1. A hagyományos színházi formák helyettesítése
újakkal -
Szét kell-e rombolni a régi közönséget,
hogy létrehozzunk egy újat?
Ahhoz, hogy "hagyományosról" és "újról"
beszélhessünk, először meg kellene határoznunk
ezeket a rendkívül homályos fogalmakat, ami által
önmagamat kellene meghatároznom. Eszerint hagyományt
csak akkor tartok problematikusnak, ha kapcsolatát elveszti az élettel,
ha alkotó folyamata automatikussá válik, és
a valóság szerveződésével nem mutat
párhuzamot, ha merev szellemi korrupciót és hivatalosságot
tükröz. Mert sajnos van olyan hagyomány, amely közmegegyezéssé
silányul, Magyarországon legalábbis találkozhatunk
ezzel a tendenciával. Ha ilyen helyzet kialakul, akkor az újabb
kifejezési formák keresése rendkívül kívánatos,
még akkor is, ha a végén megint kiderül, hogy
tényleg csak jó és rossz színház van,
valahol a két véglet közötti végtelen skálán
elhelyezkedve. Ha viszont "jóhoz" és "rosszhoz" lyukadunk
ki, akkor nyilvánvalóan szó sem lehet a közönség
rombolásáról és építéséről,
vagy hagyományos forma helyettesítéséről
újjal, hiszen személyes ügyről van szó,
melynek egyetlen mércéje a hitelesség. Mert az, hogy
egy alkotó milyen intenzitással éli életét,
és ehhez képest milyen érzékenységgel,
őszinteséggel, nyitottsággal stb. alkot, és
mennyire éber az önkritikához, az önanalízishez
stb.... vagyis közelít az abszolút "jóhoz" - mindez
csakis személyes ügy és felelősség lehet.
Ugyanez természetesen elmondható a közönségről
is. Tehát az, hogy a közönség soraiban ülő
emberek milyen intenzitással élik életüket, ehhez
képest milyen érzékenységgel, őszinteséggel,
nyitottsággal stb. néznek egy előadást, és
milyen mélységben képesek reagálni és
hozzák meg válaszaikat stb.... vagyis közelítenek
az abszolút "jóhoz" - mindez szintén nagyon személyes
ügy és felelősség. Ezzel talán úgy
látszik, hogy az alkotók és a közönség
individualitását hangsúlyozom, pedig csak egy terminust
alkalmazok, amit az összes archaikus tudás és vallás
ismer. Így azt is hozzá kell tenni, hogy egyedül nem
megoldható a probléma (például a színház
sem). Megváltás csakis közösen lehetséges.
A közösség létrehozásának egyik fontos
tényezője pedig az, hogy meg kell várni mindenkit.
Ám nem a felsőbbrendűség vagy a fejlődés
értelmében. Megvárni, amíg mindenki észreveszi,
hogy mindenki vár. De ez a figyelem csak önmagunkon keresztül
hathat a másik ember felé. Tehát az alkotó
azt várja önmagától, hogy alkotó legyen
- annak lehető legszélesebb értelmében - ,
és akkor észreveszi a közönséget; a közönség
pedig azt várja önmagától, hogy közönség
legyen - annak legszélesebb értelmében - , és
akkor észreveszi az alkotót. (Talán...)
2. A társadalmi feltételek változásának
hatásai a színházi munkára -
Kevesekhez szól-e az újító munka?
Elmondhatjuk, hogy Kelet- és Közép-Európa
számára a társadalmi feltételek drasztikusan
változtak az utóbbi tíz évben. Magyarországon,
úgy gondolom, ez egy amúgy is létező identitászavart
idézett elő, erősített fel, amihez igen komoly
egzisztenciális problémák járultak és
járulnak. Az egzisztenciális fenyegetettség közvetlenül
hat a közönségre mint individuumra, mivel traumaként
éli meg azt. Az ilyen helyzetben, amikor a szükség és
a hétköznapok őrlődése mindent elnyom,
természetesen a kultúra és azon belül a művészet
az első, amiről a leghamarabb lemondunk. Olyan iszonyatos
energiát vesz ki az emberekből az egzisztencia megteremtésére
fordított erőfeszítés, hogy a színház
sokadrangú elfoglaltsággá, lehetősséggé
válik. Ebben a helyzetben bőrünkön érezzük
a gazdag és művelt polgár hiányát. Nálunk
ez a réteg rendkívül kifejletlen helyzetben van: vagy
gazdag, de akkor műveletlen; vagy művelt, de akkor szegény.
Ebből a szempontból a fiatalok jelenléte adja a reményt,
mivel az említett traumát ők már mint kész
problémát kezelik, és együtt élnek vele.
Az említett problémák azonban a néző
számára csupán nehezebbé teszik a "szellemi
csemegézést", aminek az újító munkákat
nevezzük.
Az identitás problematikája sokkal alattomosabban munkálkodik
vidékünkön. Az önazonosság-tudat egyensúlyának
megbillenésével nehéz megbirkózni, nehéz
feldolgozni, nehéz szembenézni vele. Mivel színházunk
(a Mozgó Ház Társulás) abból a szellemi
közegből dolgozik, amelyből vétetett, szükségszerűen
ezzel az identitászavarral szembesíti nézőjét,
aki inkább kikapcsolódni, fellélegezni, menekülni
kíván ugyanebből a neurotikus közegből.
Az alkotók viszont szintén ugyanazzal a problémával
küzdenek. Mi az a szilárd alap, értékrend, amelyhez
mindannyian viszonyulhatnak? Ebben a kibillent helyzetben természetesen
rendkívül fontossá válnak a klasszikusnak és
hagyományosnak vélt formák és tartalmak. Csak
kevesen vállalják a felfedező utat, a bizonytalanság
bizonyosságát, és kevesen vannak, akik szívesen
osztoznak ebben az élményben.
Érdekes módon, a politikai változások ellenére,
színházi struktúránk a mai napig az 1989 előtti
struktúrára hasonlít leginkább. Ez a rendszer
egyfajta klasszikus színházi stílust és gyárszerű
szerveződést favorizál. A politikai befolyás
és a politikának való kiszolgáltatottság
mind a mai napig igen erős, ami néha még esztétikai
szinteken is megnyilatkozik. A politika jól tudja, mit akar látni
a színpadon. Olyan előadást, amivel reprezentálni
lehet, nem olyat, amelyik zavar. (Itt hangsúlyozni kell, hogy nyelvezetében
talán még jobban zavarhat egy előadás, mint
tartalmában.) A közönséggel karöltve alkotnak
frontot - biztonságot, kiszámíthatóságot,
szórakozást követelve. Ilyen körülmények
között, ebben a struktúrában személyes színházat
létrehozni szinte lehetetlen. Struktúrán kívül
viszont megbélyegeztetés a sors.
3. Multikultúra és kulturális különféleség
-
Az előadások készítésénél
kell-e gondolni a közönségre?
Nem rendelkezem több kultúrával, ám annál
mélyebben tapasztaltam meg a kulturális különféleség
problémáját, ami által - talán öntudatlanul
- mégis multikulturális megoldó képleteket
használok. Nem tudnék talpon maradni a nélkül
a pozitív szakmai élmény nélkül, amit
Franciaországtól kaptam az alkotás szabadságának
lehetséges és elérhető fokát illetően.
Ezzel ismét egy olyan terminust használok ("szabadság"),
ami szintén a személyes szférába esik. A személyes
színház pedig bízik abban, hogy ha önmagába
mélyen néz, akkor a közönségbe is ugyanolyan
mélyen belelát.
4. Az új néző létrehozása -
Alábecsülik-e a színházcsinálók
a közönséget?
Mint már említettem, nem hiszek az új nézőben.
A személyes elmélyedésben, szemlélődésben,
asszociációkban, analógiákban és más
ilyen megfoghatatlan dologban hiszek. A közönséget tehát
komplex személyiségek közösségeként
szeretném elképzelni, akik azért jönnek színházba,
hogy aktív módon létrehozzák ezt a közösséget,
ahogy az alkotók is erre törekednek.
5. A közönség és a közösség
jelentésének a különbözősége
-
Meg kell-e újulnia a jelenlegi közönségnek?
Minden színházi előadás céljának
tekinti, hogy a közönséget a közösség
illúziójával megajándékozza. Azt hiszem,
a közönség eredendően a nyilvánossággal
függ össze, míg a közösség az együttléttel.
Épp itt van a mai színház egyik rendkívül
nagy buktatója. A való világban manapság szinte
fellelhetetlenek a közösségi élet formái.
Magán- és nyilvános szférára bomlik
az élet. A közösségi és a nyilvános
szféra között viszont lényeges a különbség.
A közösség személyes szinten zajlik, a nyilvános
viszont személytelen szinten. Olyan, mintha az utóbbi pótléka,
torz tükörképe lenne az előbbinek. A közösségi
ember személyes érintkezésen keresztül kapcsolódik
a másikhoz, a nyilvános ember viszont az információn,
a híren keresztül stb.
Tehát olyan világban élünk, melyben már
csak mutatóba maradt néhány közösségnek
mondható életforma. A színháztól viszont
elvárjuk, hogy közösséget teremtsen, annak ellenére,
hogy a közeg, amelyben működik, nem áll készen
erre. Amennyiben csupán az alkotókra, a színpadra
testáljuk ezt a feladatot, úgy elfelejtjük azt is, hogy
a közösséget együtt kell megalkotni, és folyamatosan
fenntartani. Ehhez a résztvevők kreativitására
van szükség. A személyes kreatív erőre.
Ez tehát a közönségre is vonatkozik, de nem mint
tömegre, hanem mint emberre. Ha tehát valaminek meg kell újulnia,
akkor az nem a közönség, hanem az ember. Ez viszont illúzió,
mint a színház.
6. A színház, mint az elit kiváltsága -
Halottak vagy halódnak-e a színház hagyományos
formái?
Ha az elitről mint társadalmi csoportról beszélünk
itt, akkor semmi esetre sem gondolom azt, hogy a színház
az elit kiváltsága lenne. Ha az elitet spirituális
értelemben értjük, akkor reménykedem benne. Mindig
reménykedem, hogy megfelelek annak a kihívásnak és
örvénynek, amit színháznak hívunk. De
reménykedem abban is, hogy a kiválasztottság nem elszigetelést
jelent, hanem szolgálatot. Viszont nem kizárólagosíthatom
álláspontomat, mint ahogy az élet is millió
megnyilvánulásra törekszik. Így azt gondolom,
hogy hagyományos és új formák együttéléséről
beszélhetünk. Az más lapra tartozik, hogy én
személy szerint a születést preferálom, mely
a millió formát létrehozza.
7. A színház új, alternatív formái
-
Mire vágyik a közönség és kielégíti-e
ezt a vágyat a ma színháza?
A színháznak mint nyelvnek a megközelítéséről
rengeteget lehetne beszélni, de nem tudom, nem tudhatom, mi az új
színház. A magam részéről fontosnak
tartom, hogy az alkotás pillanatában nyitva legyenek a közlés
lehetséges csatornái. Tánc, szöveg, kép,
zene, fény, gesztus..., minden rendelkezésre álljon.
Fontosnak tartom, hogy az előadás esztétikáját
az írott szöveg és a társulat viszonya határozza
meg. Fontosnak tartom, hogy az írott szöveg a múlt és
a halál tartományába esik. Fontosnak tartom, hogy
az alkotók átlépnek a túlvilágba ezekért
a szövegekért. Fontosnak tartom az újrafelfedezést,
hogy saját túlvilágunkat találjuk meg, ne valaki
másét. Fontosnak tartom, hogy a halálban és
a születésben mindannyian egyek vagyunk, közösséget
alkotunk, tehát nem szerepeket látok, hanem a túlvilág
motívumait hordozó információkat. Fontosnak
tartom, hogy nehéz átkelni Hádész folyóján,
ezért úgy gondolom, hogy a színész folyamatos
konfliktusba esik és kommunikációba kerül a szereppel,
a halál motívumaival. Fontosnak tartom magát a kommunikációt,
ám nem látom a párbeszéd lehetőségét,
csupán a pokoljárás után. Fontosnak tartom,
hogy a színpad a túlvilágot jelképezi, ezért
természeténél fogva költői tér.
Fontosnak tartom, hogy a túlvilág olyan közeg, ahol
megáll minden folyamat, fejlődés, történet
(a leírt darab története is). Fontosnak tartom, hogy
hiteltelenné vált a történet, a történelem,
a létezés, és ezzel nyakig a halál szimbólumában
állunk. (És mindezt folytatni lehetne sokáig.) Azt,
hogy erre vágyik-e a közönség, és hogy kielégíti-e
ez, azt nem tudom. Csupán remélem...
8. A szöveg és a fordítás az előadásban
-
Hogyan és miért kellene a színháznak
keresnie az utat a nemzetközi közönséghez?
Ma már a nyugati kultúrkör nagyrészt egynemű.
Eredeti határai egyre tágulnak agresszivitásának
és kommunikációképességének köszönhetően.
Ezzel természetessé válik, ha bármilyen produktuma
bejárja a számára ismerős területet, hiszen
önmagáról alkot így képet, amit az érintetteknek
látniuk kell. (Soha nem lehessen tudni, honnan jön egy mentőötlet.)
Ebben a helyzetben a nyelvi korlátok sosem meghatározóak.
Mindig meglátszik valakin, ha van mondandója, hiszen ha fáj
valakinek valami, nem csak a létező összes nyelven,
de a létező összes módon is közölni
próbálja azt. Ezt természetesen egy fordítás
gyengítheti, de lényegesen nem befolyásolhatja.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu