"A versek joggal
számítanak csodának,
hiszen egyébből sem állnak,
mint olyasmiből, ami nincs"
TANDORI DEZSŐ: Itt születtem 58 éve, azóta
is itt lakom. Itt valamikor egy ház állt, az a háborúban
leégett. Tehát itt éltem végig a háborút.
Itt jártam iskolába az Alagúton át a Petőfi
gimnáziumba, és ott indult el írói pályám,
úgy, hogy megnyertem egy bizonyos Petőfi Pályázat
nevű versenyt. Nemes Nagy Ágnes volt az irodalomtanárom,
így jó mesterekhez kerültem: Ottlik Géza, Mészöly
Miklós és így tovább. Az írást
prózával kezdtem, ez talán sokaknak meglepő,
hogy 8-9-10 éves koromban ugyanattól a sráctól
lestem el ezt a vágyat, akitől gombfocizni tanultam. Nem
véletlen, hogy írtam is gombfoci könyvet, aztán
- ő írt ilyen novellákat - én is akartam. Akkor
a vers hamar elindult és úgy tűnik, hogy én
költő vagyok, de ez nem igaz, valami író féle...
és fordítottam sokat részben megélhetésért,
részben szenvedélyből ma is még. Rajzolok,
ezek azonban hát félig amatőr munkák - mondom
én - félig ideogrammák, tehát képvers-szerűségek,
de most már azért az önálló grafika is
megkísért. Talán akkor innen el is kezdhetjük.
ORSÓS LÁSZLÓ JAKAB: Itt kezdjük. Ez egy nagy
nulla. Nulla kilométer-kő. Mit jelent a nulla szerinted?
TD: A nulla az egy szép fogalom, ami így rajzban megvalósul...
madártojásra is hasonlít, én szoktam rajzolni
ilyet, hogy a be nem zárt nulla az a madár vagy a tojás.
Melyik volt először? Ez a nulla, vagy Sziszifosz görgeti...
a sziszifoszi kő. Ugye? Az is nulla. Ugye görgeted, görgeted.
Vagy lerajzoltam például egyszer egész másképp,
hosszú szára van. Hosszú alakzata és egy ilyen
tojás van, és ez az örök láng ugye? Mindig
a nulla lángja lobog velünk tulajdonképpen, ahogy Alíz
Csodaországban mondja, hogy "nagyon kell rohannunk ahhoz, hogy ugyanott
legyünk". Hát a nulla nekem az, hogy nagyon rohanunk, és
ugyanott vagyunk.
O: Akkor kezdjük, kezdjük a nulláról.
TD: Hát gyerekkoromban vagy ugye kamasz koromban voltak ilyen
mániáim, hogy el kell költözni, nem lehet ugyanott
lakni örökké, de már nem gondolok ilyet. Most már
itt lesz, ez lesz.
O: Jársz máshol is valamerre? Szeretsz egyáltalán
másfele...
TD: Nagyon szeretek. Én nagy mászkálós
vagyok. Hát a régebbi időben, akkor antikváriumok
miatt, vagy amikor még ittam, akkor kocsmákat, vagy kajáltam:
éttermeket is végiglátogattam, meg könyvtárakat.
És akkor mindig nagyobb kerülővel mentem, hogy járhassak.
Ha külföldön vagyok, nekem olyan London vagy Párizs,
hát én Amerikában nem jártam, nem tudom ott
milyen a gyaloglás, azt hiszem semmilyen, de olyan 30 kilométer
alatt nekem nem esik jól. Ha leszaladok újságért,
az egy olyan 6 kilométerre van, visszamegyek. Így. Nagyon
szeretek járkálni.
O: Ehhez sok idő is kell. Mikor kelsz?
TD: Korán. A madarakkal megszoktuk, hogy 4 órakor föl
kell kelni, ha nyár van, mert elő kell készítenem
a kosztjukat. A kenyérnek a belét odadobom nekik, és
akkor én egy mozgó etető vagyok tulajdonképpen
a sétáim során, de Londonban ugyanígy, Párizsban
ugyanígy.
O: Falfirkák. Ezek a képek olyanok, mint hogyha városi
tárgyak lennének, nem, mint hogyha építészeti
tárgyak lennének.
TD: Igen, igen. Ami eldől, nem áll. Hát ez az
én mondásom, gyerekek, ami eldől, nem áll.
És ott a sírkő, nézzétek. Ez szuper.
Hát, nem igaz! Óriási. Én itt vagyok a falon.
Szoktuk mondani, eldől egy kérdés nem? Vagy áll
ez, áll ez a dolog? Áll ez, így igaz? Áll ez?
És azt mondom, ami eldől, az nem áll. Teljes abszurdum,
szóval a görögöknél vagy hol voltak ezek a
jó blődlik, ezek a nagy önkioltó értelmek,
vagy értelmetlenségek. De hát most mondd meg, nem
igaz? Ami eldől, nem áll. Jövök, itt nézem,
itt a TéDé, ez a hullámzó, az meg a Hérakleitosz
miatt van, minden változik, hullámzik, ez a nyíl meg,
ez a kerék ugye az az volt, hogy Kant feltalálja a kereket
- rajzoltam ilyet -, aztán mikor biciklitolvajnak kezdtem dolgozni,
persze akkor a kerékből biciklikerék lett. Kant lelopja
az égről az erkölcsi törvényt ugye, ezek
ilyen viccek. Kant lelopja. Hát erkölcsi törvénybe
nem tartozik, hogy falat szabad firkálni, de hát a művészet
jegyében. És akkor így jó jósnak bizonyult,
és azért van egyik vagy másik lent, mert jó
jósnak bizonyult szokták mondani, két hosszú
ó-val, én meg azt mondom Kant jojósnak bizonyult.
Szóval ne nagyképűsködjünk, az a biztos,
hogy jojó. Hogy jó-e, meg jósolt-e valamit, azt ki
tudja, de maradjunk ennyiben.
A pont haladása az i-n
Az én csöndem
Névelő növény
Mindenki káros az egészségre.
O: Lehet-e írni ezek után, ha valaki egy ilyen...
TD: Nézd, én ma gondolkoztam el azon, hogy milyen gyönyörű
dolog, és micsoda mázli nekem, hogy az első két
kötetem két olyan lényeges dologba trafált bele,
holott nem tudtam: a Hamlet-ba és a Rimbaud-ba. Mert az elsőnek
a címe: "Töredék Hamletnek", a második az lett
volna, hogy "Arthur Rimbaud a sivatagban forgat". Na, forgatunk. És
akkor ez 1970-ben már meg volt nekem. Azóta 26 év
telt el, íródott egy csomó fajta könyv, minden,
mindenféle regény, verses-kötet egyéb, holott
a Hamletnél is az abbamaradás, a Rimbaudnál végképp
az abbahagyás volt a téma. És a versek is sokszor
olyanok voltak, hogy ezután nincs tovább. De az ember élete
bölcsebb, mint a nagy okossága vagy kis okossága, mert
az irodalom abból az életanyagból, ami nekem adódott,
abból megteremtette önmagát, és én rájöttem,
hogy lehet újra formahű verset írni, lehet regényt
írni, lehet novellát írni, rajzolni, gyerekkönyvet
írni, a műfordítás behozott egy csomó
mindenfélét. És így annak ellenére,
hogy ezek végleges produktumok, tényleg nincs utána
szó, mégis folyton van szó. Ezt a dolgot az váltja
meg - mondjuk ilyen nagyképűen -, hogy mások érdeklődnek
iránta. Tehát. Ha én olyat csinálok, ami iránt
mások egy kicsit is érdeklődnek, csak egy ember vagy
három, akkor tökmindegy, hogy én mit gondolok, hogy
ezt én megcsaltam most az esetlegesebb művekkel, a végszó
után is dumáltam, bár azt mondtam, nem írok
többet. Rimbaud is biztos írt volna többet, amikor már
amputálták a lábát, és úgy hozták
vissza Marseille-be, és meghalt egy hónap múlva. Biztos
elkezdte volna két lábbal a pályát újra,
na de semelyikünk se ilyen okos. Mindegyikünk belekerül
a hülye helyzetbe, az amputációba, egyébbe, vagy
jól mozgatja őt a bábos, vagy szerencséje van
vagy nem. És itt van azért egy olyan dolog, hogy nem mondom
azt, hogy ebbe én hiszek, de hittem valamikor, hogy mindennek úgy
kell történnie, ahogy valamilyen világszellem vagy valami
velem akarja. Tehát amire engem tartanak, amire én önző
kutya vagyok ugye, a Petrol dog. És akkor ez is beletartozik, meg
az is. Nem én szabom meg a kutya szolgálati szabályzatát,
hanem mások. Amire használnak, akkor arra vagyok fölhasználva.
Amikor én abbahagytam az ivást 1993. március 16-án
Párizsban, vagy az ivás abbahagyott engem - mondjuk így
- akkor nekem hát a mai súlyomhoz képest volt 25 kiló
túlsúlyom. Hát nem túlsúlyom, normál
súlyom volt, 85 kiló. Most vagyok 59. Rég nem mérem
ezt, nem számít. Teljesen mindegy. De a májam még
talán jól működött, és levitte a zsírt,
levitte a mindent, és nekem ez tetszett. Jobban lehet mozogni, könnyebb
az ember. Nem külsőre tetszett, mert azt hagyjuk, de hogy jobb
volt az élet, úgy lezserebb. Nem eszem főtt tésztát,
meg módjával, módjával. Sértésnek
veszem, ha megkínálnak enni, de nem mutatom. Szóval
már megint nincs szerencsém, megint enni kell. Nahát
látnád a madarainkat bezzeg. Ők ugye, a madarak szervesen
esznek, tehát pontosan annyit, amennyi a létfontosságukhoz
kell. Tehát ott nincs ez a halandzsa, hogy keveset eszem vagy nem.
Hát Szpéróék mindig pontosan annyit ettek és
esznek, amennyit kell.
O: Szerinted szeretnek bennetek ezek a madarak?
TD: Nem tudom, hogy ez szeretet-e. De hát persze, hát
például az Alíz nevű madaram ugye boldog, hogyha
bedugom a kezem a kalitkába - ő sánta - 12 éve
ül a kezembe, fészkelődik, onnan kajál. Egész
nap le se menne. Hát Szpéró is fölébredt,
mi is: fölébredtünk, átrepült hozzám
zúgva a másik szobába az ágyunkhoz ugye, és
ott ült köztünk, feleségem, meg énköztem
az ágyon. Nem akart kiengedni minket a szobából, nem
akart elengedni, úgy, mint egy kutya. De gondold meg, a veréb
azért, például a verébnek, ugyan ezt a széncinegéről
is elmondhatom, a ződikéről... Hát a ződike
is ugye, zongoráztam, ült a balkezemen, és hát
én rosszul zongorázom, de játszom. Nagy Standard zongorán.
Kimondottan a bossanova ritmust szerette, meg arra a kíséretre
ült a kezemen. Most már nem tudok emiatt a sok gépelés,
egyéb miatt ... úgyhogy a szeretet szót ne így
használd, de szeretnek velünk lenni. Társaknak tekintetek.
Ez az, amit fel nem tudok fogni, hogy micsoda agyműködés,
szóval mindenképpen kibillen azért a madár,
hogy engem a társának tekint. Hát nem egy manusnak,
hogy képzeli, hogy ő ekkora, én meg ekkora és
társak vagyunk? Minden van a világon. Én ebből
ezt szűröm le, minden van, nem?
O-ho-hó! Óriási. Óriási meglepetés.
Hát ezért érdemes volt itt élni. Szóval
óriási!
O: Ez a Te műved, végülis látod. És
azt írod benne, hogy Hol, Honnan, Hova? H O, H O, H O.
TD: A víz. Gauguin kérdése nem? Honnan jövünk,
hová megyünk ugye? Innen jött nekem az ötlet, és
hát szóval... Vannak a rajzverseim a vízről...
ezek aztán változnak. Most is újabb variációk
alakultak, de ezek elég régi ötleteim, és... hogy
így viszontlássam... szóval hát szürrealista
élmény, ez hihetetlen. Budapestről nem szabad elmenni,
az a véleményem ezek után, ha ilyenek történnek.
O: Volt egy fogadalmad, hogy nem iszol kétezer napig.
TD: Hát ha megérem, megélem, még tovább
is fog ez tartani, de közben megszakítottam. Ez úgy
történt, hogy szívesen eltúloz mindent az én
szervezetem, meg az eszem, meg az esztelenségem, valamit csinálok:
nagyon csinálok. Talán az ivás is túl sok volt
már egy időben. És 1993-ban Párizsban egy nap
váratlanul egy üveg Beaujolais vagy mi mellett ültem a
Canale Saint Martin partján, mellettem az üveg, és nem
ment az ivás, és attól fogva ez, éreztem, elmarad.
Este még megpróbáltam meginni, de ki kellett önteni
a mosdóba, és onnantól kezdve nem. Racionalista pali
vagyok, és azt mondom: nem éri meg. Tehát azért
én néztem azt is néha, hogy a dolgokban mi a bolt.
Most, hogy ellenőriztem és nem kívánom. Talán
így az igazi.
O: Szereted az embereket?
TD: Hm? Például nem állíthatom úgy,
hogy azonnal összehaverolok, de ez még annak idején,
amikor ilyen irodalmi brancsban voltam, még ez Nemes Nagy Ágnesék
idején volt, tehát fiatal süvölvény, kölyök-kutya
író, és azt hiszem, akkor mondták, hogy azt
mondta a brancs egyik tagja, hogy: te barátkozz inkább a
Mészöly Miklóssal, mert ő is olyan, mint a kutyák,
hogy elmentek a kocsmába és összehaveroltok, mindenkivel
gyorsan jóba vagytok. Ti vagytok úgy egymásnak valók.
És tényleg Miklóssal sok éven át nem
kocsmába, hanem a Városmajorba, meg szóval... nagy mesterem
volt ő nekem, és ez így jól működött.
És hát folyton emberek között vagyok ilyenkor,
és a műfordításánál folyton emberek
között vagyok. Gondold meg, fordítottam vagy kétezer
ívet, negyvenezer oldalt. Körbe lehetne rakni az egyenlítőt.
Minden kilométerre jut egy Tandori oldal prózafordítás.
Hány, és hány költő. Ha nem szeretném
őket, akkor nem tudtam volna átélni, azt mondtam volna,
hogy uram, menjen maga a francba, nem? ugye? hogy nem, nem, ne zavarjon.
De úgy látszik, én boldog voltam, hogy az ő
hullámhosszára ráállhatok. Ha nem is direkt
módon foglalkozom ővelük, de hát a madarak végülis
ugyanolyan kapcsolatot hoztak, mint az emberi kapcsolatok. Mondottam neked,
hogy kettőt egyszerre nem bírok. Tehát a sok munka,
ahol emberek voltak a fordítandók, a sok madár élmény,
a sok madár-idő nem engedte azt, hogy az én, mondjuk
az én maximalista igényemnek megfelelően foglalkozhassam
emberekkel. Egy bizonyos felszínes, felszíni társasági
szint ó, majd összetelefonálunk - ez nekem kevés.
Az irodalom, hogy nekem csinálnom kell, ez egy nagy áldás,
mert ez egy parancs. Ez egy... enélkül nincs. És ez engem
meg is véd. Na most ezért, hogy ez megvéd, ennek én
tartozom is valamivel, hogy annak élek valamelyest. Trükkösen,
de madarakon keresztül, mindenen keresztül annak élek.
"Némaság a hang helyett / De a némaság mi
helyett?"
O: Mindent el tudsz mondani? Minden elmondható?
TD: Nem. Nem is tudom megmondani neked, hogy hány százaléka
mondható el. Azt hittem, hogy a rajz menekvés az írás
elől, például hagyományos prózaírás
elől. Most, hogy megírtam az első ilyen magam felfogása
szerint hagyományos próza-novellámat, rájöttem,
hogy ahogy a lovakat rajzoltam - amatőrként persze - a lovak
alakja azonos a figuráim alakjával, a háttér
pedig, ahogy a figurák elmondják a múltjukat. Tehát
a rajzolás tulajdonképpen az írás gyakorlása
volt.
O: Amikor rajzolsz, az ugyanolyan intenzív szakasz, ugyanolyan
intenzív hullámhossz, amit mondtál az előbb,
mint ha mondjuk fordítasz, verset írsz?
TD: Ugyanolyan... ugyanaz. A rajzolás olyan, hogy közben
például szólhat a rádió, vagy beszélhet
valaki. A gond... tehát a... egy próza figurának a megcsinálása
az azért aszkézist igényel és cellát,
mert akkor nem lehet az, hogy közben van a postás, a nagynéném,
az ószeres kiabál lent, hogy ne mondjak közelebbieket.
De a rajzolásnál ez nincs, tehát valami elengedettség
nagyon is van. Nekem megvan a vágyam, hogy mit akarok látni.
Itt az... arra figyelek. Nem önmagamra, hanem a vágyképre.
Amit látni szeretnék.
O: És eszedbe jut néha... és akkor nemcsak a rajzokra
gondolok, hanem a versekre is, meg prózára is, hogy ezt egyáltalán,
hogy értik-e az emberek?
TD: Az engem nem zavar, hogy az emberek nem értik, mert én
azt nagyon jól megértem, hogy nem értik, és
ezért nekem nagy csoda, ha egy embernek is tetszik ez, mint ahogy
Írországban valakinek tetszett, vagy itt most valaki az imént
megdicsérte a zsokéimat, hát ez mindent elsöprő
boldogság. Szóval nekem elég, ha egy embernek tetszik.
O: Mennyire fontos neked a saját életed? Mennyire?
TD: Ez egy ó! Hogy érted ezt? Szorítsd lejjebb
a kérdést.
O: Mennyire értékes? Mennyire tartod értékesnek?
TD: Én most azt mondhatom neked, hogy újabban olyat érzek,
hogy húzom, nyúzom az egészet. Hát akkor túl
sok értéke nem lehet. Nem tudom, mit csináljak, tehát
rágyújtsak, igyam egy pohár bort, vagy most az is,
hogy ez a szent fogadalom, nem érdekes, megszegtem vagy felrúgtam,
ugyanakkor nem is rúgtam fel, mert nem vágyok... egyem vagy
ne egyem, akkor lemenjek az utcára vagy ne menjek, vásároljak
egy újságot, ne vásároljak. Megyek akár
külföldön is, egy utcasarkon vagyok, egyik lábamat
beteszem az egyik utcába, a másikat a másikba. Elhatározom,
hogy megfogadok egy-két lovat, közben a Hyde parkban ragadok,
nézem a kacsákat ugye. Na most az lehet mondani, hogy egy
ilyen ember életének mi értéke van? Tehát
ez egy Csehov darabba való ügy. Szoktam mondani, hogy 24 órából
ha egyedül vagyok itthon, egy órát nagyon nehéz
megállni, hogy magányos legyek, de akkor már a többi
23 megy. De csak holnapig. Olyan ez, mint hogyha kedvenc zenédet
hallgatod. Összeállítottam a legkedvesebb klipjeimből
egy kazettát, csak úgy, zene kazettát, MC-t, és
azt hallgatom. Attól már délután 4-re - ez
a "Tandori legkedvesebb" ugye - émelyem van. Úgyhogy fogok
csinálni egy "Tandori legkedvesebb II"-t. De hiába van émelyem
4-kor, tudom, hogy másnap reggel 4-kor újra el tudom kezdeni.
Én nagyon hiszek a biologikumban. Nem hiszek, hanem tapasztalom
magamon. Egyelőre meg tudok minden szempontból újulni,
tehát még abból is, hogy utálom. Nem. Majd
szeretem. Majd holnap. Szóval így megy a ciklikusság.
Most hát egy ilyen életen mit tudnék szeretni vagy
rajongással nézni? Nem szeretnék beteg lenni és
kiszolgáltatott. Tudom, hogy én nem, azt hiszem nem volnék
képes végezni önmagammal. Olyan furcsa ez, hogy De StÄel
akkor lett öngyilkos, amely naptól fogva rólam tudvalevő
lett a Petőfi pályázat után '955 március
16-án, hogy íróféle lennék. Később
az italt akkor hagytam abba, az megmentette az életemet, most nem
kell, hogy annyira mentse az életemet bármi, és a
De StÄel ilyen védőszentem lett, meg a festményei
tetszenek.
O: Közben azért kérdezek valami mást is tőled.
Szerinted az ember akkor végez magával, amikor... amikor magából
van elege? Mikor? Ezen lehet...
TD: Hát én nem tudom. Volt az a bizonyos egy órája
a 24-ből, amit nem bírt ki. Ez egy baleset volt szerintem,
hogy öngyilkos lett. Egy órát kibírt volna, talán
még ma is élne. Nyolcvan éves lenne.
O: Szerinted miért változott meg a figurád és
miben?
TD: Van az a buta mondás, hogy egy életkoron túl
mindenki felelős az arcáért, ugye? Nem is olyan buta
mondás, nem? Tehát talán azért ez jobban megfelel
annak, amit én magamról tudok. Most én a sapkát
is tulajdonképp azért szeretem, mert végsőkig
stilizál. Tehát én csináltam magamról
nagyon sok képet sapkában... véletlenül jöttem
rá, vagy kaptam rá ennek az ízére, és
most, hogy ezt a filmet nem annyira sapkásan csináljuk, azért
nem kultiválom nagyon, de vannak esetek, amikor a verseimen, vagy
van olyan filmem, amit végig sapkában csináltunk,
és ott akkor pláne rettenetes dolgok tudnak kijönni,
mert annyi, mintha az ember arca - nézel egy újságot,
és meg tudod csinálni egy ilyen sapkában úgy,
mintha csak egy olyan gumi valami maradna az arcából. Akkor
valóban, hogyha nézel egy ilyen dolgot, akkor majdnem egészen
... és én azt nagyon szeretem, ha olyan, és azt egy
darabig szeretem, és utána megunom, szóval az se segít
semmit. Az ilyen külsőbeni dolgok gondolom, hogy nem segítenek
rajtad, mert az ember külseje attól függ, hogy mire használja.
Most egy író a külsejét nem valami nagyon használja,
és nem valami nagyon lényeges, hogy mit mondanak róla.
Hát így vagy önmagaddal is.
Namost feltétlenül ott a kérdés, hogy fontos-e
a világnak, hogy egy alak - én - 40 év alatt vagy
35 év alatt szervesen eljusson egy kiindulóponttól
egy végkövetkeztetésig, vagy önmagának egy
felfogásához egy emberi tartásig - fontos-e ez? Mert
ha nem fontos, felejtsük el, mégis megtörtént,
tehát az irodalom és a képzőművészet
megjelenési formáit nem hibáztathatom a vállalkozásom
gyarlóságáért vagy gyér sikeréért,
mert ezek a formák, hogy rajzolni lehet, meg lehet jelenni, könyveim
jelennek meg, ezek nekem mégiscsak lehetőséget adtak,
hogy kedvem legyen csinálni ezt a dolgot, helyette ne csináljak
valami mást, tényleg tönkre ne menjek, el ne veszejtsem
magam. Tehát ha most parasztosan megint csak azt mondom egészen
egyszerűen, ahogy Dosztojevszkij mondja, hogy ne felejtsük el,
hogy minden ember nagyon egyszerű, még mi magunk is.
Tehát bármennyire kifogásolja az ember, hogy ilyen
a könyvkiadás, vagy olyan, vagy a képzőművészet
lehetőségei milyenek, vagy az emberek mire figyelnek még,
talán nem szabad elfelejteni azt, hogy nagy áldás,
ahogy ez az egész van. Mert mondom, a világra jött egy
ilyen fickó, mint én, hamarosan kiderült, hogy a De
StÄel öngyilkosságának a napjától
fogva véletlenül nyilvánvalóvá vált,
hogy ezzel akar foglalkozni, ehhez végülis a lehetőségei
megvoltak, most ezt én úgy mondom magamnak, ahogy például
engem a szeretteim szoktak oktatni, hogy "gondolj erre". Én akkor
el szoktam őket küldeni a fenébe, hogy ne oktassanak,
de mivel mélységesen igazuk van, megint mint Cyrano: ha én
érzem ezt, akkor teljes - hogy mondjam - hittel mondom, hogy ezek
áldásos formák és lehetőségek
voltak.
Égi királyság
földi lovagja:
végre mi vár rád,
kezdve ki adja.
Tűnni csak annyi:
újra-eredni;
járj, odahagyni
s visszaszerezni.
Ez voltam: vad veréb-szív,
de szelidíthető,
és ez- meg az egyéb is
s még Tandori Dezső.
Bibliográfia
TANDORI Dezső
Koppár Köldüs
Holnap, 1991
Vagy majdnem az?
Balassi, 1993
Töredék Hamletnek
Q.E.D., 1995
Evidenciatörténetek
Magvető, 1996
A Semmi Kéz
Magvető, 1996
Pályám emlékezete
Jövendő, 1997
Miért ne élnél örökké
Liget, 1998
Főmű
Liget, 1998
Kész és félkész történetek
A járóbeteg
Magvető, 1998
"Egy fontos "kis" kérdés feltündököl"
Magyar Lettre Internationale, 15.
"Szikció - amaz Eisendléhez"
Magyar Lettre Internationale, 20.
"Versek"
Magyar Lettre Internationale, 22, 31.
"Itthon lenni? Nem elmenni?"
"Henri Michaux és foltvidéke"
Magyar Lettre Internationale, 33.
"Ósdi utazósdi"
Alföld, 1999. 2.
"Zöldernyős verébváros: Lejárás:
Berlin"
"Egy Alte Scmiede beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 34
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu