényben, a tavat még véletlenül sem látni. Emlékeztetem arra - ugyan csak közvetve -, hogy én a magam részéről negyven éves korom óta nem dolgozom, csak azzal foglalkozom, ami érdekel, és ez sosem anyagi jellegű. Sosem állítottam, hogy értenék a pénzügyekhez. A pénzvilágban is úgy van, hogy az, aki keres, gyakran kevesebbet ért belőle, mint aki veszít, vagy ami talán még rosszabb, aki egész életben alkalmazottként csak fizetést kap érte. Nietzsche ítéletéhez, miszerint az ilyen emberek rabszolgák, ha igazgatók vagy professzorok is, nincs mit hozzátenni. Igaz, hogy puritán, művészetkedvelő anyám befolyása alatt a pénzt mindig megvetettem, mégis meglepő, hogy a pénz eddig még nem állt bosszút rajtam e megvetés miatt. Az is igaz, hogy mielőtt azt a nagy üzletet megcsináltam volna, néha igencsak rosszul álltam anyagilag, és a pénzt még ebben az időben is mindig megvetettem, talán még jobban, mint ma. Sose tudtam megérteni, hogy annyi intelligens, kulturált ember azzal tölti az életét, hogy szükségleteit messze túllépő mennyiségben pénzt harácsoljon, amikor pedig épp emiatt idejük sincs, hogy pénzükből valami értelmeset vagy pláne kellemeset vegyenek, de arra sincs idejük, hogy a legszebb dolgokat élvezzék - táj, szerelem, művészet -, amelyek köztudottan semmibe se kerülnek.
Időnként meghívnak a városba olyan emberek, akik azt hiszik, hogy értek a gazdasághoz, és ítéletem hasznos lehet legális és kevésbé legális üzletek megkötésénél. A kocsit olyankor kint teszem le, a Seefeld-garázsban, ahonnan a belvárosi éttermeket gyalog is könnyen el lehet érni, mert villamosozni utálok. A Bellevueplatz-on keresztül ezeken a sétákon eljutok késő délután vagy este a Zwingli-emlékműig. A reformátor Bibliával és karddal a kezében áll. Ő ezt sosem tartotta összeegyeztethetetlennek, sosem támadtak volna pacifista gondolatai, sose lépett volna be békemozgalomba, mert tudta: csak aki semmiben sem hisz, az lehet toleráns. Mellesleg ezért olyan toleránsak manapság az emberek, mert semmiben sem hisznek és a tolerancia egyáltalán nem esik nehezükre. Hiszen nemcsak az ecclesia militans-szal szemben toleránsak, akiknek az a célja, hogy a reformációt semmissé tegyék és a szakadárokat az egyedül üdvözítő Római Egyház ölébe visszacsalogassák, mindezt az "ökumenizmus" címkéje alatt. Zwingli emlékműve előtt vigaszt keresek a kor méltánytalansága miatt, védelmét keresem a városunkat várhatóan elözönlő iszlám elől, ami sokkal komolyabb gondot jelent majd, mint a katolikusok. Zwingli hallgat, és a Limmat felett a távoli, fejedelmi, örök ragyogású Alpokra tekint.
Aztán, a Münsterbrücke innenső oldalán, ott ül Hans Waldmann, az 1489. április 6-án kivégzett polgármester, magas lovon, emlékművén, melyet a bűnbánó, állhatatlan, öntelt zürichiek jóval később állítottak neki, miután felismerték, hogy Waldmann a kutyairtás ellenére, melyet a környéken végrehajtott, és amivel életét kockáztatta, mégiscsak nagy államférfi volt. Waldmann nélkül nincs győzelem Murtennél a burgundiak felett, Murten nélkül nincs Bern, Bern nélkül nincs államszövetség. Waldmann nélkül ma valószínűleg tagjai lennénk az Európai Közös Piacnak, egyedülálló horrorlátomás. Ezért a megillető tisztelettel üdvözlöm Waldmannt, és szinte az az érzésem, hogy vissza is köszön.
Ha a vasútállomás felé fordulok a Bahnhofstrasse mentén, és nem ellenkező irányba a Nemzeti Bank irányába, akkor - ha akarok, ha nem - elmegyek a Pestalozzi-emlékmű előtt. Itt is megállok. Pestalozzi, kétségtelenül Zürich városának legnagyobb fia, ha nem az egész államszövetségé, még mindig érthető írásaival köszönt, melyekből nővérem ír ki nekem idézeteket. Pestalozzi szerény volt, és mégis tökéletesen tudatában saját egyedülállóságának. Egyrészt azt írta, dobjuk el, ha jobbat - "ha neked jobbat", ahogy óvatosan megfogalmazta - találunk, és hagyjuk "a semmiben elsüllyedni, melyben életét élte", de rögtön hozzáteszi, hogy ha senki más nem mondja azt, amit ő mond, senki "számodra ennyire használhatóan, összefüggően nem mondja, akkor ajándékozz emlékemnek, ajándékozz életemnek, ajándékozz számodra is elveszett életemnek egy könnycseppet" - megható kérés, mely ugyanakkor nagyfokú önbizalomról árulkodik, mivel Pestalozzi nemcsak sejtette, hanem tudta, hogy utána soha senki nem mondja majd azt ugyanolyan jól vagy jobban. A könnycsepp, melyet emlékműve előtt ejtek, nem a részvét könnye, nem a meghatottságé, hanem egy könnycsepp az életem felett. Mit mondjak én, ha Pestalozzi úgy gondolta, hogy az ő élete "semmi" volt, "elveszett" volt?
Gyorsan a Bahnhofplatz felé fordulok, ahol magas emelvényen Alfred Escher áll, az úgynevezett alapító évek apafigurája. Escher indignáltan néz a távolba, Zwinglihez hasonlóan, mert ami zavarja őt, azok az autók körös-körül, melyeket mindenki vezetni merészel és körbeégetik emlékművét. Ő a föld alá száműzte volna ezeket a plebejus közlekedési hangyákat. Sosem engedte volna, hogy alagutat fúrjanak az autók számára az Alpokba. Vasút igen - akkoriban még az első osztály megérdemelte ezt a nevet, mert csak nemes emberek ültek ott, másodosztály az előkelő polgárság és harmad a nép részére -, de csak mert mindenki vezethet autót, azért még nem kell alagutat építeni nekik. Ha az utódaim nem építették volna meg az alagutakat, akkor most nem lennének a szomszédos országok nyomásának kitéve, nem, akkor egész egyszerűen érvelhetnének: "Próbáljatok meg hóban és fagyban a Gotthardon átkelni az európai negyven tonnás teherautókkal... sokáig fog tartani! Nem akartok mégis inkább Ausztrián vagy Franciaországon keresztül menni?" - Ezt belátva üdvözlöm Eschert, jól láthatóan megemelem halványszürke kalapom, és hangosan köszöntöm, ahogy egy zürichi irodalmár szokott nekem az utcán át kiáltani: "Adj' Isten!" Általában egyszerre kiáltunk, mert szeretem előzékenyen előre üdvözölni: "Adj' Isten!"
BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu