Olyan könyvről beszélek, amelynek nem terveztem a megírását. Primér reagálásként persze az a sok félrevezetés, elfogultság, sztereotípia és merő ostobaság váltotta ki, amelyet a Balkánról Jugoszlávia felbomlása idején és azóta írtak össze. De sose gondoltam, hogy ez többet érdemelne egy rövid és határozott reagálásnál, amit meg is tettem egy cikkel még 1994-ben. Ennek a cikknek a kapcsán kezdődött egy érdekes eszmecsere olyan kollégákkal, akik elkezdték Said orientalizmus fogalmát használni, ennek keretében gondolkodni. Úgy gondoltam, hogy ezen túl kell lépni, nem azért, mintha nem volna helyénvaló: végül is a Balkán viszonya egy elképzelt Nyugathoz kifejthető a legtöbbfajta hatalmi diskurzuson belül, mivel van egy bizonyos átfedés a rasszizmus, az elmaradottság, a modernizáció, a civilizáció stb. retorikája között. De kifogásoltam valamit Said megközelítésében, ami adódhatott csupán abból a tényből, hogy történészként olvastam egy irodalomkritikust: puszta textualitását, csupán szövegekre való korlátozódását. Következésképpen azt a célt tűztem magam elé, hogy egy konkrétabb, történetileg sajátos, és ennélfogva legalábbis számomra árnyaltabb (bár ugyanakkor sokkal kevésbé tartós) elméleti keretet teremtsek.
A balkanizmus mint fogalom
Ezért bevezettem a balkanizmus kategóriáját
egy látszólag azonos, de valójában csak hasonló
jelenség leírására. A 18. és 19. század
a Balkán felfedezésének és egyidejű kitalálásának
korszaka volt, különböző észlelési
minták megjelenésének lehetett tanúja. Ezek
a Foucault-féle értelemben vett sajátos diskurzusban
a Balkánra vonatkozóan csak a balkáni háborúk
és az első világháború idején
kristályosodtak ki. A következő évtizedekben
újabb vonásokkal egészült ki, de mindez már
jórészt csak részletkérdés volt, semmi
lényeges. Nagy vonásaiban átadódott, és
továbbra is majdnem változatlanul adódik tovább,
James Clifford kifejezésével élve diszkurzív
megszilárduláson ment át, Said szóhasználata
szerint kialakult vele kapcsolatban egy textuális attitűd.
Azt állítottam, hogy az orientalizmustól
eltérően, amely egy pejoratív szembeállításról
szóló diskurzus, a balkanizmus egy feltételezett
ambivalenciáról szól. A Nyugat és a Kelet összeegyeztethetetlen
entitásokként vannak bemutatva, ellen-világokként,
de befejezett ellen-világokként. A Balkán azonban
mindig egy híd vagy a keresztút képét idézte
fel: Kelet és Nyugat között, de fejlődésfokok
között is, és ez a félig-fejlett, félig-gyarmati,
félig-civilizált stb. címkéket idézi
fel. A Balkán köztes volta, átmeneti jellege miatt csak
tökéletlen Másik lehetett volna, ehelyett úgy
van megkonstruálva, mint egy tökéletlen önkép.
Ennek kettős (vallási és faji) oka van.
Bár sok szó esett a görög ortodoxia és
a katolicizmus (időnként véres) szembenállásáról,
de a közös nyugati kereszténység fogalma egy kalap
alá véve még véresebb összeütközések
ellenére a katolicizmust és a protestantizmust szemben a
keleti kereszténységgel, és széleskörű
civilizációs terminusokban való értelmezésük
nem teológiai konstrukció, hanem viszonylag kései
kulturális és újabban politikatudományi kategóriák,
mint pl. Toynbee-nél vagy Huntingtonnál, ahol vallási
képeket sajátítanak ki a geopolitikai rivalizálás
és elhatárolódás igazolására
és valódi természetük elhomályosítására.
Az ortodoxiát a katolikusok tőle való minden idegenkedése
ellenére sem tekintették soha az iszlámhoz vezető
átmeneti hitnek; rendszerint inkább azt hangsúlyozták,
hogy milyen áthidalhatatlan a határ a kereszténység
(és minden skizmatikus vagy eretnek ortodox változata) valamint
a muzulmán vallás között.
Külön árnyalatként járul a Balkán
kezeléséhez két különböző nyugati
attitűd – a vallási és az osztályszempont különös
megrajzolása. Míg az iszlám kezelése a vallási
mássághoz való egyértelmű viszonyuláson
alapul (amely az elutasítástól a felvilágosult
elfogadásig terjed), volt egy ambivalens attitűd az oszmán
politikához, amely nagyon egyedülálló osztályszolidaritást
váltott ki a muzulmán oszmán uralkodókkal,
különösen az arisztokrata modell esetében, amelyről
még lesz szó. Ez éles kontrasztban állt a szegény
és faragatlan, de keresztény tömegek iránti attitűddel
kezdettől fogva, akiket majdnem ugyanolyan diskurzusban írtak
le, mint amilyennel a nyugati alsóbb osztályokat szokták
leírni, közvetlen párhuzamot idézve fel a londoni
East End és Európa East Endje között. (Lehet, hogy
mára Nagy Britannia hanyatlása és az USA felemelkedése
és a volt Kelet-Európán belüli megoszlás
fényében jobb analógia volna a Balkánra a manhattan-i
Lower East Side, az ottani szegénység és káosz,
de a kreativitás is.)
A faji komponens komplexebb elemzésre nyújt lehetőséget.
Egyfelől egész trópusa létezik a faji keveredés
természetének, a Balkán hibrid voltának. A
komplex etnikai összetételt, ami a macedonia szót (a
gyümölcssaláta neve a nyugati nyelvekben) adta hozzá
a menü-szerzők szótárához, tartották
felelősnek az instabilitásért és a felfordulásért
a félszigeten, amelyet „a heterogeneitás hátrányaitól”
sújtottnak diagnosztizáltak.
Gyakorlatilag azonban senki sem hangsúlyozta azt a tényt,
hogy nem (gyakran a fajival felcserélhetően használt)
etnikai összetettség volt önmagában, ami kiváltotta
az etnikai konfliktusokat, hanem az etnikai homogeneitáshoz vezető
idealizált nemzetállam keretei közötti etnikai
sokféleség.
Másfelől a faji (azaz etnikai) ambiguitás
megléte ellenére és a fontos belső hierarchiák
ellenére végső elemzésben a Balkánt
mégis úgy kezelték, mint ami egy alapvető ellentétpár
egyik felén helyezkedik el: fehér kontra színes, indoeurópai
vagy kaukázusi szemben az összes többivel. Ez is magyarázza
a jugoszláv háborúval való beható foglalkozást
annak ellenére, hogy a föld más részein komolyabb
és véresebb konfliktusok zajlottak. Ahogy a stigmatizálással
foglalkozó szociológiai tanulmányok kimutatták,
„a különbség a tipizálás folyamatának
lényeges része. A legegyszerűbben kifejezve a különbségek
típusok közötti vagy típusokon belüli változatok”.
Nekem az lesz a fő állításom, hogy míg
az orientalizmus a tulajdonított típusok közötti
különbséggel, a balkanizmus egyetlen típuson belüli
eltérésekkel foglalkozik.
Bár földrajzilag kibonthatatlan Európából,
kulturálisan pedig úgy van megkonstruálva, mint a
belső „Másik”, a Balkán mégis képes
volt felszívni magába számos externalizált
politikai, ideológiai és kulturális frusztrációt
a Balkánon kívüli régiókból és
társadalmakból visszaáramló feszültségekből
és ellentmondásokból. A balkanizmus az idők
folyamán annak az emocionális levezetésnek a kényelmes
helyettesítője lett, amelyről (eredetileg) az orientalizmus
gondoskodott, mentesítve a Nyugatot a rasszizmus, kolonializmus,
eurocentrizmus és az iszlámmal szembeni keresztény
türelmetlenség terhétől. Végül is
a Balkán Európában van, fehér, túlnyomórészt
keresztény, és ennélfogva a frusztrációk
rávetítése megkerülhetővé tudja
tenni a szokásos faji vagy vallási elfogultságok vádját.
Mint a Kelet, a Balkán is a negatív vonások lerakatául
szolgált, amivel szemben meg lehetett konstruálni az "európai"
és a "Nyugat" pozitív és önelégült
képét.
A Kelet és az orientalizmus mint független szemantikai
értékek újra felmerülésével a Balkán
megmarad Európa fogságában, mint anti-civilizáció,
alter ego, Európa (belső) sötét oldala. A film
világából véve egy újabb metaforát
a Balkán Kusturica Undergroundja, ahol a háború sosem
ér véget.
Vannak más aspektusok is, amelyek a balkanizmust az orientalizmustól
elválasztva, sőt szembeállítva határozzák
meg: a formális gyarmati tapasztalat hiánya, egy maszkulin
diskurzus artikulációja az orientalizmus feminin és
nyíltan szexuális felhangjaival szemben; mindenekfelett pedig
a Balkán történelmi és földrajzi konkrétsága
szemben a Kelet megfoghatatlanságával. Ez késztetett
arra, hogy belemenjek egy kizárólag textuális megközelítés
bírálatába, ez vett rá egy könyv terjedelmű
vállalkozásra.
Mindenesetre csak a Balkán egy ontológiai megközelítése
jelzi az orientalista (vagy akár közép-európai)
diskurzustól való alapvető eltérést.
Hogy az orientalizmus és a balkanizmus egyaránt hatalmi diskurzusok,
és hasonló retorikát alkalmaznak (akárcsak
a faj, civilizáció, fejlődés, stb. fogalmai
körüli diskurzusok), ez magyarázza szerintem a köztük
lévő különbségek trivializálását.
Történészként megvan az a javíthatatlan
rögeszmém, hogy érdekelnek a jelenségek hogyanjai,
nemcsak a miértjei; és miközben elismerem a két
fogalom strukturális affinitását, amelyeket egy másik
elemzés rendszerében ugyanabba a rubrikába lehetne
sorolni, egy történelmi megközelítésben
érdemes hangsúlyozni a különbségeket.
A Balkánhoz való sorolódás vagy a
belőle való „kimenekülés” esetlegességei
ellenére, a fogalomnak mégiscsak van egy konkrét földrajzi
jelentése és egy történelmi kiterjedése
az oszmán hódítástól kezdve. A Kelet
másfelől eltérő földrajzi hipotéziseket
kapott, és az antikvitástól kezdve dichotóm
módon használták. Igaz, hogy Said „orientalizmusának”
egy dekonstrukciója világosan megmutatja, hogy őt
voltaképpen leginkább az arab, még konkrétabban
a palesztin, az iszlám Közel-Kelet érdekelte a 18-19.
században elsősorban, hogy hogyan érintette a terjeszkedő
francia és brit imperializmus, de textuális elemzéseinek
univerzalisztikus kifejtésmódja széles körben
vonzóvá és alkalmazhatóvá tette Dél-Ázsia,
India, Kína, Japán, az arab világ és
a többi legeltérőbb területeire.
Én az elvontság valamivel alacsonyabb szintjére
törekszem, amely lehetővé tenné számomra
az engem továbbra is foglalkoztató történelmi
konkrétság konzisztensebb alkalmazását. És
ez megmutat egy másik különbséget az orientalizmus
és balkanizmus között: nem csupán a Balkán
és a Kelet közti eltérést, de a két megközelítés
közöttit is. Az egyik túlnyomórészt történelmi.
Ez a megközelítés tartott vissza attól, hogy
a balkanista tudományos munkák elemzését nyújtsam,
azon a vonalon haladva, ahogy Said az orientalista tudományosságot
elemzi. Bár egy időben kísértést éreztem
arra, hogy megmutassam, milyen aktívan járulnak hozzá
egyedi művek a balkanizmus kialakításához és
fenntartásához, továbbra is úgy gondolom, hogy
különbség van a tudományos tudás diskurzusa
és a zsurnalizmus, ideológia és propaganda diskurzusa
között. Ezt nem úgy kell érteni, mint a tudományosság
állítólagos „semlegességének” vagy „objektivitásának”
naiv elfogadását. Rengeteg tudós osztozik egyre több
előítéletben a Balkánnal szemben, de egészében
a tudományos diskurzus korlátot szab az ilyen előítéletek
nyílt kifejtésének. „A tudományos tudás
termelése olyan vonal mentén halad, amely csak alkalmanként
találkozik a népszerű mitológiák előállításával.”
A Balkán mint történelmi örökség
Mi volna hát a válasz a megtévesztően egyszerű
kérdésre: Mi a Balkán? Átvizsgálva a
dél-kelet-európai félszigetet mint egészet
alakító különböző történelmi
örökségeket (a görög antikvitás, a hellenizmus,
a római uralom korszakát, stb.), kettő emelhető
ki közülük meghatározóként. Az egyik
Bizánc ezer éve mélyreható politikai, intézményes,
jogi, vallási és általános kulturális
hatásával. A másik az oszmán uralom fél
évezrede, ez adta a nevét a félszigetnek, és
hozta létre a számára eddig megtapasztalt leghosszabb
ideig tartó politikai egység időszakát. Nemcsak,
hogy új névre tett szert Dél-Kelet-Európa egy
része ebben az időszakban, de főként az oszmán
elemek, vagy amelyeket ilyennek észleltek, váltották
ki jórészt a Balkánnal kapcsolatos kurrens sztereotípiát,
úgyhogy túlzás nélkül lehetne azt állítani,
hogy a Balkán voltaképpen oszmán örökség.
Különbséget tettem az oszmán örökség
mint folytonosság (azaz mint főként a 18-19. századi
történelmi helyzetből áthagyományozott
jellemzők) és az oszmán örökség mint
percepció között. (Ez az interakció folyamata a
folyton fejlődő, felhalmozódó múlt és
emberek nemzedékeinek folyton fejlődő és
felhalmozódó múltja között, egyszóval
nem a múlt rekonstruálásának, hanem megkonstruálásának
problémája.)
Továbbá megpróbáltam szisztematikusan
áttekinteni az oszmán örökség folytonosságának
működését a politikai, kulturális, társadalmi
és gazdasági szférákban, ahol a tartósság
különböző fokait mutatta. A törés gyakorlatilag
minden szférában bekövetkezett – a demográfia
és a népi kultúra szféráját leszámítva
– majdnem közvetlenül az egyes balkáni államok
politikai függetlenné válásának pillanatában;
az első világháború végére vált
teljessé; ettől kezdve csak észlelt örökségként
létezett. A demográfia területén azonban egy
ideig továbbélt az oszmán örökség,
és ami még fontosabb, fokozatosan átalakult a török
nemzetállam befolyásává, összefonódott
vele. Az oszmán örökség mint percepció másfelől
szilárdan beépült a Balkán nacionalista diskurzusaiba
annak egyik legfontosabb pilléreként, és feltűnő
hasonlóságot mutat minden balkáni országban.
Éppen mivel a fennálló társadalmi berendezkedés
biztosításának a középpontjában
áll, és mindenekfelett az államot legitimizálja,
muszáj újratermelődnie egy idő múlva.
Ugyanakkor az oszmán örökség mint folytonosság
hanyatló szakaszba került a múlt század folyamán.
A Balkánként definiált országok (azaz amelyek
a történelmi oszmán terület részét
képezték) egyre inkább eltávolodtak oszmán
örökségüktől, és ezzel a balkániságuktól
is, ez olyan állítás, amely nélkülöz
minden értékelő momentumot. Erre gondoltam, amikor
azt állítottam, hogy aminek ma tanúi lehetünk
a földrajzi értelemben vett Balkánon (az etnikai sokféleség
és együttélés ha nem is szükségképpen
idillikus birodalmi hagyománya végső maradványainak
erodálódása, és felváltása intézményesült
etnikailag homogén testületekkel), lehet a régió
végleg európaivá válásának egy
előrehaladott stációja, és a történelmi
Balkán vége, ha ez nem más, és szerintem nem
más, mint az oszmán korszak és az oszmán örökség.
Ami azt illeti, az a brit diplomata, aki a Balkán jelentést
készítette 1913-ban a Carnegie Endowment számára,
arra a következtetésre jutott, hogy bátran lehet állítani,
hogy az európai kultúra egyedüli alapja és az
európai civilizációval szembeni egyedüli elfogultság,
ami a Balkánon fellelhető az ázsiai bizantizmusnak
való alávetettség után, az a nemzethez tartozás
tudata. Ennélfogva „ahol és amikor a nemzeti érzés
tudatossá válik a Balkánon, ennek megfelelő
mértékben veszi kezdetét a civilizálódás;
és mivel az ilyen öntudat a legjobban egy háborúban
jut érvényre, a Balkánon mindig a háború
volt a békéhez vezető egyetlen út.”. Ezt néhány
hónappal az első világháború kitörése
előtt írták, és ironikus módon a balkáni
nacionalizmus, amit később úgy jellemeztek, mint ami
lényegét tekintve idegen a nyugati állampolgári
jellegű, úgymond civilizált nacionalizmustól,
eszerint a felfogás szerint az egyetlen olyan balkáni vonás,
amely ellátható az európaiság címkéjével.
Néhány évtizeddel később a
Nyugat kényelmesen megfeledkezett a saját etnikai, vallási
és politikai tisztogatásainak hagyományáról,
amely nemegyszer szintén a tetőfokára hágott
– ld. a reconquista, a vallásháborúk, a második
világháború. Mára, jól megtisztulva,
a Nyugat megengedheti magának, hogy sajnálkozzék e
fölött a folyamat fölött. Még a nacionalizmushoz
fűződő copyrightja felett is hajlamos elsiklani. Ahogy
Partha Chatterjee megfogalmazta: „A nacionalizmust ma úgy tekintik,
mint a civilizált élet rendes nyugalmát fenyegető
sötét, elementáris, primordiális jellegű,
kiszámíthatatlan erőt. Amit egyszer már száműztek
a föld külső perifériáira, az most láthatólag
újra utat tör magának vissza Európa felé,
a Habsburg-, a cári, az oszmán birodalmak rég elfelejtett
provinciáin keresztül. Mint a drog, a terrorizmus és
az illegális bevándorlás, íme a harmadik világnak
még egy produktuma, amit a Nyugat nem szeret, de képtelen
feltartóztatni.”
„Kelet-Európa” maga a szocialista örökség
Hadd tegyek itt egy rövid kitérőt, hogy szemügyre
vegyük azt a módszertani problémát, hogy a történészek
(és mások) hogyan kezelik a regionális jellegzetességeket
és örökségeket. További példának
egy olyan kategóriát hoznék fel, amely egyre inkább
támadásoknak van kitéve, olyannyira, hogy a Szlavista
Kutatásokat Támogató Amerikai Egyesület (AAASS)
szükségesnek látta, hogy összehozzon egy panelvitát
"Létezik-e még Kelet-Európa?" címmel.
Rendszerint úgy teszik fel a kérdést, hogy: Melyek
Kelet-Európa illetve Közép-Európa, a Balkán
vagy bármely más régió egyedülálló
vonásai? A szokásos válasz az ilyen kérdésre:
először is Kelet-Európa újabb multinacionális,
dinasztikus birodalmak: az oszmán, a Habsburg, a Romanov-birodalom
örökségének folyománya – a velejáró
következményekkel – egyfelől bonyolult etnikai
és vallási struktúrákkal, folytonos kisebbségi
problémákkal és ennélfogva beépített
képtelenséggel arra, hogy fájdalommentesen vegye át
az önrendelkezés elveit, a homogén nemzetállamot,
ahogy ezt nyugaton kikísérletezték; és másfelől
erős etatista tradíciókkal. Másodszor úgy
írják le (Kelet-Európát stb.), mint túlnyomórészt
agrártársadalmak megkésett iparosítását,
ennek megfelelő társadalmi következményekkel:
kései városiasodás rendkívül nagyszámú
első és második generációs városlakóval,
aki még nem eléggé szocializálódott
az új viszonyokhoz, és ezért az elfalusiasodó,
fél-urbánus központok jelenségét termeli
ki; a tradicionális társadalmi és gazdasági
kapcsolatok mély beékelődéseit; olyasfajta
iparosodást, amelynek nem sikerült leküzdenie a régió
viszonylagos elmaradottságát. Harmadszor, én nem tenném
hozzá, de mások bizonyosan hozzátennék, a reneszánsz,
a reformáció kihagyásának állítólagos
kulturális következményeit; az alapvető különbségeket,
amelyek állítólag az ortodox világot a katolikustól
és a protestánstól eltérően jellemzik.
Az ilyen kérdésfeltevésekben és az
ilyen válaszokban engem ezeknek leplezetlenül strukturális
(hogy ne mondjam mechanikus) jellege zavar. Egy mereven strukturális
és nyíltan ahistorikus keretben még akár el
is lehetne fogadni. Feltételezik Nyugat és Kelet-Európa
entitásainak objektív létezését, és
feltételezik, hogy az örökség valami dolog, nem
pedig folyamat. Egy politikatudományi keretben, ami egy pillanatfelvételszerű
elképzelés, az ilyen megközelítés megint
csak nem szükségképpen abszurd. Történészként
azonban engem az időbeli változás izgat, az örökséggel
kapcsolatban számomra az a legfontosabb, hogy nem örök
időkre szól, hanem változékony. Minden hosszúra
nyúló és mély hatása ellenére
mind a három birodalmi örökség történelmi
jelenség, jellegzetes terminusokkal: termini post és ante
quem; és valójában a történelmi idő
szempontjából egyikük sem tartott túl sokáig:
csak néhány száz nagyon egyenetlen évig.
Az zavar tehát, hogy a legújabb örökség,
legyen bár a legrövidebb ideig tartó, teljesen figyelmen
kívül van hagyva, éppen azok részéről,
akik ragaszkodnak a korábbi birodalmi örökségek
továbbélésének hangsúlyozásához.
A szocializmus vagy kommunizmus örökségéről
beszélek nyilvánvalóan. Hadd tegyek egy egyszerű
kijelentést. Felesleges a szocialista örökséget
keresni Kelet-Európában. „Kelet-Európa” maga a szocialista
örökség. Bárki, aki élt az 1989 előtti
Kelet-Európában, megerősítheti, hogy Kelet-Európa
fogalmának csak a kommunista Európa vagy a Varsói
Szerződés Európája politikai szinonimájaként
volt értelme. Eleget tréfálkoztak azon, hogy Görögország
vagy Törökország Nyugat-Európa része, és
hogy mi lett volna, ha George Marchais vagy Enrico Berlinguer megnyeri
a választásokat Franciaországban illetve Olaszországban,
és ezzel még jobban felforgatja Kelet és Nyugat földrajzi
fogalmait.
Mint más hasonló folyamatok, a szocialista korszak
is folytonos és komplex folyamat volt, amely véget ért
1989 körül. Abban a pillanatban, amikor véget ért,
örökséggé vált. Amit korábban az
oszmán örökségről mondtam, alkalmazható
a kommunista örökségre is.
Az örökség mint folytonosság rubrikájában
megnézhetjük a szocialista maradványok működését
különböző szférákban: a politika, a
gazdaság, a társadalom szférájában,
a mentalitás terén, és ezek feltűnően
hasonlítanak minden posztkommunista országban. Akár
tetszik nekik, akár nem, a legtöbb tranzitológus számára
Kelet-Európa a kedvelt és logikus vonatkoztatási szféra.
A szocialista örökség mint folytonosság a tartósság
különböző fokozatait mutatja a különböző
szférákban és a különböző országokban,
de mint minden örökség, a felszín alatti rétegekből
táplálkozik, és innen kerül át az észlelhetőség
szintjére.
Ha egyszer úgy közeledünk Kelet-Európához,
mint külön történelmi örökséghez
(és számomra ilyen a szocialista-kommunista örökség),
végesnek kell feltételeznünk. Csakhogy a történelemben
az ilyen dolgok nem mennek végbe ilyen hirtelen, inkább fokozatosan.
Mint hosszú távú folyamat Kelet-Európa kezd
lassan elhalványodni. Az európai integráció
megvalósulhat a következő 10-20-50-100 évben.
Az észlelés szintjén azonban két vagy három
nemzedék elváló tapasztalatáról beszélünk.
Kelet-Európa mint kategória eltűnhet, és nagyon
valószínű, hogy el is fog tűnni, de nehezebb
lesz az attitűdöket belülről ugyanolyan jól
kitörölni, mint kívülről. Azért idézem
fel ezt a fogalmat és ezt az örökséget, mert ez
a legfontosabb közeg, amelyben a jelenlegi Közép-Európa-vitát
historizálni kell. Közép-Európa mint a 80-as
és kora 90-es évek emancipatív ideológiája
a kvázi-Habsburg vagy nyugat-európai térséghez
való tartozás retorikája ellenére Kelet-Európa
hermeneutikus birodalmába tartozik (ismétlem, Kelet-Európa
nem mint örök fogalom, hanem a hidegháborús korszak
történelmi tapasztalata értelmében).
A legfontosabb konklúzió, ami ebből az egész
érvelésből általánosságban adódik,
hogy az örökségek nem örökre szólnak,
és különösen nem primordiálisak (öröktől
fogva valók). Jellegzetességeiknek változatlan és
korrigálhatatlan civilizációs törésvonalakban
való megtestesítése persze lehet ideológiai
propaganda vagy felszínes politológiai ujjgyakorlatok tárgya,
de nem lehet legitim munkahipotézis történészek
számára. És mégis ez befolyásolja a
jelenlegi politikai retorikát, amelyben a balkanizmus újra
felbukkant. Nem túlzás azt állítani, hogy a
Balkán populáris elképzelése bekerült
a faj, haladás, fejlődés, kultúra és
civilizáció fogalmai körül forgó számos
eszmekör hasonlóképpen népszerű és
sokszor vulgáris értelmezésébe.
Egy másik civilizáció?
A Balkán kutatása a 19. században a romantika
és az evolucionista hagyomány erős hatása alatt
alakult ki. A romantika hatása rendkívüli lelkesedéssel
járt, és a sajátos balkáni népszellemet
keresve a nyelv és a folklór módszeres tanulmányozását
indította el; az evolucionizmus a 19. századi tudományosság
osztályozó, taxonomikus megszállottságának
keretei között a Balkánt határozottan az emberiség
öléből eredeztette.
Herder forradalma reakció volt a haladásnak a francia
és a skót felvilágosodásbeli univerzalizáló
felfogása – a kulturális teljesítmények ebben
bennefoglalt hierarchiája ellen. Minden nemzeti kultúrának
saját népszellemében kifejeződő egyediségére
és értékére vonatkozó saját elméletét
úgy szokták tekinteni, mint a pluralizmus és az antropológiai
relativizmus forrását. Európa keleti részein
azért maradt fenn, mivel felkeltette a szenvedélyes önérdeket
a kelet-európai nemzetek között, és igazolta létjogosultságukat.
Mindmáig kijelölte a kutatás főbb területeit:
nyelv, történelem, néprajz, folklór. Nyugaton
másfelől nem sokat tett, hogy meglelje a kelet-európaiak
helyét a nemzetek hierarchiájában, de legalább
föltette őket a térképre, ha csak folklór
csoportként is. Hegel elfogadta a Herder-féle kategóriákat,
és még azt is elismerte, hogy a kelet-európaiak közvetítő
szerepet játszottak „a keresztény Európa és
a nem-keresztény Ázsia” közötti küzdelemben,
de közömbös volt Herdernek a népművészet
iránti megszállottságával szemben. Hegel kritériuma
a történelmi érték tekintetében az volt,
hogy vajon egy csoport „előrelépett-e mint független
erő az ész formáinak sorában”, és helyzete
áttekinthető volt-e a formáknak ebben a sorában.
Paradox módon Herder a szlávokban mindenekelőtt művészeti
folklórkutatások tárgyát látva hozzásegített
egy olyan filozófiai perspektíva kialakulásához,
amely felől Hegel kizárta őket a történelmi
kutatás köréből. Ez az örökség
olyan erős, hogy az evolucionista gondolkodásnak a nyugati
történetíráson belüli általános
lenézése ellenére a Balkán mégis úgy
van jelen még a legdisztingváltabb diskurzusokban is mint
Európa folklórmúzeuma.
A Balkán képéhez új vonásként
járult a két világháború között,
és különösen a második világháború
után egy új démon, egy új Másik – a
kommunizmus. A Balkánt elveszettnek nyilvánították
a nyugati világ számára, leírták a nyugati
civilizáció védelmezőinek sorából,
mivel az orosz kommunizmus „Európa végét jelentette”.
Paradox ebben a tekintetben a balkáni kulturális térség
két legfontosabb képviselőjének, Görögországnak
és Törökországnak ez alóli nyilvánvaló
kivétel volta. Ami Görögországot illeti, Görögország
irányában mindig volt egy sajátos viszonyulás,
ami az országnak a felvilágosult Nyugat által elsajátított
klasszikus örökségéből fakadt, de ez az
attitűd elég egyenlőtlen volt, és Görögországot
csak ritkán kezelték a Balkántól elkülönítve.
Törökországot – Görögország fő
ellenfelét és NATO-szövetségesét – mindig
a szó legszorosabb értelmében vett Balkánnak
tartották, de a háború utáni korszakban fokozatosan
kivonták a sokkal régebbi és tartósabb jellemzés
alól, amely szerint: orientális. Fontos védelmi (vagy
támadó), bázisnak tekintették a Szovjetunióval
szemben, később az iszlám fokozódó aktivizálódásának
világi alternatíváját látták
benne. A nyugati politikai propaganda képzeletében a demokrácia
erődjeként van megkonstruálva, és bár
bizonyos fenntartásokkal, de zöld utat kapott a belpolitikájához.
Jugoszlávia a kezdeti nyugati orientációjától
függetlenül, bár ez volt az első igazi kommunista
diktatúra szovjet befolyás nélkül is, kivételnek
számít a Moszkvával kialakult korai konfliktusa miatt.
A „Balkán” és a „balkanizálódás”
derogatív terminusként való használatának
új hulláma csak a hidegháború végével
és a kelet-európai államkommunizmus összeomlásával
vette kezdetét. Még Görögország sem kerülhette
el a megbélyegző címkét: „Görögország,
amely a háború óta hozzánk tartozott, egy lett
közülünk. A szovjet birodalom összeomlásával
Közép- és Kelet-Európában Görögország
mint védősánc hasznossága a NATO számára
megszűnt.” A közvetlen következmény „a Balkán
stratégiai leértékelődése volt a Kelet-Nyugat
relációban”, és ezzel együtt különböző
kelet-európai nemzetek egymással versengő kísérletei,
hogy bekerüljenek a Nyugat kiváltságos gazdasági
vagy biztonsági klubjaiba. Ennek a folyamatnak a kibontakozása
egybeesett Jugoszlávia erőszakos felbomlásával.
Bár ellentétesen érintette a szomszédos országokat,
mégsem húzta be őket a sokszor megjósolt
balkáni háborúba. Másfelől a „Balkán”
szó állandó alkalmazása a jugoszláv
háborúba mostanra felelevenítette a régi sztereotípiákat,
és különbséget nem tevő általánosításokat
engedett meg a régióval kapcsolatban.
Hasonlóképpen, bár a civilizáció
és kultúra fogalmait mint a fejlődési folyamat
centrális kategóriáit és a nyugati civilizáció
fejlődésének az emberi teljesítmény
csúcsaként való felfogását kezdték
egyre inkább problematikusnak tartani a II. világháborút
követően, ezek továbbra is működő
fogalmak maradtak a köztudatban. Igaz, előfordul a kultúra
és civilizáció árnyalt használata a
specializált tudományos irodalomban, és egészében
véve a társadalomtudományok fenntartással használták
a "civilizáció" fogalmát. Ezek a következtetések
azonban ritkán terjedtek túl a legmagasabb egyetemi szinteken.
Éppen ellenkezőleg, minden szenvedélyes tudományos
vita, az etnocentrizmus kritikája és a multikulturalizmus
felé tett minden elköteleződés ellenére
az amerikai és nyugat-európai alsó- és középszintű
humán oktatás a „nyugati civilizáció” körül
forog.
A Huntington könyvéhez kapcsolódó viták
csak újabb legitimációt adtak ennek a kategóriának.
Mindenki számára, aki érzékeny a történelmi
folyamat dinamikája és bonyolultsága iránt,
Huntington könyve csakis teljesen mechanikusnak tűnhet, inkább
előírást semmint összképet adónak.
Huntington megsemmisítő bírálatokat kapott
a legkülönbözőbb irányokból, de nevével,
kaliberével és eszméinek vonzó egyszerűségével
elérte, hogy a civilizációk összecsapásának
frázisa bőven közszájon forgott, főleg
olyan egyetemi emberek és újságírók
körében, akik nem olvasták sem Huntingtont, sem a bírálóit.
Számomra ebben az a legzavaróbb aspektus, hogy a civilizáció
paradigmáját magukévá tették az érintett
társadalmak elitjei is, ami a hegemón kultúra felfogás
tökéletes illusztrációja.
Mit lát az utazó?
A 19. század végére a különböző
nyelven és különböző hangon rögzített
benyomások gazdag és sokszólamú, korántsem
mindig egybehangzó kórusából az észlelés
legalább két fő típusának körvonalai
rajzolódnak ki, az egyiket arisztokratikusnak, a másikat
polgárinak lehetne nevezni. Bármilyen ügyetlen ez a
meghatározás, különösen „a termelési
módok narratívája”, a „historizmus” és az osztályelemzés
ma divatos lenézése mellett, nemcsak jobb híján
használom ezeket, hanem mivel először is szeretném
hangsúlyozni, hogy ezek osztályattitűdök által
alakított minták voltak, másodszor pedig mivel ennek
a két fogalomnak, a polgárinak és az arisztokratikusnak
megvolt a maga legitim helye és autentikus kognitív értéke
különösen a 19. század folyamán. Leginkább
a század közepéig az arisztokratikus volt a domináns
diskurzus, és még azután sem szorult ki egészen.
Ennek a mintának a közkeletűségét részben
az a tény magyarázza, hogy a Balkán tanult megfigyelői,
akik írott beszámolókat hagytak hátra a benyomásaikról,
egészen a 19. századig többségükben arisztokraták
voltak, vagy hozzájuk közel álló személyek,
akik követni próbálták az arisztokrata ízlést
és attitűdöt.
Az arisztokrata látásmód, amelyen át
az oszmán birodalmon és a Balkánon belüli fejleményeket
szemlélték, világosan észrevehető abban
a tiszteletben, amellyel az oszmán hatalom iránt viseltettek
a korábbi évszázadokban. Még a birodalom hanyatlásával
kapcsolatos későbbi sajnálkozás tanúsítása
mögött is meg lehet találni, ami inkább szánakozás,
sőt tehetetlen düh is volt a nagyság elárultatása
felett. A birodalom és a tekintély mélyről
jövő elfogadása is megnyilvánult ebben. Az általános
anti-iszlámista, sokszor egyenesen fundamentalista keresztény
retorika ellenére az európai uralkodó elit túlnyomó
többsége számára még a hatalmi egyensúlyra
vonatkozó megfontolásokon túl is könnyebb volt
azonosulni az oszmán uralkodókkal (és ezt ténylegesen
meg is tették), mint a balkáni alattvalókkal. Nemcsak
empátia volt ebben az uralkodókkal, de egy együttérző,
bár leereszkedő attitűd is az alattvalók iránt.
Ebben a hozzáállásban tehát kifejezésre
jutott még az arisztokraták lényegében előítéletes,
de mégis védelmező, patrónusi viszonya a parasztokhoz.
Ebben a tekintetben sok minden közös volt az oszmán kormányzásnak
a parasztsághoz mint a társadalom alapjához és
központi eleméhez, egy megvédendő és megőrizendő
osztályhoz való viszonyával.
A második minta, ami egy egészen másfajta
értékrendből eredt, lényegében szemben
állt az arisztokratikussal, de érdekes módon
idioszinkratikus sztereotípiáikat erőltették
rá a korábban kialakult előítéletes
konfigurációra. Ez teljesen 19. századi jelenség
volt, a felvilágosult, lineáris evolucionista gondolkodáson
alapult, és olyan dichotómiákon, mint progresszív
- reakciós, fejlett - elmaradott, indusztrializált - agrár,
városi - vidéki, racionális - irracionális,
történelmi - ahistorikus stb. Az új megközelítés
abban tért el az arisztokratikustól, hogy egyre inkább
és végül teljesen elutasította az oszmánokat
mint a haladás alapvető kerékkötőit, gátjait.
Tényleg, a haladás lett a kulcsszó a 19. század
végére, ahogy a demokrácia a 20. század végére.
Az egalitárius paraszttársadalmak iránti
arisztokrata elfogultság átfordítódott a városi
polgári racionális kultúrának az elfogultságára
azzal szemben, amit úgy fogtak fel, mint a Balkán babonás,
irracionális és elmaradott vidéki tradícióját,
amelynek egyetlen értéke abban állt, hogy falumúzeuma
lehetett Európának. Ezeket az észlelési mintákat
az is formálta, ami a művelt Európának egyre
inkább általános felfogásává
vált a különböző korszakokban uralkodó
szellemi áramlatok és divatok hiteiben és előítéleteiben
osztozva: mint a reneszánsz, értékek, humanizmus,
empirizmus, felvilágosult eszmék, klasszicizmus, romantika,
esetenként még a szocializmus is, de majdnem mindig elkerülhetetlenül
áthatottak Arjaz Ahmed kifejezésével élve „a
19. századi eurocentrizmus szokásos banalitásai”.
Teljesen átvitték a következő korszakokra, és
fenntartották, sokszor szó szerint is, olykor valamelyest
módosított formában, sokszor elfogadásra találva
az egymásra következő generációknál.
A 20. század előtt a művelt európai
felfogásának általánossága ellenére
helyénvalóbb inkább különálló
nemzeti tradíciókról beszélni, semmint egy
közös európai vagy nyugati hagyományról.
Csak századunk növekvő globalizmusa hozza azt magával,
különösen a második világháború
után, hogy az európai és a nyugati identitások
működni kezdtek, de még ezek is fragmentálódnak
az etnikai, politikai, osztály, szakmai, ideológiai és
egyéb törésvonalak mentén. A keresztesek szelleme
volt az ökumenikus kereszténység utolsó megnyilvánulása
az Iszlámmal szemben, és az oszmán uralom öt
évszázada egybeesett egy növekvő partikularizmussal
és a különálló európai államalakulatok
későbbi nacionalizmusával. Ez kétségtelenül
tükröződött abban is, amit az utazások nemzeti
iskoláinak nevezhetnénk. Ez részben abból a
tényből fakadt, hogy különböző időszakokban
egyik-másik európai hatalom a legélénkebb kapcsolatokat
tartotta fenn az oszmánokkal, következésképpen
egész sereg leírást produkált egy adott időszakban;
a velenceiek domináltak a 15. és a Habsburgokkal együtt
a 16. században, a német nyelvű irodalom volt túlsúlyban
a 16. és 17. században, hogy fokozatosan kiszorítsák
őket a francia és végül az angol beszámolók
a következő két évszázadban. Ez annak
a ténynek is köszönhető, hogy az utazók
és más Balkán-megfigyelők többsége
vagy országa hivatalos megbízottja volt, vagy a képviselőjének
tekintette magát. Végül, a fordítások
és a növekvő kölcsönös ismeretek ellenére
mégis igyekeztek saját nyelvi-irodalmi hagyományuk
folytonosságán belül dolgozni.
A fent említett közös minták megléte
ellenére ugyanilyen fontos konklúzió az is, hogy a
20. századot megelőzően a Balkánnal kapcsolatban
nem volt közös nyugati sztereotípia. Ezt kijelentve nem
akarom azt mondani, hogy ne lettek volna közös sztereotípiák,
csak hogy nem volt közös Nyugat. És még a különböző
nemzeti sztereotípiákon belül is, amelyeket saját
politikai realitásaik alakítottak, valamint politikai és
intellektuális diskurzusaik, a vélemények igen nagy
változatossága fordult elő, és még ennél
is nagyobb változatosság az árnyalatokban. Továbbá
a pozitív és negatív megítélések
egész természetes spektrumán belül alig lehetett
olyan teljesen becsmérlő vagy megvető ítéleteket
fellelni, amelyek a régió egészére vonatkoztak
volna, nemhogy olyanokat, amelyek ki akarták volna zárni
a civilizáció kebeléből. Erre egy másik
törekvéssel tettek kísérletet a Balkánra
vonatkozó ismeretek elrendezésére és hasznosítására
vállalkozó 20. századi nagy klasszifikációs
rendszerekben, az elmúlt évtizedek balkanizmusának
retorikájában.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
KRISZTEV, Ivan - KRASZTEV Péter
"Mindig a másik a Balkán"
Magyar Lettre Internationale, 27
RUPNIK, Jacques
"Európa balkáni tükörben"
Magyar Lettre Internationale, 33
KJOSSZEV, Alekszandar
"Az önkolonializáló kultúrák"
Magyar Lettre Internationale, 37
SAID, Edward
Orientalizmus
Európa, 2000
"Orientalizmus"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba"
Magyar Lettre Internationale, 28
"Világok határán"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Egy sehonnai"
Magyar Lettre Internationale, 37
WAGNER, Richard
"Bizánc fölrobbant hídjai"
Magyar Lettre Internationale, 33
GARTON ASH, Timothy
"Közép-Európa? Az meg hol van?"
Magyar Lettre Internationale, 35
TAMÁS Gáspár Miklós
"Huntington téved"
Magyar Lettre Internationale, 28
ANTOHI, Sorin
"Mit képzelnek magukról a románok?"
Magyar Lettre Internationale, 27
LAMBROPOULOS, Vassilis
"Hellének és héberek - az eurocentrizmus kezdetei"
Magyar Lettre Internationale, 37
HUNTINGTON, Samuel
A civilizációk összecsapása
Európa, 1999
BRUCKNER, Pascal
"Huntington, avagy a történelmi fatalizmus másodvirágzása"
Magyar Lettre Internationale, 28
PLESU, Andrei
"Értelmiség és egyház"
Magyar Lettre Internationale, 23
BAUMAN, Zygmunt
"Biológia és modernitás"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Turisták és csavargók: a posztmodern kor hősei
és áldozatai"
Magyar Lettre Internationale, 35
HELLER Ágnes
"Európai kulturális identitás, modernitás
és történelmi emlékezet"
Magyar Lettre Internationale, 26
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu