Növekedésük és érésük folyamán
a fogalmak kezdenek önállósulni, és olykor olyan
vidékekre vetődnek, amelyek eléggé távol
esnek keletkezési helyüktől; vándorolnak a múltban,
amely nem tudott róluk semmit, amikor még jelen volt. Vagy
kirándulást tesznek a jövőbe, amely - ki tudja
- közeledve majd nem vesz róluk tudomást, mert már
nem tűnnek számára használhatónak. Majdnem
úgy fest, mintha a fogalmak növényként jönnének
a világra, szilárdan gyökerezve a földben, abból
táplálkozva, de az idők folyamán elválnának
a talajtól, lábra kapnának, és dúsabb,
változatosabb táplálék után néznének.
Létük korábbi, növényszerűbb
szakaszában a fogalmak olyanok, amilyenné a talaj jellege
és a növekedési feltételek engedték őket
válni; teleszívták magukat a talaj anyagaival, ahonnan
fakadtak (szakembereknek könnyű volna származási
helyüket pontosan meghatározni: sejtjeikben a helyre jellemző
ásványi anyagokat találnának vagy az éghajlati
adottságok maradandó nyomait, amelyek között kicsíráztak
és kinőttek). Teljes kifejlődésük után
a fogalmak további alakulásának iránya és
mértéke egész más dolgokon múlik; és
mégis, bárhova vetődjenek is, sosem vesztik el eredetük
tipikus jegyeit. Végül is csak egyszer és egy helyen
születhetnek meg, sehol máskor és semmikor máskor
nem jöhettek volna létre.
Ami a növényeknek az ásványi tartalom,
a nedvesség és az éghajlati körülmények,
az a fogalmak számára az emberek tapasztalata, akiknek a
fejében kialakultak, és akiknek a kommunikációjában
mindenki számára megismerhető formát öltöttek.
"Tapasztalaton" nemcsak az illető emberek életében
megtörtént különböző események
értendők, hanem az is (vagy inkább elsősorban
az), hogy ezek az emberek hogyan élték át az ilyen
pillanatokat, hogyan reagáltak a kihívásokra, milyen
fajta eszközöket választottak, hogy ezekkel boldoguljanak.
És ide tartoznak ugyanígy azok az utak és módok
is, amelyek annak idején rendelkezésükre álltak,
vagy előttük ismertek voltak, és amelyekhez természetes
módon elsősorban nyúltak azért, hogy mindenkori
személyes problémáikat megoldják. Röviden:
még a legáltalánosabb elképzelések is
a meghatározott helyhez és időhöz kötött
emberek különös tapasztalataiból keletkeznek és
öltenek alakot.
A kultúra hierarchikus fogalma: a rend és a káosz
A kultúrának az a fogalma, amely a 18. század
harmadik negyedében keletkezett (azokban a döntő években,
amelyekre Koselleck a Gebirgspass (hágó) kifejezést
használta, amikor a történetfilozófia, az antropológia
és az esztétika is született, és együttesen
alakították ki a világnak az emberi gondolkodásra
és cselekvésre kihegyezett képét), azokban
az országokban merült fel és öltött alakot,
amelyek akkoriban a modernitás küszöbén álltak
- nem volt kivétel ez alól a szabály alól:
bár világméretű pályafutás előtt
állt, mégiscsak meghatározott emberek különös
tapasztalatából jött létre egy meghatározott
korszakban. Mind a francia civilisation, mind a német Bildung vagy
az angol refinement (a három diszkurzív áramlat, amely
arra volt hivatva, hogy együttesen torkolljon bele a nemzetek feletti
kulturális diskurzus medrébe) tevékenységeket
(méghozzá célra irányuló tevékenységeket)
jelölt. Azt tartalmazták, amit már megtettek, amit meg
kellett volna tenni, vagy amit meg kell majd tenni: civilizációs
intézkedésekről szóltak - nevelésről,
morális jobbításról vagy az ízlés
finomításáról. Mind a három terminus
az aggodalom érzésének kifejezője volt és
azé a törekvésé, hogy foglalkozzanak ennek okaival.
Mindhárom terminus nyíltan vagy burkoltan ugyanazt az üzenetet
tartalmazta: Ha egyszerűen hagyjuk a dolgokat menni a maguk módján,
és nem avatkozunk bele az emberek cselekedeteibe, azaz hagyjuk,
hogy az emberek magukra hagyatkozzanak, akkor valami elképzelhetetlen
szörnyűség fog történni; de ha ésszel
közeledünk a dolgokhoz, és az embereket a megfelelő
nemesítésnek vetjük alá, jó kilátásaink
vannak arra, hogy olyan nagyszerű világot alakítsunk
ki, amilyet eleddig nem ismert az emberiség. (Egészen
az irodalmár és filozófus Denis Diderot szellemében,
aki ezt így foglalta össze: az embereket tanítani annyi,
mint civilizálni őket; ha elveszitek tőlük a
tudást, a primitív barbárság állapotába
vetitek vissza az embereket; vagy egy olyan gyakorlati ember szellemében,
mint Saint-Just, aki röviden és tömören annyit mondott:
Az ember örök gyermek.) Tenni kell valamit, rögtön,
halogatás nélkül - és ezt szakadatlanul tenni
kell; egyetlen pillanatra sem hagyhat alább az éberség.
A cselekvés, mégpedig a koncentrált és céltudatos
cselekvés építheti az egyetlen gátat, amely
megóvhatja az embert a káosz áradatától.
Csak civilizált cselekvéssel lehet megszelídíteni
az emberben a vadállatot, kivezetni az embereket jelenlegi alacsony
állapotukból, és megóvni attól, hogy
olyanokká váljanak, amivé fejlődnének,
ha le nem nyesegetnék, vissza nem szorítanák velük
született ösztönös hajlamaikat, ha nem vezetnék
rá és nem tanítanák ki őket arra, hogy
változtassák meg a viselkedésüket. Az ilyen cselekvést,
ennek sürgető voltát, a beavatkozásra való
készséget és elszántságot megalapozó
elképzelések mind a kultúra fogalmában olvadnak
össze (hogy azt az "akcionista" jelentést emeljük ki,
amely akkoriban, amikor a fogalom jellegét megadták, nagyon
akut volt; most, hogy mára messzemenően letompult és
megfakult, jobb volna "kultiválásról", "háztartásról"
vagy "felnevelésről" beszélni).
A kultúra kifejezés Cicerónak a cultura
animi és az agricultura összehasonlításából
került be a modern nyelvbe. A külső cselekvési
vágy és a belső elszántság, hogy tegyenek
valamit, együtt adták a keretet, amelyben a világot
észlelték. És ez a keret a világról
alkotott képet két részre osztotta - emberekre, akik
"alkotnak" és olyanokra, akiket "megalkotnak", kőfaragóra
és amit kifarag, tanárra és növendékre,
edzőre és akit edzenek, vezetőre és vezetettre.
Egy ilyen felosztásban "a nép" vagy az alacsonyrendű
ösztönöktől hajtott vad csőcselék,
amely képtelen az önuralomra, és ennélfogva egyszerre
gyámoltalan és veszedelmes - vagy csiszolatlan gyémánt,
amely a tapasztalt csiszoló ügyes kezére vár;
érc, amelyből a mesternek még ki kell olvasztania
a benne rejlő nemesfémet. Ugyanez a kettős felosztás
vonatkozott a gondolkodókra, a felvilágosultakra, a tudósokra:
tanárok voltak, nevelők, erkölcsi mentorok - és
ugyanakkor állatszelídítők és mesteri
aranyművesek. És ez a felosztás végül
egymásra találásuk színpadává
tette a világot: a szocializálás és a nevelés,
a tanítás és a tanulás színpadává.
Az élet mint szabályok elsajátítása
és házi feladatok elvégzése, az élet
mint iskola. De ahogy Michel Foucault megmutatta (mindenekelőtt
a Felügyelet és büntetésben), az iskola (modern
alakjában) csak funkciójában és nem a
megszervezettségében, stratégiájában
vagy állítólagos értékeiben különbözött
a gyártól, a börtöntől, a kaszárnyától,
a szegényháztól, a javítóintézettől,
a dologháztól vagy kórháztól. Mindezek
a modern találmányok funkcionális rendeltetésüktől
függetlenül (és talán mindenekelőtt) rendgyárak
voltak, olyan helyzetek előállítását
szolgáló ipari létesítmények, amelyekben
a szabály helyettesíti a véletlent, a norma lép
a spontaneitás helyébe; olyan helyzeteket, amelyekben egyes
események rendkívül valószínűek,
bizonyos más események gyakorlatilag lehetetlenek; röviden
az előrelátható és ezért kontrollálható
helyzeteket előállító üzemek voltak. Mindezek
a modern találmányok ezen túlmenően igen hasonló
módon foglalkoztak a rendteremtés feladatával: a gyámolítottakat
valamennyien a felvigyázó szeme előtt tartották,
akinek a kihágást büntetnie, a jó magaviseletet
jutalmaznia kellett, a védelmük alá helyezetteket gondosan
kiválasztott nyomásnak és ösztönzésnek
tették ki, miközben más nem tervezett és zavaró
befolyásokat megpróbáltak mindenképpen semlegesíteni;
ezért valamennyien ügyeltek a következetes és egységes
feltételekre abban a reményben, hogy a hasonló feltételek
védenceiknél hasonló viselkedéshez fognak vezetni.
Ezért aztán a tézis tovább bővíthető:
a kultúra fogalmát a rendgyár mintájára
alakították ki. Ennek megfelelően a kultúra
által elérni szándékozott legmagasabb rendű
állapotnak egy olyan rendszer állapota számított,
amelyben minden elemnek megvan a funkciója, ahol semmit nem engednek
át a véletlennek, egy elemet sem hagynak magára, hanem
minden egymáshoz van hangolva, egymásba kapcsolódik,
kooperál; ahol az egyes elemek összeütközését
csak tervezési vagy konstrukciós hiba, hanyagság vagy
elégtelenség válthatja ki; és ahol csak olyan
viselkedési szabályok megengedettek, amelyek hasznos funkciót
töltenek be az elérni próbált rendmodell fenntartásában.
Az igénynek itt vitathatatlan elsőbbsége van: előbb
az igény, aztán az előírás. Ebből
adódik legalább elvben az a lehetőség, hogy
a szabályokat (azaz a kulturális normákat és
mintákat) úgy válasszák meg, ahogy ezek a már
előre megadott és megnevezett igényszintnek a legjobban
megfelelnek. A nevelők egyre több tapasztalata alapján
megvan a lehetőség arra, hogy az adott szabályokon
még javítsanak.
Ezek voltak a kultúrafogalom nyíltan megnevezett
tartalmai kialakítása idején, és a hallgatólagos
de vitán felül álló előfeltételek,
amelyek ezeket a tartalmakat értelemmel töltötték
meg. Nem minden fent említett részlet állta ki sértetlenül
az idő próbáját. Viszonylag korán elesett
az a feltételezés, hogy csak egyetlen kapu és egyetlen
út vezet ki a "vadságból" egy "civilizált állapotba".
Az eredetileg hierarchikus kultúrafogalom (amely szerint az emberi
szükségletek kielégítésén csak
egyetlenegy módon lehet javítani; az emberiség története
ennek a javulásnak a története; a "kultúra" fogalmát
ezért csak egyes számban lehet használni) még
mindig használatos, most azonban egy szélesebb, differenciáltabb
fogalom kíséretében jelenik meg (mely szerint hasonló
emberi szükségleteket különböző módokon
lehet kielégíteni, és ebben az egyik nem feltétlenül
jobb a másiknál, bizonyos mértékig minden kultúra
sok lehetőség közül való önkényes
választás produktuma, ennélfogva a "kultúra"
fogalmat többes számban helyes használni. A másik
oldalon azonban nem annyira az explicit meggyőződések
voltak azok, mint inkább az alapjukul szolgáló előfeltevések,
amelyek abszolút immunisnak bizonyultak az idő múlásával
szemben - kiváltképpen:
• hogy a kultúra (a kultiválás, akkulturáció
értelmében) rendteremtő dolog vagy folyamat,
• a kultúra által támogatott és bevezetett
normák ennélfogva koherensek és ellentmondásmentesek
(vagy legalábbis ilyennek kéne lenniük) éppen
úgy, mint a rend maga; ellenkező esetben anomáliáról,
egészségtelen állapotról van szó, amely
beavatkozást és korrekciót igényel,
• mivel a kultúra előírások és tilalmak
koherens rendszere, csak olyan normák és kulturális
termékek tartozhatnak a rendszerhez, amelyek a rendszer önmegújításához
elengedhetetlenek; ha tehát egy normával vagy egy műtárggyal
találkozunk, jogunk van megkérdezni, milyen szerepet játszik
a rendszerben, milyen szükségletet elégít ki;
ha nem tudunk pontos funkciót megállapítani, akkor
a kérdéses normát vagy produktumot a rendszer egy
korábbi stádiuma immár használhatatlan és
hanyatlásra ítélt maradványának kell
tekintenünk - vagy idegen testnek, amely zavaró tényezőként
hathat a rendszeren belül;
• a kulturális rendszernek van egy "struktúrája",
azoknak a struktúráknak egy személytelen változata,
amelyek minden "rendgyárban" megtalálhatók: egy ellenőrzőpulthoz
vagy egy szervezet előírásszerű céljaihoz
hasonlóan a kulturális rendszer felett lennie kell egy "központi
értékrendszernek", és ebben a rendszerben - felülről
lefelé - minden úgy fogható fel, mint az ilyen értékvíziók
konkretizálása és átfordítása.
Mindmáig hajlunk egy ilyen kultúra elképzelésre,
miszerint a kultúra a minden esetleges elleni berendezkedés,
egy rend bevezetésére és fenntartására
való törekvés; állandó hadviselés
az esetlegesség és a belőle fakadó káosz
ellen. A rend és a káosz közti örök küzdelemben
a kultúra egyértelműen a rend táborába
tartozik. Normák inkoherenciája, ambivalens viselkedési
formák, "a rendszer szempontjából" minden nyilvánvaló
hasznosságot nélkülöző kulturális
termékek nagy száma láttán rögtön
a kultúrák közti konfliktusra vagy kulturális
válságra gyanakszunk. Mindkét esetben anomáliának
vagy betegnek tartjuk a szituációt, nyugtalankodunk és
a viszonyok rosszra fordulására számítunk.
De egyre nehezebb fenntartani az ilyesfajta gondolkodást
a kultúráról. Amíg ragaszkodunk a hagyományos
elképzelésekhez, a válság mindennapos állapotként
jelenik meg, az anomália normává, a betegség
krónikussá válik. Thomas Kuhn azt mondaná,
hogy a mai kulturális diskurzus egy paradigmaválság
minden tünetét magán viseli - egy olyan helyzetét,
amelyben az észleleteinket rendező fogalmak arra késztetnek
minket, hogy a legtipikusabb és leggyakoribb jelenségeket
kivételként kezeljük, ami által a "norma" egyre
homályosabb képzetté válik. Azt is mondaná
talán, hogy ez egy tipikusan forradalommal terhes szituáció;
a gyanú egyre inkább azzá a meggyőződéssé
szilárdul, hogy a tévedés nem a megfigyeléseinkben
van, vagy abban a módban, ahogy regisztráljuk őket,
hanem hallgatólagos alapvető előfeltételezéseinkben,
amelyeknél fogva mást várunk, mint amit aztán
tényleg látunk. Kezdjük azt gyanítani, hogy az
ilyen feltevéseket elősegítő elképzelések
nem magyarázzák meg azt, ami ténylegesen végbemegy,
hanem ellenkezőleg, elhomályosítják a tekintetet,
megnehezítik a megértést, úgyszólván
lehetetlenné teszik; hogy az ilyen elképzelések inkább
tehertételt jelentenek, semmint kognitív előnyt; és
hogy valószínűleg nem jutunk messzire, ha meg nem szabadulunk
ettől a ballaszttól. Más szavakkal: úgy látszik,
ideje túladni a régi paradigmán, és újat
találni, amely helyreállítja a "normalitást",
ahol a régi paradigma fényében a dolgok anomáliának
és kivételnek tűnnek; úgy, hogy az igazi kivételek
ismét margináliákká, ezek pedig ismét
kivételekké válnak.
Nem lehet teljes egyértelműséggel megmondani,
hogyan alakult ki ez a paradigmaválság. Vajon a kulturális
jelenségek olyan drasztikusan megváltoztak volna a kultúrafogalom
kialakulása óta, hogy a régi elképzelés
már nem illik rá? Vagy inkább a megváltozott
világszemléletünk tehet a dologról - azon múlik
ez, hogy mindent az új érdekek és tapasztalatok
nézőpontjából nézünk, mindennapi
kutató útjaink másféle kiinduló pozíciójából?
Vagy ortodox elképzeléseink kognitív rendező
erejének összeomlása gyakorlati rendező erejük
összeomlásának következménye volt, mivel
minden arra vonatkozó utalás, hogy hogyan kellene elrendezni
a világról való tudást, nélkülöz
minden autoritást, ha nem támogatják olyan erők,
amelyek képesek rendezni magát a világot? Feltehetjük,
hogy a jelenlegi paradigmaválságban mindhárom ok közrejátszik.
De ugyanúgy lehetséges az is, hogy csak úgy tűnik
nekünk, mintha három egymástól különálló
tényezőről volna szó, melyek mindegyikének
megvan a saját logikája.
A megszokott, mindennapos, meghitt, "az elérhető
világ", a "reflexiót megelőző tudás"
- mindaz, ami nem ad fel rejtvényeket, és nem kíván
meg utánajárást és külön kutatást
- egyúttal minden megértés kiindulópontja és
biztos kikötője. "Megérteni" annyi, mint a megélt
dolgok észlelését fedésbe hozni a jól
ismert világgal: azzal a világgal, amelyet minden fáradság
nélkül megértünk, méghozzá minden
külön arra irányuló erőfeszítés
nélkül, hogy megértsük, mit jelent megérteni.
Innen adódik a metafora kognitív szerepe: egymás mellé
állítja, ami szembeszökő és ami nem világos,
ezzel rokonságot (belső affinitást) sugall a kettő
között; arra utal, hogy az "ott" bizonyos tekintetben nem kis
mértékben hasonlít az "itt"-re, és ezért
megengedi nekünk, hogy az áttetsző "itt" számára
elgondolt (az "itt"-et átláthatóvá tevő)
nyelvet a nem áttetsző és mindaddig elmondhatatlan
"ott"-ra is alkalmazzuk. Az ortodox kultúrafogalom ilyen "metaforikus"
alátámasztást nyer a gyár, az iskola vagy más
hasonló (szándékuk szerint szisztematikus), rendteremtő
intézmények jól ismert jelenségeivel.
Egy további, talán döntő metaforát
szolgáltatott a modern állam a homogén nemzeti
kultúra, nemzeti nyelv, nemzeti történelem tantervének
programjával és az ünnep- és emléknapok
egységesített naptárával. (Az ortodox szociológiai
ábrázolásban mind a "társadalom" mind a "kultúra"
képeit nyíltan vagy burkoltan a szuverén államhatalom
alá tartozó terület vonatkoztatási keretébe
sorolták be, "zártsága" csupán ennek a hatalomnak
az integritását tükrözte.) Vég nélkül
lehetne vitatkozni azon, hogy annak idején, amikor minden kultúrával
kapcsolatos elgondolást úgyszólván korlátlanul
uralták az ortodox elképzelések, vajon helyesen választották-e
meg az ehhez kapcsolódó metaforákat, és ennyiben
a valóban kritikus és fontos dolgokra irányították-e
a figyelmet, vagy hogy ezek mindig is eleve elterelték a figyelmet
a kulturális jelenségek igazi természetéről.
Egy ilyen terméketlen vitánál sokkal fontosabbnak
látszik az a megállapítás, hogy a hagyományos
metaforák mára sokat veszítettek, vagy gyorsan veszítenek
eredeti kognitív potenciáljukból, mégpedig
azért, mert a jelenségek, amelyekre vonatkoznak, a mai tapasztalatban
egyre csekélyebb, egyre marginálisabb szerepet játszanak.
Lévi-Strauss lázadása a kultúra "rendteremtő"
felfogása ellen
Ellene lehetne vetni, hogy a "rendteremtő" kultúra ortodox
paradigmájával szembeni küszöbön álló
lázadás első jelei már Claude Lévi-Strauss
művében felbukkantak. (Ennek a műnek a valódi,
igazán forradalmi jelentőségét alábecsülték,
amennyiben helytelenül a "strukturalizmus" számos változatának
egyikeként intézték el - nem az első és
nyilvánvalóan nem is az utolsó változataként.
Lévi-Straussnál mindenekelőtt három vezéreszme
látszik a kultúraelemzés újabb fogalmi kereteit
keresve irányadónak.
1. A kultúrának mint egésznek (se a társadalomnak
mint egésznek) nincs átfogó "struktúrája".
A kultúrák és a társadalmak nem "totalitások".
Ehelyett állandó, szakadatlan strukturálódási
folyamatok vannak az emberi cselekvés különböző
területein és különböző dimenzióiban,
amelyek csak ritkán vannak koordinálva illetve vannak egy
átfogó tervnek alávetve. A kultúra hozadéka,
a természetre emelt "felépítménye" nem abban
áll, hogy egy mesterségesen előállított
és újratermelt totális és szabályozott
életformát nyújt, hanem a megkülönböztetésre,
különválasztásra, csoportosításra
és osztályozásra való folytonos késztetésben:
abban, hogy a diakritikus gyakorlat útján ösztönöz
mindig újabb jelentésekhez való eljutásra.
2. Az említett eljárásokból létrejövő
struktúra (azaz bizonyos valószínűségek
előnyben részesítése másokhoz képest
- Pierre Boulez szerint a kultúra abban áll, hogy a hihetetlent
sikerülhetetlenné alakítja), ez a struktúra nem
szilárd nagyság, hanem folyamat (amit Anthony Giddens később
struktúraképzésnek nevez), hasonlóan a szélhez,
ami csak fúj, vagy egy folyóhoz, ami csak folyik, a kultúra
nem más, mint állandó aktivitás, és
a "struktúra" nem más, mint a lehetőségek folytonos
manipulálása. A diakritikus tevékenység annyiban
"strukturált", amennyiben a lehetséges (reális) változások
száma korlátozott marad; de hogy a lehetséges változások
közül melyik következik be, az egyáltalán
nincs "strukturálisan determinálva".
3. Kulturális gyakorlatról lehetne (és kellene)
beszélni anélkül, hogy eközben "szükségletekre"
hivatkoznánk, amelyeket a kultúrának állítólag
ki kellene elégítenie, vagy már fennálló
"jelentésekre", amelyeket kifejezésre kellene juttatnia.
Boldogulni lehet (és kellene) anélkül, hogy előfeltételeznénk
a szükségletek előbbre valóságát
a szokásoknál és a jelentések előbbre
valóságát a jeleknél. A szükségletek
a szokásokkal, a jelentések a jelekkel együtt élnek
és halnak, együtt keletkeznek és együtt tűnnek
le a színről. A kultúra nem szolgál különleges
célra; nem valaminek a funkciója, nincs semmi, aminek sikere
vagy "helyessége" "objektív" mércéje volna;
nincs semmi (saját belső impulzusán és önnön
dinamikáján kívül), amire létével
magyarázatul szolgálhatna.
Együttvéve ez a három alapgondolat egy olyan
kultúrafelfogást teremt, amely feltűnően eltér
az ortodox paradigmában megmerevedett kultúrafelfogástól;
egy mindig nyughatatlan, irányíthatatlan és lázadó
mozgás képzetét keltik, amely rendez anélkül,
hogy rendezett volna, blaszfémikus módon semmibe véve
a legszentebb megkülönböztetést lényeges és
lényegtelen, szükségszerű és véletlen
között (ami a rendteremtő perspektívából
szemlélve értelemzavaró hozzáállás).
Elismerem, hogy ez a kultúrafelfogás sokkal kevésbé
vonzó és épületes, mint az ortodox felfogás:
minden reményt szétzúz arra vonatkozólag, hogy
valaha is el lehetne érni egy meghatározott "kultúra"
végérvényes és mértékadó
alakját, és ennyiben valaha is a végére lehetne
érni kulturális jelenségek tudományos kutatásának.
Valójában itt sem a kultúra valamiféle végső
elképzeléséről, víziójáról
van szó, hanem működésének ábrázolását
segítő, komplex heurisztikus iránymutatásról.
De vajon elégségesek-e az ilyen irányvonalak ahhoz,
hogy ebből a kulturális diskurzus egy új paradigmáját
bontsuk ki?
Sokáig kerestem egy metaforát, amely az új
paradigma útját egyengethetné, amely pontosan a nyugtalanságot,
az örök befejezetlenséget, a kulturális törekvések
eudemikus meghatározatlanságát és előre
nem láthatóságát tudná megragadni. Miután
fontolóra vettem, majd elvetettem számos lehetőséget,
végül a fogyasztási szövetkezet modelljét
választottam.
A fogyasztási szövetkezet ideáljának
mely vonásai azok, amelyek metaforaként azt alkalmassá
látszanak tenni arra, hogy egy bizonyos fajta kultúra metaforája
legyen, ahogy az a szemünk láttára emelkedik ki az ortodox
paradigma romjai közül? Kezdjük azzal a megállapítással,
hogy a fogyasztói közösség a premisszáiban
(akárcsak a kultúra a gyakorlatban) éppen azokat a
megkülönböztető jegyeket oldja fel, vagy fosztja
meg jelentőségüktől, amelyek egy "rendteremtő"
kultúra koncepciójának gerincét képezik.
Ami egy ideális fogyasztói közösségen belül
történik, az se nem tudatosan tervezett, se nem véletlen;
össze nem hangolt intézkedések találkoznak és
kapcsolódnak az egész különböző részeihez,
hogy aztán ismét leváljanak minden korábbi
kötődésről. A spontaneitás itt nem zárja
ki a szervezett és célirányos cselekvést, hanem
még inkább megkívánja azt, egy ilyen cselekvés
mindenesetre inkább élénkíti, mint fékezi
a kezdeményezés spontaneitását. A Prirogin-féle
plazmához hasonlóan a szétszórt tevékenységek
időről időre összefutnak, és helyi koncentrációkká
vagy struktúrákká sűrűsödnek - de
aztán rövidesen megint külön útjukat járják
és feloldódnak. A cselekvések nincsenek egyértelműen
determinálva, sem kauzálisan, megelőző okok,
sem teleologikusan, elérni kívánt célok által;
ami valójában lejátszódik, az a két
tényező összejátszása, egy olyan körülmény
tehát, ami már önmagában megkérdőjelezi
a "determináció" eszméjét. Ilyen feltételek
között nehéz megállapítani, hogy egy cselekvés
elkerülhetetlen volt-e vagy véletlen. Jobb ezért inkább
az események kontingenciájáról beszélni.
Elosztás és elsajátítás, nem pedig
a termelés képezi a szövetkezeti tevékenység
tengelyét. A fogyasztás növelésén való
fáradozás, hogy minél több (és buzgóbb)
fogyasztót nyerjenek meg, ez adja dinamikájának legfőbb
forrását (emlékezzünk csak arra, hogy Danto és
Becker szerint a művészeti életben uralkodó
"világok" elsősorban a művészetfogyasztókból
állnak, és azokból, akik az ő fogyasztásukat
ösztönzik és kiszolgálják.) A fogyasztói
szövetkezetek igazi termékvonala elvileg (egyre nagyobb számú,
egyre igényesebb, műveltebb és ítélőképes)
fogyasztók előállítása.
És ez nem csekélység. Az ortodox kultúramodellek
mind alkotóközpontúak voltak. Még ha nem épültek
is közvetlenül a kultúraalkotók kategóriája
köré, akkor is ennek a kategóriának a szellemi
korrelátuma - a "centrális értékek", "filozófiai
formulák" vagy "éthosz" köré épültek,
amelyek megfogalmazását és őrzését
a "kultúratermelők" speciális osztálya feladatának
és teljesítményének tartották. Még
Clifford Geertz egyébként önálló "sűrű
leírás"-stratégiájában is megállapítható,
hogy ennek a hagyománynak adózik; azzal, hogy áttérést
sürget a megfigyelt viselkedésről a "kultúra
mélyebb rétegei" felé, azt implikálja, hogy
a kultúra igazsága vagy lényege "fundamentális
előfeltételeiben" található, ezek kölcsönöznek
jelentést az összes többinek, és az összes
többiben lelnek kifejezésre és/vagy alkalmazásra.
A fogyasztási szövetkezet metaforája ezzel szemben egy
döntő hangsúlyeltolódásra utal: éppen
a fogyasztás aktusában, a "normális fogyasztók"
mint szerzők/szereplők napi viselkedésében
(végül is csak a gondolkodók dolgozószobái,
a művészek műtermei vagy a kultúra menedzsereinek
ellenőrzőtornyai felől tűnnek "normál
fogyasztóknak") nyeri el az értelmét minden, ami kulturális.
A jelek üres burkai itt telnek meg jelentéssel; itt nyerik
vagy veszítik el (a már jelentésteli) jelek az értéküket,
ami mindig a kereslet felívelésében vagy esésében
mutatkozik meg. Annak feltételezése, hogy az alkotó
- minden értelem és érték egyedüli szerzője
és bírája, a kultúratudományok művelőit
arra késztette, hogy a jelek jelentés- és értékváltozásait
a kultúrákon keresztül megtett utazásaik folyamán
a "jelentéstorzulás" eseteiként ábrázolják;
holott egy kulturális zseton minden egyes felhasználása
bizonyos mértékű szerzőséget foglal magában,
és ugyanebben az értelemben valamiféle "torzítással"
egyenértékű.
A fogyasztási szövetkezet metaforája semleges
kiegészítésre talál a piaci metaforában.
(Egy fogyasztói szövetkezet csak egy piacon belül képzelhető
el.) A piacot megint csak jobb nem rendszerként elképzelni,
hanem inkább játéktérként, kereslet
és kínálat játékának színtereként.
Itt indulnak el a jelek jelentéseket keresni, és bolyonganak
a jelentések jeleket keresve. Ha a piac normális esetben
egy bizonyos túlkínálatot kíván meg
az adott kereslettel szemben, és a kínálatok árupotenciája
csak a vásárlás pillanatában valósul
meg, a kultúra területén is a jelek állandó
fölöslege figyelhető meg, amelyek csak használatuk,
fogyasztásuk folyamatában kapnak esélyt arra, hogy
jelentéspotenciáljukat realizálják, azaz kulturális
szimbólumokká váljanak. A jelentéseket rendelik
hozzá a jelekhez - és nem fordítva. Ebben mutatkozik
meg a kulturális jelenségek nem instrumentális, motiválatlan
volta. Az ilyen kulturális jelenségek nem töltenek be
valamiféle célt - legalább is a keletkezésük
pillanatában nem; ha végül aztán a társadalmi
életben mégis szolgálnak valamire, ez a valamiképpen
kialakuló kapcsolat nem magyarázza a létrejöttüket.
Jean-Francois Lyotard szerint az emberek leggazdagabb, legigazibb
embervoltuk szintjét gyerekkorukban érik el (a gyerekek olyan
világban élnek, ami tele van lehetőségekkel,
amelyek még nincsenek előlük elzárva, trivializálva
vagy diszkreditálva, és amelynek csábító
a titokzatossága és látszólagos korlátlansága),
de mi, emberek a gyermeki sajátosságok levetését
az érés jelének tekintjük, és ennyiben
minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy
megszabaduljunk legemberibb lényegi vonásainktól.
Ebben a jövőre nyitottságban, minden készen
talált vagy éppen megszilárdult állapot meghaladására
törekvésben, a megvalósulás álmának
és rémületének egybeolvadásában
rejlenek a kultúra mindennel szembeszegülő és
önmagát konokul előrehajtó dinamikájának
legmélyebb gyökerei.
Bibliográfia
BAUMAN, Zygmunt
Általános szociológia
Gondolat, 1967
"Posztmodern szociológia?"
Replika, 1993. 9-10.
"Modernség és ambivalencia"
in: Multikulturalizmus
Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1997
"Biológia és modernitás.
Kereszteshadjárat az egészségért"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Turisták és csavargók -
a posztmodern kor hősei és áldozatai"
Magyar Lettre Internationale, 35
KOSELLECK, Reinhart
Az aszimetrikus ellenfogalmak
Jószöveg, 1998
FOUCAULT, Michel
Felügyelet és büntetés
Gondolat, 1990
A szavak és a dolgok
Osiris, 2000
KUHN, Thomas S.
A tudományos forradalmak szerkezete
Osiris, 2000
LÉVI-STRAUSS, Claude
Szomorú trópusok
Európa, 1994
"Struktúrafogalom az etnológiában"
in: BAHANNAN, Paul - Mark GLAZER (szerk)
Mérföldkövek a kulturális antropológiában
Panem, 1998
Strukturális antropológia I-II.
Osiris, 2001
TODOROV, Tzvetan
"Claude Lévi-Strauss"
Magyar Lettre Internationale, 18
GIDDENS, Anthony
Szociológia
Osiris, 1998
MÁRKUS György
Kultúra és modernitás
T-TWINS, 1992
Metafizika - mi végre?
Osiris, 1998
"A kultúra antinómiái"
Magyar Lettre Internationale, 26
ELIAS, Norbert
A civilizáció folyamata
Gondolat, 1987
GEERTZ, Clifford
"Sűrű leírás"
in: Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994
LYOTARD, Jean-Francois
"A posztmodern állapot"
Hiány, 1992. 12.
"Az intellektuel síremléke"
Határ, 1995. 4.
"Szellemi divatok"
Magyar Lettre Internationale, 30
"A történelem egyetemessége és a kultúrák
közti különbségek" in:
HABERMAS, Jürgen,
Jean-Francois LYOTARD,
Richard RORTY
A posztmodern állapot
Századvég - Gond, 1993
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu