EVE-MARIE KALLEN: Szeretnék olyan kérdésekről beszélgetni Önnel, amelyek a Sinistra-körzet és Az érsek látogatása című két könyvét olvasva merültek fel bennem. Vajon e két szöveg cselekményének helyszíne, Sinistra illetve Bogdanski Dolina megtalálható-e valamelyik térképen, vagy teljesen fiktív helyek?
BODOR ÁDÁM: Ezeket a helyeket tulajdonképpen nem lehet megtalálni. Ezek nem létező, csak kitalált helyek. Ugyanakkor a fikciónak is megvan a saját földrajzi kiterjedése. Erdély különös hely, ahol lecsapódik Kelet-Európa morális üledéke. A gótika például egészen eddig a régióig eljutott. Példa erre a brassói világhírű Fekete templom. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a nyugati kultúra helyeitől nem túl messze ott van Kelet-Európa reménytelen elmaradottsága is. A helyeket tehát nem lehet fellelni a térképen, de bizonyos mintái megtalálhatók Erdély észak-keleti részén.
EMK: Körül tudná írni valamelyest az időt, amikor ezek az Ön által megrajzolt tablók játszódnak? Teljesen fiktív, félig fiktív vagy esetleg egy történelmi időszakra kell itt gondolnunk?
BÁ: A Sinistra-körzetet a kommunizmus korában lehet elhelyezni. Ez volt az a történelmi korszak, amely a regényt kiváltotta. De ez a legkevésbé fontos ebben a könyvben. Megpróbáltam a diktatúráról írni általában. Egy olyan helyről akartam írni, ahol diktatúra uralkodik. A történelmi behatárolást szeretném elkerülni, mert azt akarom érzékeltetni, hogy egy meghatározott politikai rendszer megléte nem feltétlenül határozza meg az emberi létezést egy régióban. Évszázadok óta diktatúrák alatt élt a nép, még ha olykor egy demokratikus államforma adta is a társadalmi élet infrastruktúráját. Mert diktatúra mindig ott van, ahol szegénység van. Éppúgy benne él az emberek lelkében, mint a szabadság gondolata. Ezért aztán - bár mindkét regény történelmi ideje egy utópikus félmúlt vagy jövő, vagy arra utal - nem ez a legfontosabb. Ebben számomra a morál a legfontosabb, és úgy látszik, ez nem változik. A diktatúrákat néha demokráciák is felválthatják, az emberek életérzése megmarad.
EMK: Úgy érzem, mindkét szöveg tele van iróniával. Már a cím is: 'Sinistra védelmi körzet' merő irónia számomra. Védelmi körzet - kit védenek? A védelmi körzetnek az a sokatmondó neve, hogy Sinistra. Ez nyilvánvalóan a sötétség birodalma. Valójában ebben a sötétség birodalmában hihetetlen mennyiségű törvény vagy éppen kötelesség uralkodik, kiszolgáltatottság a Sartre-féle értelemben: teljesen belevetettek az emberek, és ami ma még a közösséget valamennyire fenntartó szabály lehet, holnap már nem az. Szívesen hallanék többet ezekről a dolgokról, és arról, hogyan ítéli meg, mit tehet a nyelv egy ilyen kontextusban, hogyan lehet nyelvi eszközökkel - hiszen Ön költő, író - megragadni egy ilyen egzisztenciális szcenáriót.
BÁ: A nyelvnek az a feladata, hogy a legelképesztőbb, leghihetetlenebb jeleneteket is hihetően adja elő az olvasónak. Mert van a valóság, van valahol a távolban ennek kivetített lenyomata, és a kettő között van - a szerző helyzetének vagy beállítottságának megfelelően - a próza. Mindegy, milyen brutális, vagy egy nyugati olvasó szemszögéből nézve milyen abszurd egy szituáció, amelyet az író feltár, ez a próza az olvasó számára hihető és elfogadható kell legyen. Valószínű, hogy a szerző az irónia és a humor eszközéhez nyúl, amikor a képzelt tényeket tárja az olvasó elé. Művészi lehetőségei egyik eszközét használja, hogy érthetővé tegyen egy elfogadhatatlan világot, különben a rémülettől ordítana.
EMK: Szeretnék néhány dolgot említeni, ami nekem különösen feltűnt, és amelyről tudni szeretném, hogy vajon az Ön koncepciójában is lényeges vagy fontos hangsúlyokat kapnak-e. A legszembeszökőbb a halál motívuma. A Sinistrában minden ember elpusztul, többnyire fura, nemegyszer kegyetlen módon. Vajon ezekben a szövegekben, amelyek a művében központi jelentőségűek, valóban arról van-e szó, hogy emberek egy olyan körzetben, ahová talán azért mennek, hogy védelmet találjanak, de amelybe talán úgy is kerülnek, hogy úgy éljenek ott, mint egy nyitott fogolytáborban, elpusztuljanak, és a táj részévé váljanak? Ezekben a szövegekben nagyon erős képi, festői vagy fotográfusi erőt érzek. Hogy tehát a táj - ez a benyomásom - valami módon örök, az ember ellenben mulandó.
BÁ: Mint a különböző halálnemek kitalálója természetesen nem sokat fűzhetek ehhez hozzá, legfeljebb annyit, hogy elárulom: sohasem dolgoztam koncepció szerint. Most sem dolgozom egy koncepciót követve. Egyszerűen hagyom, hogy az általam elindított események menjenek a maguk útján. A novella, a regény az irodalmi műfaj belső természete szerint alakul. Nem vagyok alkalmas arra, hogy megideologizáljam ezt a helyet. Feltehető, hogy az olvasó és a kritikus minderről másképpen gondolkodik, és persze egyenként is eltérően gondolkodnak. Én egyáltalán nem érzem úgy, hogy az emberek idekerülnek ebbe a régióba. Éppen fordítva: ide születtek. Ez ennek a helynek a sorsszerűsége. Ebből fakad a hősök rezignáltsága. Más dolog, hogy ebben a régióban az egyedüli valódi hatalmat és erőt a monumentális természet képviseli, amely nem változik. Minden, ami a hegycsúcsok alatt történik, ki van téve a gyors mulandóságnak.
EMK: Úgy van, hogy az emberek, akik ezekben a szövegekben előfordulnak, voltaképpen valamennyien épphogy MÉG nem halottak. A mulandóságnak ezt a mozzanatát az Ön szövegeiben különösen erősnek láttam, a kérdésem is ebbe az irányba próbál tapogatózni: Vajon ez egy meghatározott régióbeli életérzés kifejezése, amelyben Ön ténylegesen él vagy élt - eddigi élete túlnyomó részét Erdélyben élte le, aztán valamennyit a sokkal inkább nyugatias Budapesten - , vagy ez az Ön írói megnyilatkozása?
BÁ: Bizonyára érvényes lehetne mindkét értelmezés. Én felsőbb társadalmi körökből származom, apám prominens személyiség volt Erdélyben. Ugyanakkor nagyon korán, még fiatalon börtönbe kerültem. Aztán bejártam Erdély hegyeit, és nagyon megrendített, hogy abból a polgári életformából, amelybe beleszülettem, ennek a tájnak a valódi képét nem lehetett látni. Úgyhogy azt mondhatom, hogy nézeteim a létezésről egyrészt empirikusan jöttek létre, másrészt, mivel én írtam mindezt, üzenetként is érthetők.
EMK: Bodor úr, van ezekben a szövegekben egy nagyon megragadó mozzanat, nevezetesen az a tény, hogy érzések valójában nem jelennek meg. Nem fordulnak elő olyan formában, hogy verbalizálódnának. A szerelmet is beleértve. Ez mindenesetre újra meg újra felbukkan, mint napsütötte tisztás. Az érzések a bőr alatt húzódnak meg, a következményük van megmutatva. Hol a határvonal ezen a téren saját történelmi élményei és a művész munkája között? Hol van ott Bodor Ádám mint személyiség, és hol van jelen Bodor Ádám a művész és író? Lehet-e ezt valamelyest szétválasztani?
BÁ: Nagyon erős érzelmi beállítottságú ember vagyok, de a fesztelen személyesség ellenkezik a természetemmel. Ami a prózát illeti, ott is az érzelmeit elfedő személyiségemet követem. Azért is, mert nem érzem magam mindentudónak. Vannak olyan írók, akik belelátnak alakjaik lelkébe és érzéseibe. Számomra azonban egy alak a maga rejtélyességében sokkal izgalmasabb és hitelesebb is. Ahogy a kérdésében említi, az érzések látensen benne vannak a szövegekben, feszítőerejükkel belülről tudnak nyomást gyakorolni, igyekeznek mindent szétrobbantani, de mi csak a végeredményről értesülünk.
EMK: Szeretném felismerni élettörténetének, Erdélyből származó, a magyar nyelvben élő és alkotó írói létezésének nyomait a műveiben. Ennyiben kimondottan érdekes, hogy egy majdnem hűvös módon adja elő a szövegeit. Majd szétvetik az érzések - ez jól észrevehető - , de Önnek sikerül az érzéseknek ezt a feszítőerejét a legtöbb esetben fedve tartani, aztán egyes egészen meglepő pontokon valami kirobban valakiből. Meg lehetne-e mondani, hogy az ilyesfajta kompozícióra, az irodalom ilyen kezelésére van-e hatása az Ön erdélyi mivoltának?
BÁ: Ezek a komponensek bizonyára összefüggnek egymással. De az Erdélyből való magyar nyelvű írók nem írnak mind úgy, mint én. Írói jegyeik alapján nem azonosíthatók erdélyiként. Amiről beszél, az az én személyes alkatom kérdése. De tagadhatatlan, hogy ha a magyar alföldön születtem volna, és ott élek, ezek a művek sosem jöttek volna létre. Kettős identitásom, hogy egyrészt magyar vagyok, másrészt áthat egy eléggé megmagyarázhatatlan erdélyiség, ez az én külön szerencsém. Az ilyesmi nem működik egyformán mindenkiben.
EMK: Úgy van-e, hogy az a kolónia, az a táj, amelyről ír, a maga módján az emberiség egy modellje (ahogy Ön azt érti), vagy legalábbis az lehetne? Lehetne az emberiség modellje egy végső állapotban?
BÁ: Ezeket a történeteket egyáltalán nem példázatnak gondoltam el. Ami a szövegeimből kiérezhető, az bizonyára Erdély egykori földrajzi-politikai helyzetéből vezethető le, amelyet Európa keleti csücskének nevezhetünk, ahova Európa a történelem során eljuttatta a nyugati polgár és a protestantizmus eszméjét. Ugyanakkor ott él a keleti ortodoxia is ennek közvetlen szomszédságában. Ezt megélni, azt az érzést, hogy ez a régió telítve van feszültségekkel, összehasonlíthatatlanul gazdagítja az embert. Erdély sokrétűsége reális, és véleményem szerint természetes, hogy ezek a regények úgy tűnnek, mintha a kelet-európai létezést szemléltető modellként akarnának szolgálni. De ez mindig is távol állt tőlem, most sem áll szándékomban, hogy egy modellt konstruáljak, és megnevezzem ennek a helynek a végérvényes fatális konzekvenciáit.
EMK: Van-e az Ön humanista értékrendjében ilyen megkülönböztetés : itt a szavak nyelve, azaz az emberé, ott a dolgok nyelve, azaz a természeté és az egész környezeté? Nagyobb hangsúlyt kíván-e adni az író e két entitás valamelyikének?
BÁ: Nincs bennem ilyen szándék. Ennél ösztönösebben dolgozom. Ha hű akarok maradni az alkatomhoz, csakis ilyen objektíven, indulatmentesen tudósíthatok arról a világról, amelyet részben én magam találtam ki. Ezért nem tudok semmiféle hierarchiát felállítani a magam számára az általam használt dolgok között.
EMK: Köszönöm.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu