Kezdjünk egy rövid pályaképpel. 1930-ban született
Pierre Bourdieu, azaz idén lesz 71 éves. Ez azért
fontos pillanat egy francia akadémiai ember életében,
főleg ha a College de France-nak a professzora, mert nyugdíjba
kell mennie. Amit nagyon nem szívesen tesz meg, hiszen befolyáshoz,
hatalomhoz, közszerepléshez szokott valakiről van szó.
Próbáljuk vázlatosan áttekinteni,
hogy ez a nagyívű pálya hogyan alakult. Talán
nem lényegtelen elmondani róla, hogy szemben a francia értelmiségiek
nagy részével, ő alacsonyabb származású
ember: postai tisztviselő volt a papája, egy kis vidéki
településen született, ott járt iskolába.
A közeli gimnáziumból fölkerült egy párizsi
elit-gimnáziumba, utána pedig az Ecole Normale Superieure-re,
ami viszont már egy elitképző. Az 50-es közepén
szerzi meg filozófia tanári aggregációját,
és el is kerül Algírba középiskolai tanárnak.
Ez aztán meg is határozza további pályáját,
hiszen ott kezdi el szociológusi munkáját, Algéria
szociológiájának szakértőjeként
lép be a szakmába. Azaz: többszörösen is periférikus
pozícióból startol, mint láthatjuk. Hiszen
nem elég, hogy alulról jön, nem elég, hogy nem
kap Párizsban vagy valamilyen francia jobb városban állást,
Algériába kerül, és ott is egy olyan témával
kezd el foglalkozni, ami periférikus a francia szociológiában.
Algériai proletárokról, algériai kisebbségekről,
a kabilokról ír - azaz még Algériában
is a periférián lévők iránt fogékony.
64-65-ben kezd el legitimebb, fontosabb témákkal is foglalkozni.
Ami azért összefügg azzal is, hogy '61-ben elkerül
Lille-be, majd '64-ben, Raymond Aron meghívására,
aki fölfigyel a cikkeire, az Ecole Pratique des Hautes Etudes-be kerül
föl Párizsba tanárnak. Végül is van 9 év
a pályája elején, amikor így lassan, fokozatosan
küzdi föl magát a párizsi centrum felé.
Ekkor és itt kezd el a kulturális egyenlőtlenségekkel
foglalkozni. A periféria-centrum viszonyt, az alá-fölérendeltséget
immár a francia kontextusban vizsgálja. Ugyanakkor mindvégig
bizonyos osztályharcos szemléletmód jellemzi, hiszen
talán mondani sem kell, hogy bármennyire is úgymond
konzervatív, napóleoni alapítású elitintézményben
végez, a marxista beállítottság a 60-as évek
elejének Franciaországában szinte kötelező.
Ebből fakad, hogy az elnyomottakkal, az alárendeltekkel szolidaritást
vállalva választja a témáit, és ezért
kezd el az oktatási egyenlőtlenség-rendszerrel, valamint
a populáris kultúra egyenlőtlenségeivel foglalkozni.
Az első fontosabb munkája '64-ben ezzel kapcsolatban az Örökösök,
a diákok és a kultúra, ami aztán később,
a '68-as diákmegmozdulások alkalmával fontos referencia
lesz.
Az „Örökösök”-ben kezdi már kidolgozni a
reprodukciós elméletét, ami aztán a kulturális
tőke fogalmában valamint az egész társadalomelméletében
folytatódik a pályája során. Itt arról
van szó, hogy az osztályegyenlőtlenségek a
szimbolikus javak újratermelődése során az
oktatási intézményen belül is újratermelődnek,
és akik előnyösebb helyzetből startolnak, azok
öröklik előnyösebb helyzetüket, és rákényszerítik
a számukra fontos tudásrendszert, diszpozíciórendszert,
megkülönböztetés-rendszert a hátrányosabb
helyzetből startolókra. Szerinte az oktatási rendszer
alapfunkciója végül is nem más, - bármennyire
szeretné a liberális ideológia azt képzelni,
hogy az individuális szabadság alapján fejlődik
az oktatás - tehát nem más az oktatási rendszer
funkciója, mint hogy ezeket az egyenlőtlenségeket
újratermelje, és akik jó helyről indultak,
azok még jobb helyre jussanak.
Tehát itt a fő tézis, amely aztán a Distinctionban,
a '79-es alapműben is megtalálható a társadalmi
struktúra transzlációs reprodukciójának
elméletében, vagy akár a Férfiuralomban is,
amit '98-ban írt, hogy a csoportok között amolyan üldözéses
verseny zajlik, mindenki előre halad, mindenki elsajátítja
ezeket a szimbolikus megkülönböztetéseket, de a különbség
az egyes osztályok, csoportok, nemek között fönnmarad.
Tehát az abszolút értelemben vett sajátosságok
változnak, például nő az iskolai végzettségi
ráta: míg az 50-es években a munkások gyermekei
általában nem szereznek érettségit, 20 évvel
később ők is érettségit szereznek. Ez
idő alatt viszont az elit helyzetből startolók már
nemcsak hogy érettségit szereznek, hanem egyetemi diplomát
is szereznek, sőt - ha már egyetemi diplomát szereznek,
akkor a legjobb egyetemeken szerzik a diplomát. Tehát valahogy
a különbségek struktúrája mindig fönnmarad,
azaz a társadalmi rend reprodukálódik. Ez egy alapvető
tézis Bourdieu-nél.
A 60-as évek második felétől kezdve
a kulturális legitimitások hierarchiájával,
a populáris kultúrával, a magas kultúrával,
a közöttük lévő különbséggel,
az áthághatatlan, áthatolhatatlan osztályhátrányok
reprodukciós logikájával foglalkozik. A 70-es évek
fordulóján születnek meg nagy esettanulmányai
a hatalmi mezőről, az értelmiségi mezőről,
a vallási mezőről. Tehát bevezeti a mezőfogalmat,
ami már az ő találmánya, és ez majd
meghatározó lesz a munkásságában. A
tematikus expanzió a pozicionális expanzióval is együtt
jár: maga köré gyűjt kortárs és
fiatalabb kutatókból igen sokat és igen tehetségeseket.
A nagy struktúra modellje jelenik meg a 70-es évek végén,
amint már említettem a Distinkcióban, Az ízlés
társadalmi kritikája alcímet viselő munkában,
ahol nem tesz mást, mint a szimbolikus megkülönböztetések
révén próbálja a francia társadalom
szerkezetét megragadni. Teszi ezt a folyamatosan újratermelődő
transzlációs reprodukciós modellben, az áthelyeződés
révén történő újratermelődés
leírásával. Tehát a társadalom folyamatosan
változik, mindenki előrehalad, mindenki ugyanabba az irányba
tör, de a társadalmi csoportok közötti relatív
különbségek fönnmaradnak. Ez az egyik kulcseleme
a bourdieu-i szemléletmódnak.
'80-ban megjelenő másik fő műve, A
gyakorlati érzék - alapmű, amelyben kifejti a habitus-elméletét,
a praxis-elméletét, a mező-elméletét,
valamint a szimbolikus tőkére, a különböző
tőkefajtákra vonatkozó koncepcióját,
mégpedig antropológiai megalapozottságú anyagon.
A pályája kezdetén Algériában a kabil
meg az algériai faluvilágban gyűjtött anyagokat,
az ilyen antropológiai jellegű kvázi-vad, civilizáció
előtti állapotokra vonatkozó adatokat Bourdieu mindvégig
együtt szerepelteti a modern társadalom, és főleg
a francia modern társadalom empirikus vizsgálatai révén
szerzett adatokkal, és az ezek közötti strukturális
homológiákat próbálja föltárni.
Megint a struktúra állandóságát, a struktúra
helyét igyekezvén bizonyítani. Strukturáló
struktúrákat igyekezvén fölfedezni. A 80-as évek
elejére összeáll a bourdieu-i elmélet, megvan
a paradigma. Minden fontosabb eleme megkonstruálódik. És
innentől mintha a bourdieu-i életmű az addig fölhalmozottaknak
a fölhasználására, vulgarizálására,
népszerűsítésére törekedne.
Másrészt a mező-elméletét
a különböző mezők történeti-empirikus
elemzése révén próbálja működtetni.
Egyik ilyen fontosabb munkája a 80-as évek közepén
megjelenő Homo academicus, amelyben a francia egyetemi-felsőoktatási
rendszer struktúráját, pozíció-rendszerét
próbálja vizsgálni. Vagy a francia irodalmi mezőről,
tulajdonképpen Flaubert-ről és az irodalmi mező
keletkezéséről szóló jelentős,
érdekes történelmi munka a Les regle de l'art, ami Az
irodalmi mező genezise és struktúrája alcímet
viseli. Ezek a jellemző témaválasztásai a 80-as
években.
Hogy aztán a 90-es években egy szociálisan
érzékeny, baloldali elkötelezettségű értelmiségi
politikai motiváltságú, sok esetben publicisztikai
célzatú tevékenysége is előtérbe
kerüljön. Ennek a legnagyobb sikerű megnyilvánulása
a munkatársaival közösen, az ő irányításával
kiadott munka, A világ nyomorúsága. '93-ban jelenik
meg, és a franciaországi perifériák világáról
szóló esettanulmányokat, antropológiai jellegű
fölvételeket tartalmaz: arab bevándorlókról,
szegényekről, a különböző kirekesztettekről,
bukott karrierekről, tehát tulajdonképpen a francia
társadalom perifériáján lévőkről
és a vesztesekről szóló vagy 60 esettanulmányt
tartalmaz, amiből keveset írt Bourdieu, de van, amit ő
írt. Mindegyik előtt van egy kisebb, úgymond módszertani
és elméleti ismertető, és aztán jön
magának a nyers dokumentumanyagnak az igen bőséges
és korrekt tárgyalása majdnem 1000 oldal terjedelemben.
Úgy is lehet mondani, hogy a 90-es évek franciaországi
szegénységének enciklopédiáját
tárja elénk legalább 20-30 munkatárssal. Szociológiai
könyv ekkora sikert Franciaországban nem ért el. Ezzel
válik igazán híres emberré Bourdieu Franciaországban.
Olyannyira híressé, hogy számos színház
választja az egyes kis eseteket, történeteket, drámai
jeleneteket színházi adaptáció tárgyaként
az ország különböző részein.
A valódi társadalmi érzékenység
által megalapozott kvalitatív szociológiának
és az antropológiai szemléletmódnak ez az elegye
nagy siker a Bourdieu-i pályán. Valószínűleg
a francia közegben a legsikeresebb, legnépszerűbb könyve
született meg ezzel. 100 000 példány fogyott el belőle,
ami azért ott is egészen rendkívüli, mert 1-2000
példányban adnak ki ilyeneket. És már a sokadik
kiadása jelent meg '93 óta, jóformán minden
évben kiadják.
Emellett, mivel a szociális érzékenység
és baloldali elkötelezettség határozza meg a
tevékenységét, van egy közvetlen politikai szerepvállalás
is a részéről, mégpedig egy erőteljesen
baloldali szerepvállalás. Olyannyira, hogy nagy sztrájkok
esetén kimegy a sztrájkolókhoz, és tüzelő
beszédeket tart. Például a közlekedési
dolgozók sztrájkja alkalmával. A rocard-ista szocialista
vonallal áll közeli kapcsolatban, és amikor Rocard hatalmon
van, akkor kidolgoz az oktatás reformjára vonatkozó
intézkedéseket is. A Liberationban, tehát a 68-as
generáció utódjának tekinthető napilapban
rendszeresen publikál a 90-es évek második felében.
Ma a francia szellemi életben központi jelentőségű
figura. Gyakran szerepel a rádióban, televízióban,
és egyértelmű baloldali értelmiségiként
azonosítják be, akinek azzal is szembesülni kell, hogy
a francia szociológia, francia szociológus társadalom
jelentős része vele konfrontálódik, és
az ő fogalmain, szemléletmódján, viselkedésén,
stratégiáin köszörüli kritikai kvalitásainak
élét.
Hagyományok
Most röviden néhány szót arról, hogy
milyen hagyományokhoz kötődik. Az egyik az Ecole Normale-ban
elsajátított tradíció, amiből a legfontosabb
a szimbolikus formák elmélete. Eleve ebből a filozófiai
tradícióból jön rá arra, hogy a szimbolikus
distinkcióknak, a magasrendű tudásnak a társadalmi
életben kiemelkedő szerepe van. De ő ezt szociológusként
fogja fölfedezni, mégpedig egy durkheimiánus megalapozottságból.
Azaz megfordítja az ok-okozati viszonyt. Nem azt mondja, hogy a
társadalmi lét valamilyen módon a szimbolikus formákból
eredeztethető vagy magyarázható, hanem azt mondja,
hogy ezek kvázi elemi osztályozási formákként
foghatók föl. Úgy, ahogy Durkheim a primitív
társadalmakban a vallást, az osztályozási rendszereket
vizsgálja.
Tehát azt a kérdést teszi föl, és
ő ezt bevallottan durkheimiánus kérdésnek tekinti,
hogy milyen társadalmi összetevői vannak a szimbolikus
megkülönböztetéseknek - mert ilyen értelemben
beszél a szimbolikus formákról, a vallásról,
a tudományról, az irodalomról - tehát hogy
milyen társadalmi feltételei vannak ezek működésének,
és annak, hogy e szimbolikus formák, megkülönböztetések
hozzájáruljanak a társadalmi szerkezet, egyenlőtlenség
reprodukciós mechanizmusaihoz.
És mivel az 50-es 60-as évekre válik Bourdieu
érett, önálló gondolkodóvá, megkerülhetetlen
számára az akkor már nagy tekintélynek örvendő
Lévi-Strauss közvetítése révén
a strukturalizmus. Bár Bourdieu gyakran alkalmaz strukturális
homológiákat, és minduntalan fölveti a struktúra
állandóságának kérdéseit, mégsem
egyszerű és ortodox strukturalista, mert ezt a fajta szemléletmódot
legalább három egyéb tradícióval egészíti
ki. Ezek közül talán a legfontosabb a marxista tradíció,
mely legalább kétféle értelemben is jelen van
a bourdieu-i gondolkodásban. Egyrészt a politikai orientációját,
a szolidaritás vállalását, a társadalmi
felelősségérzet az előtérbe állítását
tekintve, másrészt pedig, és ez már a bourdieu-i
gondolkodásmód és a bourdieu -i metodológia
egyik központi eleme, hogy konfliktuselméletben gondolkodik,
hogy konfliktus-paradigmában gondolja el a társadalmat. Tehát
a struktúra végül is - annak ellenére, vagy azzal
együtt, hogy állandó és fönnmarad és
újratermelődik - egy folyamatos konfliktus révén
újratermelődő struktúra. Az alstruktúrákat,
a "mezőket" a nagy társadalmon belül mind konfliktusokként,
pozíciók, stratégiák konfliktusaiként
egy konfliktuselméleti paradigmában gondolja el. Emiatt a
konfliktuselméleti redukcionizmusa miatt többen - sokszor megalapozottan
- bírálják mostanában Bourdieu-t.
Van még két nagyon fontos tradíció.
Az egyik a weberi. A német referenciák választása
a francia gondolkodásban a mainstreammel szembeni gesztusként
fogható föl. Weber tudatos, deklarált beemelése
a szociológiai paradigmába is ilyen ellenidentifikációra
vezethető vissza. A gyakorlati érzék-ben teszi Bourdieu
egyértelművé azt, hogy a weberi szociológiából
fontos neki az éthosz fogalma, ami valahogy átmegy a habitusba
is, bár nem innen származtatja. Még ennél is
fontosabb a szakértői testület, a korporáció,
a rend, a weberi rend-fogalom a kiemelése, és az, hogy a
szimbolikus distinkciókat ebben a konfliktusos erőtérben
a szakértői testületek közötti harcok révén
érthetjük meg. És lényegében ez lesz a
mező fogalma, amelyeket aztán a legkülönbözőbb
terepeken mozgat. Tehát a szakértői korporáció
beemelése az elméletbe kimondottan a weberi hagyományra
hivatkozva történik Bourdieu-nél.
Még van egy fenomenológiai-tudásszociológiai
irányzat is, nem annyira a Husserl, hanem a Schütz-féle
hagyomány. Amikor a mezőfogalom vagy a habitusfogalom kidolgozásáról
van szó, akkor a tétekkel való azonosulás,
az életvilág megkonstruálása, valamint a szubjektíve
megkonstruált életvilágban való hit bevallottan
fenomenológiai-tudásszociológiai elem a bourdieu-i
gondolkodásmódban.
Lényegében ezek azok a tradíciók,
amelyekre hivatkozva, amelyeket működtetve, és amelyeket
önálló paradigmává fejlesztve foglalkozik
a saját tárgyaival, foglalkozik elméletalkotással,
hiszen az is fontos a számára, hogy miközben eredeti
módon megkonstruált tárgyakat választ, ezzel
együtt egy eredetiségre igényt tartó, önálló
bourdieu-i paradigma is kialakuljon, amelynek megvannak a maga elméletei
és ezekből származtatható kulcsfogalmai.
(kulcsfogalmak: habitus, mező, szimbolikus tőke)
Ezen kulcsfogalmak közül az egyik legfontosabb a társadalmi
mező fogalma. Azt a mikrokozmoszt tekinti ő mezőnek,
amelyen belül bizonyos tudás monopolizálásáért
szimbolikus harc folyik a szakértő testület tagjai között.
És ilyen értelemben strukturális homológia
van Bourdieu szerint a vallási mező, az irodalmi mező,
a politikai mező vagy a divat mezője és a többi,
mezőként felfogható középszintű
társadalmi tér között. Mert akkor mindig mezőről
beszélhetünk, mondja Bourdieu, hogyha van arra esély,
hogy önálló, specializálható szakértelem
alakulhat ki, de a szakértelem monopolizálásáért,
a szakértelem legitimációja érdekében
a különböző szakértők között
harcok zajlanak. A vallási mezőben a pap és a próféta
között a vallási javak legitim birtoklásáért,
az újratermelés monopóliumáért folyik
a harc. Az eretnekké nyilvánítás illetve az
alaptanok megkérdőjelezése tipikusan ilyen esetek,
de amikor egy stílusirányzat megjelenik a festészetben
vagy az irodalomban, jön egy új generáció, egy
új szemléletmód, egy új iskola, egy új
izmus, az is ebben a logikában fogható föl. Az adott
intézményes pozíciórendszerben az újonnan
jövők az ortodoxiával szemben heterodoxként definiált
új tudást képviselve, s ezért a hatalmon lévők
által nouveau venu-nek, parvenünek, jöttmentnek minősítve
valamilyen módon szeretnék az értékrendszert,
a tétrendszert megváltoztatni, és ez többé-kevésbé
sikerül is nekik. Ezen folyamatoknak a hosszú távú
dinamikáját vizsgálja Bourdieu. Egyébként
mindig történeti módon vizsgálódik. Fontos
elem, hogy beruházásokról, invesztíciókról,
mégpedig egymást követő generációkon
keresztül közvetítő beruházásokról,
invesztíciókról van szó a mezőkben.
Itt a harc nem csupán azért folyik, hogy a szakértők
egymáshoz képest milyen pozíciót foglalhassanak
el, hanem azért is, hogy a nem szakértőket, tehát
a laikusokat is az ő általuk kibocsátott értékek,
hitek, pozíciók, valóságképek követőivé
tegyék. Ez a vallás esetében, az irodalom esetében
vagy bármilyen művészeti vagy populáris tevékenység
esetében megint elég jól érzékelhető.
Nagyon jól működik Bourdieu-nél, hogy egyik mezőről
szólva témát vált, és ugyanazokat a
törvényeket, ugyanazokat a sajátosságokat, ugyanazokat
a folyamatokat egy látszólag távoli mezőnél
is megragadja. Mondjuk a vizsga vagy az orvosi diagnózis ugyanúgy
egy átmeneti rítusszerű nomikus (nomosz, tehát
egy legitim világrendet létrehozó) aktus, mint a körülmetélés
egy primitív társadalomban, hiszen az ágens átkerül
az egyik tartományból, egyik állapotból a másik
állapotba. Hogy mik legyenek ennek a nomikus aktusnak a föltételei,
hogyan szerveződjék ez, ez megint a mezőkön belüli
harcok tétjeként jelenik meg Bourdieu szociológiájában.
Hogy mit minősítünk betegségnek például,
hogy mikor bocsátunk ki egy vizsgabizonyítványt, mi
a legitim tudás, amely ezen intézményi rítus,
aktus megtételéhez szükséges, ez megint egy strukturalista
módon láttatható, a konfliktusok eredményeként,
a tudások egymásnak feszülésében megragadható
sajátosság.
A mezőfogalom rendkívül fontos eleme ennek
a szociológiának, hiszen az egész társadalmi
kozmosz ilyen mezők halmazából épül föl.
Kicsit problematikus már a mezők közötti kapcsolódás
kérdése, a mezők határainak megvonása.
Ezt Bourdieu úgy szokta áthidalni, hogy mindig empirikus,
történeti módon vizsgálja a mezőket, és
ezeknek a határai - hogy mi lesz irodalom vagy mi lesz vallási
tevékenység - mindig a konkrét történeti
helyzetben válnak definiálhatóvá. Tehát
nem teoretikusan, hanem történeti empíria révén
megválaszolható kérdések. Ő általában
az egyes mezőket bizonyos kiemelkedő fontosságú
mezőkhöz való viszonyában (mint a politikai
mező és a gazdasági mező) szokta vizsgálni,
aszerint hogy hogyan illeszkednek ezekhez. Ezekről a mikrokozmoszokról
középszinten, történeti logikával gondolkodva
kétségkívül nagyon szép és izgalmas
elemzései születtek Bourdieu-nek.
A másik nagyon fontos fogalom a habitus fogalma. A bourdieu-i
praxis-elmélet nem az aktorok teleologikus viselkedésén
alapuló elmélet. Bourdieu következetesen a racionális
döntések elméletének haszonmaximalizáló,
teleologikus, az embert valamiféle automatává leegyszerűsítő
logikája ellen lép föl. Ugyanakkor az olyan strukturalista-determinista
szemlélettel szemben is föllép, amelyben az ágensek
csupán a struktúra függvényeiként jelennének
meg, nélkülözve mindenfajta intencionalitást. Ezt
úgy próbálja áthidalni, hogy bevezeti a habitus
arisztotelészi, tomista eredetű kategóriáját,
ahol a gyakorlati érzéket, a struktúrába ágyazottság
és a létföltételek által meghatározott,
de pontos teleológiával és racionálisan rekonstruálható
célirányultsággal nem rendelkező beállítódást
teszi meg a habitus lényegének. Tartós diszpozíciók
rendszeréről van szó: az ágensek az adott struktúra
kényszereiben és adott pozíciórendszerében
elhelyezkedve mindig éppen azt teszik, ami az adott helyzetben a
leginkább optimális, indokolt. És ez a habitus úgy
funkcionál, mint a sportolók játszmaérzéke:
tehát a szocializációval elsajátítják
a játék szabályait, tudják, hogy mihez kell
igazodniuk. De hogy egy adott interakcióban éppen mit tesznek,
az már a játszmaérzéktől, a kondicionált
improvizációs készségtől függ.
Az improvizáció kifejezését is használja:
az ágensek elsajátítják a legitim viselkedés
potenciális kelléktárát a szocializáció
során, de hogy egy adott szituációban éppen
mit választanak, hogyan nyilvánulnak meg, az a mezőben
illetve a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciók
esetlegességének és történetiségének
függvénye. És itt a habitusok működésében
Bourdieu igen nagy szerepet szán az ízlésnek, azaz
a szimbolikus megkülönböztetések rendszerében
kialakuló distinkcióknak, amelyek ebben a szemléletmódban
folyamatosan változnak. És itt térhetünk vissza
a már említett tézisre a struktúra transzlációs
reprodukciójáról. Hogy mi válik legitim megkülönböztetéssé,
mi tartozik a fontos, és mi tartozik a kevésbé fontos,
az értékes és a kevésbé értékes
ízlésjavak közé, ez korszakonként változik,
és mindig a hatalmi helyzetűek definiálják,
legitimálják, hogy mi az adott közegben szimbolikus
ranggal, kulturális tőke birtoklásával együttjáró
megkülönböztetések alapvető logikája.
Hogy ki számít legitim írónak, hogy
kinek az ismeretét követeli meg a nomikus érvényű
tudást kibocsátó szakemberek köre adott helyen
és időben, az időről időre változik.
Hogy ez Esterházy Péter egy adott helyen és időben,
vagy Flaubert egy másik helyen és időben, ez ezen
distinkciók különös egymásra következése
és egymáshoz viszonyulása következtében
mondható meg. Végül is egy relacionális logikával
megragadható. Ez a fajta relacionális szemléletmód,
amit Bourdieu nem győz hangsúlyozni a tudatosan a paradigma
kiterjesztésére törő munkáiban, a mezőelméletében
is és a habituselméletében is kulcsfontosságú.
A habitusok által észlelt és folyamatosan újratermelt
szimbolikus distinkciók úgy alakulnak, hogy az egyes ágensek
csoportjai, amiket sok esetben társadalmi osztályoknak nevez,
észlelik a megkülönböztetéseket, miközben
őket is észlelik, tehát itt a folyamatos észlelések,
mintakövetések logikája szabja meg, hogy ezek a szimbolikus
distinkciók hogyan alakulnak, és hogyan alakítják
a praxist. Mert a praxis irányításában a tudást
befolyásolva meghatározó szereppel bírnak.
Azaz nem lehet a társadalmi ágensek közötti viszonyt
egy finalista teleológiára szűkíteni, mert a
finalitás a szimbolikus distinkciók által relacionálisan
meghatározott folyamatos improvizatív igazodások logikája
alapján ragadható meg.
Így próbálja Bourdieu összekapcsolni
a habituselméletét a mezőelmélettel és
a tőke elméletével is. A szimbolikus tőke,
kulturális tőke fogalmait kell itt még megemlíteni.
Hiszen Bourdieu végül is az a szociológus, aki egy jellegzetesen
modern szociológusként hatalomban, társadalmi reprodukcióban
gondolkodik, de ennek a hatalomnak, az ebben a hatalomban megjelenő
csoportoknak a létezését, ennek a logikáját
a szimbolikus distinkciók, azaz a szimbolikus formákat szimbolikus
distinkcióként láttató logikának a középpontba
állítása révén teszi. Tehát a
bourdieu-i értelemben se a mezők, se a habitusok nem
érthetők meg és nem működtethetők,
nem használhatók az észlelt, észlelő
szimbolikus megkülönböztetések középpontba
állítása nélkül.
És ez az a szemléletmód, amit egy nagyon bőséges
empirikus adatbázison példaértékűen működtet
Bourdieu a Distinkció című munkájában,
amit '79-ben írt. Onnan kezdve, hogy fölhasználja a
francia statisztikai hivatal rendelkezésre álló munkáit,
addig, hogy önálló kutatásokat is végez,
ahol alapvetően a szimbolikus fogyasztásra kérdez
rá. A fényképhasználattól kezdve, tehát
hogy mi a fényképre méltó tárgy, és
ebből nagyon érdekes kis táblázatokat hoz ki,
megkérdezi, hogy egy húr, egy fakéreg, egy elsőáldozás
vagy egy autóbaleset, vagy egy tájkép (fölsorol
így vagy húsz dolgot) fényképre méltó
tárgyak, dolgok-e. És akkor megmutatja, hogy mondjuk a kispolgárságon
belül a tárgyválasztás sajátosságai
az egyes csoportfrakciók miféle mozgáspályáját
tükrözik. Ugyanígy a Wohltemperiertes Klavier ismerete
vagy Picasso kedvelése vagy nem kedvelése, vagy a festészettel
kapcsolatos állítások jellege, vagy a lakásberendezésre
vonatkozó kijelentések, jelzők használata -
ennek a relacionálisan elgondolt, folyamatosan változó,
végül is folyamatosan újratermelődő szimbolikus
struktúrarendszernek a megragadása ez a mű az ezt észlelő
habitusok közvetítésével.
Ezt a munkát tartom a bourdieu-i pálya csúcsának,
ahol minden a legoptimálisabb módon működni látszik.
És tele van szellemesebbnél szellemesebb példákkal,
a bennfentesek, a francia bennfentesek számára szolgáló
élményszerűségekkel, a nem bennfentesek számára
pedig ráismerés-élményekkel. Például
Párizs város szimbolikája, tehát a jobbpart-balpart
szimbolikája is teljesen világossá válik a
polgárság különböző szembenálló
frakcióinak dinamikájaként megragadva. Mint tudjuk,
a balparton találhatók a tudástermelő intézmények,
a College de France, a Panthéon, az Ecole des Hautes Etudes, a Sorbonne,
ahol az értelmiség jár a kávéházakba,
az értelmiség lakja be a tereket. Ezzel szemben a jobbparton
van a Champs-Elysées, az Opera, jellemző módon a Bastille-téri
új opera is ugyanezen az oldalon épült. Vagy a Chatelet-színház,
a Théatre de la Ville, tehát a gazdagság és
az elegancia értékei köré szerveződő,
kulturális tőkét kevésbé, ám
gazdasági vagyont annál inkább birtokló, és
inkább a piaci szférában mozgó elődökkel
rendelkező, jobboldali orientációjú burzsoázia
által kedvelt intézmények. Ez a jobbparti világ
áll szemben a más származású, más
értékeket valló, értelmiségi attitűdű,
elsősorban baloldali, és a városi tereket is ennek
megfelelően megkonstruáló kultúrával.
Ez elég nyilvánvaló, jól ismert példa.
De persze ezek mögé tekint, és ezen osztályokon,
csoportokon belül a különböző frakciókat
is igyekszik megragadni. Példákkal, képekkel teli
könyv a Distinkció. Fényképet láthatunk
benne arról, hogyan étkezik otthon egy munkáscsalád,
vagy hogy milyen fényképeken kínálják
a különböző típusú fogyasztóknak
az utazások lehetőségét az utazási irodák.
Vannak interjúrészletek is, hogy ki mit szeret, mit nem szeret,
mivel szemben fogalmazza meg önmagát, milyen a luxusízlés,
milyen a populáris ízlés, hogy néz ki egy lakásbelső.
Igen meggyőző és látványos ez a könyv.
A testtartás jelenségére nem utaltam a habitus
kapcsán. Mivel itt nem tudatos megnyilvánulásokról
van szó, a diszpozíció a testtartásban, a testek
megnyilvánulásában is kifejeződik. Tehát
a férfias járás, a női görnyedt tartás,
a harcias, a kooperatív, a nagy lépés, a kis lépés
- ezek mind-mind ezen tartós diszpozíció révén
kifejeződő habituális elemek, mely sem a finalitásukban
nem ragadhatók meg közvetlenül, sem a struktúra
által kijelölt helyüket tekintve. Ugyanakkor mégis
a fölismerhető strukturáltság jegyeit mutatják
a társadalom más tagjai számára. Azaz, szerzőnkkel
szólva, „strukturált struktúrák”. S miután
folyamatosan alakítják is a világot, „strukturált
strukturáló struktúrák”.
Nemcsak azt sajátítjuk tehát el többé-kevésbé
öntudatlanul, hogy Esterházy Péter a jó író,
hanem azt is, hogyan jár, lép, mozog, gesztikulál
az általunk referenciának tekinthető másik
társadalmi osztályba tartozó ember. Az nyilvánvaló,
hogy ő egy olyan autóban ül, amit én esetleg
szegényként vagy kispolgárként nem birtokolhatok,
de esetleg azt birtokolhatom, hogy milyen kalapot visel, vagy hogyan köszön,
vagy hogyan hadonászik a kezével. És ezek mind-mind
a habitusok körforgásának, közvetítődésének
észlelés révén megragadható elemei is.
Tehát például a nevetés, az étkezés,
az, hogy milyen díszeket aggatunk ki a szobánkban, milyen
széken ülünk, hogy mondjuk barkácsolni szeretünk-e
vagy kempingezni, vagy hogy a Vágtázó Halottkémeket
hallgatjuk, vagy éppen Zámbó Jimmyt. Milyen filmeket
nézünk meg, mit tudunk a filmről, ismerjük-e a
rendező nevét vagy nem, vagy csak a szereplők vonzanak
a moziba, esetleg a sztori, és így tovább. És
olyan kérdőíveket töltetett ki, amelyben fölsorolta
az akkori, különböző ízlésosztályokba
tartozó filmeket, és akkor megkérdezte, hogy látta-e,
meg tudja-e mondani, hogy ki a rendező, ki a szereplője.
Ugyanezt megcsinálta a zeneművekkel kapcsolatban is. A Kék
rapszódiától kezdve a Traviatán át a
Kék Duna keringőig és a Magyar rapszódiáig,
az Arles-i lányig és a Tűzmadárig és
a Seherezádéig és a Wohltemperiertes Klavierig. Mindezeknek
az együttese révén jelölte ki azokat az életstílus-osztályokat,
amelyek adott helyen és időben, tehát Franciaországban,
a hetvenes években elkülöníthetőek voltak
egymástól. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni,
hogy a Distinkció empirikus-történeti megalapozottságú
mű.
(a kritikák kereszttüzében)
A mai vitákban Bourdieu szociológiájának
úgyszólván minden elemét bírálják.
Egyrészt azért, hogy túl nagy jelentőséget
tulajdonít a harcnak, és hogy a nem harcos megnyilvánulásokat
nem veszi figyelembe. Bírálják azért, hogy
túlzottan strukturalista, és a változást nem
veszi figyelembe, mert hogy a struktúra állandóságát
fontosabbnak tartja. Illetve, amikor figyelembe veszi a változást,
ennek a jelentőségét alábecsüli az állandósággal
szemben. Ennek jellegzetes példája a Férfiuralom új
változata, amelyben azt állítja, hogy lényegében
ezer év alatt nem változott a férfiak és nők
közötti viszony, mert a viszony struktúrája ugyanaz.
A férfiak ma is jobb helyzetben, jobb pozícióban vannak,
és a nők, még ha elvégzik is az egyetemet,
kilépnek is a munkerőpiacra, a férfiakhoz képest
alárendelt pozíciókat foglalnak el.
Ennek kapcsán azt is elmondják sokszor Bourdieu-ről,
hogy úgy dolgozza ki az elméleti modelljeit, és úgy
tesz univerzális igényű megállapításokat,
hogy azok kizárólag a francia társadalomban és
a francia történelemben gyökereznek. Nem veszi figyelembe
azt, hogy egy más kultúrkörben ez esetleg másképpen
lenne. Sokan bírálják azért is, hogy ebben
a szimbolikus megkülönböztető-rendszerben és
a reprodukciós tézisében nem kellő differenciáltsággal
fogja föl a társadalomban alul helyet foglalók világát.
Tehát hogy a populáris kultúrát végső
soron a domináns kultúra valamiféle ellentéteként
fogja föl, hiányként határozza meg, ami szinte
kizárólag a domináns kultúra mintakövető
pendant-jaként, alávetettjeként működhet.
Számos elemzés van, amely azt bizonyítja - például
a brit Cultural Studies nagyjai, a Hoggarth, Williams - , hogy nem igaz,
hogy nem lehet munkáskultúráról, mégpedig
önálló tétekkel rendelkező munkáskultúráról
beszélni. Szerintük a munkások világát
nem kell föltétlenül a domináns kultúrával
való viszony révén értelmeznünk. Egyébként
vannak francia szerzők is, akik emellett érvelnek, és
nagyon jó kis elemzések születtek például
a munkásokról vagy az ifjúsági szubkultúrákról,
alternatív kultúrákról. Az alternativitásnak,
a másságnak ebben a dominancia-logika alapján elgondolt
társadalomban kevésbé van helye. Ezt is többen
ellene vetik, nem teljesen megalapozatlanul.
Ezen kívül a habitus-elméletét is bírálják,
hogy ez amolyan gumi-elmélet, mindig azt hangsúlyozza,
ami az adott kontextusban éppen fontos. Miképpen a történelmi
relativizmus vagy a relacionalizmus a mező-elméletben is
mindig lehetővé teszi Bourdieu számára, hogy
úgy értelmezze az empirikus adatait, ahogy neki a leginkább
megfelelő. És ezzel függ össze az a kritika is,
hogy az empíria a Bourdieu-i szociológiában sokszor
csak illusztrációként jelenik meg. Tehát megvan
a kidolgozott, nagyon jól működő modell, amihez
mindig hozzá tud ragasztani illusztratív adalékokat,
de - főleg a pálya második részében
vagy az utolsó harmadában - egyre kevésbé a
tárgy logikájához igazodóan választja
a módszereit, hanem aszerint választja a tárgyakat,
hogy azok mind-mind a világ és a társadalom, a társas
lét legkülönbözőbb szféráiban
az ő paradigmájának újratermelését
szolgálják. Ebből adódnak azok a kritikák,
amelyek a francia közegben most nagyon fölerősödnek,
amik a totális szociológia, illetve a totális szociológus
emblémáját ragasztják Bourdieu-re. Érdekes
módon Flaubert-rel vagy Sartre-ral kapcsolatban ő maga használta
sokszor a totális író vagy totális filozófus
fogalmát, és most valóban ő is úgy kezd
viselkedni, mint egy minden hatalmat birtokolni akaró, támadhatatlan,
cáfolhatatlan, tévedhetetlen lény, aki borzalmasan
megsértődik, ha kritizálják. És aki
nem teljesen alaptalanul vádolható azzal, hogy a team-munkában
született eredményeket önmagának monopolizálva
próbálja megjelentetni, és igyekszik csökkenteni
a team-tagoknak a munkában elért eredményeit és
létező kvalitásait. Sokan a Bourdieu-vel való
szakítás után egész életművüket
Bourdieu-vel szemben építik fel.
Még van egy fontos kritika Bourdieu-vel kapcsolatban,
hogy mindaz, amit ő elmond, tulajdonképpen a modernitás
egy időszakára vonatkozik. Ezt képviselte Wessely
Anna is a Collegium Budapestben tartott Bourdieu-szemináriumon,
tavaly novemberben. A paradigma arra az időszakra vonatkozik, amikor
a társadalomnak még nem volt az a későmodern
pluralizációja, multikulturalitása, mint manapság.
Akkor még ez a hatalmi logika és a belőle fakadó
szimbolikus megkülönböztetés-logika a politikában,
a kulturális életben működött. Ez persze
nem jelenti azt, hogy ne volna ma is alkalmazható bizonyos társadalmakban.
Azt hiszem, nem kellene különösen messzire mennünk
ennek érdekében… De ahogy kilépünk a modernitásnak
ebből a 20. század első felében, tehát
a századfordulótól mondjuk a 40-es, 50-es évekig
tartó időszakából, egyre kevésbé
válik alkalmazhatóvá a Bourdieu-i paradigma. Nagyon
jól működik Flaubert-nél, még jól
működik esetleg, amikor Heidegger politikai ontológiája
kapcsán a 20. század első felének német
filozófiai mezőjét akarjuk megérteni, még
működik Sartre-nál is, még valamennyire működik
a francia akadémiai mezőnél is, amely azért
azt a struktúrát reprodukálja, ami a 20. század
elején, sőt még korábban alakult ki. De ahogy
itt az ezredvéghez közeledünk, bejönnek az egyéb
tétek, a más tétek, amelyek legalább is megkérdőjeleznek
sok mindent. A Cultural Studies képviselői még vitatkoznak
Bourdieu-vel a 70-es 80-as években. Jönnek az újak,
és ő fontos modern szerző, akivel szemben differenciálunk,
és akivel szemben más álláspontot fogalmazunk
meg. Mondjuk a populáris kultúrát, a munkáskultúrát
illetően. A Gender Studies-ban, amire Bourdieu úgy érzi,
hogy kiterjed a kompetenciája, nem szerepel az indexekben. Nincs
Bourdieu. Tehát már azt se tartják fontosnak, hogy
szembeszegüljenek vele, a Men’s studies képviselői sem
vitatkoznak Bourdieu-vel.
Mindez valóban azt támasztja alá, hogy a nyugdíj
előtt álló mester mintha már nem volna annyira
ereje teljében, mint mondjuk a 60-as évek végétől
a 70-es évek végéig, a nagy korszakában, amikor
a legfontosabb műveit írta, amelyek az általa történetileg
vizsgált tárgyra sok vonatkozásban érvényesek
voltak. És aminek köszönhetően mindenféleképpen
a 20. század második felének egyik legjelentősebb
szociológusává vált.
Bibliográfia
BOURDIEU, Pierre
A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése
Gondolat, 1978
Férfiuralom
Replika könyvek, 199.
„A reflexív szociológia felé”
Replika, 1990. 1
HADAS Miklós
„Férfiuralom. Beszélgetés Pierre Bourdieu-vel”
Replika, 1994. 13-14.
„Marxizmus és makroszociológia. Kritikai adalékok
két évtized hazai struktúrakutatásaihoz”
Replika, 1990. 1.
„Mindennapi élettereink szimbólumai: Magyarország
1993”
Replika, 1993. 11-12.
„Az örök cowboy. Férfitoposz az Oscar-díjas
filmekben (1984-1996)”
Replika, 1997. 28.
„Stílus és karakter. Futballhabituológiai traktátus”
Replika, 1999. 36.
(Karády Viktorral)
„Futball és társadalmi identitás”
Replika, 1995. 17-18.
„Szindbád halott”
Magyar Lettre Internationale, 21
„Pierre Bourdieu Férfiuralom c. könyvéről”
BUKSZ, 2001. 1.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu