stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Boris A. Novak

Fájdalmam

Nem tudok továbbmenni úgy, hogy ne nézzek
a kedves arcokra, rámdől az est fala,
magam a négy égtáj
válaszútján állok, szívem meghasadt és
összeomlott a megindultságtól,
egyszerre járok két úton, távoli fények
felé, magamhoz és magamtól el,
de hová, hiába adok kézbe kezet,
minden búcsúnál elporlad a küszöb,
már minden lépésem távolodás,
ha a régi ajtót kívülről zárom be,
szeretteim nem tudnak többé kijönni,
ha a régi ajtókat belülről zárom be,
megölöm legtisztább szenvedélyem, álmom,
e lehetetlen, csodálatos szerelmet,
téged és engem s e törékeny verset
a fények kegyetlenségéről, mely egyre elválaszt tőled,
mert csak éjszaka lehetünk együtt,
amikor átlopódzunk határokon,
az ölelés tornyába, a hold paplana alá,
hol mohón és kétségbeesve nyúlok utánad,
és eltöröljük a távolságokat, melyeket a nap
halálra csupaszt, hogy már mindegyikünk megy
el, el, el...


A képed

Régi mesterek melyik képéről szöktél ide?
Átszellemülten és érzőn kiléptél
egy aranykeretből kései korunk
mohó,  éles idegenjébe. Ruhád könnyen

takarja könnyű, friss selymét
fehéren izzó bőrödnek. Hajad
napsugárként hullik csupasz, gyöngéden
gömbölyödő válladra. S a szemed? Szíve

a fénynek, szíved minden színében:
a barnától a zöldön át  az aquamarinig,
hol derűs, hol feneketlen, égtiszta,
árnyalatokkal, miket az emlék napja és éje ád.

Csípőd valóságáról meggyőz az emlékezet:
te vagy a hölgy a A hölgy és az egyszarvú képén!
Félek, hogy számodra minden érintés - halál.
Kutyaként kushadok előtted és a szórakozott isten előtt.

Csókollak és minden csók mélyebb istenhozzád*


Orfeusz és Euridiké, Gare du Nord
(kis francia ballada)

És a vasútállomás
árasztja ránk a messzeség illatát.
A te illatod azonban tart még
és perzsel a láva erejével.
Nem szabad elfordítanom a fejem,
hisz érzékeim mind megesküdtek.
Nem szabad változtatnom a tartásomon
és utánad néznem.

Orfeusz mítosza elámít.
Téged nem mart meg kígyó itt,
e magas fűben. Erről a helyről
nem te utazol el. A réges-régi dal
nem érinti hajad valódi színét.
A betonbunkerben nem szabad
felidéznem a sivatagot
és utánad néznem.

Az egész  világ utazik, az egész világ marad
a neonfény közepén.
És se vége se hossza ismétlődik
a kék szoba képe,
a fehér lepedők, a kávé
és a bolygók alatt a meztelenség.
Nem szabad odafordítanom a  fejem
és utánad néznem.

Nem szabad néznem a messzeségeket,
melyekben rabul ejtett a csípőd.
Nem szabad zokognom.
Nem szabad odafordítanom a fejem
és utánad néznem.


Egyezregyéjszaka

Dzsezva a kávénak, réz hamutartó, száz színből
szőtt szőnyeg és a körkörös minták végtelen kavargása,
a repülő szőnyegé, kiterítve a hálószoba közepén... -
ez volt a képzelet világa, a gyermekkor láthatára,
az Ezeregyéjszaka álmai: a varázsszőnyegre négyen ültünk,
barátok - Aladdin, Szindbád, Seherezádé és én -
és röpültünk Bagdadból minaretek erdején át
a Fekete-tenger partján a célig - a szerájig, a hegyek közé
szorított katlan ölébe. És ránktámadt a negyven rabló,
de minket láthatatlan páncél óvott. És
kiszabadítottuk a leláncolt dzsinneket és nekik adtuk
a mesés kincset. Az elvarázsolt hercegnőnek már nem
volt mit - hát neki adtam szívem varázslatát,
amulettemet és szerelmemet, és aztán boldogan éltünk,
mígnem megzörgeti ajtajukat a halál fehér angyala,
aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi
boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat...

    Ugyanez
történt később is, hiszen mi, emberek egyre ugyanazokat a történeteket ismételjük:

Pár csomag kávé, gyógyszer és ajándék, csokoládé és pálinka,
szendvics, meleg holmi, páncélmellény, hozzá pénz
és az iratok, egy csomó cigaretta és az egyetlen életünk,
ezt vittük magunkkal, amikor négyen, barátok
- Niko, Josip, Drago és én - Zágrábban épp hogy fölfértünk
a Maybe Airlines veszélyes vonalán közlekedő harci repülőre
és az Adriai-tenger napsütötte partjának idilljén át
végül célhoz értünk - a szép Szarajevóba,
a meredek hegycsúcsok  hadával körülvett katlan ölébe.
A városba vezető   úton, Ilidzsában megállított bennünket
a negyven rabló, és az egyiptomi ENSZ katonák
félve nyitották ki nekik a páncélautónkat. Az  íróknak,
akik halottak mellett virrasztottak át ezeregy éjszakát,
papírköteget vittem - bankjegyeket, át voltak izzadva,  hisz
a páncélingem alatt rejtegettem őket. A nőnek, aki némán állt,
amikor el-elmentünk, már semmim sem maradt.
Egy darab szappant adtam neki...

    És most mind virrasztunk hosszan, hajnaláig
az  ezeregyedik éjszakának és ismételjük a tulajdon életünk
rémtörténeteit, várva, hogy megzörgesse ajtónkat a halál fehér
angyala, aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi
boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat...


A Duna 1991 nyarán

Emlékszel, Drago, a zavaros, széles és
hatalmas Dunára? Rozsdás kis hajó
vitt bennünket ki Budapestről? A vidékek
lassan váltakoztak,  a nap függőleges sugarai

cirógatták a fedélzetet. A motor undok hangja
a metronóm pontosságával fedte el
a feszültség álmatlanság zúgását, mely héjként
nőtte be az utóbbi hetek kemény, mohó,

lázas napjait. Az izzó fedélzet közepén
elaludtunk... Drago, vajon te is
megint Gornja Radgonáról álmodtál,
ahogy áthajtunk az üszkös városon és felidézzük

a pacifista Janez Svetina áldott alakját,
aki az űr buddhista tudatával fotózta a tankot?
Csak egy különös szépségű tiszta fénykép
Maradt utána: mintha megcsókolná a fehér utat,

amelyre nyugodtan aludni dőlt. Nyitott szemhéja zsilipjén
keresztül tekintete a halálra áradt,
mint ahogyan a Dunába ömlik a folyók,
a patakok és erek vize, súlyos eső és hó és jég

a tiszta tengerszemekből és a síkságok
ragadós, sűrű sara, úsztatott fa és lerombolt várak pora,
járatlan rengetegek suttogása és arany
harangszava  csúcsíves templomoknak és vad népek

zsivajának visszhangja, amint áthömpölyögtek  itt
és eltűntek nyomtalanul a Duna zavaros vizében,
nyarak és századok, már csak egy telet kibíró kabátok,
gazdag vetések és véres aratások,  kiáltások a ködből,

és tutajok a távolban, vízbefúltak és lerombolt híd
a túlsó, biztonságos partra, álomtalan látóhatár,
és tiltott nyelvek és szerelmek és a titok,
mely összeköti örökre a Fekete-erdőt a Fekete-tengerrel

és a fedélzet fekete kátránya... Drago, te is
a tömérdek kiáltványról álmodtál, amit éjjel-nappal
küldtünk az éterbe,  mint hajótöröttek a segélykérő
palackpostát a végtelen tengerbe?

Te is érezted álmodban a borfoltok szagát a padlón
és a hamutartókban izzó számtalan cigaretta füstjét,
mert eltűnt a régi világ? Te is hallottad újra a nevetést
és a vitákat és a jelzők pazar tüzijátékát?

Téged is álmodból ébresztettek "a háborús bajtársak"-
Gordana, Niko, Jaro és TomaŽ? Vagy a rádiót
a halottak névsorával? Vagy a két fiatal lány halk suttogását,
amint este előttünk hagyták el a hajót?

Emlékszel, Drago? Lábunk alatt ringott a part.
Mozdulatlanul, némán, egészen az utolsó pillanatig
édeskeserű érzéssel figyeltük őket, mint
enyészik el alakjuk a pillanat töredékében,

mire örökre eltűntek a kikötő mélyén,
amely hosszú volt és rövid, mint az élet...
Az este lehűtötte a forró levegőt. A test
berregése alábbhagyott. A háborúnak vége volt...

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSAI


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret