Ott ült ő, a hivatalsegéd, akinek állítólag
semmi dolga nincs, egész nap semmi, aki csak egyszerűen ott
ül, napról napra, a városháza előcsarnokának
közepén hátul, megvakulva az asztal mögött
töltött évektől, csak hogy megmutassa az utat,
ha valaki nem ismerné ki magát, és megkérdezné
tőle.
Az írónőnek sosem esett nehezére elképzelni,
ahogy ott ül, egy füzettel az asztal közepén, vagy
nyitott újsággal. Könyv szóba se jöhetett,
de nem is valamelyik a két nagy zürichi újság
közül, a hivatali újság, az viszont ott hevert,
na nem kiteregetve, hanem összehajtogatva feküdt ott, minden
nap frissen, a jobb felső sarokban a tábla mellett, melyen
az állt: Információ.
A nő férjének fejében nem játszódtak
le történetek. Az ő fejében számok tornáztak,
számítógépek bolyongtak, kamerák villantak,
objektívek kattantak. Az sem jutott eszébe, hogy számai
tornamutatványairól vagy a vágásai szögéről
beszéljen. Ha a hivatali segéd, akinek állítólag
semmi dolga nincs, egész nap semmi, megvakulva a városháza
előcsarnokának közepén hátul, az asztal
mögött töltött évektől, betolakodott
volna a tudatába, akkor a fényre helyezte volna, a kontúrok
miatt, vagy kiszámolta volna helyi értékét,
melyet az Információ felirattal ellátott asztal mögött
ült le, napról napra.
Ezen a napon viszont volt dolga a hivatali segédnek. Nem azért,
mert a férj a fényre, vagy az írónő
az egyik történetébe helyezte volna, hanem mert mindaz,
amit ezzel az emberrel kapcsolatban éppenséggel mondunk,
írunk, álmodunk, dühöngünk, azon szülemények
közé tartozik, melyekre csak egy túlerőltetett
agy és egy napfényre, strandra és alvásra vágyakozó
szellem képes. A hivatali segéd nem merengett maga elé.
Funkcióját teljesítette, melyben mindent tudnia kellett,
mármint mindent, ami a városházával kapcsolatos.
Két nő, mindkettő baljában nyitott boríték,
jobbjában űrlap, hivatali, barnásszürke színét
minden egyes svájci férfi és nő ismeri, felismeri,
elárulta őket, azt akarták tudni, hova kell menniük,
ezt a papírt kapták, de most nem tudják, -
pedig, és ebben egészen biztosak lehetünk, a kapott
hivatalos papírok helyről és időről
is tájékoztatást adtak, így a hivatali segédnek,
aki most szemüvegét feltéve a város elveszett
leányainak magyarázott, elkerülte figyelmét a
férfi és a nő, akik hivatalos papírok nélkül
jelentek meg, hogy olyan úton járjanak, melyen még
sosem jártak azelőtt.
A férfinak ráadásul nem is állt szándékában
információt kérni. Mire másra volt a feje?
Miért másért lettek volna a fényesre csiszolt
réztáblák: anyakönyvi hivatal, házasságkötés
bejelentése, kihirdetése, temetkezés? Boldogan nevetett
a városi felsoroláson, melyek egy finom lelkületű
embert elriasztottak volna, őt azonban, aki egy írónőt
akart feleségül venni, egy cseppet sem zavarta, hiszen nap
mint nap azt hallotta, hogy élet és halál egy meredély
szélén egyensúlyoznak, egyszer balra, másszor
jobbra dőlnek, néha megcsúsznak, mely nehézkes
feltápászkodást tesz szükségessé,
ami többnyire sikeres, még ha komoly nehézségek
árán sikerül is.
Az írónő azonban, aki reggelinél mesélt
ilyen dolgokat a férfinak, míg az nyugodtan és egyenletesen
vajazta a kenyereket, néha kortyolt egyet a kávéból,
ha szükségesnek látta, figyelmeztette az írónőt,
hogy egyen már valamit, hogy igyekeznie kéne, hogy nyolctól
egy elbeszélést akart átnézni, de csak egy
órácskáig, kilenckor ugyanis fogorvoshoz kell mennie,
és ugye nem felejted el - nem, nem, hogy is felejteném -
tudod egyáltalán, hogy mit akartam mondani? - persze, hogy
vegyek joghurtot, meg vajat és kenyeret és halat, mert holnap
vendégek jönnek, és én szóltam, hogy a
bor elfogyott, de neked ez mindegy, egy korty alkoholt sem iszol, én
viszont - ez az írónő tehát egy aprócska
pillanatig mégiscsak zavartatva akarta érezni magát,
amiért élet és halál egy sorban áll,
fényesre csiszolva, glédában, kifogástalanul.
Az írónő a hivatali segéd felé lesett.
Szívesen megkérdezte volna tőle ezt az egy információt.
Csak úgy. Szerette az ilyen mókákat. Felöltötte
volna gyermeki mosolyát, félig ravaszkásan, félig
tudatlanul megkérdezte volna, hol lehet itt házasodni. Tudta,
hogy reagálnak a férfiak az ilyen kérdésekre.
Mindig ugyanaz: férfi és asszony; és asszony és
férfi. Emancipált ember(nő)ként az ilyen játékokat
kategorikusan elvetette, sőt, állította, hogy nem
is léteznek, rég kihaltak, férfi és nő
már emancipálódtak, nőként azonban,
és ma nagyon is nő volt, elfelejtkezett szakmai állításairól:
mosoly, kérdés - és ekkor somolygás kerülne
a hivatalsegéd vak arcára, levenné szemüvegét,
melyet megszokásból tett volna fel, mint mindig, ha női
lény közeledett felé. Az írónő
várt. Szemében kíváncsiság, melyből
sose tudott kifogyni. Érzékelte az idős férfi
szemének felcsillanását, tudta, hogy keresi a szavakat,
hogy bókot mondjon neki, egy olyat, amelyet már évek
óta döngicsélt a fejében, amely csak arra várt,
hogy végre szabadjára engedjék, régebben, akkor
még gyakrabban kirepülhetett, ma már nem engedhette
repülni, a nők nem szerették ezt, már régóta
nem, és hát igazuk is volt, megértette őket,
csak hát -
a férfi az írónő mellé lépett.
Tizenegy éve osztoztak már jóban és rosszban.
Ismerte költőnőjét, tudta, hogy az már
megint egy öregúr koronáját akarja megtépázni.
Ha ő lett volna az írónő, akkor e szavak hallatán
eszébe jutott volna a felhívás, melyben a Tájépítészeti
Iroda hírül adja, hogy a Pestalozzi utca ötven alatti
ingatlanon, a Platten utca negyvenhéttel határosan, hat kiöregedett,
beteg fenyőt és egy műciprust ki akar vágni
és fiatal fákkal pótolni, így azonban ez a
levél, amely egyébként nem neki, hanem az írónőnek
szólt, az íróasztalon maradt.
A férfi örült, hogy a hivatali segéd két
másik nőnemű lénnyel volt elfoglalva. Életmentők.
Az ember sosem hagyhatta egyedül az írónőt, egy
másodpercre sem, ha az ember magára hagyta, rögtön
mellé szegődött férfi és nő, versek
és hegyek és regények és operák merültek
fel könnyen és gondtalanul, a férfinak úgy tűnt,
a semmiből, megmaradtak egy darabig vagy ide-oda repkedtek, míg
újra fel nem oldódtak, anélkül hogy akár
csak egy név vagy foglalkozás vagy lakhely felmerült
volna. Tíz perc alatt eljutottak oda, ahova sok ember sosem, a legnagyobb
erőfeszítéssel sem.
Ezen beszélgetőtársak között az idős
urak egész különleges ingatlannak számítottak.
A nő belefújt koronájukba, ágaik közé,
végigsimította törzsüket, és ők kiadták
információikat, melyeket évtizedek során törzsükbe
véstek, kidőltek, boldogan, hogy szolgálatára
lehettek. Az elmúlt tizenegy évben, melyet az írónővel
töltött, gyakran megfigyelte már ezt; ma azonban, ma az
anyakönyvi hivatalba vezette, és ehhez az égvilágon
senkire nem volt szüksége, még a kedves öregemberre
sem, akit ugyan sajnált, de nem segíthetett rajta, most ő
volt a soron. Karon fogta az írónőt és magával
vonta a lépcsőn, az első emeletre, százegyes
szoba, nem könnyű megtalálni, mert amikor felértek
a lépcsőn, előbb a százkettő majd a
százhárom jött, hogy a számozás középen
kezdődött, pedig két fel- illetve lejárat volt,
melyek kezdetet és véget tökéletesen jelölhettek
volna, eleinte elég önfejű dolognak tűnt számára,
pár pillanat múlva azonban agya rátalált a
megoldásra: nem mindenki szereti a rendet, és miután
már lent a réztáblákon élet és
halál kézenfogva sétáltak egy meredély
szélén, biztos léptekkel, itt fent, az első
emeleten is el kellett fogadnia a félkáoszt. Erről
is beszélt reggelinél az írónő: minden,
tudod, minden, alfa és omega a káoszból jött
létre: de -
Megtanulta a matematikában, hogy a káoszban is meg lehet
találni a rendet. Tehát itt, az első emeleten félkáosz
uralkodott, fent káosz, lent a réztáblán pedig
tökéletes rend garantálta a meredély partján
való sétát, vakon is. A tükröződést,
éppen ebben az épületben, különösen szépnek
találta. Az írónő semmit sem vett észre
gondolatfutamaiból. A gyerekrajzokat nézegette, amelyek körös-körül,
ahol még volt hely a százas emelet ajtajai között,
lógtak a falon. Színesek és fekete-fehérek.
Halál és élet, gondolta, na ez az, hát nem
ezt mondom mindig: Piep, így hívta a férfit, amikor
nagyon jó kedve volt, nézd csak. Majd újra elfelejtkezett
a férfiról, szemei letapogatták a színeket,
kereteket, falakat, elidőztek egy hajlaton, piros és rikító,
szinte fájdalmat okoz a tompa helyiségben, ez a feszültség,
félelmetes, és ott, ott egy kötéltáncos
és egy oroszlánszelídítő, és
ott, ott valaki fenyőfákat fűrészel, és
ott, ott -
állt a levél az agya előtt, mely beteg és
kiöregedett fák kivágásáról tájékoztatta,
csak hogy tudja és ne boruljon ki megint, mint amikor a nyírfát,
amelyik az ablaka előtt állt, amelyikkel együtt élt
- fehér-csupasz télen, lágyzöld tavasszal, árnyas
nyáron, arany ősszel: brutálisan kidöntötték,
méltatlanul feldarabolva elszállították egy
szeméttartályban - és ott, ott kalapált kollégája
mondata a füleiben, mi lenne, ha az emberekkel is úgy bánnának,
mint a fákkal, melyeknek árnyékában nyáron
olvastunk, melyek koronájában madarak fészkeltek,
cinegék és feketerigók és vörösbegyek:
hat kiöregedett és beteg tartományi képviselőt
és egy képviselőnőt kivágnak és
fiatalokkal pótolnak: így a faállomány a történelmi
kert és az egész negyed zöldállományának
fontos részeként a jövőben is biztosítva
maradhat.
Az írónő alig érzékelte a vörös
feszültséget a százegyes és a százkettes
iroda között. Gondolatai a madarakkal szálltak, melyeknek
új fákat kellett találniuk, hogy fészket rakhassanak,
tojásaikat kikölthessék. Míg a fiatal, egészséges
fenyők eléggé megerősödnek, évek
telnek el.
A férfi türelmesen várt. Még volt idejük
négyig. Ha most megzavarta volna az írónőt,
azzal egy érzékeny pillantását váltotta
volna ki, mely megakadt volna rajta, ellágyult pillantás,
gyengéd, tele szerelemmel, melyre csak az írónő
volt képes, akit ő, és ez a tudat boldoggá
tette, időnként dorombolásra tudott indítani,
jólesőn, ritmikusan, mint egy macska, amelyik jól
érzi magát, annyira, hogy karjaival átölelte
nyakát, akárhol voltak is - helyszínre és szituációra
nem volt képes figyelemmel lenni -, szavakat súgott a fülébe,
melyeket soha senki más nem hallott, csak ő; ő, Piep;
rímpárok, disszonáns szeretők, jambikus paripák,
míg a lovas ki nem fulladt, hogy nem maradt más hátra,
mint hogy a nő száját ajkaival zárja le.
Az írónő hirtelen sürgetni kezdte, menjenek. A férfi kinyitotta az ajtót, a nő besietett mellette, de rögtön visszariadt a rettenetes-szürke fotelektől, de már nem volt visszaút, a férfi betolta őt a szobába, és becsukta az ajtót. Jobbra három fülke volt, melyekben két szék állt, majd egy pult, mely a kulisszába való további behatolást megakadályozta, a pulton virágok és tollak. Az egyik fülke foglalt volt. Vártak, míg az egyik fülke felett zöldre nem váltott a lámpa.
A Limmat. A lovag. A tornyok.
Tanulmányozták a házasulandók kifüggesztett
listáján a neveket, korokat, állampolgárságokat,
hirtelen megérezték, mennyire idősek is már,
öreg fák, melyeket pár év múlva kivágnak,
hogy -
És most?
A férfi mosolygott.
És most? A férfi megismételte a mondatot lassan,
elnyújtva. Most írsz egy történetet.
A történeteket csináljuk, mondta az írónő
bölcsen, a történet az, amiről biztos forrásaink
vannak, általában írásban rögzített
eseményekről van szó. A férfi nevetett. Boldognak
tűnt, nagyon boldognak, annyira boldognak, hogy az írónő
úgy érezte, épp itt az ideje, hogy igyanak egy pohár
pezsgőt.
BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu