A mai történettudományról szólva Marc
Bloch egyik, 1944-es tragikus és hősies halála következtében
befejezetlenül maradt szövegéből szeretnék
kiindulni.
"A történetírás nemcsak a működő,
hanem a gyermekkorát élő tudományok egyike
is, mint minden olyan tudomány, amelynek tárgya az emberi
szellem, ez a racionális megismerés területére
későn érkezett jövevény. Jobban mondva
régóta létezik mint az elbeszélés embrionális
formája, régóta tele van zsúfolva fikciókkal,
és még régebb óta kötődik a közvetlenül
megragadható eseményekhez - ennek ellenére ifjúkorát
éli mint az elemzés elméleti módja."
Mikorra datálhatjuk ez utóbbi forma megjelenését?
E tekintetben osztom Reinhart Koselleck német történész
véleményét: a történelem fogalma és
tudománya a 18. század második felének szülötte.
A felvilágosodás terméke éppúgy, mint
a politika, a vallás és a gazdaság korábban
nem létező fogalma.
Nem foglalom itt össze a történettudomány hosszú
előtörténetét, amely az antik görög
történelemfogalom megjelenésével indul, s a kutatást,
vizsgálódást, majd a vizsgálódás
eredményét, az elbeszélést jelenti, majd az
időszámításunk előtti 5. században
Hérodotosznak, a "történelem atyjának" írásait.
A középkorban nincs elméleti történetírás.
A humanista 16. század kettős lökést adott a
történeti gondolkodásnak. Egyrészt a morál,
az etika folyamodott a történelemhez, amelyet magistra vitae-nek
tekintett; ebbe az áramlatba tartozik Montaigne, aki az emberi mivoltot
kutatta... Másfelől némely 16. század végi
szerző olyan történetírást követel,
amely egyetlen fontos ismeretet sem hagy figyelmen kívül. Innen
származik a tökéletes történetírásról
szóló elképzelés, amely megelőlegezése
a későbbi Annales folyóirat totális vagy globális
történetírási törekvésének,
ahol szükségképpen a retorikai és irodalmi igényesség
is megjelenik. Az irányzat legeredetibb szerzője, aki legmesszebbre
ment el ebbe az irányba, Lancelot de La Popeliniere, aki 1599-ben
javaslatot tesz Franciaország történetének felülvizsgálatára
- meg kell szabadítani a legendáktól és a mítoszoktól,
mondja -, és amellett érvel, hogy a történelemnek
ki kell dolgoznia és be kell mutatnia az okokat, a gyökereket
és a fejlődés menetét, azaz magyarázattal
is kell szolgálnia.
Amikor a 18. század második felében megszületik
a történelem modern, racionális koncepciója,
megjelennek azok a hangok is - főként Voltaire-é és
Chateaubriand-é -, amelyek új, másfajta tartalmat
várnak el a történetírástól, mint
amit az uralkodók, az udvarok, a csaták, az anekdoták,
az apróságok leírása jelent. Chateaubriand
ezt írja: "Lezajlott egy nagy forradalom, és készülődik
egy nagy forradalom: Franciaországnak át kell írnia
évkönyveit, hogy összhangba hozza őket az értelem
fejlődésével."
Az a követelmény, az a munka, amely ma előttünk
áll, messze meghaladja Franciaország évkönyveinek
megújítását. Az egész történelmet
újra kell gondolnunk, elindítanunk abba az irányba,
hogy része, sőt, előfutára legyen annak a nagy
átalakulásnak, amelyet ma a világ, minden társadalom
és a tudás (az értelem) átél, és
vele együtt mi is.
Egy pillanatra azonban térjünk vissza a múltba.
A 19. század Nyugaton kettős értelemben is a történetírás
százada volt. Először is ekkor alakul ki az a felfogás,
amely a történelmet racionális ismeretnek, az alapvetően
tudományos tárgyak egyikének tekinti. És ez
az a század, ahol a történelem mindent eláraszt
és bekebelez - egyént és társadalmat, politikát,
gazdaságot, vallást, filozófiát -, méghozzá
a nemzet zászlaja alatt.
Mit válaszoljunk a 19. századnak, a tudomány és
a nemzet századának ma is égető két
nagy kérdésére? Tudomány-e a történetírás?
Van-e értelme a történelemnek, és a nemzet adja-e
ezt az értelmet?
Igen, a történetírás tudomány, de
azon tudományok egyike, amelyek különböznek a természet-
és élettudományoktól. A társadalomtudományok,
ha akarjuk, a társadalom- és embertudományok sajátossága
abból fakad, hogy időbeli tudományok, hogy a véletlen
és a szükségszerű egyszerre van jelen bennük,
hogy az egyénivel és a társadalmival foglalkoznak,
hogy nem vonatkozik rájuk a szigorú értelemben vett
determinizmus (de az asztrofizika nem éppen mostanában hozta-e
a tudomásunkra, hogy a világegyetemnek is van története,
a biológia és az orvostudomány nem volt-e kénytelen
elismerni, hogy a testnek is van története?), és végül,
hogy a szellemre és az anyagra egyaránt figyelnek, mert feltételezik,
hogy ez a dichotómia tökéletesen helytálló.
A történettudomány ezen belül tudomány
azért, mert szemhatára, mint a többi tudományé
is, az igazság. A relativizmus úgy jelenik meg a fizikában,
hogy a fizika attól még nem szűnik meg az igazságot
keresni; a történelmi relativizmus az igazság sokkal
rugalmasabb fogalmához vezet, ám nem szabadulhat meg tőle,
különben az irracionalitásba süllyed.
A történettudománynak tehát alapvetően
az adja tudományos jellegét, hogy racionálisan gondolkozik.
Ebből két további tudományos vonás következik.
A történettudomány nem ismeri a törvényeket:
a többi társadalomtudományhoz hasonlóan a szabályszerűségeket
keresi. Tudományos módszereket használ a kutatásban
és a történelmi tények kezelésében.
A módszereket szabályok határozzák meg, illetve
igazolhatónak kell lenniük. Az a történetírás,
amely a racionalitásnak ezen a körén kívül
esik, csak fecsegés, mese és jósolgatás. [...]
A felvilágosodás és a 19. század beiktatott
egy episztemológiai törésvonalat, amely létrehozta
a történetírást mint tudományt. Ezzel
nemcsak tisztán tudományos, racionális célja
volt, hanem ideologikus oka is, nevezetesen az, hogy a haladást
felváltotta az evolucionizmus. A történelemnek értelme
volt, a haladás lépett a gondviselés helyébe,
és megőrizte a teleológia bizonyos kellemetlen következményeit;
de ami még ennél is rosszabb, a 19. századi nyugatiak
és a történészek többsége szemében
a haladás a nemzettel azonosult, mégpedig a francia forradalom
ösztönzésére, amely két, valójában
nehezen összeegyeztethető eszmét dolgozott ki: az emberi
jogok eszméjét és a nemzeti eszmét (amely hamarosan
nacionalista eszme lett). A nemzet, még ha nem is fojtotta bele
a történettudományt a nacionalista eszkatológiába,
legalábbis nemzeti keretek közé szorította, s
így igen könnyen túllépett saját legitimitásán,
hogy korlátokat állítson fel és határokat
húzzon meg, amelyek elfedték az elengedhetetlen mélységű,
magasságú és szélességű perspektívákat
és akadályozták érvényesülésüket.
[...]
A történészek azonban egy olyan hibát is
elkövethetnek, amelyet Lucien Febvre a történész
legfőbb bűnének nevezett: ez az anakronizmus. Történeti
munkának tekinthetjük-e azt a művet, amely a kereszteshadjáratokat
gyarmatosító vállalkozásként fogja fel?
A kereszteseknek, akiknek semmiféle érzékük nem
volt a történelem és a történelmi fejlődésnek
megfelelő változások iránt, megbocsátható,
ha azt hitték, hogy zsidó kortársaik azonosak Krisztus
kortársaival, így hóhéraival; a 20. század
történészeinek nem bocsátható meg, ha
a kereszteshadjáratokat a gyarmati rendszer szemük előtt
zajló felbomlásának fényében vizsgálják.
A történelmi kritika egyik legfőbb feladata az, hogy
a történész észrevegye, elemezze és feltárja
azt a nyomást, amelyet a múlt átértelmezése
érdekében a jelen gyakorol rá. [...]
A 19. századi történettudománynak én
három nagy vívmányt tulajdonítok. Az első
a tudományos módszerek kidolgozása: az archívumok
felállítása, az olyan tudományos intézmények
létrehozása, mint Franciaországban a Nemzeti Oklevéltár
vagy Münchenben a Monumenta Germania Historica - azaz az okmányok
mint történelmi források meghatározása,
a történelmi segédtudományos technikák
kialakítása, köztük a kronológiáé,
amelyről nem lehet elégszer elmondani, hogy nincs történelem
kronológia nélkül. [...]
A második vívmány annak a definíciónak
a kidolgozása, amely lehetővé tette, hogy a történelem
teljes jogú tagja legyen a 20. századi humántudományok
együttesének. A meghatározás Fustel de Coulange-tól
való (1830-1889), majd a 20. század első felében
Marc Bloch dolgozta ki pontosabban. Eszerint a történelem azoknak
az embereknek a tudománya, akik az időben létező
társadalomban élnek. A három kategória egyformán
fontos, és erejüket épp a köztük lévő
kapcsolat adja. A történelem tárgya a valamennyi területen
(mindennapok, anyagi, technikai, gazdasági élet, társadalom,
hiedelmek, eszmék, politika stb.) egész lényével
(testét, érzékenységét, mentalitását
is beleértve) létező és cselekvő ember,
saját egyedisége, de főként közösségisége
alapján (innen a jelentősége a társadalmi struktúrák
és működésük tanulmányozásának),
az időben elhelyezve. [...] Melyik meghatározásnak mond
ellent ez az emberközpontú definíció? Ennek:
"A történelem a múlt tudománya." Marc Bloch megjegyzése
nem tűr ellenvetést: "Már maga a gondolat is képtelenség,
hogy a múlt mint olyan tudományos tárgy lehet. Hogyan
lehetnének olyan jelenségek racionális megismerés
tárgyai, amelyeknek nincs más közös vonásuk,
mint az, hogy nem jelenkoriak?" És hangsúlyozzuk még
egyszer: a történelem nem is a múltbéli vagy
a múltban élő emberek tudománya, hanem az időben,
a változások közepette élő embereké.
A 19. századi történettudomány harmadik nagy
vívmánya inkább zárványnak, mint ma
is élő vívmánynak tekinthető. Abból
ered, hogy a történész letette a fegyvert a történelmi
dokumentum előtt: naivan hitt az okmánynak abban a képességében,
hogy mihelyt a hitelessége bebizonyosodott, képes kitermelni
a történelmi ismereteket. Ennek a mozgalomnak, a historicizmusnak
az érdeme, hogy megmagyarázta, mi történt adott
pillanatban (noha ez a pillanat igencsak korlátozott), és
hogy egy olyan speciális tudománytól, a történettudománytól
kért hozzá segítséget, amely logikai folyamatokat
használ fel. A mozgalom Németországban, Ranke (1795-1886)
megjelenésével érte el tetőpontját,
aki a történetírás elé a következő
hősies, ugyanakkor korlátozott célt tűzte ki:
"fel kell virágoztatnia a valóban pozitivista történetírást,
amelynek nincs más célja, mint feltárni az egykor
volt eseményeket úgy, ahogyan valóban megtörténtek,
a források kritikai tanulmányozására támaszkodva."
A historicizmus fokozatosan gyengült abban az idealista 19. században,
amely olykor történelmi messianizmushoz vezetett, sőt
bizonyos náci elméletek ihletője is volt, de egy tudományos
eszményképé is, az úgynevezett pozitivizmusé,
amely menekült az eszméktől és a történelemből
kitiltotta az okok keresését.
Ebben a rövid történeti áttekintésben
nem idéztem Marxot, mert hatása a történetírásban
igen korlátozott volt. Először is azért, mert
történeti poggyásza meglehetősen sovány
volt, de főként azért, mert a marxista utókorban
a történelmet teljesen megszállta és eltorzította
a marxizmus-leninizmus. Gramsci hiába figyelmeztetett rá,
hogy a "történelmi materializmus" kifejezésben a fontos
szó a "történelmi", ez a tudományos a kettő
közül, nem pedig a "materializmus", amely a metafizika körébe
tartozik.
Ranke valójában, ha ellensége volt is a nemzeti
történelmi elméleteknek, elszegényítette
a történeti gondolkodást azzal, hogy túlzott
jelentőséget tulajdonított a politika- és diplomáciatörténetnek.
Minthogy ez a történetírás nem tűnt el,
csak megismételhetjük Lucien Febvre-rel: "A historizáló
történetíráshoz kevés kell. Igen kevés.
Szerintem túl kevés."
A 20. század elején korlátai, tévedései
miatt egyre több kritika éri ezt a tudós és historicista
történetírást, amelyet "pozitivistának",
"eseménytörténetinek", "historizálónak"
neveznek, és egyre erősebb az igény a történetírás
megújítására. A folyamat tetőpontját
az jelentette, amikor Marc Bloch és Lucien Febvre Párizsban
megalapítja az Annales d'histoire économique et sociale című
folyóiratot (1929). Mindenesetre szeretném hangsúlyozni,
hogy a 19. századi lázadás a pozitivista történetírás
ellen lényegében a dokumentum, az esemény és
a történeti tény felfogása ellen irányult
- ez minden. A pozitivista történetírók naiv
hitével szemben ugyanis sokan rájöttek, hogy - Paul
Veyne szavaival - a történetírásnak "harcolnia
kell a források által rákényszerített
látásmód ellen". Michel Foucault a "dokumentum megkérdőjelezésében"
úgy határozta meg a történetírást
mint ami "a dokumentumokat monumentumokká alakítja át",
azaz ahelyett, hogy megfejtené az ember által hagyott nyomokat,
nagy tömegű alkotóelemet sorakoztat fel, amelyeket aztán
elkülönít, csoportosít, igazol, egymással
összefüggésbe hoz, majd megalkotja belőlük
a nagy egészet. Még egyszerűbben szólva, az
eseményt, a történeti tényt a történész
nem a forrásokból nyeri. Azok az ő teremtményei.
A történelem tehát így válik végleg
tudománnyá, hiszen minden más tudományhoz hasonlóan
meg kell alkotnia saját tárgyát.
[...]
A történettudományhoz 1950 és 1980 közt
különböző fontos kiegészítések
születtek az Annales szellemében. Fernand Braudel például
arra hívta fel a figyelmet, hogy a történeti gondolkodást
a hosszú távú történelmi folyamatokba
kell beilleszteni. [...] Az Annales szellemében dolgozó történészek
elmélyítették a párbeszédet az etnológiával,
és kidolgozták a történeti antropológiát,
amelyet André Burguičre totalizációs eljárásként
vagy még inkább a különböző valóságsíkok
összekapcsolásaként határozott meg, és
a módszer előképét Tocqueville Histoire des
murs-jében látta.
Ezek a történészek egy mentalitástörténetet,
valamint egy képzet- és képzelettörténetet
is felépítettek. Innentől fogva a történelmi
valóság immár két tényező együttese,
a tények valóságáé és a tudatban
megjelenő visszhangjuké: ténybeli valóság
és képzetbeli valóság. A mentalitások
története pedig kiegészül az értékek
történetével, valamint a tudatban és a magatartásban
tükröződő eszmekényszerek történetével:
intellektuális történelem és mentalitástörténet
lép a régi eszmetörténet, a német Geitesgeschichte
helyébe.
Nem kell azonban eltúlozni az új mentalitástörténet
jelentőségét, nem nehezedik rá a történeti
fejlődésre végső mozgatórugóként.
Sok történész, akit zavarba hozott a gazdaság
mint elsődleges és általános mozgatórugó
elméletének összeomlása, beérte helyette
a mentalitásokkal. Ez ugyanolyan tévedés, mint az
előző. Van még egy új terület, amely jelentős
helyet foglal el a történetírásban: a kultúrtörténet,
amelyet ugyancsak általános történelmi mozgatórugó
minőségben használtak. Holott a történelmet
és a történelmi fejlődést a kultúrával
magyarázni ahhoz hasonlítható tévedés,
amely a gazdasági kauzalitással operált, még
ha a kultúrtörténet hidat jelent is az antropológiához,
és könnyebben integrálhatóvá teszi az
emberi realitásokat, ami a civilizációs eszmének
kevésbé sikerült.
Mindezen gazdagodások ellenére 1980 körül az
Annales által meghatározott történetírás
mind több jelét adta a kifulladásnak, és erős
kritikai össztűzbe került. Így FranÇois Dosse
arra hívta fel a történészeket, hogy próbáljanak
meg visszatérni az Annales első lendületéhez
és a globális történelmi diskurzushoz, hagyjanak
fel a merev, a múltat dicsérő történetírással,
amelyet a jelen-múlt közti szakadék csapdája
tart fogva, és adják vissza az esemény értékét
a történelemben. Az Annales történetírásának
válsága a történetírás nagyobb,
általános válságának része. Ennek
okait itt nincs mód felsorolni, így csak három észrevételt
fűznék hozzá.
Ha válságon egy rendszer lebontását értjük,
a zavaroknak és turbulenciáknak azt a szakaszát, amely
Gramsci elmélete szerint előkészíti egy új
rendszer felépítését, és amely jóval
gazdagabb ígéretekben és az intellektuális
erőfeszítésre szóló felhívásokban,
mint a romok kétségbeesett szemlélésében,
akkor igen, a történetírás válságban
van. Én azonban szívesebben beszélek "hangsúlyáthelyezésről",
mert ez a szó jövőorientált, míg a "válság"
túlságosan is a múlt felé fordul. A múlt
továbbélő örökségét persze
fel kell ismerni, de meg kell tudni szabadulni a múlttól,
hogy nosztalgia nélkül, kritikus, konstruktív és
elszánt tisztánlátással építhessük
az újat.
A válság a társadalomtudományok egészét
sújtó válság része, amely viszont része
az egész társadalmunkat és globális tudásunkat
sújtó válságnak. Ezt nem azért mondom,
mert ködösíteni akarok, hanem mert szeretném megvilágítani
a probléma és a feladat nagyságát, és
hangsúlyozni, hogy kisebb igazítások vagy visszafordulások
már nem elégségesek: a történelem és
a tudomány egész tömbjét kell derékon
ragadni. [...]
Végül szeretném felsorolni, részletes indoklás
nélkül, amire itt nincs mód, a történelmi
kutatás legfontosabb feladatait, amelyek számosak és
nagyívűek, hiszen a társadalomtudományok, a
társadalom és a tudás változásának
időszakát éljük.
Új kapcsolatokat kell kiépíteni a társadalomtudományokkal.
Én a maga részéről egy olyan történeti
antropológia megteremtése mellett vagyok, amely egybefogja
a történelmet, a szociológiát és az antropológiát,
és amely a társadalmak időbeli változásait
kutatja és magyarázza, minden szinten.
A történetírásnak ismét fel kell lelnie
saját szintetizált tárgyát, és meg kell
törnie azt a vonalat, amely katasztrofális módon szétszabdalta
a történelmet politika-, társadalom-, gazdaság-,
kultúra-, művészet-, jogtörténetre, és
így tovább.
A történetírás szemantikájának
meg kell tisztítania saját fogalmait és kategóriáit,
túl a passzív filológián, és újra
kell olvasnia saját dokumentumait, a rájuk rakódott
értelmezésektől mentesen.
A források tanulmányozásának túl
kell lépnie a szövegeken; dokumentummá kell minősítenie
a képeket, a régészet eredményeit, a tájakat
stb. És egy napon majd arra is gondolnunk kell, hogy behatároljuk
a lyukakat, a dokumentálatlan részeket, és létre
kell hoznunk a hallgatások történetét.
A történettudománynak el kell sajátítania
és saját céljaihoz alkalmaznia az informatika eszköztárát,
hogy új felfedezésekhez jusson.
A történetírásnak együtt kell kezelnie
az egymáshoz tartozó tényeket és képzeteket.
A történelemnek legalább annyira része a képzetvilág,
mint a tények valósága.
Az összehasonlító történetírásnak
az általános történetírásra tekintettel
kell fejlődnie. El kell tehát szakadnia a Nyugattól,
és feltárnia a látens történelmi struktúrákat.
Újabban a történetírás memoárokkal
ostromolja a történelmet. Ami termékeny fejlemény,
hiszen a memoár az életet hozza be a történetírásba,
ám különbséget kell tenni a jó, az igazság
szenvedélyétől vezérelt, és a rossz,
azaz az agresszív és romlott szenvedélyektől
fertőzött, nevezetesen a nacionalista memoárok közt.
A történetírásnak meg kell próbálnia,
hogy racionális részt vállaljon a jövőből.
Ezt nemcsak a futurológia kudarca követeli tőle, hanem
a régi és új, a jövőre vonatkozó
agyszülemények elszabadulása is. Óvatosan ki
kell terjesztenie fennhatóságát a múlton és
a jelenen túlra, hogy minél kimerítőbben tudjon
válaszolni a kérdésre: "Mire való a történelem?"
Hogy racionálisan válaszolhasson a kérdésre:
"Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk?"
Hatalmas, lelkesítő feladat. És visszatérek
előadásom elejéhez: a történettudomány
még gyerekkorát éli. Ám nagy reményekre
jogosít. Munkára tehát!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu