Nem lankadó figyelemmel követ a tekintetével föntről, a szekrény tetejéről. Régimódi szemeivel, a rozsdás rugós zárakkal mindent szemmel tart a hálószobában, holt és élő anyagot; mindazt, ami mozog vagy akár csupán tartózkodóan és szerényen lélegzik. Muszáj volt kieszközölnöm a koffernek a dolgozószobámból a hálónkba való áttelepítését. Éspedig nem az ágy alá, ahogyan egy bőröndnek dukálna. Nem, Gotthold ragaszkodik hozzá, hogy rálátása legyen a dolgokra a szekrény tetejéről.
Gottholdot természetesen nem hívták mindig Gottholdnak. Ő volt "a koffer", minden extra vagy előkelőség híján: egyszerű fekete vulkánfíber. Kívül néhány dudor látszott rajta, belül bézs színű anyaggal volt bélelve, a fedelén egy gumírozott szélű második anyagréteggel, ez képezte a zsebeket, ahová az apróságokat lehetett rakni. Se duplafenék, se egy titkos rekesz, sajnos. A fogantyúja: két vastag drót műanyag markolattal.
Valamelyik reklám szövegírója csendes, megbízható
útitársnak nevezte a bőröndöt. Hát
az a jámbor ember sem utazott még életében
bőrönddel, az is biztos!
Gottholdot 1959-ben vásároltam akkor meglehetősen
borsosnak számító áron, 32 frank 95-ért
a berni EPÁ-ban. Másnap reggel becsomagoltam. Olaszországba
készültem, közelebbről meghatározott cél
nélkül.
Csomagolás közben az az érzésem támadt,
hogy a koffernek több minden nincs ínyére: úgy
tűnt, bizonyos tárgyakkal szemben igen heves ellenérzést
tanúsít, s nem kevésbé lesújtó
a véleménye a módról, ahogyan csomagolok. Nem
lehetett nem érzékelni a koffer gyomrának erőteljes
hárító manővereit; mint amikor egy gyerek egész
testében megfeszülve tiltakozik a csukamájolaj vagy
a bodzapép lenyelése ellen. Úgy tűnt, a bepakolni
kívánt mennyiséggel sem óhajt megbarátkozni:
amikor a földre fektettem, majd akkurátusan egymásra
helyeztem benne a fürdőkellékeket, az esőkabátot,
a tartalék cipőket, a hálózsákot, 15
könyvet, a toalettfelszerelést, egy heti rágcsálnivalót
és az írószereket, s néhányszor ráugorván,
valamint a zárakat gyorsan bekattintva le akartam zárni a
fedelét, tiltott eszközökkel védekezett a belsejét
feszítő nyomás ellen. Magyarán: a második
ugrásnál a ferdén álló koffertető
levetett magáról, minek következtében fenékkel
és háttal visszaestem a villámgyorsan felcsapódó
bőröndről, és alaposan bevertem a fejem az asztal
lábába.
Megálltam, nem azért, hogy akár egyetlen
szóval is káromkodjam - sőt éppen hogy a megértés
vágyával térdeltem le a tiltakozó mellé.
Az a határozott benyomásom támadt, hogy azt óhajtja
közölni velem: legalább a dupláját kívánom
tőle annak, ami jogosan várható el, továbbá
hogy útitársként sokkal szívesebben venne helyettem
egy magafajtát. Szóba sem jöhetett, hogy ezt akceptáljam,
végtére is bőröndöt azért vesz az
ember, hogy legalább kétszer annyit elnyeljen, mint ami a
méreteiből következnék. A problémát
ilyeténképpen a tárgyon elkövetett erőszakkal
voltam kénytelen megoldani: áthívtam két szomszédot,
akik közül a könnyebbik úgy 130 kilót nyomott.
Az urak a maguk sajátos módján éreztették
súlyukat a csökönyös szerzettel, én pedig
rákattintottam a zárat.
Ezt a nem minden erőszak nélküli lezárást
soha nem felejtette el nekem. A pályaudvarra menet különösen
ernyedt-tehetetlenül lógott a kezemben, megduplázva
ilyen módon saját tömegét, és sikerült
elérnie, hogy akciójához tartalma is teljes szolidaritással
csatlakozzék. Amikor párszor leraktam a földre, hogy
pihenjek egy szusszantásnyit, hallottam, amint bőven bugyogó
trágársággal panaszkodik. Az úti cél,
Itália sem tetszett neki; minden erejével az esős
Észak felé vont. Persze én kockázatkerülő,
konzervatív alaknak neveztem, aki betegesen ódzkodik mindenféle
új életformától és minden változástól.
Erre nem tudott mit mondani. Törlesztésül viszont alig
hagyta magát feltuszkolni a poggyásztartóba. Amikor
aztán konstatálnia kellett, hogy az ember nagyon makacs tud
lenni, mind engem, mind a többi utast folytonosan a lezuhanás
veszélyével fenyegetett. Ezen a módon e Damoklész
kofferének sikerült teljesen terrorizálnia pszichikailag.
Mégsem meredhettem teljes 18 órán át a fejem
fölött rázkódó kofferre, hogy esetleges
aljas alávetődését vagy zuhanását
tompítsam valamelyest. Helyet cseréltem tehát a velem
szemközt ülő utastárssal. A koffer szakadatlan
szemmel tartása mindazonáltal megártott a szememnek,
mégpedig örökre, így azon nézetet, mely
szerint az utazás jótékony ellazulást jelentene,
a legcsekélyebb mértékben sem tudtam osztani.
Egy alkalommal nem használtam párnának a degeszre
tömött koffert, hanem egy viszonylag olcsó és szolid
szállodába menvén vele, kiürítettem, és
a szekrény mellé állítottam. Ez volt az első
eset, hogy elégedettnek látszott lenni velem: úgy
nézett rám, mint valaki, akinek sikerült megúsznia
a munkát, s mégis fizetséget kap, miközben szabadságon
van. Nos, alaposan tévedtem. Valójában reményvesztetten
és szemrehányással telve nézett. Úgy
rémlett, mintha a belső nyomástól megszabadulván,
a névtelenségétől szenvedne. Javaslatokat tettem.
A női nevek hallatán fintorgatta az orrát, mármint
a fogóját, számos férfinévnél
pedig megrázkódott; nem volt világos, hogy az undortól-e
vagy a nevetéstől.
Segítő szándékomnak ez a semmibevétele
végül fölidegesített. Döntöttem hát:
Gotthold leszel, és kész! Egyszer és mindenkorra,
ellenvetés nincs! Nem tagadom, hogy ha megbüntetni éppenséggel
nem akartam is ezzel a névvel, de az élet komolyan vételére
való hajlammal beoltani igen.
Megbüntetni elsősorban magamat sikerült. Gotthold ugyanis
soha nem bocsátotta meg nekem ezt a nevet. Tisztán hallom
szemrehányó sóhaját, valahányszor olyan
nevek hangzanak el, mint Patrick, André vagy Jean-Claude.
Ezzel a kellemetlenséggel még, ha nem is a legfelhőtlenebbül,
de együtt tudtam volna élni, ámbár kénytelen
voltam tudomásul venni Gotthold velem szembeni ellenérzéseinek
fokozódását. Úgy próbáltam vigasztalni,
hogy sokkal lehetetlenebb neveket soroltam föl az övénél,
mint például Schniepköter, Bauernfeind vagy a svájci
Bünzli. Ő azonban nem hagyta magát megvigasztalni,
ehelyett módszeres agressziót kezdett kibontakoztatni velem
szemben.
Egy pszichiáter barátom, akinek vázoltam az esetet, azonnal elő akart jegyezni egy terápiás ülésre - engem, nem a koffert! Ezt túl erős célzásnak találtam. Így semmi kedvem nem volt a barátom jövedelemforrásai közé kerülni.
Idővel megtanultam nem túlterhelni Gottholdot. Hivatalos útjaim megszaporodtak, de kevesebb holmira volt szükségem; a szállodák, amelyekben megszálltam, középkategóriások, alsó középkategóriások voltak. Gottholdnak sem a bánásmódra, sem a túlterheltségre nem lehetett panasza. Mi több: bizalmas beszélgetésekkel még egyfajta tartózkodó barátságot is megpróbáltam kialakítani köztünk. Beszélgetéseim azonban monológok maradtak, melyekre ez a bizalmatlan, folytonosan résen levő, konok tárgy nem volt vevő.
Egy éjjel egy szerény genfi hotelben, sehogy sem tudtam
elaludni. Számoltam a Szt. Péter templom óraütéseit,
próbáltam valami jelentést kiolvasni a nyitott ablak
elé húzott függöny árnycsíkjaiból,
amikor hirtelen zajt hallottam, amely teljes figyelmemet magára
vonta. Mintha a bőrönd zárai kattantak volna, és
- úgy is volt, bizony, a koffer kinyílt, újra összecsukódott,
előre-hátra mozgott, akárha láthatatlan kerekeken
gördülne, fölágaskodott, kört írt le
a padlón gördülve; egyszóval úgy tűnt,
hogy gyakorlatozik.
A halvány fény a falra rajzolta az árnyékát,
amitől aztán úgy tűnt, mintha két bőrönd
mutatna be kűrt a szobában. Néma csöndben maradtam.
Amikor nem tudok aludni, a párnámat mindig a fejem alá
gyűröm, így aztán meg se kellett emelnem a fejem,
hogy mindent jól lássak. Nem pislogtam és nyugodtan,
egyenletesen lélegeztem.
Gotthold egyszer csak megrázkódott, és az
a kevés dolog, amit nem raktam át a szekrénybe, kirepült
belőle. S most egyszeriben úgy tűnt, hogy a koffer
nőni kezd. Megtorpant, mint aki latolgat magában valamit.
Azután lassan az ágyamhoz közeledett, és tovább
nőtt, már nagyobb volt, mint én, majd hirtelen kitátotta
a pofáját, és utánam kapott. Éppen hogy
elértem a fali lámpát. A fény villám
módjára hasított bele a szoba sötétjébe,
és mire a szemem megszokta a világosságot - alig tudtam
elhinni - , a bőrönd ismét a helyén volt. Aludt,
mintha mi sem történt volna. Fölkeltem, hogy ellenőrizzem:
mindaz, ami az intermezzo előtt benne volt, ismét ott volt
a gyomrában.
Amikor azután leoltottam a lámpát, föltűnt,
hogy a koffer nem vet már árnyékot a falra.
Ettől az estétől fogva álmok, rémálmok
jártak a fejemben, minthogy a koffer szabályos időközönként
megtámadott. Bizonyos voltam benne, hogy ezeket nem álmodom.
Hallucinációk sem lehettek; világosan érzékeltem
mindent, ami körülöttem történt.
Egy éjjel egy másik városban nem értem
el időben a villanykapcsolót. A koffer elnyelt. Fájni
nem fájt, de a koffer hasában szokatlan módon nedves
és meleg volt, mintha zsigerek pulzálását éreztem
volna, és azt, hogy egy eleven testben vagyok benne. Furcsán
maró levegő telepedett rám, mintha agyon akarna nyomni,
s nemsokára már alig kaptam levegőt. Úgy éreztem,
hogy feloldódom. Elvesztettem az eszméletemet.
Ám egyszerre újból fényes világosság
vett körül. Az ágy mellett feküdtem a padlón,
a bőrönd ziláltan hevert a szekrény mellett,
mint aki éppen hányt. Az egész testemet irritáló
szörnyű viszketéstől csak alapos fürdőt
véve tudtam megszabadulni.
Senkinek sem szóltam a Gottholddal kapcsolatos eseményekről.
Mindenki csak nevetett volna, és félreérthetetlenül
megkopogtatta volna a homlokát. Ezzel együtt még csak
a legtávolabbról sem környékezett meg egyetlen
pillanatra sem a gondolat, hogy megszabaduljak a koffertől. Ellenkezőleg:
egyfajta testvériség-érzés ébredt bennem.
Egy napon egy város pályaudvarra vivő utcáján tartottam a szállodám felé a bőrönddel, amikor észrevettem, hogy Gotthold kinyílik, becsukódik és újra kinyílik. Fényes nappal, a népes utcán. Amikor befordultam a hotel utcájába, fölpattantak a bőrönd zárai, és mintha csak egy vulkánból törnének elő, ruhák, borotva és tisztálkodószerek vágódtak ki belőle az aszfaltra - az emberek a borzalomtól elkerekedett szemmel torpantak meg körülöttem az utcán, rikácsoltak, az üres, tátott pofájú koffer pedig rám támadt. Háromszor-négyszer rugaszkodott neki, de minthogy a tolongásban mindig közénk került valaki, mindannyiszor meg kellett szakítania a támadását. Végül azonban egy váratlan támadásával, úgy tűnt, célt ér: két méternyire tőlem egy szempillantás alatt teherautó méretűvé fújta föl magát. Belenéztem a sötét torokba, amely rögvest el fog nyelni - ám ebben a pillanatban közvetlenül mellettünk elhaladt egy villamos, az áramszedő szikrázott. Rándulást éreztem a kezemen, s máris benne tartottam a koffert, mintha mi sem történt volna. Az emberek mit sem törődve velünk siettek a dolgukra, engem pedig idegesített a bőrönd fogantyújának elfuserált formája.
Ez után az eset után beszereztem egy akkumulátoros
kézilámpát, amelyet autózás közben,
amíg Gotthold a csomagtartóba volt zárva, fel tudtam
tölteni, és az égő lámpát a koffer
belsejébe helyeztem el.
Ettől kezdve mintha megnyugodott volna, és megfeledkezett
volna fenyegetéseiről.
Ismét csak Genfben történt egyszer, hogy a kézilámpát az autóban felejtettem. Éjszaka volt, én pedig fölfelé bandukoltam az óváros egyik néptelen, keskeny kis utcáján. Mindennemű figyelmeztetés nélkül egyszer csak fölpattant a koffer fedele. Ezúttal nem szabadult meg a tartalmától, engem azonban egyetlen slukkra benyelt! Egy szikrányi esélyem nem volt védekezni.
Ám semmiféle maró szag és rothadásszag
nem csapott meg. Furcsa volt, amit éreztem és láttam:
kellemes volt a hőmérséklet, a bőrönd
belseje pedig tovább tágult, kivilágosodott - s én
láttam Genf városát, az embereket, a tavat, az eget,
mindezt egyszerre, egyetlen képkivágatban, mintegy belülről
kifelé, és nem fordítva, mint ahogyan a tükörben
látszanak a dolgok. Nem mindennapi nyugalom szállt meg, sőt
derű, és egészen különös módon
biztonságban éreztem magam.
A koffer utazgatott velem. Ezenközben magába kebelezte
a világot. Láttam és hallottam az embereket, éreztem
a szagukat is. De nem érinthettem meg egyiküket sem, és
nem találkoztam senkivel. Beszéltem a többiekhez, de
senki nem válaszolt. Nem tudtam, vajon valamiféle üvegből
lévő test tart fogva, kellemes ernyedtségben, vagy
már halott vagyok.
Nem tudom, meddig tartott ez az állapot. A dátumot, amikor Gotthold bekebelezett, elfelejtettem, és nem is sikerült rá visszaemlékeznem. Egy napon nyilvánvalóan fény gyúlt az új világomban, de lehet, hogy kívül, mindenesetre egyik pillanatról a másikra újból emberek között találtam magamat.
A lámpa természetesen azonnal visszakerült Gotthold
gyomrába. Azóta ebbe az egyetlen kompromisszumba mentem bele:
Gotthold, a koffer, kedvére nézelődhet föntről,
a hálószobai szekrény tetejéről. Ezt
folyamatosan, hivatásszerű alapossággal teszi.
Meglátjuk, meddig leszünk képesek ezt az állapotot kibírni, meddig mehet ez így tovább.
TATÁR SÁNDOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BRECHBÜHL, Beat
Bőrönd extrákkal
Európa, 1996
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu