Szó
Apa hangja remegett egy kicsit: "Nézd, az ott már a tenger!"
"A tenger?" - mondta Anya a fejét rázva. - Miket beszélsz,
Józef! A tenger majd csak később jön, Sopot felé,
ez itt még végig Gdansk". Mama a Marian rendi pap természetrajzórájáról
pontosan emlékezett, hogy Gdansk a Motawa folyó mellett fekszik.
De Apa szívét heves izgalom töltötte el a repülőtér
kék sávja láttán. Soha nem látta még
a tengert a valóságban.
A "Kronprinzenallee" nevű utcán haladtak - a fabódés
megállónál ez a gótbetűs felirat ijesztett
rájuk egy zománctábláról. A sínek
behavazva, kerülgetniük kellett a közéjük hányt
megjegesedett póznákat, majd a kiégett villamost,
így botladoztak a jeges talpfákon. A város akár
egy jégvirág az ablakon, úgy tárult eléjük.
A templomtorony csúcsa, a gyár téglakéménye,
a dérlepte jegenyék sora. Fönt, a Pelonker-Strasse fölött
a fagyöngycsomók díszítette hársfák
között egy csókaraj körözött. Szárnyaik
hangtalanul susogtak, hideg, csillogó köd szitált. Mindez
egy kicsit riadalommal töltötte el a Mamát. De Apa már
nem akart visszafordulni. Most? Most már nincs értelme! Dél
felől a vidéket dombos, sötétzöld fenyőerdő
ölelte körbe, melyben bükkfák törzse szürkéllett
elszórtan, és ez a látvány, a domboké,
melyek a hosszú, csöndes Pelonker-Strasséban folytatódtak
Langfuhrtól Gydnia irányában, nos, ez mindent eldöntött.
Elég volt egy pillantást vetni a hársakra, hogy az
ember remegő szívvel elképzelje, milyen gyönyörűen
virágoznak tavasszal.
Apa így egyre határozottabban szedte a lábát,
most, hogy végre megtalálták a helyet, azt, aminek
jobbján a repülőtér fehér térségére
és a brzeznói fenyves sötét csíkjára
látni, balra pedig a Pelonker-Strasse hársfáira, amiken
túl az a szép bükkös húzódott meg,
Apa mondta is a Mamának, hogy itt érdemes hosszabb időre
megállni, talán mindörökre - vagy nem, ezt akkor
nem is mondta ki, mert azt szerette volna, ha az idő nyílt
ígéretként áll előttük. Én
is velük mentem, aludtam a Mama szíve alatt, fejjel lefelé,
az államhoz szorult öklöcskékkel, furamód
visszahajló lábakkal, a melegen ölelő vízben,
vénákkal övezve, melyek összekötöttek
a Mama testével. Nagyon is velük mentem, a Mamának muszáj
volt meg-megállnia levegő után kapkodva, hiszen a
kabátja alatt domborodó halmocska, melyben a lépteire
ringatóztam, biztosan legalább annyira nehéz volt,
mint a barna bőrönd, amit Apa cipelt a bal kezében,
hogy jobbjával a Mamát támogathassa.
Gázoltak a porhanyós hóban, melynek jégre
fújt halmai minden lépésre megnyikordultak, annyira,
hogy a Mamának Apa könyökébe kellett kapaszkodnia,
nehogy elessen a hófúvások alatt fénylő,
síkos úton - odamentek az első házakhoz. A
vaskerítés mögül, a luc-, erdei fenyőkön
és nyírfákon át, a gót feliratú
kapukon és kiskapukon, a sűrű repkényen és
lecsüngő vadszőlőfolyondárokon keresztül
bepillantottak a kertekbe, ahol apró háromablakos villák
sorakoztak, mint amilyen nyárilakokat a Wannsee partján látni,
szögletes kőházak színes üvegű
padlásablakokkal, amolyan üvegezett verandájú
hófehér rezidenciák...
A házak - azoknak a hátrahagyott házai,
akik eltávoztak, benn égtek vagy megfulladtak -, a kocsiutak,
udvarok és kis terek óriási gesztenyefával
középen, ahol a hó még tisztán, lábnyomoktól
érintetlenül terült el, minden de minden szunnyadt a fagyos
délelőtt csendjében. A környék csak lassan
tárta fel titkait, melyeket gyertyánfasorok és tujasövények
mögé rejtett. A belvárosban, a pályaudvari csarnoknál,
ahonnan még nem tűntek el a "Danzig" fekete feliratot hirdető
táblák, zöld teherautók törtek át
a behavazott romhalmazokon, egy hollócsapatot is széjjelrebbentve,
mely egy agyonütött ló húsának kidzsubálásával
foglalatoskodott; posztókabátos és katonazubbonyos
férfiak vonultak az épen maradt házak között,
vállukon vászontarisznyával, fabőröndöket
cipelve, de ez itt, a város széle (mert hiszen a Pelonker-Strasse
másik oldalán már csak erdő volt, mely Zukowóig,
Migowóig és a Kokoszkiig nyúlt), itt, túlnan
a Grunwaldzka utca fő vonalán, melyre percenként fordultak
rá a Gdynia felé tartó, kifakult vásznat lengető
teherautók, tábori konyhát cipelő lovasfogatok,
oldalvást fordított tornyú tankok és mésszel
befröcskolt páncélautók, ez itt még egy
olyan hely volt, melyet elkerült a nyugat felé vonuló
emberáradat, és a Mama meg Apa ki tudták választani
maguknak a házat, ahol majd megszületek.
Mentek hát kapuról kapura, meg-megálltak
a vadszőlőfolyondár alatt a 6-os vagy tán 14-es
számú kiskapu előtt, a sötét, félköríves
manzárdú villához vezető ösvényre
is ráfordultak, de mikor Apa, megigazítva vállán
a hátizsákot, át akarta lépni a kőház
küszöbét, Mama visszatartotta a kabátujjánál
fogva: "Állj meg, menjünk tovább" - így aztán
tovább mentek, át az utca másik oldalára, hátuk
mögött hagyva az ép fehérségben mély
lábnyomaikat. Rázogatták lábukról a
havat, Apa pedig kinyitotta egy fordított szív formájúra
faragott, faléces kerítés kapuját, mire egy
vörös áfonyát csipkedő pirók és
csonttollú madárcsapat felhője rebbent fel a tüskés
bozótból. Felszegett fejjel kémlelték a tetőt,
mert Apa szerint a tető volt a legeslegfontosabb (ezért nézett
bizalmatlanul a nyeregtetős házakra, amilyeneken ott, ahol
a hó az ereszcsatornáig lecsúszott, mohafolt vöröslött;
ő inkább bádog-, vagy még inkább réztető
után kajtatott). Úgyhogy a ház, ami előtt
megálltak, hiába állította ki a napba
gipszstukkóit, tetszelgett fehér gipszangyal-fejekkel és
szórakoztatta az ember tekintetét a kerek ablakok színes
üvegezésének játékával. Amikor
Mama bement a kék stukkós kapualjba, hirtelen visszahúzódott,
bár maga sem tudta miért... A "Briefe" felirat melletti réztáblán
dőlt betűkkel az csillogott: "Erich Schulz", "Wolfgang Bierenstein",
"Johannn Peltz". "Itt?" - kérdezte Apa, amikor a kanyart majd a
vaskerítést elhagyva megálltak a vörös
és olajzöld téglából épült
ház előtt. A Mama soha nem felejti el ezt a pillanatot. Maga
a ház nem a legszebb volt, nélkülözte a fehér,
üveges verandájú villák könnyedségét,
viszont meredek, kőpárkányzatra épített
tetője minden bizonnyal bizalommal töltötte el Apát,
ugyanis Apa letette a bőröndöt a betonelőtéren,
amiről könyökével sodorta le a hósapkát,
kezét zsebéből kivette, és lassan körbejárta
a vörös téglás homlokzatot, melynek faragott falifülkéiben
megcsillantak a sötét ablakok. És az a baloldali falhoz
épített tornyocska? Talán lépcsőház?
Igen, lépcsőház volt, és a Mamának alighanem
megtetszett a bejárásnak ez a személyessége,
a lakástól, az idegen léptektől való
elválasztása. A tornyocska a tető fölé
magaslott, no nem oly nagyon, azonban takarosan koszorúzta meg az
öntöttvas mellvéddel ellátott ház kontúrját,
de még valami más is számíthatott - tán
gyerekes vágy minden ijesztőre emlékezni, ami velük
innentől fogva megesett, de beláthatatlan az a kísértés,
melyet a ház a formájával sugalmazott vagy gerjesztett,
vagy mindkettő, és itt nem csupán csak a házról
van szó -, vágytak arra, hogy fölkapaszkodjanak oda,
mert a fönti mellvédről talán be lehetett látni
az egész környéket, a repülőteret is a Kronzprinzenalleen
túl, az erdőt is, a tengert is...
Tehát miután Apa felvette a bőröndöt
a betonról, bement a kapualjba, mögötte a Mama, és
azon nyomban megtetszett nekik a látvány a sötét
ajtókon túl, melybe kálmoslevél fonatokkal
recézett tejüvegű ablakokat illesztettek. A fény
szivárványos pászmával vetődött
be a gótmetszésű 17-es szám prizmáján
át. A csigalépcsős feljáró zöld
csempéin fényes dísznyomás futott végig,
a rézkorlát kagylóformában végződött,
és a Mama rögtön rátette kezét erre a megannyi
érintéstől aranyfényű rézre, hogy
kipróbálja, miként is simul a tenyere alá,
hogy nem magas-e túlságosan, hogy milyen is itt nap mint
nap le- és felmenni.
A korlát éppen jó volt, se nem túl
magas, se nem túlságosan alacsony, s elindultak az aranyfényű,
középütt kidörzsölt rézkarimájú
lépcsőn - Apa fekete fűzős cipőben, a
Mama nikkelkampós, fűzős lakkcipőben -, a fokok
kissé nyikorogtak. A halványzöld lámpaernyő
ünnepélyes erezést kölcsönzött a márványnak.
A Mama ujjával végigsimított az olajos felületen,
amit szamárkórólevél és búzavirágszerű
minták szegélyeztek, Apa pedig elértve a formákat
felismerő vagy tán a meglétüket puhatoló
gyöngéd mozdulatot, a Mamához hajolt, megcsókolta
a nyakán a füle mögött, már-már iskolásan,
kihívóan, hogy leplezze vagy lecsendesítse megindultságát.
Mama türelmetlenül elhessentette, mert a csendben mindent hallani
lehetett, az ajkán azonban mégiscsak könnyed és
kifejezetten gúnyos mosoly bujkált. Felérve a fordulóhoz,
a kerek, sugárrámás ablakon át (a közepén
kékes üvegű, kis kerék) látni lehetett
a kertet, az óriási tuját, a nyírfát
és az ezüstfenyőt - s ekkor valakinek a hangját
hallották.
Lépteik megtorpantak. Nem vették ki a szót,
meg aztán egy pillanat múlva minden el is csendesedett. Apa
ekkor megpillantotta a félemeleti padlatot. Helyenként barna
rögök, elkenődött cseppek... A Mama visszahúzta
a lábát, Apa pedig (talán beléje hasított,
hogy a tornyocskát, melyről belátni a repülőteret,
a brzeznói erdőt, talán még a tengert is, hirtelen
elvette előlük valaki, valaki, aki gyorsabb volt náluk,
és már fel is kapaszkodott őket megelőzve),
gépiesen a fal felé, a rostély kormos piszkavasa után
nyúlt, mely a pléh szenesdobozból állt
ki. Mama még abban a pillanatban le akarta rángatni őt
a földszintre, ám Apa - fejét felszegve a föntről
leszűrődő dolgok hallatán - észre sem
vette felesége nyugtalan mozdulatát. A hangokat egyre
tisztábban lehetett hallani, de még mindig nem értették
a szavakat.
Fönt az ajtók kitárva, nagy, zöld ajtók
rézvasalatokkal, oroszlánmancsot formázó hatalmas
kilinccsel, ők pedig óvatosan benéztek a szobába.
A sötét előszoba mélyén, hátul
széttárt fehér ajtók, a nagyszoba ajtajában,
a lakás belsejében gipszstukkós mennyezet, kristálycsillár...
A belső szobában egy ember állt az ablaknál,
de körvonalait elnyelték a napsugarak, vonásait nem
lehetett felismerni - egy magas férfi világos ingben -, majd
egy pillanat múlva valakinek a háta eltakarta, a Mama pedig,
aki semmiféle hallgatózást vagy kukucskálást
nem szeretett, ajkára tett ujjával intett Apának,
hogy itt nincs semmi keresnivalójuk, de Apa csak a fejét
rázta. Az ismeretlen háta megint áthaladt, árnya
megtörte a fénynyalábot, és a fehéringes
férfi megfordult...
Ekkor, először ekkor pillantották meg Hanemannt.
Hanemann nem volt egyedül. Már éppen be akartak
menni az előszobába, hogy egy hangos "Jó napot!"-tal
adjanak udvarias nyomatékot jelenlétüknek, amikor azt
látták hogy... Hanemannhoz egy usankás férfi
közeledett, sapkájának kibontott megkötői
ott lógtak két oldalt sötét, s talán nedves
arca mellett, majd lomha, ferde testtartással, gyapjúkesztyűs
kezével megtaszította Hanemann mellkasát. A Mama satuba
zárta Apa könyökét, de ő lassan kiszabadította
magát a szorításból, és óvatosan,
hogy a padlódeszkák még csak meg se roppanjanak, átlépte
a küszöböt. Amazok semmit nem hallottak. A szobában
egy kinyitott zár zöreje visszhangzott, majd fura csörgés.
Apa egy sötétsárga bőrcipős talpat látott
- valaki sarkával a szőnyegen szétszórt
törékeny, japán kagylókat tapodott, mellette
lakkdoboz...
Ekkor a Mama félni kezdett; de nem, egyáltalán
nem amazoktól félt, akiknek az árnyai eltakarták
Hanemannt. Apa arckifejezése rémítette meg. Apán
apró, izgatott remegés lett úrrá, a piszkavasra
tapadó ujjai elfehéredtek, amikor az a kettő odament
Hanemannhoz, és a magasabbik, az usankás, kezébe vett
egy aranyszegélyes csészét, Hanemann arcához
emelte és úgy összeroppantotta ujjaival, akár
egy kifújt húsvéti tojást. Csörrenés.
A szőnyegen porcelándarabkák szóródtak
szerteszét. És ekkor Apa, amint meglátta Hanemann
elsápadó arcát, előlépett a széttárt
ajtóba.
Megfordultak, inkább elképedve, semmint ijedten.
Csak Hanemann pislogott egyet. Apa az ajtóban állva, a tenyerébe
fogott piszkavassal, egyre erősebben remegve, kissé meghajolva,
mindenre készen, egyetlen egy szót mondott: "Kifelé!"
Ó apám, hogy megnőttél, mekkora erő
áradt Belőled, ahogy ott álltál Hanemann
széttárt ajtajában piszkavassal a kezedben, és
csak egyetlenegy szót szóltál - a szívem hogy
megtelt, hányszor és hányszor felidéztem azt
a pillanatot. És ha valaki azt mondaná, hogy Mihály
arkangyal csak afféle képzelődés, amivel a
lelkünket tápláljuk, hogy sohasem lesz Utolsó
Ítélet, akkor csak szánalmas mosollyal felelnék
erre. Mert akkor - meg mernék rá esküdni, az apám,
az én apró, nem túl magas növésű
Apám, összekuszált, szürkébe hajló
üstökével, a széttárt ajtóban állván,
piszkavassal a kezében, miközben a Mama szorította a
könyökét, hogy visszafogja, ő csak azt az egyetlen
szót ejtette ki, ő akkor ahhoz a lándzsás és
óriási mérleget tartó férfihoz volt
hasonlatos, aki Memling képén az igazakat és a bűnösöket
teszi mérlegre, mielőtt letaszítaná a bűnösöket
a pokol mélyére. A Mama megragadta a könyökénél,
és azt suttogta: "Józef, ne...", de Apa mintha meg sem hallotta
volna gyönyörűséges elragadtatottságában,
mely mennyei fényként ereszkedett rá. Mennydörgött
az ajtóban. Bárcsak még tovább mennydörgött
volna, noha éreztem, hogy abban a pillanatban a Mama nem üzen
felém, hisz az a Hanemann ajtajában Apára ereszkedő
mennyei fény minden bizonnyal másképpen festett neki.
Apának, amikor dühöngött - ezt nagyanyám
mesélte -, foltok ütötték ki az arcát, melyek
aztán bíborba fordulva orcáiról felhúzódtak
a homlokára, majd lángba borították a fülét.
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, azt a jóságos
és tökéletes pillanatot, amint ott álltál
Hanemann ajtajában, a füled pedig rubinvörösen lángolt,
azt a pillanatot, melynek örökké kellene tartania - szívem
telhetetlenül szomjazik. Mert amikor ott álltál a kitárt
fehér ajtóban, előre hajolva, mindenre készen,
a világ visszakapta fényét, és akkor jó
volt élni, ó, nagyon jó. A Mama húzkodta a
kabátujjánál, hogy lenyugtassa, hiszen azon nyomban
észrevette, amazoknál fém lapul a bundájuk
alatt, s elég egyetlen mozdulat, hogy belőlünk semmi
ne maradjon. De Apa sugallatot kapott, vagy valami rosszabbat, és
lappangó finn-tatár, keleti vérünk tört
elő és juttatta el Apát a kitörésig, oly
erővel, hogy még a csészék is összekoccantak
a kredencen: "Kifelé!" Amazok meglehetősen hangosan szóltak
vissza: "Nehogy már, hát nem látod, hogy ez egy sváb?"
- és a gyapjúkesztyűs kéz - hosszú, vékony
ujj - Hanemann mellkasára bökött.
Nem tudni, vajon ez a mozdulat, e gépies és megvető
mozdulat, vagy az usankás férfi hangjában bujkáló
szánakozó lekicsinylés volt az, ami Apában
előidézte a kirobbanást. Nem, nem mozdult, egy tapodtat
sem, előrehajolt, mintha csak meglapulna, ajka elsápadt,
arca elkomorodott, halántékán kéken dagadtak
ki az erek: "Azt a jó kibaszott, kurva édesanyátokat,
kifelé a házból!"
Amikor Mama szégyenkezését egy mosoly mögé
rejtve, feszélyezve bár, de büszkén, sok-sok
évvel később elismételte nekem szóról
szóra a hallottakat, ráébredtem, hogy éppen
akkor, amikor ezek a szavak elhangzottak (vagy inkább kiordíttattak),
Apa, Mama és én, itt, a Lessingstrasse 17-ben, megtaláltuk
a házunkat, ezek a szavak teremtették meg az otthonunkat,
ahol majd megszületek. Milyen szép kezdetek! A történetet
soha nem untam meg hallgatni.
Amikor Apa elkiáltotta a Szót, s tekintete úgy
villámlott, hogy a Mama félelmében elengedte a kabátujját,
akkor az usankás férfi a másikra, a vállap
nélküli katonazubbonyt viselőre pillantott, aztán
Apára, majd, a táncfigurás, csillogó nippet
letéve, pislogott egyet: "Jól van már, mit kiabálsz?
Na gyere, Jedras, hadd üsse meg ezt itt a guta, a svábjával
együtt. Úgy sincs itt semmi. Csak papírok."
És lassan, Apának szánt ijesztő lassúsággal
átsétáltak a szobán. A magasabbik még
oda akart vágni valamit, de aztán csak megfordult, belekotort
a szőnyegen heverő kagylótörmelékbe, és
megvetően ellökte Apát az ajtóból. Kimentek
a folyosóra. Apa rángatni kezdte őket, de a Mama visszafogta,
s ezúttal sikerült is neki. Apa akart még valamit ordítani,
hogy övé legyen az utolsó szó, ütésre
emelte a piszkavasat , de a Mama még erősebben fogta, s aztán
hirtelen Apa magától elernyedt, engedett, mint a földből
kiforduló búzacsutka, és a Mama azt suttogta: "Józef,
nyugodj már meg, látod, maguktól is elmentek.", a
fotelhoz vezette, s gyengéden lenyomta, hogy leüljön rá.
Apa remegett. Egész testében. A Mama a fotelhoz kuporodott,
simogatta Apa kezét, de az még mindig elfehéredett
ujjai között szorongatta a fekete, kormos piszkavasat - akár
egy leköszönő uralkodó a jogarát.
Most, hogy felidézem azt a pillanatot, nem sajnálok
semmit. A felgyülemlő feszültség a Mama elbeszélése
közben, a remegő, apró férfi képe,
aki kapkodva nyeldekelt, ádámcsutkája nevetségesen
le-föl mozgott borotvált nyakán, a felidézett
kép keltette feszültség mindig megenyhült később,
és áldott nyugalom töltötte el bensőmet.
Érezni kezdtem a győzelem mindjobban elharapózó
bizonyosságát, az erőt, mely lassanként visszatért
az ernyedt testbe, a nyugodt erőt, mely bár szerény,
de nagyon is erős, olyan erős, hogy semmi nem gyűrheti
le. Vajon ez Apa győzelme volt? Ebben egy percig sem kételkedtem,
bár végül azért kotródhattak el Hanemann
lakásából, mert a Mama áldott állapota
meglágyította a szívüket (ez a verzió
is közel állt hozzám, hiszen a győzelemhez tett
szerény hozzájárulásomról tanúskodott).
Apa egyre nyugodtabban vette a levegőt, és mintha valamiféle
bűn nyomait szeretné eltüntetni, simogatni kezdte a Mama
kezét, így fonódott össze a kezük, aztán
a Mama is cirógatni kezdte az övét, majd sírva
fakadt és hangosan zokogott, mint egy kislány, arcán
peregtek a könnyek, de ezek alighanem örömkönnyek voltak,
mert amikor Apa tenyerével megsimogatta orcáit, Mama mosolyogva
temetkezett bele.
Lentről, a lépcsőház mélyéről,
ahol még dübörögtek a földszintre baktató
férfiak léptei, felhallatszott egy megvető hang:
"Felégettek mindent, kiraboltak bennünket, ez a galamblelkű
meg betoppan..." "Adni kéne a pofájába" - felelte
a másik. Lassan mentek lefelé, s amikor
megigazították vállukon a táskát,
csörgött benne a sok fém, nem volt sietős a dolguk,
hisz megvárta őket a sok ház, újabbak és
megint újabbak... házak százai Stara Oliwában
és a vasúton túli Oliwában, mind-mind tele
szekrénnyel, komóddal, kofferekkel, ládákkal,
kosarakkal, hordókkal. És amikor Mama elbeszélésében
becsapódott a bejárati ajtó a Lessingstrasse 17 kapualjában,
és csend szállt mindenre, akkor mindig éreztem
bensőmben azt a kellemes bizonyosságot, hogy a ház
onnantól már a miénk.
Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy a betolakodóknak
Hanemann miért felelt németül.
Levendula
Lementek a földszintre. Az "E. A. Walmann" réznévtáblás
ajtó nem volt kulcsra zárva. A gömbölyű,
aranyszínű kilincs, hideg és sima tapintású,
könnyedén engedelmeskedett a kéznek, s az ajtó
kitárult - a Mama jól emlékszik a pillanatra: az előszobában
zöld linóleum fedte a padlót, a bejárattal szemközt
nagy, fényes tükör csillogott, de amikor Apa át
akarta lépni a küszöböt, a Mama visszatartotta a
hátizsákjánál - még mit nem? csak nem
cipőben? Apa lecsúsztatta a hátizsákot, és
kibontotta a cipőfűzőjét. Zokniban léptek
be, cipőiket az ajtó előtt hagyták.
A lakásban hideg volt. Amikor a tükörben megpillantották
elmosódott körvonalaikat, Apa hangját lehalkítva
szólalt meg, mintha nem akarná felébreszteni a bent
alvót: "Szerinted hány szoba van?" A Mama mintha elkomorodott
volna az ajtókeretbe rögzített gyermekhinta kampói
láttán. Jobb felől, a tejüvegen át bejött
a fény, úgyhogy ott sejtették a konyha bejáratát.
A gázóra mellett kulcstartó függött. Érte
nyúlt: két kisebb, egy réz és egy hosszú
vaskulcs fémkarikán. A plafon alatt futottak a központi
fűtés csövei. Tiszta linóleum. Csak a bejáratnál
néhány megszáradt nyom.
Apa átölelte a Mama vállát: "Gyere,
először nézzük meg a konyhát". De a Mamának
valami eszébe ötlött, pléhszappantartót
vett ki a hátizsákból és egy vászontörülközőt.
A fürdőszoba ajtaját fehérre mázolták.
A keskeny ablakon jégvirág csillogott. Az ablaknál
az esővíz elvezetőjében befagyott jégréteg.
A levegőben különös levendulaillat terjengett - legalább
is így tűnt neki -, mely az átfagyott benti levegő
szagával keveredett. Olyan volt, mintha egy szállodai fürdőszobába
lépett volna be: érdekes színű csempék,
idegenkedés a kád rozsdafoltjaitól, egy gyors pillantás
a lámpa alatti tükörre, vajon nem éktelenkednek-e
rajta elszürkült foltok. Csakhogy ez nem egy hotelbeli fürdőszoba
volt. Egyszer régen a Nagymama átküldte valamiért
Janinához, a szomszédasszonyához a Novgorod utcai
házból, ő átment, be a lakásba, az ajtó
nyitva, és a szíve majd kiugrott ijedtében, amikor
a háta mögött egy férfi hangját hallotta:
"Hát te meg mit keresel itt? Csak besétálsz szépen
kopogás nélkül?" Elöntötte a pír a
halántékát, hogy meg sem bírt szólalni,
a füle lángolt, pedig Bogdanowicz csak jót mulatott
az ijedelmén. Most is hasonlóképpen érzett
a kicsempézett fürdőszoba láttán. Badarság!
Ugyan ki tudna bejönni utána? Tüstént beláncolták
maguk mögött az ajtót. Be akarta tenni a szappant a kád
széli fémtartóba, de észrevette, hogy van ott
már egy kiszáradt darabka szappan, néhány odatapadt
hajszállal, de nem - odahajolt, kissé undorodva, mintha valami
csiga maradványát szemlélné -, csak apró
hajszálrepedések futottak rajta, kivette hát a rózsaszínű
szappankát a dróttartóból, egy kicsit még
a kezében tartotta, nem tudván mit csinálni vele,
majd a tükör alatti üvegpolcra tette, két pohár
és egy üres "Vera" fogpor doboza mellé. A dróttartóba
beletette a sajátját: a szürkés, sárga
szappant, és gyorsan leöblítette a kezét. Vizes
keze ösztönös mozdulatával az akasztón lógó
fakó törülközőért nyúlt, de
a kékkel kivarrt "W" monogram láttán keze megtorpant.
Pillanatnyi habozás után leemelte az akasztóról,
és betette a szekrénykébe. A kampóra kiakasztotta
a saját zöld csíkos, fehér törülközőjét.
Tenyerét az orrához emelte. A kád tiszta
volt, csak az alja szürkült el kissé a gyakori súrolástól.
A lefolyó szűrőjében szőkés hajcsomó.
Kiemelte az ujjával, és a kagylóba dobta. Gyermekhaj?
Leöblítette a zománcot a recézett csövű
zuhany rózsájával. A nagy csap szélesen és
laposan torkollott a kagylóba, lepkeszerű tekerőin,
a "Kalt" és "Warm" feliratok alatt helyenként lepattogzott
a nikkel. Amikor előrehajolt, hogy leöblítse a zománcot
vízzel, egy elmosódott arc tűnt fel a kád
fölötti csempéken.
A konyhafüggönyöket csipkével szegték.
Lent hajópadló. Hófehér ablakpárkány.
Nyomban megtekerte a rézcsapot a mosogató felett, hogy vajon
itt is van-e víz. Az asztal fölött hófehér
vászonra kékkel hímzett szélmalom díszítette
a falat, a gót betűk megdőltek kissé, de aranyszállal
igazították meg körbe. Apa, látva, amint a Mama
a terítőt szépen kisimítja, a nyitott
tűzhely felől mosolygott, amibe be-bekotort a rostély
piszkavasával: "A tűzhely minden bizonnyal jó." A főzőlapon
alátétek hevertek. A Mama orrában érezte a
nedves salak és a kékes hamu szagát. A kályhacserepek
fehérek és teljesen simák voltak, csak némi
krémszínű árnyalatot kaptak. "Nézd -
intett Apa a szemével -, itt a központi fűtés.
S eminnen meg, oldalról sütőkemence. De alighanem fatuskóval
kell majd fűteni. Mert túl kicsi a tűztér."
A Mama kinyitotta a mahagónikredenc ajtócskáját.
Kristályüveg csengése. Az üvegtábla mögött,
kis kobaltpohárkák és "Pfeffer", "Salz", "Zucker"
feliratú tartócskák között egy ovális
levesestál fehérlett, fedője egy kínai pagodát
ábrázolt, rajta a tenger kékjére festett napsugarak
és egy kis, barna vitorlás dzsunka. Amikor felemelte a poros
edény fedőjét, a "Rosenthal" márkanév
mellett ott maradt ujjának nyoma - mint valami kerek stempli a krémszínű
borítékon.
A Mama elkezdte holmijukat kiszedegetni a hátizsákból.
Kirakosgatta őket a fehér viaszosvászonnal letakart
asztalra. Egy vastag szvettert, még a felkelés idejéből
valót, egy sínadrágot, amit Z. úrtól
kapott az ukránok zoliborzi bevonulásakor, egy bádogküblit,
amit a koszikowai Hela nénikétől kapott, egy porcelándugós
üveget (a megmaradt teának napközben), két kanalat,
egy kést ("Gerlach"-kés, a szymanówi nővérétől).
Apa UNRRA-csomagból való inge, egy vászonlepedő,
kék hálóing, amit még a Nowgorod utcából
sikerült elhozni, papírba tekert renetalmák...
Apa elfordította fejét, hogy ne kelljen látni,
ahogy a Mama féltőn az asztalra rakosgatja a számukra
értékes holmikat. A pincéből hozott egy "Maggi"-kockás
pléhdobozban egy kevés szenet, a kredenc alól húzott
elő egy "Völkischer Beobachter"-t a szépen összerakott
stószból, fenyőt aprított és alágyújtott.
A tűz pattogott, volt huzat. A Mama rátapasztotta kezét
a melegedő cserepekre, s valamit mormolt az orra alatt, Apa pedig
úgy téve, mintha nem hallotta volna, megcirógatta
a haját, mire az asszony mosolyogva hunyta le szemét, s bár
Apa szerette volna, ha megismételi, az csak a fejét rázta.
A Mama a középső szobába belépve
visszadöbbent saját alakjától, mely a diófaszekrénybe
illesztett nagy, kerek tükörből nézett rá.
A falak szép teaszínűre festve. A pamlag fölötti
aranyrámás képen a glettkaui partifürdő
látszott, ahol a lenyugvó naptól vörösen
lángoltak a felhők; mikor a Mama közelebb lépett,
hogy szemügyre vegye a tengerparti látványt, a jobb
alsó sarokban, nem messze a fehér móló cölöpeitől,
ahova még egy kis gőzöst is festettek, észrevette
a szignót: "L. Schneider". Finoman elhúzta mutatóujját
a vásznon, de alig volt poros. Lefújta ujjáról,
és az ablakhoz ment. Végighúzta tenyerét a
"Singer" varrógép hideg, hajlott törzsén, és
megérezve egyre nehezedő fáradtságát,
a pamlagra roskadt, s mikor fejével a puha plüss- és
tengeri szalmaszagú támlára dőlt, egy mélyet
sóhajtott. Az asztalon kristályváza állt, benne
egy papírrózsa. Egyből felötlött benne,
hogy ki kell dobni, de először a nádetazserre tette,
később a szekrény tetejére. Éveken át
ott hevert bőröndöktől és csomagoktól
összegyűrve, lehulltak szirmai és levelei, s végül
a vékony zöld papírba tekert szárából
nem maradt más, csak egy fekete drót.
Kinyitotta a szekrényt, a polcokon takaros rendben fehér
és kék fehérneműk sorakoztak. Mi ez, levendula?
Felemelte a frissen vasalt lepedő szélét, széthajtogatta
a hűvös textilt: a "W" monogrammos sima vásznon néhány
vadrózsaszirom feküdt. A frissen mosott párnahuzatok
és lepedők közé később ő
is ilyen szirmokat tett, amilyeneket a kert sarkában álló
nyírfa alatti bokorról lehet szedni.
Apa később alágyújtott a mosókonyha
nagy üstjének, s betette a forró vízbe a szekrényből
elővett cihákat és lepedőket - noha mind tiszta
és frissen keményített volt -, s bár több
órán át kifőzték őket, az a hűvös
illat, mely annyira más volt, mint a pruszkowói Marysienia
nénjétől kapott lepedőké, sehogy sem
akart elillanni. Amikor aztán lefeküdtek a középső
szobában megvetett ágyba - a Mama a Nowgorod utcai házból
való hálóingben, Apa pedig az UNRRA-csomagból
származó csíkos pizsamában -, ez a kétfajta
illat keveredett és űzte el álmukat, a Varsó-környéki
lepedőé és a kék "W" monogramos párnahuzaté,
amit még Elsa Walmann vett 1940-ben Julius Mehlerstől az
Ahornweg 12-ben. A lepedő átvette az utazás, a mozdonyfüst
és a hátizsák szagát, a boros aromát
a szürke renetalmától, amit a Malborkban egy óra
hosszat veszteglő vonatnál vettek. A "W" monogramos, frissen
vasalt párnaciha az üres lakás és a vasalás
meszes szagát árasztotta, a fahéjszínű
vasalásnyomok helyenként még látszódtak
a kemény, fehér anyagon. A párnahuzat valahogy hűvösebbnek
tűnt, a szélén körbevarrt csipke vette be az illatot.
Nem tudtak elaludni. Hallották föntről a felettük
lakó férfi lépteit. Az ajtónál kiakasztott
fényképről két szalmakalapos, sokráncos,
batisztruhás lány figyelte őket, a sopoti mólóban
álltak egy postásruhás férfi és egy
körgalléros, plisszéruhás fiatalasszony mellett.
Apa felkelt, óvatosan levette a szögről, s lefújta
a pókhálót a teaszínű tapétán
maradt világos négyszögről, megnézte a
hátoldalán a nyomatot, "Ballerstaedt. Photograph. Atelier"
(a nyomat mellett tintaírás, "1938 július"), és
berakta a fényképet a diófaszekrény alsó
fiókjába, ahol egy egyenletes gyerekbetűkkel telerótt
irka és egy Westermann világatlasz mellett viaszos madzaggal
összefogott kötegnyi bajoroszági levelezőlap feküdt.
Éppen akkor, mikor úgy éjféltájban
a Mama felállt a kádban, hogy Apa lemoshassa a hátát,
leöblíthesse domború mellét, ami alatt állhoz
szorított öklöcskékkel szundítottam, néhány
csepp pára leolvadt az ablak jégvirágjáról,
és mindannyian már egy kicsit jobban éreztük
magunkat.
WEBER KATA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ZAGAJEWSKI, Adam
"Két város"
Magyar Lettre Internationale, 24
HUELLE, Pawel
"Wieser Dávidka"
Magyar Lettre Internationale, 34
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu