Az építészet tudományos tevékenység, termékei azonban ott vannak a hétköznapokban. Ez az ezeréves tudomány, amelynek eredetét a 18. század a primitív ember kunyhóiban vélte felismerni, mély változásokon ment át a 20. században. Az építészet gyökeresen megújult léptékét, anyagait, rendeltetését tekintve, szimbolikus funkciója, a tudomány társadalmi jelentése azonban ugyanaz maradt. Mi több, amikor egy olyan radikális újító, mint Le Corbusier úgy határozza meg az építészetet, mint "a fény jegyében a tömeggel űzött tudós, szabatos és nagyszerű játékot", intenzív viszonyt épít ki a görög archetípusokhoz, s ezt a viszonyt a modern gépekhez kapcsolja. Az a feszültség viszont, amely a történelmi kódok és sémák, illetve a mai világ értelmezése közt áll fenn, továbbra is rányomja a bélyegét az építészetről való gondolkodásra.
Az építészet és a tudományok
Az építészet lefedi a tudományok meghatározott
körét, ám ez autonómiájukat természetesen
egyáltalán nem érinti. Első csoportjukat, amely
a társadalommal, a különféle életmódokkal,
a várossal foglalkozik, az építészethez képest
külsődlegesnek tekinthetjük. Az építészet
ugyanis legalább annyira a megfigyelés, mint a cselekvés
tana: ismeretekkel rendelkezik az egyes területek konkrét átalakításáról,
de a térformálás technikáiról, értelmezésükről
és gyakorlati megvalósításukról is.
Így például a 20. században a kortárs
világ tárgyairól vagy épített tájairól
fogalmazott meg vizuális interpretációkat és
elméleteket. "Szemek, amelyek nem látnak": Le Corbusier így
beszélt 1922-ben az autókról, repülőgépekről,
hajókról, azokról a technikai tárgyakról,
amelyek olyannyira lenyűgözték nemzedékét.
Robert Venturinak 1972-ben sikerült érzékelhetővé
tennie a Las Vegas-i táj kísérleti és profetikus
dimenzióit. Ma Rem Koolhaas kíséri figyelemmel a kínai
vagy az afrikai városok villámgyors átalakulását.
Az építészeknek arra is módjuk volt, hogy megfigyeljék
azokat az intim szférában bekövetkezett átalakulásokat,
amelyeket a higiénia, a funkcionalitás vagy éppen
a hedonizmus igénye hozott magával, s amelyek a külső
és belső tér új kapcsolatát jelentették.
A megfigyelés érdekében a tudományos munkaszervezés
vagy az érzékeléspszichológia módszereit
sajátították el. Végül a kísérleti
építészet a rendszertervezők, az anyagok és
a hálózatok tervezésével foglalkozó
szakemberek tudásából is merített.
A külső valóságok és gondolkodásmódok
elsajátítása mellett az építészet
létrehozta saját "belső" tudományait is. Ezek
a tudományszak történetére, gondolkodásmódjainak
típusaira és kategóriáira vonatkoznak, s a
róluk folyó vita az egész 20. századot végigkísérte.
Mindenekelőtt az építészeti kompozíció
lehetséges módozatairól van itt szó, amelyeket
mélyen felkavartak a technikával és a modern művészettel
kialakított kapcsolatok. Így például a szakítás
a "stílusok" újratermelésére épülő
mimetikus stratégiákkal új esztétikák
megfogalmazásához vezetett, amelyek száműzik
a díszítést és a konvencionális hierarchiákat.
A 19. századi historizmus ellenreakciójaként a modern
építészet sokáig mindenben engedett a tabula
rasa csábításának, a városok szintjén
éppúgy - a múlt minden nyomát eltávolítani
-, mint az épületek szintjén - a történelemből
örökölt minden alakzatot eltávolítani. A mai
építészet gyakorlatának egyik alapvető
kihívása, hogy újra kell teremtenie a kritikai viszonyt
a történelemhez.
Az építészet a tér művészete,
a hétköznapi élet kereteinek formálója.
A 20. század egész építészetét
áthatja az a feszültség, amely a formákkal való
játék és a tudományszak belső követelményei
illetve az épület majdani használóinak elvárásai
közt fennáll. A városok jövőjébe
bepillantást engedő technikai és plasztikai kísérleteknek
valójában nem mindig sikerült olyan épületeket
létrehozniuk, amelyek elősegítették volna a
városlakók identitásának kialakulását.
Ez nemcsak esztétikai kérdés. A szélsőségesen
hagyományellenes épületformákat csak olyankor
fogadták pozitívan, amikor a kívánt modernizáció
jeleit látták bennük. Ha viszont a kizárás
szinonimáiként értelmezték őket, a majdani
felhasználók egész nemzedékeinél elutasításra
találtak.
A határok eltörlése
Abban ma már nincs semmi meglepő, hogy az építészet
nem ismer határokat, ám a vitáknak, a terveknek és
maguknak a szakmabelieknek a mozgása a 20. század végére
minőségileg új szintet ért el. Érdemes
végiggondolnunk a jelenség valamennyi következményét.
Az építészetről szóló gondolkodásban
és a tervezési technikákban a nemzetközi lépték
igenléséhez természetesen nem volt szükség
arra, hogy 1932-ben az Egyesült Államokban megjelenjen az úgynevezett
"nemzetközi stílus": valójában már jóval
a Konstruktivista Internacionálé 1922-es megalapítása
vagy a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusának
1928-as összehívása előtt is észlelték
és elfogadták.
Az építészet képe akkor alakul át,
amikor megjelenik a szakember alakja. Le Corbusier zarándoklataihoz
csak Tintin d'Hergé zarándoklatai foghatók. Le Corbusier
a város megreformálásának önjelölt
szakembereként tervek sokaságát hozza létre,
amelyek a Régi és az Új Világ, illetve Afrika
városainak megfigyelése nyomán keletkeznek - még
ha a városokban tett látogatásai olykor igen rövidek
is. Az 1930-as években a történelem megrázkódtatásai
folytán számos európai vág neki a világnak,
a modernitás egymástól igen eltérő eszméinek
képviselői. Így aztán a Perret vagy Le Corbusier
műhelyéből, a dessaui vagy a berlini Bauhausból
elszármazott építészek a Csendes-óceántól
az Uralig mindenütt dolgozni kezdenek.
A regionalista "ellenállás"
Amikor 1945 után a modern doktrínák összetalálkoznak
az állam vagy a tőke nagy modernizációs kampányaival,
bizonyos mértékig maguk is hozzájárulnak ahhoz
az uniformizáláshoz, amely a fejlett országok mindegyikét
érinti; még akkor is, ha az 1954-ben alapított Team
10 fiatal lázadói vagy Ernesto Rogers kritikái megpróbálják
előtérbe helyezni a lokális vagy a korábban
meglevő elemek identitásteremtő szerepét. Azonban
még a lázadás legélesebb formáira sem
nyomja rá a bélyegét a nacionalista vagy a regionalista
bezárkózás: a Team 10 elkötelezettsége
a lehető legegyértelműbb módon nemzetközi,
és a nemzetközi diákság ideologikus vagy szervezeti
hálózatai aktív szerepet játszanak majd az
1967-1970-es lázadások előkészítésében.
Az 1980-as évek elején újfajta módon veti
fel "helyi" és "nemzetközi" viszonyát Alexis Tzonis
és Liane Lefaivre, Lewis Mumford bizonyos téziseinek újraértelmezése
alapján. Kenneth Frampton álláspontja, aki ezekből
az elemzésekből indul ki, és Paul Ricoeur filozófiájára
hivatkozik, lehetővé teszi, hogy megértsük a
posztmodernről szóló diskurzus bizonyos megfogalmazásait.
A "kritikai regionalizmus", amely mindenekelőtt az uniformizálásnak
ellenálló építészetként tartja
magát számon, a helyi értékrendek és
a világméretű rendszerek szembeállítására
épül. Az 1970-es évektől, a Team 10 mozgalom
tevékenységével párhuzamosan újfajta
érdekközösségek jelennek meg. Közülük
a leginkább említésre méltó "az európai
város rekonstrukciójának" híveit tömörítő
közösség: részben az ő álláspontjukon
alapul az a politika, amelyet a nyugat-berlini Internationale Bauausstellung
folytat. A berliniek tevékenysége, amely eredetileg Bob Krier
tételei mentén kristályosodott ki, a későbbiekben,
Josef Kleihues programjában, fokozatosan nyitottá válik
a kevésbé nosztalgikus problémák iránt.
Paul Chemetov és Jean-Claude Garcias kiállítása,
A modernitás mint befejezetlen projekt, olyan eljárásokból
indul ki, amelyek összességükben ellenségesek a
két évvel később, a Velencei Biennálén
megjelenő posztmodernizmussal szemben. Nem az urbanitást
utasítják el, csak azt, hogy semmibe vegyék a modernek
"összességében pozitív" mérlegét.
Ez a csoportosulás Tadao Andótól Alvaro Sizáig,
Luigi Snozzitól Roland Simounet-n át Rafael Moneóig
többek közt annak a bizonyítéka, hogy megerősödtek
a regionalizmuson túllépő stratégiák.
A posztmodern állapot
Bizonyos attitűdök, amelyek részint a posztmodernizmus
keretében, részint vele szemben válaszreakcióként
születtek, az 1980-as évek óta kirajzolják azt
az irányzatot, amelyet "kritikai internacionalizmusnak" nevezek.
Nem az a szándékuk, hogy naiv módon rehabilitálják
a progresszióról szóló "metadiskurzust", amelyről
Jean-FranÇois Lyotard már megállapította, hogy
kimerült; a pozíciók és a stratégiák
konvergenciájára épülnek, illetve több építészeti
csoport politikai és földrajzi határoktól független
közös kultúrájára. Ezeknél az építészeknél
a helyi specifikum keresése, ami a "kritikai regionalizmusnak" szerves
alkotóeleme volt, nem zárja ki az átívelő
álláspontok sorát, amelyek közös intellektuális
terepet hoznak létre. A ma megfigyelhető "kritikai internacionalizmus"
kreatív alkalmazkodás az urbánus terek tervezésének
és létrehozásának piacain megjelenő
internacionalizálódás jelenségéhez,
amelyet az 1993-ban megnyílt összeurópai piac felerősített
ugyan, ám gyökerei nem ebben rejlenek.
Az elméleti viták nemzetközivé válásának
már az 1950-es években is voltak intenzív időszakai,
ám ma újabb küszöbhöz érkezett el,
hiszen a képek forgalma a periodikákban és a könyvkiadásban
egyre intenzívebb. Tulajdonképpen a szakértelem fogalmát,
úgy, ahogyan az a századfordulón megjelent, megváltoztatta
a szakmabeliek mozgásával egyre erősödő
kölcsönös függés. Egy építész,
akit látszólag azért várnak, hogy megoldja
a helyi bonyodalmakat, elsimítsa a konfliktusokat a különféle
eszmei vagy érdekcsoportok közt, sokszor deus ex machina-ként
lép színre. A nemzetközivé válás
másik tényezőjét az az építészeti
rendelésállomány jelenti, amely bizonyos európai
nagyvárosoktól indul ki (Frankfurt, Berlin, Barcelona, és
ma már Genf is), és komoly nagyságrendet képvisel.
Konkrét vagy szimbolikus versengésük folytán
ezek a városok maguk is túlzottan függnek egymástól.
Az egész olyan, mintha az építészeti döntések,
különösen a kulturális épületek tekintetében,
minden városnak lehetővé tennék, hogy egyfajta
gyűjteményre tegyen szert a legnagyobbnak tartott mesterek
alkotásaiból. Minden múzeum, amely érdemes
erre a névre, kiakaszt egy Picassót, egy Kleet, egy rakás
Josef Beuys-tollrajzot; minden állatkert tart a ketreceiben egy
orrszarvút, egy zsiráfot és egy jegesmedvét.
Ugyanígy, mintha minden város pályázna rá,
hogy a pillanatnyi építész-toplista alapján
saját menüt állítson össze.
Az ilyesfajta építészeti menazséria leginkább
befogadó intézménye a berlini IBA lett; ennek a városnak
több nehézséget okozott, hogy európai központként
képzelje el magát, mint a nagy- és középméretű
tervek Párizsának, Bécsnek vagy bizonyos japán
városoknak a pénzügyi "buborék" kipukkadása
előtti időszakban. Az internacionalizálódásnak
ez a karikatúrája bizonyos esetekben azzal a hatással
járt, hogy megbénította az olyan vállalkozásokat,
amelyek nem egymástól elszigetelt aktusok egymás mellé
helyezésével próbálták meg a komplex
városi identitás rekonstruálását - függetlenül
ennek minőségétől, sőt szépségétől.
Ezen túlmenően a megoldások és a módszerek
nemzetköziesedésének új formái is kialakultak.
Az egyetemisták mozgása nem várt a nagy európai
piacra: olyannyira intenzív lett, hogy - az Erasmushoz hasonló
programoknak köszönhetően - lehetővé vált
az anyaiskola és a befogadó iskolák közt folyó
váltakozó képzés. Az Europan-programok nemcsak
arra adtak módot, hogy az ifjú tervezők szabadon mozogjanak
a nemzeti képzések közt, hanem arra is, hogy első
munkájukat külföldön építsék
meg. Végül, a vendégprofesszori tanszékek általánossá
válásával, illetve az oktatási intézmények
megnyitásával az igen különböző színvonalat
képviselő látogatók előtt, az oktatók
cseréje is a pedagógiai látkép állandó
adottságává vált.
A gyakorlati megoldások és a kultúrák nemzetköziesedése
mégsem felel meg annak a konfliktusos felállásnak,
amelyet a Frampton-séma sugall. Nincs egyetlen és egységesítő,
a helyi rendszerekkel szemben álló elgondolás; van
ezzel szemben a különféle szinteken egymás mellett
létező kapcsolatok bonyolultabb együttese: a tematikus
központi elképzelések egyre-másra változtatják
építési programjaikat annak a vitalitásnak
a függvényében, amelyet bizonyos városok vagy
bizonyos iskolák intellektuális pólusai képviselnek
(a londoni Architectural Association, a Bohigas-féle Barcelona vagy
a Kleihues-féle Berlin számíthatnak ilyen központnak).
A kritikai gyakorlat nyomában
A kritikai internacionalizmus ma már nem valamiféle védekező
kérdésfelvetésből indul ki azzal a fenyegetéssel
szemben, amelyet az egységesítő modernizáció
jelent, sőt nem is valamiféle utópikus állapotból;
sokkal inkább az adott piaci környezet tartózkodásához
vagy cinizmusához igazodó stratégiából.
Úgy tűnik, ennek megfelelően az új internacionalisták
is többféle meggyőződés hívei;
ezek egyike sem áll össze koherens programmá, sokkal
inkább nyitott repertoárként vannak jelen. Lehetőség
szerint a globális színtérre apellálva és
a rugalmas városközi hálózatokhoz illeszkedve
elsősorban a "modernek mozgalmához" való visszatérést
követelik a posztmodernizmus közhelyes múltdicséretével
szemben; ennek során persze felbukkannak illúziók,
leegyszerűsítések, sőt hamisítások
is. Ez a múltba irányuló, általában
őszinte tekintet, noha olykor a bálványimádás
határát súrolja - különösen ha hivatkozásainak
köre a tervezés szabadságára korlátozódik
-, elsősorban azt az építészeti megoldást
keresi, amely a második ipari korszak ritmusának és
anyagainak felel meg.
Az új internacionalisták az építészeti
munka intellektualizálását már nem harcként
fogják fel. Az intellektuális kultúrához fűződő
eklektikus, olykor instrumentális viszony ma már adottság
és nem holmi kósza szándék, hiszen az elmúlt
harminc évben igencsak megváltozott az építészképzés.
Az időközben bekövetkezett kulturális megújulás
mára már szervesült, és bizonyos amerikai esetektől
eltekintve nem tárgya többé hisztérikus teoretizáló
megnyilvánulásoknak. Az új szakmai identitás
formálódásához a moziról, illetve a
kortárs művészetekről szóló pontos
ismeretek erős jelenléte is hozzájárult.
A tudós és kísérletező építészet
világpiacának alakzataiba illeszkedve - noha ez a piac természetesen
az épületek létrehozásában csak elenyésző
részarányt képvisel - a projekt-menedzserekben végre
kialakult az a meggyőződés, hogy lehetséges
kritikai gyakorlat, még ha abban egyelőre nem is hisznek
egységesen, azaz kialakítható olyan gyakorlat, amely
új elméleti megalapozásokhoz vezethet el.
Alvaro Siza vagy Rafael Moneo álláspontja a városi
alaprajzok vagy az épülettípusok állandóságáról
folytatott vitában; az 1930-as évek racionalizmusának
kritikai vagy intuitív olvasata, amely nemcsak a bázelieket
egyesíti, de néhány hollandot és számos
párizsit is; a szigorú geometrizmus, amely az adott helynek
megfelelően változó autonómiafokok szerint
hozza össze Tadao Andót, Yves Liont, a portói portugálokat
és több írországi építészt;
Steven Holl vonzalma a murális művészet és a
fény iránt sokkal inkább nemzedékének
európai, mintsem amerikai kérdésfelvetéseihez
áll közel. Az egymástól néhány
órányi repülőútra élő egyének
kórusai így mind tisztábban rajzolódnak ki.
Közös esztétikák
Ilyen körülmények közt hogy áll az építészet
a szakmabeliek és a közönség viszonyát tekintve?
Kétségtelen, hogy a közönség még
sohasem átkozta el ennyire az építészeket,
mint napjainkban, amikor bizonyos "nagy együttesek" vagy "városi
felújítások" funkcionális középszerűsége
és vizuális nyomora csak hangsúlyosabbá teszi
a szegénységet és a kirekesztést. Emellett
az esztétikai megfontolások is egyfajta titkos dialógus
tárgyát képezték, amelyben sohasem szűnt
meg az ellentét az elitizmus és a populizmus közt. Tény,
hogy megfigyelhető némi elitista hajlam az építészeti
produkciókban, mihelyt olyan művészeti produkcióként
vannak számon tartva, amelyek szakítanak a legelterjedtebb
vizuális sztereotípiákkal. A tömegirónia,
amely Adolf Loos vagy Le Corbusier díszítés nélküli
házait fogadja vagy újabban "a csövek Notre-Dame-ja"
gúnynévre keresztelt Pompidou-központot, jól
jelzi ezt a szakadékot.
A konfliktus tudatosodása populista esztétikákat
szült. Ezek maguk is igen sokfélék, az olasz neorealizmustól
és a népi építészetre utaló célzásaitól
Robert Venturi bennszülött házakkal való játékáig
vagy FranÇois Spoerri demagóg hivatkozásaiig. Összességében
azok az ismételt kísérletek, amelyek megpróbálták
áthelyezni a középítkezés vagy a lakásépítés
területére az autóiparból származó
anyagokat és textúrákat, kudarcba fulladtak, Beaudouin,
Lods és Prouvé Clichy-beli Népházától
azokig a házakig, amelyeket Buckminster Fuller a repülőgépgyárakkal
akart kiviteleztetni vagy a családi házak külső
képét megkérdőjelező legújabb
próbálkozásokig.
Látvány és használat között
A látvány és a használat közti ellentét
körül éleződik ma ki közönség
és építészek viszonya. Minthogy az építészeket
meggyanúsították azzal, hogy még a leghétköznapibb
használati módokról sincs fogalmuk - amit már
Flaubert is rögzített közhely-szótárában,
amikor az építészeket olyan "együgyű embereknek"
látja, akik "mindig kifelejtik a lépcsőt a házakból"
-, a "Modern mozgalom" különféle áramlatai alaposan
belevetették magukat a használat problémájának
tanulmányozásába.
A funkcionalisták még magát az épület
formáját is a tevékenységfajták és
a kialakuló útvonalak megfigyeléséből
vezették le, és vagy szétrobbantották a zárt
dobozt, mint a dessaui Bauhausnál, vagy átalakítható
rendszerek köré építették újjá,
mint a clichy-i Népház esetében, hogy csak a két
legkiforrottabb megnyilvánulást idézzük fel.
A módszer ellenzői egyfajta modern formalizmus mellett kardoskodtak,
s ez néha olyan megoldásokra vezetett, amelyek költőisége
meg tudta érinteni a közönséget, ha széles
körben vallott értékeket testesített meg, például
Brazíliában. Egy másik eljárás abban
állt, hogy felhagyott minden formatörekvéssel, és
szándékoltan formátlan épületeket hozott
létre.
A mai építészeti gondolkodás nem közvetlen
folytatása ezeknek a megközelítéseknek. Igen
sok újszerű építési mód érinti
a térhasználat átalakítását.
A lakóépületnél a külsőhöz való
viszonyt, a hajlékonyságot, a kevert jelleget, a kényelmet
és az új térfelfogást tartják szem előtt,
de hangsúlyt helyeznek a közös terekre is. A számos
tervben megjelenő programszerű találékonyságot
a közönségigény ösztönözte, főként
Európában. A használati mód figyelembevétele
azonban nem szükségképpen jár együtt a formai
invencióval. Épp ellenkezőleg, bizonyos építészek
olyan okokból jutnak el idáig, amelyek számukra nem
elválaszthatók a külső megjelenés kiemelt
kezelésétől, az összképtől - mindezt
az épületek kényelmes használhatóságának
rovására.
Olykor bizonytalan egyensúly alakul ki a használat elvei,
illetve a váratlan és kétségkívül
önkényes formai megoldások közt, amelyek azonban
korántsem jelentik az épület lakhatatlanságát.
Ez a helyzet a Roissy-Charles de Gaulle 2F pavilonjával (Paul Andreu
és Peter Rice) vagy a bilbaói Guggenheim-múzeummal
(Frank Gehry): itt a galériák sokkal nyugodtabbak, mint amit
a külső együttes mozgalmassága sugall. Ugyanez
a helyzet Nîmes-ben Jean Nouvel Nemausus-épületegyüttesével,
amely bőségesen szolgál otthonos és ötletes
terekkel. Egy másfajta ellentmondás érhető
tetten Lacaton & Vassal floiraci azbeszt-cement házánál,
amelyet a szomszédok szikár megjelenése miatt oda
nem illőnek tartanak, ám lakói szeretik, hiszen szokatlanul
nagy belső tereket kínál nekik. Az ilyen kísérletek
ellenreakciójaként egyre több tervező a semmitmondó
külső szabályrendszerének tiszteletben tartását
helyezi előtérbe, ami nem kérdőjelezi meg a
térformálás követelményeit.
Ma éles ellentétek szabdalják az európai
építészetet, így rendkívül nehéz
volna átfogó képet adni róla. Az imént
szóltam a látvány és a használat összeillesztésének
kényes műveletéről. Ám az épület
és a város vagy a táj viszonya sem kevésbé
összetett probléma, különösen manapság,
amikor a folyamatban lévő átalakítások
idejétmúlttá teszik a hagyományos felosztást
a városi és a vidéki területek közt. Itt
is sokkal inkább összeillesztési problémáról
van szó, mint arról, hogy "integrálni" kell az épületet
és a környező teret, hiszen az építmény
legalább annyira sűrítménye lehet térbeli
elhelyezkedése értelmezésének, mint amennyire
maguk a területek módot adnak az építészeti
szabályok meghatározására.
Egy másik nyilvánvaló ellentétben az építészek
személyes stílusa és az épületek kollektív
használata áll szemben egymással. Manapság
Marseille-ben "Le Corbusier-ben lakni" önmagában is rangot
jelent, míg más városi és társadalmi
körülmények közt egy beazonosítható
építész jelenléte kiválthatja a lakók
elégedetlenségét. Némileg más típusú
a korábban már említett, az 1960-as években
megjelent populizmus, amely azzal próbálkozott, hogy "a lakók
kezébe adja a tervezőceruzát": ez olykor sikeres épületegyütteseket
eredményezett, amelyeknél az építész
mint alkotó eltűnt, és csak segítői minőségében
volt jelen.
Építészet és demokrácia
Felvetődik a kérdés, hogy az építészet
hogyan járul hozzá a demokratikus léthez. Az épületek
építészeti kvalitásai a történelem
bizonyos pillanataiban segíthették új szociálpolitikák
megvalósítását. Más pillanatokban a
térbeli újítások valamilyen társadalmi
elit megrendelésének szolgálatában bontakoztak
ki, és konzervatív, sőt egyértelműen
totalitárius politikák szolgálatába is állhattak.
Mégis, a 20. században bekövetkezett legfontosabb változás
az volt, hogy a korábban az uralkodó osztályoknak
fenntartott tevékenység ma példátlan módon
befolyásolja mindannyiunk hétköznapi életét.
Azaz a modern építészet, akár akarjuk, akár
nem, ígéretet tett, és a közönségnek
jogában áll, hogy elvárja az ígéret
betartását. Ennek feltétele, hogy a saját értékeinek
fogásában élő építészet
megszabaduljon a nárcizmustól, az autizmustól, sőt
a hisztériától. Az a bámulatos megújulási
képesség, amelyről napjaink építészete
tanúskodik, azt mutatja, hogy nem szükségszerűek
ezek a zsákutcák.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
A szerző a Paris-VII-en az Institut francais d'Urbanisme professzora, a New York University Institute of Fine Arts-an tanít építészettörténetet és az Institut francais d'Architecture igazgatója
Bibliográfia
KOOLHAS Rem
"Berlin nyílt város"
Magyar Lettre Internationale, 17
HUXTABLE, Ada Louise
"Művalóság Amerikában"
Magyar Lettre Internationale, 17
VIRILIO, Paul
"A geopolitikától a metropolitikáig"
Magyar Lettre Internationale, 17
FIAN, Antonio
"Hundertwasserről"
Magyar Lettre Internationale, 17
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu