Az (első) ipari forradalom hajnalán a bolygónkat
alkotó nagy civilizációs tömbök fejlettség
szempontjából igen közel álltak egymáshoz.
Paul Bairoch szerint az egy főre számított vagyoni
különbség India, Európa és az Ottomán
birodalom közt nem haladta meg a 30-40 %-ot. A lényeges egyenlőtlenségek
a tömbökön belül léteztek, földbirtokosok
és parasztok, városi polgárok és kézművesek
közt. Az első, majd még inkább a második
ipari forradalom radikálisan megváltoztatta a helyzetet.
Az ipari társadalmakon belül folyamatosan szűnnek meg
az egyenlőtlenségek, míg a nemzetek közt szédítő
iramban nőnek. A leggazdagabb és a legszegényebb nemzetek
jövedelemkülönbsége ekkor már 1:50 arányú,
míg egy olyan országban, mint Franciaország, a 10
százaléknyi leggazdagabb és a 10 százaléknyi
legszegényebb közt a vagyoni különbség több
mint tízszer kisebb. Mint Angus Maddison munkái bizonyították,
Afrika, Latin-Amerika vagy Ázsia legszegényebb országainak
tartósan sohasem sikerült gyorsabb növekedést produkálniuk,
mint amilyen a gazdag országoké.
A 19. és a 20. században a világ arculatának
megváltozása az emberi történelem megelőző
korszakaihoz képest az iparosítás folyamatának
közvetlen következménye, noha más - politikai és
intézménybeli - tényezők is szerepet játszottak
benne. Paradox módon azt mondhatjuk, hogy a 19. századi szabadkereskedelem
megnövelte az egyenlőtlenségeket Észak és
Dél közt, ám az egyenlőtlenségeket a Dél
(újonnan függetlenné vált) országainak
20. századi protekcionizmusa tette végletessé.
Azoknak az országoknak, amelyek ebben a periódusban váltak
a harmadik világ országaivá, a 19. században
olyan brutális módon kellett elszenvedniük az iparosodott
országok konkurenciáját, hogy az már honi kézművességük
megszűnésével fenyegetett, holott az lehetett volna
iparosodásuk alapja. India például a 19. század
elején a selyem és kiváló minőségű
textíliák exportőre volt, a 19. század végén
azonban már behozatalra szorult, különben belső
fogyasztásának tetemes részét képtelen
lett volna kielégíteni. A Dél országai a 19.
században a komparatív előnyök vastörvényétől
szenvednek: a fejlett országoké az ipar, a többieké
a mezőgazdasági termelés, amely kizárja őket
az iparosítás jótéteményeiből.
Ahogy korábban az Anglia ellen védekező európai
országok - köztük Franciaország és Németország
-, a harmadik világ országainak többsége is spontán
módon döntött a protekcionista fejlődési
stratégia mellett, amikor függetlenségének órája
elérkezett. A protekcionizmus megakadályozza a szegény
országokat abban, hogy hozzájussanak a 20. század
nagy technikai vívmányaihoz. Az európai országok
a 19. században könnyedén lemásolhatták
szomszédaik technikai újdonságait (Franciaország
másolta Angliát, Németország mindkettőt).
Paul Bairoch szellemesen meséli el, hogyan vásárolt
meg Marc Seguin egy mozdonyt, amelyet aztán beállított
a saját műhelyébe, és lemásoltatott a
munkásaival. Ha egy ország ma úgy dönt, hogy
a másutt született újításokat másolja,
miközben magán a rendszeren kívül marad, gyorsan
ott találja magát, kitagadva a nemzetek közösségéből,
és elveszíti a technikai újdonságok egyre növekvő
jótéteményeit. A protekcionizmus árnyékából
egyetlen nagy fejlődő országnak sem sikerült
utolérnie a gazdagokat. A Szovjetunió, Kína vagy India
az 1970-es években veszi észre, hogy az autarchia nem elégséges.
Az egyetlen ellenpéldát arra, hogy a leggazdagabb országok
utolérhetők, a négy kistigris jelenti: ők valamennyien
úgy döntöttek, alapvetően politikai okokból,
hogy növekedési stratégiájukat az export ösztönzésére
alapozzák.
Az 1970-es évek közepén a világ aktív
népességének nagy többsége még
olyan országokban élt, amelyek zártak voltak a világpiac
elől. Körülbelül egyharmaduk élt tervgazdaságban,
egyharmaduk erősen védett gazdaságban. 2000-ben a
Világbank szerint a világ népességének
kevesebb mint 10 %-a van valóban elvágva a világpiactól.
Az ázsiai kistigrisek példája nyomán a szegény
országok is megértették, hogy iparosodásuk
érdekében igenis támaszkodhatnak a világkereskedelemre.
Egy alapvető minőségi változás már
végbement: a fejlődő országok exportjában
az általuk előállított termékek aránya
az 1970-es 20 %-ról mára 70 %-ra nőtt. Vége
a nyersanyagok exportjára specializálódott fejlődő
ország imázsának.
A Nyugat új félelmei
A Déllel folytatott kereskedelem kérdése nem az,
hogy a Dél országai majd eladnak vagy vásárolnak
inkább (mindkettőt megteszik), hanem az, hogy a jövőben
milyen szektorokról kell lemondaniuk az Észak országainak,
és melyek fejlődnek tovább. Nem győzzük
hangsúlyozni a kérdés természetét: a
rá adott válasz alkotja a klasszikusok, nevezetesen David
Ricardo tevékenységének lényegét, a
komparatív előnyök elméletét. Adam Smith
a modern világot úgy jellemezte, hogy ott minden ember egyetlen
feladatra szakosodik, és minden más feladatot a piacra bíz.
Ricardo szerint a nemzetek közti kereskedelem ugyanezen elvnek engedelmeskedik:
minden nemzet arra a területre specializálódik, ahol
komparatív előnyhöz juthat. Lehet egy nemzet mindenben
a legjobb, mint Anglia a 19. század elején, ipari és
mezőgazdasági termelésben egyaránt, mégis
előnyösebb számára, ha a mezőgazdaság
terén másokra hagyatkozik: csak így specializálódhat
az iparra, ahol a többi nemzethez viszonyítva ő a legjobb.
Melyek Északnak azok a komparatív előnyei a Délhez
képest, amelyek ma kereskedelmük struktúráját
szervezik? A válasz gyorsan megadható: Észak komparatív
előnye munkaerejének összetételében rejlik.
A szakmunka részaránya a kétkezi munka egészén
belül: ez a megkülönböztető vonás Észak
és Dél közt. Az export sokkal több szakmunkát
tartalmaz, mint a termelés átlaga, míg az importban,
épp ellenkezőleg, sokkal nagyobb arányban van jelen
a nem szakmunka. A világkereskedelem magában a munka világában
fejti ki hatásait.
A nemzetközi kereskedelem új-ricardiánus elméletében
a gazdag és a szegény országok közt folyó
kereskedés hatása a következőképpen írható
le: az északi országok azzal, hogy olyan árucikkeket
importálnak Délről, amelyeknek jelentős a szakképzetlen
munka tartalma, és hogy ezekbe az országokba olyan árucikkeket
exportálnak, amelyeknek nagy a szakképzett munka tartalma,
a belső egyenlőtlenségek növekedésének
teszik ki magukat. A déli országokból érkező
import valójában megszünteti a nem kvalifikált
munkahelyeket; az oda irányuló export viszont olyan munkahelyeket
teremt, amelyekhez szakképzettség szükséges.
A szakképzetlen dolgozók bére és/vagy munkahelyeinek
száma tehát csökkenni fog, míg a szakképzetteké
emelkedik.
Vagyis az elmélet szerint ebből az következik, hogy
a gazdag országokban nőnek a belső egyenlőtlenségek,
világviszonylatban viszont csökkennek. A világkereskedelem
így az egyenlőtlen gazdagodás hajtóerejeként
is értelmezhető, amennyiben felértékeli azoknak
a bérét, akik bejutnak a fejlett technológiával
rendelkező szektorokba, és óhatatlanul aláaknázzák
azoknak a szakképzetlen munkásoknak a jövőjét,
akiknek a munkáját a déli országok veszik át.
A világkereskedelem tehát megtöri a bérből
élők társadalmának kohézióját,
egyre növekvő feszültségeket okoz a nyertesek és
vesztesek közt.
Szögezzük le rögtön, hogy ezeket a megállapításokat
tökéletesen igazolják az 1980-as évek adatai.
Csak két számot nézzünk, amely igen különböző
intézményi környezetből származik: az
Egyesült Államokban a kevésbé kvalifikált
munkások bére 30 %-kal csökkent, Franciaországban
pedig látványosan nőtt a szakképzetlen dolgozókat
sújtó munkanélküliség, az 1970-es 3 %-ról
csaknem 20 %-ra 1990-ben, miközben a szakképzett munkások
körében nagyjából ugyanakkora maradt.
Vajon ezek a mechanizmusok magyarázzák-e a ma tapasztalható
egyenlőtlenségeket? A kérdéssel foglalkozó
munkák válasza nemleges. Mindenekelőtt azt hozzák
fel, hogy azoknak a dolgozóknak a száma, akiket a szegény
országok konkurenciája érint, igen alacsony, mindössze
2-3 %. Ha csak a szakképzetlen munkásokat vesszük, a
déli országokból érkező import, az általánosan
elfogadott becslések szerint, mindössze 6 %-át szüntette
meg az amerikai gyáriparban található munkahelyeknek.
Márpedig a gyáripar maga is csak az amerikai munkaerő-állomány
18 %-át tömöríti. Ezek a számok olyan alacsonyak,
hogy még ha azt a hatást is számításba
vesszük, amelyet az állásukat elvesztett munkavállalók
a gazdaság egészére gyakorolnak, akkor is legfeljebb
az egyenlőtlenség növekedésének ötödét
tulajdoníthatjuk a déli országok konkurenciájának,
származzon az a nemzetközi kereskedelemből vagy a bevándorlásból.
A francia eset még kevésbé jellemző. A legpesszimistább
becslések is csak 300 ezer munkahelyről szólnak. Bár
a jelenségben kimutatható ugyanaz a közöny a szakképzetlen
munka iránt, mint az Egyesült Államokban, nem mutatható
ki, hogy a nemzetközi kereskedelem a legcsekélyebb szerepet
is játszaná benne. Sőt, Franciaország esetében
a nemzetközi kereskedelem egyenesen teremti az új szakképzetlen
munkahelyeket, annak a szerepnek köszönhetően, amelyet
a mezőgazdasági feldolgozóipar az országban
betölt.
Összességében Franciaországban is, az Egyesült
Államokban is, ahogy a gazdag országok többségében,
igen gyenge az empirikus kapcsolat a kereskedelem és az egyenlőtlenségek
közt, sőt, csaknem a nullával egyenlő.
Másutt kell tehát a gazdag országokban egyre növekvő
egyenlőtlenségek magyarázatát keresnünk,
egy olyan tényezőben, amelynek ugyanaz a hatása, mint
a nemzetközi kereskedelemé, de számszerű következményei
egyértelműbben kimutathatók. Ezt a tényezőt
könnyű megtalálni, méghozzá az új
ipari forradalomban.
Az új ipari forradalom
Fellengzősnek tűnhet, hogy új ipari forradalmat
emlegetünk az informatika kapcsán, a jelenség hatóköre
és a történelmi kronológia azonban erre kényszerít
bennünket. Úgy tűnik, minden századvégen
bekövetkezik egy-egy ipari forradalom. Az első, a 18. század
végén, a gőzgép forradalma volt. A második
a 19. század végén következett be, ez volt az
elektromosság forradalma. A harmadik, amelyben ma élünk,
az információs forradalom.
Sokféleképpen leírhatjuk az információs
forradalmat. Attól függően, hogy melyik oldalát
akarjuk kiemelni, hangsúlyozhatjuk a munkaszervezésre, a
társadalmi fogyasztásra vagy a nemzetközi kereskedelemre
gyakorolt hatását. Itt most beérjük egyetlen
szemponttal: azzal, amely a szakképzett és szakképzetlen
munkaerő fizetése közt fennálló egyenlőtlenséget
érinti. A legegyszerűbb módon ugyanis úgy írhatjuk
le az információs forradalmat, mint olyan eszközt, amely
lehetővé teszi, hogy a szakképzett munka termelékenysége
emelkedjen, sőt, teljesen függetlenítse magát
a szakképzetlen munkától. Más szóval
az informatika olyan technikaként is felfogható, amely a
legképzettebb munkaerő által képviselt társadalmi
intelligenciát "hálózatba" állítja,
ezáltal kiküszöböli azokat a közbülső
állomásokat, ahol a szakképzetlen munkaerőnek
még volt némi szerepe. Ha egy szöveget elektronikus
postával küldünk el, ezzel fölöslegessé
tesszük mindazok munkáját, akik korábban a postázás
folyamatát bonyolították.
Egyes közgazdászok egyébként a számítógépesítést
az iskolázottság növekedésére vezetik
vissza. Nézzük meg röviden, hogyan érvelnek. Egy
olyan társadalomban, ahol kevés a szakképzett és
sok a szakképzetlen munkás, az előbbiek akkor hasznosulnak
legjobban, ha olyan feladatokat látnak el, amelyekhez az utóbbiak
társíthatók, amelyeknek alárendelhetők.
Ez a 20. századi "fordista" üzem lényege: ott a termelés
helyei erősen hierarchizáltak, és magasan képzett
mérnökök működtetik azt az üzemet, amelyben
csupa szakképzetlen munkás dolgozik. Amikor megnő
a rendelkezésre álló szakképzett munkások
száma, másfajta logika lép életbe. Minthogy
most már sokkal nagyobb számú közösséget
alkotnak, a szakképzett munkásokat ez arra ösztönzi,
hogy önmagukon belül csoportokat alkossanak, sokkal egyneműbb
termelési egységeket hozva létre. Az informatika ez
esetben úgy is értelmezhető, mint olyan eszköz,
amellyel a homogén és decentralizált egységekre
építve megszervezhető a globális termelési
hálózat.
Az eredmények, amelyekhez eljutunk, erősen ellentmondanak
azoknak az előrejelzéseknek, amelyekkel a hagyományos
elméletek álltak elő. A munka kínálata
és kereslete alapján álló "naiv" elmélet
szerint a szakképzettséget nem szerző munkásnak
is segít, ha a szomszédját átképzik,
bár ő maga közvetlenül nem profitál belőle.
Az új elméletek szerint, amelyeket feljebb idéztünk,
épp az ellenkezője igaz. Az a munkás, aki nem vesz
részt a társadalom többi részének átképzésre
irányuló erőfeszítésében, magára
marad. Ugyanígy: az a cél, hogy a "népesség
80 %-a" érettségit szerezzen, mindenkinek jó, beleértve
a maradék 20 %-ot is - mármint a "klasszikus" egyenlőtlenség-elmélet
képviselői szerint. Az imént vázolt logika
szerint viszont tragikus mindazoknak, akik képzetlenek maradnak.
Egy olyan világban, ahol a népesség 80 %-a tud olvasni,
analfabétának maradni jóvátehetetlen fogyatékosságot
jelent annak a 20 %-nak, aki nem tud. Ha az írni-olvasni tudás
helyébe ma az angol nyelvismeretet vagy az informatikában
való jártasságot állítjuk, máris
a modern kirekesztődés-probléma közepében
vagyunk.
Azoknak a sorsa, akik "kiesnek a társadalomból", ahogy
Robert Castel mondja, újabb problémát vet fel: különbséget
kell tenni az egyenlőtlenségek növekedése és
a kirekesztettség növekedése közt. Egy dolog az,
ha megállapítjuk, hogy valamely társadalomban nagyok
az egyenlőtlenségek... és más az, ha megállapítjuk,
hogy szaporodnak benne a kizártak csoportjai - jelenleg számos
ipari országban ez a helyzet. Az első esetben működésbe
lép az egyes csoportokra jellemző utolérési
dinamika, a másodikban nem.
A kérdés ugyanígy felvethető a szegény
országok esetében. Egy dolog megállapítani,
hogy Malajzia olyan fejlődő ország, ahol biztosra
vehetjük, hogy működik az utolérési dinamika,
még ha az "eredménye" természetesen bizonytalan is.
Más dolog, ha azt állapítjuk meg, hogy bizonyos országok
vagy a szegénység bizonyos övezetei Afrikában
és Latin-Amerikában a szegénységcsapda foglyai,
és sohasem jutnak ki belőle. Hiányoznak azonban a
megbízható statisztikai források ahhoz, hogy pontosan
elkülönítsük azokat a csoportokat vagy országokat,
amelyek történelmükből adódóan szegények,
jövőjük viszont nyitott, és azokat, amelyek jövőjét
teljesen felfalja a történelmük.
Az új társadalmi szabályozás - (világméretű
és belső egyenlőtlenségek)
Az a kettős folyamat, amelyet a globalizáció és
az informatikai forradalom indított el, felveti az egész
folyamat szabályozásának kérdését.
Rögtön az elején azt kellene mondanunk, hogy nem választhatunk
a világméretű egyenlőtlenség csökkentése
és a belső egyenlőtlenségek csökkentése
közt. Minthogy vannak közös vonásaik, a politikai
cselekvés tengelye világosan kirajzolódik.
Vizsgáljuk meg közelebbről az egyenlőtlenségek
elleni harc újkeletű szükségszerűségét
a gazdag országokban. A jóléti állam megteremtette
a szociális jogokat, ezek azonban erősen függtek a szakmai
karrierektől. Lényegében a befizetett járulékok
arányában osztják újra ezeket a jogokat - nyugdíj,
munkanélküli segély -, vagyis e tekintetben, bár
közgondoskodásról van szó, nemigen különböznek
egy magánbiztosítástól.
Mihelyt azonban az egyéni életpályák kiszámíthatatlanná,
instabillá és törékennyé válnak,
a gondoskodó államnak meg kell újítania az
eszköztárát. Miközben jelentős elem marad
az aktívak felől az inaktívak felé irányuló
újraelosztás, maguknak az aktívaknak a védelme
igencsak meggyengül. Ha valaki elveszti az állását,
természetesen jogosult lesz segélyekre; ezek azonban az utolsó
állásához igazodnak, azaz máris tükrözik
a bér bizonytalanságait; másodsorban erősen
degresszív módon vannak megállapítva, ami gyorsan
a szegénység körei felé löki a munkavállalót.
Újra át kell tehát gondolni az egyenlőtlenségek
és a kirekesztődés elleni harc eszközeit. Itt
most két olyan eszközt említünk, amelyek példaértékűek
abból a szempontból, amit el kell érnünk: a területiség
és az iskola.
Az egyenlőtlenségek területi dimenziója mára
a társadalmi tagozódás meghatározó tengelyévé
vált. Az a hely, ahol lakunk, minden eddiginél jobban meghatározza
a társadalmi integráció esélyeit. Tévedés
azt hinni, hogy a nem-materiális elem egyre növekvő
részaránya a termelésben idejétmúlttá
teszi a területiség problémáját. Paradox
módon épp az ellenkezőjét figyelhetjük
meg. Az informatikai forradalom valójában egyáltalán
nem jelenti azt, hogy minden munkás független termelővé
válik, aki számítógépét úgy
csatlakoztatja rá a hálóra, ahogy az neki megfelel.
A "távmunka" mítosz, és jelenleg, mint Manuel Castells
mondja, több ember elmélkedik rajta, mint ahányat érint.
Az informatikai forradalom nem az egyéneket, hanem a társadalmi
"csoportokat" választja szét. Lesznek olyan "tudományos",
szakmai közösségek, amelyek már csak azért
is könnyen gyakorolhatják endogámiájukat, mert
a keveredésre más társadalmi csoportokkal egyre kevésbé
van szükségük. A Ford művek főmérnökének
Detroitban kellett laknia. Az informatikai forradalom főmérnöke,
Bill Gates, nyugodtan letelepedhet a seattle-i erődítményben,
mert nincs szüksége rá, hogy azok közelében
éljen, akik magukat a számítógépeket
előállítják, és a fortiori azokéban,
akik használni fogják őket. Azon gondolkozni tehát,
hogyan szervezzük át úgy a területeket, hogy ne
alakuljanak ki bennük a szegénység zárványai,
fontosabbá vált, mint valaha. Ma, amikor a gazdagok és
a szegények már nem, vagy alig találkoznak a munkahelyeken,
a területi szegmentáció azzal a veszéllyel fenyeget,
hogy soha nem is fognak találkozni.
A harc a területi egyenlőtlenségek ellen az egyik
olyan eszköz, amelynek az iskolára irányuló erőfeszítéseket
is vezérelnie kell. Az iskola ugyanis ma a szegregáció
új korszakának nyit teret, s ez formáját tekintve
hasonló ahhoz, amelyet a termelés világában
figyelhetünk meg. Úgy tűnik, az iskola is a "szelektív
párosítások" folyamatának terepévé
válik, azaz olyan társulások jönnek létre
benne, amelyek szelektív módon "homogén személyek
közt", nem pedig univerzálisan alakulnak ki. Az oktatási
rendszeren belül tulajdonképpen a szülők vezetik
be a szelektív párosítások stratégiáját.
A III. köztársaság iskolája, ahol az eltérő
közegből érkező tanulókat ugyanabban az
osztályban fogadták, értelmezhető úgy
is, mint egy olyan iskolarendszer logikus szerveződése, amelyben
kevés a tanár. Ma, amikor már elértük
a tanulók és az oktatók kritikus tömegét,
a szülők által a gyerek számára kiválasztott
oktatási stratégia is szelektívebbé válik.
Olyan szorosabb közösségek alakulhatnak ki, amelyek sokkal
kizárólagosabb módon osztják meg az oktatást,
mint az állami iskola megjelenésének első időszakában
történt. A "jó" középiskolák "jobbak"
lesznek, mert sokkal jelentősebb diák- és tanárállománnyal
rendelkeznek, őket követik a közepes középiskolák,
és így tovább.
A Ford-üzem mintájára az állami iskola is
a tömeges iskoláztatás paradox hatását
szenvedi el: szegmentáltabbá válik, vagyis maga is
eredője lesz az újabb egyenlőtlenségeknek.
Az iskoláztatás marad természetesen az egyetlen út,
amely mindenki gazdagodásához és az esélyek
egyenlőségéhez vezet. Ez az út azonban rögösebb,
mint valaha volt.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu