1.
"A bolgárok nyelve ismeretlen Európában, de nem
kevésbé van ez így a magyarokéval. Mégis,
a magyarok jogot formálnak arra, hogy számon tartsák
őket az európai nemzetek sorában. Vajon csak a vallásuk
miatt vélik ezt lehetségesnek? Avagy történelmük,
melyet a nyugati történelem függelékének
tartanak, jogosíthatja fel őket erre? Az európai ember
az ázsiai idegenséget érzi a magyarokban, a bolgárokban
a vallási idegenséget is. Nyelvüket, akárcsak
a természet hangjait, dallamuk és melódiájuk
szerint ítéli meg. A bolgárok és a magyarok
párbeszédében, ha allegóriaként vetjük
fel eme lehetőséget, nem marad hely Európa számára."
(Az idézett részlet Julius Benesnek egy parlamenti
felszólalásából származik. Köszönet
érte Vörös Istvánnak, amiért volt szíves
felhívni rá a figyelmem.)
2.
"Szeptember 3. Tegnap este egy álom. Maxszal régóta
tervezzük, hogy elutazunk a bolgárok földjére.
Igazából csak az egzotikum utáni vágy hajtott
bennünket minden alkalommal, amikor felvetettük, játékosan
tervezgetni kezdtük ennek a múzsai utazásnak az útvonalát.
Magyarországot mindenkor úgy gondoltuk el, hogy mintegy behunyt
szemmel kellene magunk mögött hagynunk. Inkább elképzelni,
mintsem pillantásokat, mohó és sóvár,
tolakvóan vizsgálódó pillantásokat vetni
rá. Gyorsvonattal utazni, amely sehol sem tartózkodik hosszabban,
mint egy lélegzetvétel, épp csak annyi, amennyi időre
kihajol az utazó, beleszippant a levegőbe, akárcsak
a súlyos, nehéz masina, amely fújtat és prüszköl,
és a belsejében égő tűztől
nyugtalanul már rohan, rohan is tovább. Így gondoltunk
mindig Magyarországra, amely alighogy felkelti a vágyat,
máris kioltja, és amelynek hangja nem ér el hozzánk
városaiból, zsúfolt, füstös pályaudvarairól.
És mi mindenkor izgatottan néztünk ki a vonat ablakán,
ahogy láttunk mögötte mozdulatlan elsuhanni arcokat, amelyek
riadtan néznek felénk. Szájakat, amelyek ütemesen
mozogva talán valamilyen üzenetet közvetíthetnek
nekünk. Lehet, hogy az egyetlen, mindig várt, legfontosabbat,
amit az életben meg kellene tudnunk. De mi, mint az az utazó,
aki a sors kényszeréből, hasonlóan hozzánk,
az istenek kifürkészhetetlen büntetéseként,
vagy sokkal inkább mindent intéző kezük tévedéseként
hagyta maga mögött életének díszleteit,
ahová visszatérni, úgy tűnt, többé
nem nyílt módja. Azokra a partokra lépni, melyeket
valójában soha, de soha sem érhetett el, és
nem is láthatott többé, és az asztalokat, amelyeket
még csak megérintenie sem volt szabad, azokat, amelyeket
számára készítettek elő sürgő-forgó
frakkos pincérek, vagy szárnyas istenek, ha úgy tetszik,
de a rajtuk felhalmozott ínyencségeket meg nem kóstolhatta,
és mellettük, akárcsak élete ködbevesző
tájain otthonosan soha le nem heveredhetett. Mi is így néztünk
ezek után a képek után, és a mozgó szájak
kirajzolódó vonalainak ígéretét szemléltük,
és mint szirének mézédes és csábító
énekét utasítottuk volna el magunktól, ha nem
sokkal inkább mint ugyaneme szirének nyomasztó, baljós
hallgatásának ránk nehezedő súlyát
kellett volna érzékelnünk.
Így suhantam át álmomban Magyarországon,
át a Havasalföldön, veled, Max, nyomtalanul hagyva el
Európa peremét, és mintha csak a széderesti
ima teljesülne be, az a vágy, amely bennünket Jeruzsálembe
vonz, és még a titokzatos gravitáció erejénél
is hatalmasabban immár Palesztinába, a még nem ismert,
mindannyiunkat elnyelő jövőbe. Így, ezzel az
álombeli boldogsággal hagytam magam mögött mindazt
a félelmet, amelyet mi Európában súlyosabban
érzünk, mint a jövő megfejthetetlen fenyegetését,
amelyet a szirének csábító énekénél
csak hallgatásuk tehet fenyegetőbbé. Álmomban
mindez egyetlen pillanat volt. Elhagytuk Európát. Akkor azt
hittük, vagy inkább talán csak reméltük,
hogy örökre.
Már éjfél is elmúlt, amikor a vonat a bolgár
határra érkezett. A gyors ekkor már hegyek, völgyek
között vágtatott, fúrta bele magát a sűrű
sötétbe, és fújtatva, prüszkölve menekült
ez a sötét szörnyeteg. Távoli, apró fények
villantak csak, és álmomban láttam, ahogy fönt,
a magasban vonatunk kísérőjéül rémítő,
félelmetes erejű démonok szegődnek. Hiába
hagytuk el Európát, gondoltam álmomban, hozzuk magunkkal
azokat a szellemeket, amelyek a szavaink közötti, figyelmetlenül
elvesztegetett, felelőtlenül ottfelejtett hangokból
kaptak erőre, és kísérnek most már mindörökké.
Nem tudtam álmomban sem aludni, mint ahogy egyébként
álmatlan éjszakáimat töltöm a szorongató
álmok birodalmában, és ekkor inkább otthagytalak
a kupéban, és kiléptem a folyosóra, megnéztem
a zsebórámat, háromnegyed kettő volt. A folyosó
végén a bolgár kalauz egy férfival beszélgetett.
Láthatóan egy hosszú történetet adott
elő, szenvedélyesen, a beszéd és a beszélés
örömének adva át magát, észre se
véve, hogy hallgatója figyelmetlenül méregeti
őt, gondolatai máshol járnak, foghegyről mordul
valamit. A kalauz bolgár beszéde dörmögés
volt, az éjszakai mozdulatlan csöndben a köpcös,
fekete bajuszos alak medveszerűségét csak erősítette
ez a halk, néha fölerősödő, apró
kacagásokkal kísért mormogás.
A férfira emlékeztem. Magyarországon szállt
fel, búcsút intett az állomáson egy nőnek,
akiben volt valami lágy, meleg hallgatagság, mélabú
talán, és a magyarok lágy, furcsa, érthetetlen
nyelvén beszéltek egymással. A férfi erőltetetten
kedves volt és erőltetetten magabiztos, túlságosan
önhitt és hiú ahhoz, hogy észrevegye mások
félelmét vagy fájdalmát. Majd könnyedén
fellépett a lépcsőre, és amikor a vonat már
indult, kalapját, amely finom, puha, széles karimájú,
drága darabnak látszott, míg bal kezével kapaszkodott,
jobbjával finoman megemelte, majd lengette a távolodó,
mind apróbbá zsugorodó nő felé. Bohémnek
igyekezett látszani. Önfeledtnek, sejtelmesnek és kiismerhetetlennek,
aki, mint egy varázsló, titkokat ismer, mély, borzongató,
felfoghatatlan rejtelmeket. Ezt sugallta magabiztos mosolya is, majd kicsit
később így vonult végig a folyosón,
fontoskodó arccal kereste meg helyét és foglalta el
a kupéban. Valójában kopott ripacsnak látszott,
aki puha kalapjából mindjárt nyulakat húz elő,
belső zsebéből galambokat varázsol, vagy valami
ócska varietéműsort fog rögtönözni a
közönyös utasok elkápráztatására.
Tudod, Max, újabban az ilyenekkel tele vannak a nagyvárosok.
A Grabenen is futkos belőlük jó néhány.
A határon, amikor az elhízott, szétesni akaró,
különféle irányokba futó szíjakkal
feszesen összepántolt katonák az iratait kérték,
véletlenül láttam, nemzetközi újságíró-igazolványt
lobogtatott, arcukba mosolygott, és drága, aranyvégű
cigarettával kínálgatta őket. Most pedig kint
állt a folyosón, és hallgatta a bolgár kalauzt,
aki az unalom és az álmosság ellen önmaga szórakoztatására
hallgatót talált benne. De a férfi valójában
nem figyelt a kalauz elbeszélésére, jobban szemügyre
véve látható volt, hogy egy idegen nyelv zenéjét
hallgatja és élvezi csupán. A cigarettát lezserül
és elegánsan tartó keze néha idegesen megrándult.
Ha más nem, ez mindenképp elárulta, hogy valójában
megveti ezt az embert, tömött, törökös bajuszával,
bizalmaskodóvá váló, közönséges
beszédével, a szájából fröcskölő
nyállal, tolakvó gesztusaival. A jólétben élő
ember közönye védte, azé, aki az élettel
szemben mindig előnyben érzi magát, akit nem érhet
soha kisszerű megaláztatás, mert védi az a burok,
amely az előkelőbb osztályok öntudata, vagy a
gazdag, polgáraikat megvédő országokba született
emberek fensőbbrendűsége a kiszolgáltatott helyzetben
lévőkkel szemben. Ez a magabiztosság ütött
át minden mozdulatán. Nem mondom, nem volt ez a férfi
szándékosan gonosz, azt sem állítom, hogy meg
akarta volna alázni, hogy talán unalmában, csak úgy,
puszta szórakozásból ezt az egyszerű kalauzt,
akit egy egész világ választott el tőle. Egy
más kultúra és egy más múlt világa,
amely, mint a szirének hallgatása, nehezedett minden mondatára.
De elválasztotta a kalauztól a megfigyelés szenvtelenségének
kifinomult képessége is, melynek alapja az önmegfigyelés.
Ezt az eszközt, az uralkodásnak ezt a fegyverét Európa
fejlesztette ki, és tökéletesítette intellektuális
történelmének évszázadai során
arra a célra, hogy alávesse és megfélemlítse
a többi népet.
Az önmegfigyelésnek ezt a képességét
az európai ember azonban mindig kihagyásokkal működteti,
és noha tisztában van önmaga képével,
de céljai érdekében soha sem engedi, hogy ez tudatosodjék
benne. A férfi valamilyen furcsa állatot látott ebben
az emberben, és egyre inkább, minél jobban belefeledkezett
a kalauz elbeszélésébe, fölényben érezte
vele szemben magát. A kalauzt magával ragadta az elbeszélés,
a beszéd szenvedélye, mert közönségre vágyott,
hallgatóságra, mint egy sértett és nárcisztikus
író, aki megbántottságában az elbeszélés
tökélyére teszi fel az életét. Egy boldogtalan
íróra kezdett emlékeztetni, és szenvedélye,
amelyet átszínezett az elbeszélt történet
sodrása, magával ragadta. Tetszésre vágyott,
ez mind jobban hatalmába kerítette, elbeszélői
teljesítménye elismerésére vágyott,
és talán azt remélte, hogy ezáltal, bármi
legyen is az elbeszélt történet, az is szentesíttetik,
és őt felmentik, mint egy védőbeszéd
vagy egy tökéletesre sikerült vallomás után,
amely a beismerés kidolgozottságának pontossága
által elnyerte a bírák tetszését.
A férfi azonban megérezte ezt, felismerte, hogy hatalmát
csak úgy tarthatja fenn e fölött az ember fölött,
ha megfosztja őt attól az egyetlen értéktől,
ami a nyelv birtoklása és használatának elismerése.
Elnézett a távolba, ki az ablakon, a sötét éjszakában
egyre több fény villant meg, a vonat is lassan fékezett,
a kalauznak kötelessége miatt távoznia kellett. A rosszul
kivilágított állomás nevét is látni
véltem álmomban, idegen cirill betűkkel, amelyeket
csak rosszul ismerek, próbáltam kibetűzni, talán
Biddin, esetleg Buddun, vagy valami hasonló lehetett. Nem sok idő
telt el, a kalauz hamarosan visszaérkezett, és a férfi,
éreztem, most már egészen biztos volt győzelmében.
Az kezdettől fogva egészen nyilvánvaló volt
számomra, hogy a férfi nem érti a kalauz nyelvét,
és nem is akarja, hogy bármi is eljusson hozzá abból
a fájdalomból, kétségbeesésből,
és hogy a megbocsátó figyelem részvétével
hallgassa meg annak elbeszélését. Nem tudni, hogy
a kalauz mennyit értett meg ebből a helyzetből, de
ekkor valamitől összetört, nem bírta már
tovább, és ezt a tehetetlen férfitestet rázta
a zokogás. A másik férfi győzelme teljes volt,
megrázta, maga felé fordította a kalauz arcát,
és élesen, a fegyverzár csattanásának
baljós hidegségével többször az arcába
kiáltott. Kiáltása fájdalmasan éles
és érzéketlen volt, majd hirtelen sarkon fordult,
és magára hagyta a megalázott, összetört
embert.
Benes egy rosszindulatú megjegyzése jutott ekkor az eszembe,
melyet egy magyar ismerősömtől hallottam, miszerint
a bolgárokban és a magyarokban az a közös, hogy
ha rajtuk múlna, Európa már rég elpusztult
volna. Az éjszakai jelenet egészen másról győzött
meg, arról, hogy épp az európai kultúra adta
a férfinek azt az erőt, az előítéletet,
mely a kíméletlenül pontos megfigyeléssel keveredve
alkotta azt a vegyüléket, amely lehetővé tette
számára, hogy érzéketlen legyen, és
megalázó módon játsszon a kalauzzal, mint egy
regény szereplőjével, aki fölött megsemmisítő
hatalma van. Életem, írói terveim és reményeim
allegóriáját láttam meg ebben a jelenetben,
fájdalmas felismeréseként annak, hogy Európa
ma már, szemben a mitológiai történettel, nem
az elrabolt hőst, hanem szenvtelenségével, közönyével
és megvetésével sokkal inkább a szirének
énekét idézi meg, vagy még inkább azok
baljós, fenyegető hallgatását. Ekkor határoztuk
el, emlékszel, Max, hogy kivándorlunk álmaink Palesztinájába."
(Eddig még meg nem jelent részlet Franz Kafka Naplójából,
az oktáv füzetek vizsgálatával feltárt
töredékekből való.)
3.
"Amikor A fordító feladatán dolgoztam, foglalkoztatni
kezdett az a lehetőség, hogy a megértés heurisztikus
eseménye miként lehetséges, és hogyan járul
ehhez hozzá a fordítás. Miként érthetünk
meg bármit, ami nem csak kívül van emlékeink,
érzéseink és kulturáltságunk határain,
de nyelvünk számára is az idegenséget jelenti.
Hogyan lehetséges az, hogy megérthessünk valamit, aminek
a megértéséhez nem rendelkezünk nyelvvel, ami
a fordítás esetében így van, hacsak a fordítást
magát nem tekintjük egyfajta nyelvnek, olyan szabályok
vagy inkább mozzanatok összességének, amelyet
nyelvként, méghozzá az egyetlen ideális, közös,
és már-már a tökéletes nyelv ideája
irányába mutató nyelvként fogunk fel. A fordítás
által ugyan létrejön valamilyen verbális közvetítés,
amely persze csökevényes, és valójában
nem is tudjuk, mi az, amit közvetíteni lehet, hiszen a nyelvek
feltételezett és ténylegesen létező
rokonsága mellett is, egy másik nyelv mégiscsak olyan,
akár egy tulipán számara, aki nem mozdulhat el a helyéről,
tapasztalatot szerezni arról, milyen fogalmai lehetnek a világról
a mezőn élő kökénynek. És noha
mindkettő növény, és mindkettő ugyanazokat
az alapvetően szoláris metaforákat használhatja,
mégis mindkettő számára az analógiák
eltérő rendszere érvényesül, már
ha továbbra is a növény allegóriájánál
maradunk. Amennyiben a nyelvet bonyolult, sokszorosan áttételes,
az analógiák sokaságának egybeszövődése
által létrejövő jelsorozatok mimetikus rendszerének
tekintjük. És noha tisztában vagyunk azzal, hogy az
új jelentések a nyelv mélységes, hallgatag,
soha el nem érhető, csupán interlineáris olvasással
megsejthető mélyéből jutnak felszínre,
de ez mindig olyan allegóriák feltárása által
válik számunkra hozzáférhetővé,
amelyek maguk is mindenkor közbeékelnek valamilyen közvetítőt,
melyet az allegória architektúrája miatt legkevésbé
nyelvekként, hanem sokkal inkább lényekként
jelenítenek meg. A közvetítő lények pedig
saját maguk létét is a jelentések között
megnyíló résekből, törésekből,
repedésekből, szakadásokból nyerik, akárcsak
azokat a jelentéseket, amelyeket feladatuk szerint közvetíteni
hivatottak. Hírnökökként látjuk őket
magunk előtt a történelem mozdulatlan felhője
által beburkolva, bokájukon apró szárnyacskák
sarjadnak, mint Hermésznek, vagy a föld mélyéből
felszálló gyilkos gőzöktől és párától
megmérgezetten összefüggéstelen, kusza, nyelv nélküli
beszédet hallatnak, mint Pythia, avagy a félelmetes démonokból
bájos gyermekecskékké szelídített gyilkos
angyalok, akik, emlékezve az édenkert nyelvére, Isten
félelmetes szavát közvetítik az emberek számára.
Jaj annak, aki megérti őket. Az a közös bennük,
hogy fordítók ők mindannyian, de élet és
halál feletti hatalmuk forrása, a fordítói
munka igazi titka rejtve marad az emberek előtt. Annyi bizonyos,
hogy noha egyre inkább antropomorfizált lényekként
tekintünk rájuk, titkukat mind a mai napig megőrizték,
mely erejük forrása, az tudniillik, hogy gyilkos démonok
ők szívük mélyén, és a halál
hírnökei. Bennük azokat a tökéletes lényeket
láthatjuk avagy képzeljük magunk elé, akik jelképei
a legmagasabb fordítói feladatnak, amely a nyelv nélküli
idegen jelentéseket felfogható nyelvvé képes
alakítani.
Ugyanakkor a megértésnek mindig nyelvre van szüksége,
ez az ember különleges és paradox módon mégis
a tökéletesség felé mutató tulajdonsága.
A tiszta nyelv megjelenése a megértésnek az a formája
lehetne, amikor a beszélők nem ismerik egymás nyelvét,
mégis, és talán ennek ellenére, avagy épp
ezért párbeszéd jön létre közöttük.
De nem arra a hétköznapi tapasztalatra gondolok, amikor kézzel-lábbal,
de megértetik egymást az emberek idegen országokba
jutva. Mert noha létrejöhet ebben az esetben is a megértés,
mindez azonban a kommunikációnak a legegyszerűbb, valójában
csak a kapcsolat fenntartására irányuló formája.
Annak megértése, hogy szomjas a másik, vagy bármi
egyéb, hasonlóan gyakorlatias, gyorsan kielégíthető
szükséglet jelzése mégsem tekinthető gondolatok,
ismeretlen, sosem volt jelentések megértésének.
A nyelv nélküli dialógus eseteit kerestem.
Ilyen történet után kutattam emlékezetemben,
illetve barátaim emlékezetében, amikor magyar ismerősöm
figyelmembe ajánlotta egy igen jelentősnek tartott írójuk,
a nevére már nem emlékszem, valamely elbeszélését.
Ajánlatának megörültem, de amikor kiderült,
hogy az említett elbeszélés csak a magyarok által
használt nyelven hozzáférhető, mivel európai
nyelvre nem fordították még le, kértem ismerősömet,
tegye számomra hozzáférhetővé ezt a
történetet, aki - nem lévén hosszú a szöveg
- szívesen át is ültette németre. Természetesen
nem műfordítást készített, csak a tartalmi
összefüggések, a gondolatmenet és a helyzet sajátosságának
felvázolására szorítkozott. Az elbeszélés
arról szólt, hogy az író alteregója
Bulgáriában utazik, és nem ismervén a bolgár
nyelvet, egy alkalommal, éjszaka, amikor álmatlanságban
szenved, kimegy a folyosóra, és hogy magát szórakoztassa,
előzetes elhatározásból a kalauzzal, aki történetesen
bolgár, hosszú beszélgetésbe kezd, de oly módon,
hogy az ne sejtse meg, hogy ő, mármint a férfi, nem
beszéli a bolgárok nyelvét. Az elbeszélés
különbséget tesz beszéd és értés
között. Minthogy ezek a kommunikáció során,
és ezt jó szemmel veszi észre az elbeszélő,
könnyedén különválasztható dolgok.
A férfi kísérletét, amelytől az elbeszélő,
úgy tűnik, utólag is roppant el van ragadtatva, erre
a kettősségre építi fel. Minthogy ismerősöm
nem a műfordítás igényével készítette
el számomra az átültetését, ezért
a novellát még csak hozzávetőlegesen sem ítélhetem
meg esztétikai értékét illetően. Az
elbeszélő stratégiáját figyelve azonban
az nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy roppant
nárcisztikus és öntelt szöveg. Az elbeszélő
hiúságából származó vakságát,
amelyben a bolgárok mint a kizárás jelei, a bolgár
nyelv pedig mint a beszéd hatalmából kirekesztett
terület használódik. Ezt a vakságot a kulturális
sovinizmus mellett mély antropológiai xenofóbia is
átszínezi. Amint a Jézus korabeli zsidók kérdezték,
hogy jöhet-e valami jó Galileából, az elbeszélő
ugyanúgy képtelen előfeltevések nélkül
viszonyulni a bolgár jelzőhöz. Ugyanis sem ő,
sem nárcisztikus kivetülése, vagyis a novella főhőse
sem teszi fel a szöveg által azt a kérdést, amit
pedig - értesülésem szerint - a magyarok ekkoriban,
ahogy napjainkban is, nagy szeretettel tettek fel magukkal kapcsolatban:
nevezetesen, hogy mi a magyar.
Ily módon a bolgár azzá az antropológiai
jellé válik, amely által jelöltje kívül
van azon a rendszeren, ahol saját kulturális és civilizációs
szabályai működnek. A bolgár a szöveg számára
a kizárás, a területen kívüliség
jelölésének eszközévé válik,
és igazából csak fikciós kellék, amelyre
ama intencionáltsága teszi alkalmassá, hogy kívül
helyezkedik el Európán. Az elbeszélő, feldicsérve
nyelvi kompetenciájának európai kulturális
kereteit, olyan helyet és időt keres a fikció számára,
ahol szembetalálhatja magát a megértés, a klasszikus
hermeneutikai távlat korlátaival egy bolgár kalauz
személyében tárgyiasulva. Az elbeszélőt
a kalauz által megjelenített idegenség legyőzése
motiválta, nem a megértésére tett halvány
kísérlet. Az elbeszélés hőse erre nem
is törekedett. Utólagosan tesz erre némi utalást
a történet elbeszélője, gyorsan és könnyedén
feladva ilyen irányú kísérletét.
Az elbeszélő azonban kevesebbet tud, mint hőse,
aki velünk olvasókkal több lényeges mozzanatot
sem közöl, akárcsak arra sem tesz kísérletet,
hogy a kalauz beszédét alávesse az értelmezésnek.
A történet szerint egy kommunikációs apória
keletkezik abból a helyzetből, hogy a beszélgetés
egyik szereplője mindig behozhatatlan előnyben van a másikkal
szemben. A kalauz ugyanis maga előtt görget egy hólabdaként
egyre növekvő bolgár nyelvű történetet,
amíg partnere, aki elrejteni kívánja, hogy nem érti
a nyelvet, metakommunikatív eszközökkel igyekszik fenntartani
a beszélgetést. Neki módjában állna
a beszélgetést mint kommunikációs helyzetet
értelmezni, azonban erre nem tesz érdemleges kísérletet.
Az elbeszélő pedig már csak saját írását
kívánja értelmezni, az elbeszélt eseményhez
mint szöveghez viszonyul. Saját szövegét megérteni
persze nem hordozza magában az idegenség megértésének
elvárását, és ezért természetesen
ilyen tapasztalattal nem fog találkozni. Ahogy a helyzet fikciós
voltára utal az is, hogy noha a metakommunikatív készlet
alkalmazása az elbeszélt történet fontos eleme,
mégsem informálja az olvasót sem a főhős,
sem az elbeszélő, hogy a bolgárok az igenlést
- az európai gesztusrendhez viszonyítva épp ellenkezőleg
- a nemet jelentő fejmozgással jelzik, míg a nemet
a számunkra helyeslést jelentő, bólintó
mozdulattal fejezik ki.
A bolgár szöveg által végrehajtott kizárása
hasonlít a napjainkban Európát beárnyékoló
másik kizárásra, a zsidókat érintő
viselkedésre. A háborúban hallgatnak a múzsák,
szokták mondani. Európát sosem látott méretű
háború fenyegeti, az első háború ennek
csak főpróbája volt. Kafka a szirének hallgatásáról
beszél egy rejtélyes szövegében. A magyar író
történetében a férfi hallgatása nem a
'meghallgatás', hanem a 'csábító hallgatás'
értelmében vehető. Tapintatlan és érzéketlen
elbeszélésében, talán éppen nyílt
tapintatlansága és durva érzéketlensége
révén, a magyar író, akinek sajnos nem emlékszem
a nevére, a szellemi Európa határairól tudósított
szövege vakságát tekintve meglepő előrelátással.
Nem akarom hinni, hogy azért, mert ezek a határok manapság
a magyarokban találhatók, hanem talán sokkal inkább
azért, mivel maguk is ezen a határon, a megvetettségnek
ebben a kivetítésében élnek."
(Walter Benjamin Szabó Csaba fordításában
megjelenő válogatott tanulmánykötetből
származó részlet. A szirének hallgatása
című gyűjtemény az Osiris Kiadó gondozásában
lát hamarosan napvilágot.)
Bibliográfia
BORBÉLY Szilárd
Adatok
Határ, 1988
Történet / A bábu arca
Széphalom, 1992
Hosszú nap el
Jelenkor, 1993
Mint. minden. alkalom.
Balassi, 1995
Ami helyet
Jelenkor, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu