A 80-as évek közepén kezdett eltűnni alólam
Svájc, addigi természetes élőhelyem. Egy kétéves
nyugat-berlini tartózkodás során - akkoriban ez még
önálló politikai egység volt, egy sziget, úgyszólván
szabad város - elveszítettem a gyökereimet; felhagytam
azzal, hogy svájci írónak definiáljam magam,
addigi írói munkáim magától értetődő
tematikus háttere kérdésessé, egyenesen tarthatatlanná
vált számomra; ez alatt a két év alatt fokozatosan
kiestem a magam történelmi, politikai és irodalmi tradíciójából,
mint egy föld körüli pályájáról
katapultált műhold feltartóztathatatlan útján
az űrbe - ez vitathatatlanul fájdalmas folyamat. Eddigi életrajzom
teljes felszámolása - lefejtése, mondanák manapság.
Ma, azok után, hogy ideológiai és nemzetállami
csődtömegek ilyen dekonstrukciója, addigi nemzetközi
jogi értelemben szuverén államok hirtelen összeroppanása,
eddigi világbirodalmak és hatalmak ilyen szétrobbanása
bizonyos mértékben mindennapos eseménnyé vált,
azok után, hogy a társadalmi identitásoknak ez a felmorzsolódása
napirenden lenni látszik, miközben egyre újabb, szinte
archaikusnak ható néptörzsek ütik fel mintegy meleg
eső után gomba módra a fejüket, ma, mondom, mivel
a polgári nemzetállam betegsége a végső
stádiumába jutott, Svájcnak ez az eltűnése
a fejemben tíz évvel ezelőtti berlini tartózkodásom
idején ma már olyan, mintha valaminek az előjele lett
volna, nem csupán privát történés a személyes
biográfiámban.
Dinoszaurusz cipőben - a haza nem más, mint megszokások
rendszere - órásmester-próza
Nyugat-Berlinben úgy éreztem magam, mint egy dinoszaurusz
cipőben, egy két lábon járó anakronizmus.
Ennek eleinte bizonyára nyelvi-formai okai voltak - ez a hihetetlen
gondosság a beszédben - órásmester-prózának
lehetne nevezni - , ez a teljesen vitathatatlan benne gyökerezés
a polgári realista regényhagyományban - édes
istenem, mi volt akkor Berlinben még reális? Egy tisztára
mesterséges, esztétikai létezés; és
az embernek az az érzése, hogy ezek már beszélnek,
még mielőtt meggondolnák. Ez sokkolta az én
szavaim és formáim régimódiságát
- természetesen nemcsak a formáról és a szavakról
volt szó. Ott nem is léteztek a Buddenbrookék! az
én alapanyagom. Buddenbrookék, ezt akkor már sejtettem,
csak Svájcban maradtak fenn - majdnem töretlenül. Ez a
majdnem nagypolgárian familiáris összeszövődés
- a lefestett homlokzatoknak ez a konszenzusa és ennek a megkaparása;
ez a kimondhatatlanul óvatos felszínre hozása egy
óvatos igazságnak ezekből a hasadékokból
és karcolásokból, ez az irodalmi előkerülés
a közös ház repedéseiből - mintha ajtó
nem is volna, amelyen kiléphetne az ember, egyetlen lépéssel,
a kitörési kísérlet során - ez a szolidárisan
kritikus kaparás és karmolás - ennek saját
irodalmi diskurzusa Nyugat-Berlinben teljesen elidegenedett tőlem.
Ugyan ki vehette volna Nyugat-Berlinben, hangsúlyozom, Nyugat-Berlinben
komolyan a Matterhornt mint szimbólumot? - lehet útitervek
tárgya, de nem szimbólum! Minek a szimbóluma, tessék
mondani?
Lassanként nekem is tisztára lehetetlennek tűnt,
hogy a Matterhornt tettem meg teljes komolysággal első regényem
rejtett főszereplőjének - esztétikus oldalával
elölről, belülről nézve, csúf kőrakás
hátulról, kívülről. És ennek a
kétarcú hegynek a lábánál: a svájci
család. Svájc mint család. Amely, ha belepusztul,
se hajlandó látni kívülről a fonákját.
De minek is kéne látni? és: mintha a nemzet egy tény
volna, bizonyos mértékig geológiailag összenőve.
Ez a komolyan gondolt kritikus szolidaritás Svájccal
mint eszmével és mint közös akaraton alapuló
nemzettel - mintha az állam egy majdnem eszmei közösség
volna, nem pusztán adminisztratív infrastruktúra,
nem, haza, sőt szellemi haza - ez a komoly (vagy szatirikus) számvetés
Svájccal, mítoszaival és meséivel, történeteivel
és jelenével, régióival és városaival,
politikájával, gazdaságával és tájaival
- ez az állandó Svájcra való vonatkozás
- mintha Jammers volna a világ vagy Güllen - ez volt a 60-as
és 70-es évek irodalmának az ideológiai alapja
- annak, amit "új" svájci irodalomnak neveztem, amely Frisch
és Dürrenmatt farvizein keletkezett. Az 1959-es évet
nevezem rendszerint eme új svájci irodalom keletkezésében
a döntő évnek, ebben az évben jelent meg Otto
F. Walter "Der Stumme" (A néma) című regénye.
Ott kezdtek el, úgy láttam, a fiúk beszélni.
De a háború utáni svájci irodalom hangját,
ezt az alaphangot - ma már úgy látom - már
korábban megszólaltatták. Az isten szerelmére,
miért tér vissza Anatol Ludwig Stiller az 50-es évek
elején a börtönébe, miért nem marad, mint
Mister White, a nagyvárosok és síkságok kalandos
tájain? Miután a határok, a börtön kapui
végre nyitva álltak, és mehetett ki-ki, ahova akart...
egy Stiller vidéken, egy Stumme a végén, aki szobrászból
iparművésszé válva, művészből
keramikussá, a többi kerti törpével kritikus szolidaritásban
svájci Chalet-ja cellájában svájci edényeket
készít, giccset, szuvenírt a turistáknak? Vagy
miért zuhan le Ull, Ludwig Mohl hegyi útján, kitörési
kísérlete során, kimenekülve a fogságból!
az egyetlen motívum! az egyetlen belső indíttatás!
- miért zuhan le Ull a halálos szakadékba, és
nem látni többé? Vagy miért tér
Claire Zachanassian, ez a fémcsontokból és plasztikai
sebészetből összerakott műember kimondottan Güllenbe
haza? Régi számlákat kiegyenlíteni?
Ezeket a kérdéseket csak Berlinben mertem föltenni
magamnak, pontosabban Nyugat-Berlinben, hangsúlyozom, csak a 80-as
évek közepén. Mindaddig magától értetődő
volt számomra, hogy minket - azt mondom minket! ez a Mi-tudat!
- magától értetődő, mondom, hogy Maurice
Zermatten "Zivilverteidigungsbüchlein"-je, civil védelmi
könyvecskéje olymértékben felizgatott minket,
hogy kiléptünk az egyesületéből, és
egy új írószövetséget alapítottunk
- 1970-ben, az Olten-csoportot - , és persze egy ideális
cél megjelölésével a statútumában.
A demokratikus szocializmuséval természetesen. Egy demokratikus,
de szocialista Svájcért. Egy szocialista, de demokratikus
Svájcért. A szocializmusért, persze, de mindenekelőtt
- ezt nem is kellett kifejezetten mondani - mindenekelőtt: Svájcért!
Svájci irodalom. Osztrák irodalom. NDK irodalom. - Úgy
tűnik, csakis az NSZK irodalomról nem beszélt senki.
Az német volt. Vagy német nyelvű. Vagy háború
utáni irodalom - végülis a háború utáni
irodalom. A nemzeti, még kritika tárgyaként is, így
gondoltam, túlhaladott volt az én Nyugat-Berlinemben - nem
volt téma többé - hogy csupán tabu volt, azt
ma látjuk, és a tabuk rettentő veszélyesek.
De lehetségesnek tartott volna valaki abban a Nyugat-Berlinben,
a korai 80-as években egy ennyire regresszív folyamatot?
Nem. Hiszen ott, legalábbis irodalmi körökben, a haza
fogalmát nemzetállami értelemben réges-régen
hatályon kívül helyezték - államból
kaptak eleget. Ott volt nekik a totális állam, és
már három évtizede gyakorolták a számvetést
- persze, mint most kiderült, kétes sikerrel - ezzel az egykori
totalitárius állammal. Elég az államból!
Elég! Az én viszonylag derűs, kissé frivol szigetemen
az állam legfeljebb még infrastruktúraként
volt elképzelhető; kiváltképpen mint egyfajta
szubvencionáló intézmény. A haza és
a nemzet teljesen lehetetlen fogalmak. Hadkötelezettségre és
honvédelemre még gondolni is kifejezetten tilos volt. És
hogy egy nemzeti néphadsereg, hogy az általános hadkötelezettség
(legalábbis a férfilakosság számára),
a katonakönyv életfogytig való viselése, jóval
túl az 50. életéven, az ember fejében élete
végéig ez a katonakönyv mint a szolidáris kritika
tárgya, mint megszállottság, mint bosszúság,
mindegy: ez a katonakönyv a fejünkben, ez a hadkötelezettség
végülis bizonyos mértékben a polgári nemzetállam
conditio sine qua nonja - és vele együtt fog természetszerűleg
eltűnni - kinek lehet ez kétséges.
De hogy az én kissé frivol szigetem mentén
körös-körül ott terült el a totalitárius
Másik - egy senkiföldje, egészen, senkié? - nem
egy halálos sáv, hogy ott egy hazafias pátosszal és
fegyveres erővel védett határ volt, igen, egy fal
a város kellős közepén! egyetlen igazi nyugat-berlini
sem vette ezt tudomásul: ezt az egészen mást a sziget
körül. Az ember a kellő támogatással felemelkedett
a levegőbe, és szuverén módon átrepülte
a kitaszítás körét, a határt. Én
azonban, biotoposzomnak mint szolidáris kritikám tárgyának
elvesztése feletti fájdalmamban - mert a haza nem más,
mint megszokások rendszere, Lars Gustafson, egy svéd mondta
ezt - tehát a neurózisom elvesztése fölötti
első fájdalmamban eleinte hetente többször váltogattam
az oldalakat, és zavartságomban a Német Demokratikus
Köztársaságot összetévesztettem Svájccal.
Tévesztés, kétségtelenül - de irodalmilag
nagyon is megokolható.
Az NDK és a svájci irodalom - polgári realista
regényhagyomány - a betörő peremvidék
Talán hallottak valamit az egykori, egykor ún. "NDK"
rendkívül bensőséges viszonyáról
az egykori, akkoriban újnak nevezett svájci irodalomhoz.
Ugyanis mi valamennyien, majdnem mindannyian ott jelentünk meg, licenc
alapján a Volk und Welt kiadónál kiváltképpen.
Nem csak nekem volt mérhetetlenül több olvasóm
az NDK-ban, mint Svájcban és a Szövetségi Köztársaságban
együttvéve. A legkedveltebb nemzeti irodalom minden nemzeti
irodalmak közül (és a nemzeti irodalom fogalma ott nem
szitokszó volt, ez az internacionalizmus dialektikája) -
olvasói felmérések bizonyították újra
meg újra: a legkedveltebb nemzeti irodalom az NDK-ban a svájci
irodalom volt. Ez nem meglepő: A Matterhorn ott még szimbólum
volt, sőt talán mítosz - nem más, csak mítosz,
isten tudja. Nem úti cél. Egyáltalán:
a szimbólumok megértése iránti érzék
ott élesebb volt - a nemzeti mítoszok és mesék
iránt - a mögéjük rejtett igazság iránt
- a nyelvi szabályok és a valóság bújócskája
iránt - homlokzatok és mázak, Patyomkin-falvak, falak
és a bennük húzódó repedések iránt.
Egy ablak (volt) a svájci irodalom, amit nem terheltek annyira a
német-német viszonyok. És ezen felül az irodalmi
hagyományok feltűnően megegyeztek. A kritikai polgári
realizmus és az egyre inkább önkritikus szocialista
realizmus ugyanabból a forrásból táplálkozó
hullámai egymáshoz egyre közelebb tartottak - mindkettőnek
egy újabb szintézisbe való átcsapásáig
- egy társadalombíráló szürrealizmusba?
egy társadalomkritikus irracionalizmusba akár? Igen - nem
jártunk-e ugyanazon az úton? Az úton kifelé
a börtönből, egy inkább eszmei börtönből
és egy nagyon is kézzelfogható börtönből
fallal, gumibottal és önvédelemmel?
Egy darabig intenzív cserekísérletek folytak
a fal résein át, nemcsak eszmék és művek,
hanem személyek cseréjére is a mi írószövetségünk
és az övék között. Volt a svájci irodalomnak
egy professzora a lipcsei egyetemen. Volt ez a kíváncsiság
egymás iránt, majdnem erotikus jellegű. Szolidárisan
neurotikus. A 19. századi svájci irodalomról az egyetlen
átfogó történeti munkát, igazán
mindenre kiterjedő aprólékossággal még
az NDK-ban írták, a lipcsei egyetemen folytatott évtizedes
kutatómunka eredményeképpen - az egykor nemzetközi
jogilag szuverén NDK-ban - , és az NDK hivatalos felszámolása
után fél évvel jelent meg: amikor már nem volt
meg az állam, nem volt meg az ország; már csak a ködgomoly...
hogy a svájci irodalom iránt érdeklődjön
- egyáltalán az irodalom iránt - hiszen a könyvek
nagyjából megfizethetetlenné váltak. És
ki akarna mindezek után abban a ködgomolyban egy szolidárisan
kritikus szemszögből, a marxista irodalomtudomány eszköztárával
megírt Svájcról készült irodalomtörténetet
még tudomásul venni? Kimondottan Svájcról -
kimondottan az NDK-ban - milyen abszurd! Abszurd? Megkímélem
Önöket a további részletezéstől.
Csak annyit akartam mondani, hogy minden alkalommal, amikor Nyugatról
átváltottam Keletre a fal említett résén
át - olyan gyakorisággal, hogy a Checkpoint Charlie-nál
szolgálatot teljesítők, akik már jól
ismertek, attól tartottak, hogy hamarosan megházasodom. Mindig
úgy éreztem, mintha hazaérkeznék, míg
aztán az otthonosság érzése fokozatosan az
otthon fojtogató érzésévé változott,
egészen úgy, mintha valóban szolidáris-kritikai-neurotikus-erotikus
házasságot kötöttem volna. Így aztán
nem váltogattam tovább az oldalakat, hanem megmaradtam a
magam kissé frivol, kevésbé otthonos szigetén.
De itt aztán természetszerűleg tartósan
nem lehetett maradásom. Európában külföldinek
lenni - nem könnyű státus. Egy svájci útlevél
szörnyű tehertétel. Idegenrendészetileg az ember
a fejlődő országok közé kerül, és
egész hátul kell beállnia a népvándorló
tömegek hosszú sora mögé. Bármennyire úgy
hittem is, hogy Nyugat-Berlinben végre szétfeszítettem
belső láncaimat, leráztam a gyermekkor utolsó
sarát is, hazámat továbbra is ólomsúlyként
húztam magam után. Vissza kellett mennem, de nem akartam
Stiller lenni, nem, csak azt ne - akkor már inkább a mesterkélt
Claire. Önként hazatérni, hogy bosszút álljak?
Nem, ez távol áll tőlem. A hatalmi viszonyok
megfordításának egy másik irodalmi-pszichikai
mechanizmusa addig közelebb állt hozzám. Egy korábbi
életemben, most úgy tűnik, sokszor képviseltem
a betörő peremvidék elméletét. Azt a hitet,
azt a reményt, hogy azok a peremvidéki irodalmak, a svájci
irodalom, az osztrák irodalom, az NDK irodalom, amelyek csak a börtönfalakról
írnak, hogy az a kiáltás a salzburgi hegyek közül
Salzburg ellen, az a nazális diskurzus a Jura déli lábánál
a Jura déli lába ellen, az a vad tombolás Karintiában
Karintia ellen, azok a kódolt Kasszandra-kiáltások
a trójai hegy ellen, amelyeket a Spree partján Kelet-Berlinben
még mindig megcsodálhat az ember - most egy bank van ott
- quid quid id est, timeo Danaos et dona ferentes - hogy mindezek a szibillai-egzotikus
diskurzusok a peremvidék beszűkültségében
irodalmilag termékenyebbek, mint a közép egész
világirodalma. A saját láncoknak ez az állandó
csörgetése, a saját börtönfalaknak ez a horzsoló
ellenállása egyfajta irodalmi súrlódási
energiát szabadít fel - ezt a beszűkültségből
fakadó irodalmi súrlódási energiát választottam
én ezzel a gyenge centrummal szemben, ezzel az ürességen
belüli entrópiával szemben, ezzel a nekem irodalmilag
gyengének tűnő Szövetségi Köztársasággal
szemben, amely a háború befejezése óta valójában
nem produkált mást, mint a múltfeldolgozás
különböző változatait, minden nemzedékkel
újrakezdve, a diskurzusnak ezzel a lefagyásával szemben,
amely Grass, Koeppen, Walser és Böll, az 50-es és korai
60-as évek irodalma után nem termelt ki magából
semmi újat, nagyot és erőset.
Esztétika és erotika - haláldiskurzus - majdnem
német stílusú múltfeldolgozás, kissé
megkésve
De mi maradt meg a peremre való kényszerű hazatérésem
után ebből az energikus marginalitásból? Én
találtam magamnak anyagot Berlinben, pontosabban: egy képet,
aminek a legcsekélyebb köze sem volt sem Svájchoz, sem
Nyugat- vagy Kelet-Berlinhez - csak hozzám és a művészethez,
az esztétikához, saját őseredeti börtönömhöz
és saját őseredeti peremlétezésemhez
- így aztán Svájcba való kényszerű
visszatérésem után először is egy leárnyékolt,
tisztán esztétikai létezést folytathattam ott,
saját őseredeti szigetemen.
De persze a dolgok politikai felfogását, ha már
egyszer elsajátította az ember, nem tudja egykönnyen
elfelejteni. Bár nem vettem részt a vitákban, de észleltem
őket - bár már nem éreztem magam a biotop lakójának,
de körülvett. És vajon élőhely volt-e még
egyáltalán, biológiai egyensúlyban lévő?
A leghíresebb svájci könyv, majdnem olyan híres,
mint a Heidi, még mindig a Mars Fritz Zorntól. Még
a párizsi borbélyom is sismeri, ezt az egy svájci
könyvet ismeri, azt is tudja, hogy ez egy tipikusan svájci
könyv, mindjárt meg is kérdezi, hogy tényleg
olyan rossz-e ott. Tudja, hogy a Fritz Zorn álnév, és
megkérdezi tőlem, mi a szerző igazi neve. És
én, miközben a hajamat vágják, nem merem megmondani
az igazi nevét, mintha bizony államtitok volna.
Mintha a nekem olyan elevennek tűnt 60-as, 70-es évekbeli
svájci irodalomból csak a halál maradt volna meg -
a dühödt meghalás, egy furioso mortale, a szisztematikus
életeldobásnak köszönhetően. Mintha már
itt gyilkolászna az én élőhelyemen. A 80-as
évek - hiszen ezek Hermann Berger évei is voltak - a haláldiskurzus
rendkívüli virtuózáé - aki nem akárhol
telepedett meg, nem, hanem Kirchbergben, benne a Gotthard-masszívumban,
az argaui végeken - tagadhatatlanul osztrák ihletésű
indulattal ott íródott, ez a nem tisztán svájci,
bizonyos mértékig alpesi Tractatus logico suicidalis. Mintha
Svájc Ausztriával egy kollektív alpesi öngyilkosságra
szövetkezett volna. Betegség, halál, öngyilkosság
- Svájc temetővé változott volna?
Egy bizonyos stagnálás - visszaemlékezés
az irodalmi produkció őseredeti forrásaira. "A fény
és a kulcs" Adolf Muschgtól, egy szerintem nem kellően
értékelt regény - Parsifalra várva tehát.
Ebben a helyzetben majdnem logikus módon erősebben észlelték
a hibás blokkokat, amelyek mindig is megvoltak, de elfojtva, extrém
módon elfojtva - Kuno Raeber például: Sacco di Roma,
az emberiség történetének, az ember mint zoon
politikon történetének a megkérdőjelezése,
a történelem mint motívumok, rituálék,
allegorikus figurák és szerepek víziója - racionálisan
megragadható értelem és oksági következmény
nélkül - nem ok és okozat, hanem vég nélküli
forgás az örvényben. Kuno Rueber mindig is számvetést
jelentett a keresztény-nyugati hagyománnyal - egy határozottan
európai pozíció.
A fiatalok közül a legtöbben, akik a 80-as években
léptek ki az irodalom színpadára, alapjában
véve kezdettől fogva inkább európai orientációjúak
voltak, és nem abban a beszűkült diskurzusban vettek
részt, mint a fiatal milánói írók például.
Ott voltak aztán persze a saját és az idegen közötti
közvetítők is - Loetscher mindenekelőtt - ahol
a közvetítő szerep előfeltételezi, hogy
az ember politikai értelemben is pontosan tudja, hogy mi a sajátja.
Hogy Svájc mint háttér még Latin-Amerikában
is mindig jelen van. Hogy Svájc általában jelen van,
létező, úgyhogy az ember mindig újra felfedezheti
kívülről nézve, anélkül hogy immunissá
válna a világra.
Paul Nizon ezzel szemben kivándorolt - végleg,
betegbiztosítás és viszontbiztosítás
nélkül, beállt a várakozó afrikai tömegek
közé, és ami idegenrendészetileg iszonyú
procedúra, Párizsban telepedett le. A nagyvárosban.
A cethal gyomrában. Egy próféta, aki nem hajlandó
a pusztulást hirdetni. Az irodalom csatornatisztítója,
a városi tájakon, bárokon és ágyakon
át hősiesen masírozó magányos katona,
beásva lövészárkába a Góbi-sivatagban,
aki lesi az ellenséget, de az ellenség nem jön, mert
ez már nem is ellenség, nem börtön, nem falak,
csak pusztaság, horizont csupán. - És mit keres ott
az a magányos katona a lövészárokban? Onanizál?
- kérdi magától önkritikusan a szerző.
Minden tisztán esztétikai létezés onanizálás
valamelyest - mert önkielégítés nélkül
nincs esztétika. Esztétika és erotika az alapanyag,
amiből az irodalom áll. Nizon Párizsban - és
ír ott, még mindig - , ez jó bizonyosság. Párizs
ugyanis nem hanyatlik, ahogy Róma sem, ezekben az örök
városokban a világvégéről alig vesznek
tudomást.
Mert a 80-as évek második fele a katasztrófák
ideje is volt. Csernobil, Csernobol, AIDS. A svájci hadsereg teljes
leszerelése, az NDK felszámolása. Mintha egyfelől
a bizonyos mértékig viharos valóság kívülről
betörne a mítoszok és mesék utolsó öbleibe
és celláiba is, és mintha másfelől ténylegesen
erodálódnának a valódi falak. Államvédelmi
válságok, korrupciós ügyek, egy telefonbeszélgetés
rendíti meg a nemzetet, és a szokásos kábítós
nyomor árasztja el a viszonylag kis városokat, amelyek meglepően
hajlamosak a zavarokra; emésztési zavarok, az emésztési
rendszer kapacitása hamar kimerül. A felszívókészség
már nem működik, a kiválasztás sem: pangás.
Minden addig Svájcban országszerte megszokott elfojtási
mechanizmus fokozatos összeomlásával függhet össze,
hogy a svájci irodalom egy része bizonyos mértékig
a témától való elhatárolódás
általam előbb leírt folyamatára való
dialektikus ellenhatásként meglepő módon, meglepően
későn belefogott a speciális svájci múlttal
való számvetésbe. Majdnem német stílusú
múltfeldolgozás, de harminc évet késve. A 70-es
évek elején kudarcba fulladt számvetési kísérlet
kései visszhangja, amikor Svájc második világháborús
történetének körülírására
irányuló minden kísérlet azonnali bírósági
és rendőri következményeket vont maga után.
Csak az utólagos búcsúdalok büntetlenek. Úgy
értem, a kései 80-as évek a fácán évei
is voltak, visszatekintve egy nagy búcsúdal Svájctól,
amelyben még egyszer minden, mindaz epikusan felidéződik,
egy megtört, sokszorosan reflektált epikában természetesen
- de ez egy végső diskurzus. Otto F. Walter is - mint halljuk
- mások felé fordul, mélyebb rétegekhez. És
vajon Merenberg nyelvileg virtuóz szitkozódó dühe
nem merőben pánikszerű? A szitkozódás
szót nem szitokszóként és nem is lebecsülően
használom. Ellenkezőleg - hősies magatartás.
Még egyszer, legalább egyszer megmondani az igazat - valódi
nevekkel és címekkel, tekintélyre és személyre
való tekintet nélkül - irodalmi cifrázás
nélkül - az igazság akarása, megszállottan
- csakis az igazat: röviddel azelőtt, amikor már senkit
sem érdekel. Ez a Dienstbüchlein, ez a szolgálati könyvecske,
életfogytig tartó megszállottság - a tűzbe
vele. Ami egy életen át űzött-hajszolt, idejét
múlta - egy előrelátható, igazi tragikus befejezés.
Erős abgang - mint Dürrenmatt utolsó beszéde
is: még egyszer a lángoló írás a falon,
a ménétekel, megmérettél, megmérettél
és könnyűnek találtattál - és újra
a metafora, ami már kezdetben is ott állt, de akkor még
Frisch Stillerjében: "Svájc börtön". És
most? Fröhlicher - egy ünnep. Jeanmarie - egy darabka Svájc.
Kopp is visszatér a színpadra, majdnem biztos vagyok benne
- mint Claire Zachanassian, hogy bosszút álljon?
Urs Widmer színdarabjai alapjában véve a
dürrenmatti hagyományt folytatják - nem Frisch tradícióját,
ami Svájc mint téma kezelését illeti - , de
a groteszk apokaliptikus dimenziójából, úgy
látom, nem sok maradt. Erről nem Widmer tehet - ez egyszerűen
a téma másféle megítélése: Svájc
mint kabaré, ami - még egy darabig - szórakoztatni
képes a közönséget. Így aztán, nekem
úgy tűnik, már csak két szerző marad,
aki képes Svájcot mint politikai és irodalmi témát
komolyan venni - mégpedig két eléggé ellentétes
pozícióból: Peter Bichsel, a nagy ravasz, aki európai
módon próbálja megmenteni a témáját
- amennyiben Svájc szellemi megújulását várja
az európai integrációtól - bizonyos mértékig
Svájc megmentését európaizálásával
- vagy Európa elsvájciasításával? És
Thomas Hürlimann, aki, legalábbis a színházban,
a hagyományos felvilágosító értelemben
úgy fogja fel a konkrét nemzeti múlttal való
szembenézést, mint a nemzet jelenével való
szembenézést. Az ő "követe" nyilván nemcsak
szembeszökő ellenlábasa Widmer vidám ünnepségének
- védőbeszéd a nemzeti és politikai komolyság
mellett az irodalomban, hanem hazatérés is, ráeszmélés
a szűkösség irodalmi esélyeire, a súrlódási
ellenállás esélyeire, ráeszmélés
a saját gyökerekre és a családi poloskákra.
Ez már nem az én pozícióm - ezt talán
nem kell hangsúlyoznom. Számomra ez a családi kötelék
végérvényesen elszakadt. Én - írói
értelemben - Svájc mint eszme, akarat és téboly
felszámolása mellett vagyok - Svájc nem több,
mint egy infrastruktúra. Szellemileg européer szeretnék
lenni, nagyvárosi, urbánus, csakis az európai szellemtörténetben
gyökerező - egyébként hontalan, kötetlen,
egyedül a magam szigetén, egy egyedülálló
az egyedülállók között, férfi a férfiak
között? Igen, mint észrevehették, rövid előadásomban
megfeledkeztem a nőkről. Ezt a szememre fogják vetni.
Mert a 70-es, 80-as éveket mindenekelőtt az írónők
tömeges fellépése jellemezte, akik mindeddig majdnem
teljesen hiányoztak a svájci irodalomból. Ez a botlás,
ez a feltűnő hiányosság az előadásomban,
ez a szégyenletes megfeledkezés a kolleganőkről,
akiket egyébként irodalmilag nagyon nagyra becsülök,
úgy érzem, nemcsak megbocsátható, hanem egyenesen
meg is indokolható. Nem illenek bele számomra a diskurzusba,
kezdettől fogva nem illeszkedtek ebbe a diskurzusba. Svájc
mint börtön csak akkor lehet irodalmi téma, ha a börtönfalak
valódiak, legalább olyan valódiak, mint a berlini
fal volt - ha az ember egzisztenciálisan van hozzáláncolva
ehhez az országhoz, a testével, az életével.
Honvédelem - vagy honárulás?
Ez a Dienstbüchlein (szolgálati szabályzat) a fejben!
és a végén még a civil önvédelmi
könyvecske az éjjeli szekrény fiókban.
Akinek nem kell hivatalból, nemi hovatartozásánál
fogva ezzel a könyvecskével foglalkoznia, az kezdettől
fogva képes egészen más könyveket írni
- egészen más, de hasonlóképpen egzisztenciális
láncokat és börtönöket leírni.
Irodalmi egzisztenciám alapjait tekintve sokkal jobban érdekel
egy de Sade márki börtönvilága, mint Stiller tiszta
cellája.
(elhangzott 1992. december 8-án)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
FRISCH, Max
Stiller
Európa, 1970
És a holtak újra énekelnek
Európa, 1975
Drámák
Európa, 1978
Az ember a holocénben jelenik meg
Európa, 1982
DÜRRENMATT, Friedrich
Drámák
Európa, 1971
Az ígéret
Európa 1984
A megbízás
Európa, 1989
A bukás
Európa, 1990
A fizikusok
Európa, 1992
Zűrvölgy
Európa, 1992
A színidirektor
Európa, 1996
"Václav Havelhez"
Magyar Lettre Internationale, 15
WALTER, Otto F.
"A másik Svájc nyomában"
Magyar Lettre Internationale, 15
ZORN, Fritz
Mars
Európa, 1996
NIZAN, Paul
"A menetelő"
Magyar Lettre Internationale, 24
WIDMER, Urs
"A felejtés paradicsoma"
Magyar Lettre Internationale, 15
"Kongó"
Magyar Lettre Internationale, 18
BICHSEL, Peter
"A svájci ember Svájca"
Magyar Lettre Internationale, 15
"Semmi rendkívüli"
Magyar Lettre Internationale, 24
RESZLER, André
" A svájci mítoszok vége?"
Magyar Lettre Internationale, 15
EISENDLE, Helmut
"Irodalom mint fikció"
Magyar Lettre Internationale, 20
SÜSSKIND, Patrick
"1989. november 9.'
Magyar Lettre Internationale, 22
WAGNER, Richard
"A történelem visszatérése a német
tartományokba"
Magyar Lettre Internationale, 22
HASLINGER, Joseph
"Házkutataás az elefántcsonttoronyban"
Magyar Lettre Internationale, 34
BAIER, Lothar
"Ami elválaszt: a közös nyelv"
Magyar Lettre Internationale, 34
Író nők = nőírók?
Magyar Lettre Internationale, 24
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu