Az Odera Európa elfelejtett folyói közé tartozik, legalább is a legutóbbi időkig. Félreeső helyen van. Nincsenek költői, akik megénekelnék. Nincs mítosza. A legtöbbre a politikai nyelvben vitte - az Odera-Neisse-határ terminusban. Az Odera több mint egy nemzedék számára "tragikus", azaz sorsszerű folyóvá vált, a hazátlanná válás szimbólumává. Erre nem szívesen gondol senki. Az Oder/Odra nem szimmetrikusan él a német és a lengyel emlékezetben; a német Oder a múltat jelenti, sőt a régmúltat; a lengyel Odra a puszta jelent vagy még inkább a jövőt. Az Odera, amely nem volt igazán jelen a kollektív emlékezetben, most visszatért, mégpedig egy olyan formában, ami a leginkább illik egy folyamhoz: az árvízzel. Az árvíz a folyók biográfiájában a legdrámaibb életmegnyilvánulás. Az 1997-es nyári árvízzel az Odera visszatért a németek látóterébe, talán a nyugat-európaiakéba is. Mostanra megint lenyugodott, vagy pontosabban ismét szokásos, alig észrevehető életét folytatja, az árvíz után visszatért a medrébe. Minden úgy van, mint azelőtt. De annyira azért mégsem egyszerű a visszazökkenés; az új európai helyzet új szerepet ad ennek a folyónak. Az európai társadalmi folyamat arra kényszeríti a folyó mindkét partján élőket, hogy újból és megújulva vessenek vele számot.
Az Odera mint határvidék
A határ szó a németben (Grenze) szláv jövevényszó
- granica - és az Odera neve régebbi alakjaiban - Odora,
Oddera - indogermán szláv gyökerű. Átszakítani,
áthatolni, előretörni, ezt jelenti, tehát a folyó
áttörését a tenger felé. Fizikai mivoltában
az Odera sosem volt természetes határ. A közlekedés
és a kereskedelem fontos pontokon szelte át a folyót.
Nem volt sem etnikai, sem kulturális határ, nem volt politikai
vagy uralmi határ. Folyóvíz volt egy átmeneti
területen. Demarkációs vonallá a II. világháború
következményeként lett. Többé-kevésbé
önkényes határ volt, amelyet a győztes hatalmak
diktáltak, és vittek keresztül nem utolsósorban
a lengyel emigráció és a háború utáni
Lengyelország politikai elitje nagyrészének akarata
ellenére. Az Odera mint demarkációs vonal, amely akadályozta
az emberek, javak és eszmék áramlását,
mélyreható és tartós kihatással volt
a szomszédsági viszonyok, a városépítészet
és a határ mentén felnövő nemzedékek
élethorizontjának alakulására. A normalizálás
hosszú folyamata kell ahhoz, hogy egy demarkációs
vonalból határ legyen. Szuverén államok között
a határ normális jelenség. Az átmenet, a transzfer,
az áteresztés, a kapcsolatba lépés közege.
A határnak is megvan a maga kultúrája. A határok
történelmi vonalak, amelyek fejlődtek, változtak
és egy olyan dinamikát követnek, amely kereskedelemből,
népek vándorlásából, letelepüléséből,
államalapításokból áll össze -
de ezek revíziójából és visszafordításából
is. A határok nem a természethez igazodnak, hanem a közösség
stabilitásához, szuverenitásához és
belső egyensúlyához. A határok miatti bizonytalanság
újra meg újra ki lett egyenlítve, ha nem a "természetes
határra" való hivatkozással, akkor bizonyos területekre
és határvonalakra vonatkozó történelmi
elsődlegesség igényével. Itt sokszor a nemzeti
mitológia is szerepet játszik. Ez vonatkozik a Németország
keleti és Lengyelország nyugati határára is.
Kölcsönösen elsődlegességi előjogokat
vezettek le a régmúltból - akár abból
a tényből, hogy germán törzsek a népvándorlás
előtt az Odera mindkét partján éltek, akár
abból a tényből, hogy utána hatalmas területeket
népesítettek be szláv törzsek egészen
nyugatra az Elbáig. Ez a nagy nemzeti elbeszélések
és politikák idején a legkülönösebb
történelmi ábrázolásokhoz vezetett, amelyeket
- mindet együttvéve - a retrospektív konstrukciók
erőltetettsége hat át.
A német nacionalista diskurzusban a keleti telepítés
vagy keleti gyarmatosítás, a német Kelet keletkezése
igények és elképzelések valamennyi szindrómáját
magán viselte: "eredendően" germánok lakta vidékek
visszafoglalása, egy fölényben lévő civilizáció
kultúrmissziója, a nyugati világ és a "Kelet"
összecsapása. De a másik oldalon is adódott mítoszképzés:
egy sajátos német "Keletre nyomulásról", egy
örök kulturális és katonai agresszióról
és egy "természetes" lengyel államterület helyreállításáról
az első ezredforduló körüli Piast-dinasztia Lengyelországának
határai között. A német keleti határ és
a lengyel nyugati határ nagymértékben ideológiai
töltetű komplexum volt, szorosan kapcsolódott mindkét
nép kollektív fantáziáihoz és traumáihoz.
Végeredményképpen (ahogy Klaus Zernak megfogalmazta)
a 20. században a német keleti határokat a keleti
irányú erőszakos túlterjeszkedés után
az inga radikális átlendítésével nyugatra
tolták. Az első világháború után
nagyjából ott húzódott, ahol a határ
1772-ben, amikor Lengyelország feldarabolása elkezdődött,
a második világháború után majdnem
pontosan ott, ahol ezer évvel korábban a Piastok Lengyelországának
határai voltak. Ebben az ellenmozgásban Lengyelország
erőszakos áthelyezésével - a nyugatra tolással
- a németek 800 éves keleti történelmének
hozadékait is eltörölték. A hatalmas méretű
kitelepítési és elűzési akcióban,
amelyet a potsdami egyezmény XIII. cikkelye szankcionált,
"az etnográfiai térkép megtisztítása",
ahogy Hitler a háború kezdetekor meghirdette és megcélozta,
lezárult.
Ez a határ nem egy "természetes" állapot
helyreállítása, hanem a nemzeti szocialista Németország
által elszabadított erőszak következménye,
és a végkövetkeztetéseké, amelyeket ebből
a szövetségesek Teheránban és Jaltában
levontak. A "Stettintől Triesztig" határ nem a szlávság
és a németség közti természetes határt
állítja helyre, ahogy ez egy 1948-as Odera-monográfiában
áll, mindössze a világ új felosztását
szankcionálja, a jaltai világét. Ez "az európai
hatalmi viszonyok forradalmasításának" eredménye
(Klaus Zernack) a III. Birodalom által lerombolt államiság
romjain.
A térség története csak a nacionalista
diskurzusokon túllépve tárul fel. Minden inkább,
mint németek és lengyelek, szlávok és germánok
közti szakadatlan küzdelem. Egy két- vagy többnyelvű
és kultúrájú határterület története,
nemcsak nemzetek és nemzetállamok története,
de birodalmaké és dinasztikus kapcsolatoké, széleskörű
strukturális fejlődésé és mindmáig
érezhető kulturális jellegzetességeké.
Ennek a többrétűségnek a mutatói bőséggel
állnak rendelkezésre. A vizek nevei és a helységnevek
az Odera mindkét partján - Zancha/Sucha rjeka vagy Schwedt/Seiwcie
Odrzanske vagy Gart/Gardziec - világossá teszik, hogy szláv
törzsek a folyó mindkét partján éltek
és élnek (wilzek, lutizok, abodritok, luzictok, miliciéniek,
pomoránok, polánok, szlezánok és hasonlók).
Központjaik várak körüli települések
voltak, amelyek majdnem mindenütt mindmáig fennálló
városok magvát képezték. Az Odera térsége
a 9. századtól fogva egyfelől az Ottók birodalmának
hatókörébe került, másrészt a Nagy-Lengyelországtól
kiinduló Piast-ház uralma alá, amely egyúttal
egy önálló, Rómából felállított
és a birodalomtól független egyházmegyét
képviselt. Az első kapcsolatok célja a még
pogány szláv törzsek közös térítése
volt. A brandenburgi püspökség alapító oklevele
úgy tünteti fel az Oderát, mint az egyházkerület
keleti határát, a lengyel egyházmegye nyugati határa
beleért az Oderán túl Lebus tartományba. Jó
két évszázadon át a fő konfliktus a
pogányság és a keresztény világ közötti
volt, nem a "németek és lengyelek" közötti, akik
akkor még meg sem voltak.
Tartós változás csak a Piastok birodalmának
válságával vette kezdetét a részhercegségek
és Lengyelország erre következő kelet felé
fordulása idején egyfelől, és a 13-14. századi
német Ostsiedlunggal, keleti terjeszkedéssel másfelől.
Ennek eredménye egy intenzív területfejlesztés,
egy példátlan modernizálási mozgalom: városok
alapítása a ius Theutonium - főleg magdeburgi jog
alapján - a kézműipar és a városi polgárság
kialakulása, és egy olyan várostípusé,
amely mindmáig jellemző maradt. A városi táj
az Odera mentén ebben az időben öltött formát,
alapvonásai, az alapítás körülményei,
az elhelyezési módszerek majdnem mindenütt ugyanazok,
akár az Ascaniusok alatt történt Brandenburgban, akár
a Piastok alatt Kis-Lengyelországban és Sziléziában,
akár a Greifek alatt Pomerániában. Hosszútávon
és tartós következményekkel ez a német
újtörzsek (brandenburgiak, sziléziaiak, pomeránok,
poroszok) kialakulásához vezetett. Ez a folyamat bizonyos
fáziseltolódással keleten is megismétlődik:
mint a lengyel keleti kolonializáció Litvániában
és Ukrajnában.
Az Odera térsége a 14. században nem "németek"
és "lengyelek", hanem dinasztiák szerint tagolódott.
Az Odera alsó folyása a torkolattal, ahol a vikingek óta
adva volt a kapcsolat Skandináviával, a Greif-házbeli
pomerániai fejedelmek uralma alá tartozott, majd a család
kihaltával 1637-ben átkerült a brandenburgi Hohenzollernekhez.
A Közép-Odera Lebus tartománnyal, Neumarkkal és
Sternberg tartománnyal először Ascanius majd Hohenzollern
fennhatóság alatt állt. A Piastok erősen szétszabdalt
Sziléziája a Luxemburgiak alatt a cseh korona alá
került, és amikor Csehország a Habsburgoké lett
1526-ban, Szilézia is Habsburg terület lett, ami immár
Trieszttől csaknem az Odera menti Frankfurtig terjedt. Két
ház - a Hohenzollern északon és a Habsburg délen
- mindkettő többnemzetiségű állam - határozzák
meg ezek után hosszú időre az Odera-vidék történetét.
Szilézia elrablásával 1742-ben az Odera-vidék
- a Troppau-körüli osztrák-Szilézia kivételével
- teljesen porosz kézen marad az első világháború
végéig. Az első világháborúig
az Odera forrásvidéke az a pont, ahol a fekete sasok három
nagy birodalma - Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia,
a Német Birodalom - összeért. A lengyel állam
újraalakulásával 1918-ban a porosz keleti tartományok
nagy részei vesznek el, Felső-Sziléziát felosztják,
az Oderát a versailles-i szerződés (331. és
341. cikkelye) értelmében nemzetközivé nyilvánítják.
Amikor a Nagynémet Birodalom minden főkormányzóságával,
birodalmi komisszáriátusával és protekturátusával
létrejön Keleten, az Odera "nagynémet folyammá"
válik, "a német Kelet gerincévé", közlekedési
tengellyé egy majdani náci uralom alatt álló
Európában, a "Generalplan Ost"-ra jellemző messzemenő
tervekkel - köztük szerepelt az Odera és a Duna összekötése
és megsemmisítő táborok létesítése
az új Európa vasútvonalainak metszéspontján.
A náci birodalom összeomlásával az egész
területlánc szétesik, a német Kelet nincs többé.
Az 1943. november 28. és december 1. közötti teheráni
és az 1945. november 4-11-i jaltai konferencia Lengyelországot
mesterségesen eltolja nyugatra, a határ ettől kezdve
az Odera és a Neisse vonalán fut. Az 1950. július
6-i görlitzi szerződésben elismeri az NDK, az 1970.
december 7-i alapszerződésben az NSZK - majd végül
és egyértelműen - rövid és sokkoló
ingadozás után - az újraegyesített Németország
is elismeri 1990. november 14-én.
Természetesen a térség mint uralmi térség
története, nem minden és talán még csak
nem is a legfontosabb. Milyen kulturális örökséget
hagyott a virágzó középkor, a Hanza- szövetség,
a reformáció és a humanizmus, a vallásháborúk
sora, a felvilágosodás és a nemzeti mozgalmak kezdete
a folyó mentén? Mi a jelentőségük a reformáció
és ellenreformáció következtében főleg
Sziléziában kialakult keverékzónáknak?
Miből magyarázható az Odera-vidék elsőrendű
jelentősége a német irodalom és kultúra
számára a 30 éves háború idején
- Andreas Gryphius, Homan von Hoffmanswalden és Jakob Böhme
személyében? Milyen következményei vannak az
osztrák-cseh-sziléziai barokk kultúrának prágai
és bécsi központjaival? Milyen következményekkel
járt, hogy az Odera, torkolatán keresztül, évszázadokon
át Skandináviára nézett? És az, hogy
Szilézia kiemelkedő nagyvárosával, Breslau/Wroclaw-val
létrejött a legkompaktabb kulturális összefonódás
az Odera mentén?
Az Odera és az Odera-vidék nemzetivé tétele
a 20. századra esik. A fő muníciót ehhez a
német nacionalizmus szolgáltatta, majd aztán a lengyel
is. Ekkor teszik meg az Oderát először "német
folyammá", és főleg "a Német Kelet folyamává"
- olykor még a Visztula is az lesz! A terminológia változik:
a városok egy német küldetés "kitörési
kapuivá" és "elővédeivé" válnak,
a folyó a német szellem hordozójává.
Az Odera mint a Német Kelet fő folyója végigkísérti
az 1938-as stettini és frankfurti Odera-napokat (Ausztria éppen
becsatlakozott, és az Odera útját máris Bécsig
hosszabbították meg képzeletben!). Minden, ami addig
ártalmatlan civilizációs munka volt - a közlekedési
rendszer, a városépítés, a nevelés -
hirtelen egészen más értelmet kapott. Tudjuk, mi lett
a dologból, hogy a határ, amit egészen a Volgáig
toltak ki, példátlan ingalendüléssel csapott
vissza az Oderához és a Neisséhez. Az etno-demográfiai
forradalom és az új határmegvonás folyamán
egy évszázados határmenti tájból - erős
átfedésekkel és keverékzónákkal
- kulturálisan megtisztított, kitakarított, homogenizált
tér lett. Nincs még egy térség, amelyet a 20.
század katasztrófái olyan mértékben
sújtottak volna, mint épp az Odera-vidéket. Egy olyan
zóna, amely voltaképpen sosem volt határ, határrá
vált. A világgal összeköttetésben álló
tartományokból félreeső perifériává.
Az Odera-vidék traumatikus és traumatizált
tájék. Ami a Rajna mentén történt, ehhez
képest majdnem semmi. Keleten olyan dolgok estek meg, amiket Nyugaton
el sem tudtak képzelni. Oda hurcolták a vonatok emberek millióit
egész Európából a gázba. És ott
nem lehetett tovább maradásuk a németeknek, akik évszázadok
óta ott éltek. Lengyelország nyugatra tolására,
a Német Kelet elvesztésére az újabb kori történelem
legnagyobb erőszakos embertoloncolása következett. Az
ilyesmi millióféle egyéni sérelem kiindulópontja
tud lenni, de a kollektív traumatizálódásé
is, ami nem gyógyul be egy kézmozdulattal, határozattal
és máról holnapra. De sose voltak ehhez jobbak a feltételek,
mint éppen most, amikor talán túl vagyunk az elszámoláson,
és közösen foghatunk neki egy erőszakkal lepusztított
régió rendbehozásának.
KARÁDI ÉVA ÉS MÁRTON LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SCHLÖGEL, Karl
"Két kelet-európai város"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete"
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu