(PÁRIZS) - "Az emlékezetben ott lélegzik a feledés,
s a lehelet, melyet elvesz tőle, amely átjárja az
egész történelmet, a feledés lélegzete."
- írja Maurice Blanchot. Lehetséges, hogy sokak számára
csak a történelem viharos változásai, 10 vagy
még annál is több nap, mely megrengeti a világot,
szükségesek ahhoz, hogy a dolgok elmúlásának
drámájával szembesüljenek. Van azonban, Boltanski
szavait kölcsönvéve, a "könyvek őrizte nagybetűs
emlékezettel szemben, egy kis emlékezet", mely az emlékezés-felejtés
közönséges munkájával birkózik szüntelenül.
Mely mindennap felteszi a kérdést: hogyan élünk
a múlt emlékeivel? Mi a felejtés szerepe? Miről
szólnak a fennmaradt nyomok, amint értelmezni kényszerítenek
a néma hagyatékot?
Mikor például Boltanski maga, művek sorában
mutatja fel, milyen magától értetődő
mindnyájunk számára a feledés, és a
Nagy Történelem vizsgálatát fenyegető
pátoszt messzire kerülve, valóban a "kis, érzelmi
emlékezésről" szól, tényszerű,
mindennapos tapasztalatainkra támaszkodik. Hatása azért
olyan felkavaró, mert a munkái sorából jól
ismert felhalmozott tárgyak, a családi albumokból
való anonim fotók és a haszontalanná vált
dolgok szomorú maradéka, a maguk megkopott esetlegességével,
mind arra emlékeztetnek, ami visszahozhatatlanul egyszeri volt,
eltűnt és amit elfeledtünk.
Mert a dolgok lenyomata "odakünn" és "idebenn" eleve csonka
és megbízhatatlan. A Magyarországon talán kevésbé
ismert Sophie Calle installációi is a nyomoknak ezt a kétességét
(vagy inkább kettősségét?) állítják
elénk. Alkotásában az az érdekes, hogy szemben
Boltanskival, e hűtlen emlékezet ábrázolásában
elsősorban a viszony iróniáját, az árulás
szinte mulatságos pontatlanságát mutatja be. Nem talált
tárgyakat, hanem "talált szituációkat" vizsgál,
a hirtelen támadt hiány következményeit követi
kitartóan, majd rögzíti a maga módján.
Nyomok nyomában jár ő is, dolgok és emlékek
utóhatása, róluk szóló feljegyzések
sora szólít meg, amikor - most már megrögzötten
- minden újabb alkalommal a távollét vagy nemlét
jelenlétével foglalkozik, arra figyel, csak arról
beszél, ami nincs.
Egy nincs kapott most új formát egy rendkívül
elegáns, három kis könyvet összefoglaló
kiadványban, Fantomok, eltűnések és kelet-berlini
emlékek címen. Mind a három munka az elmúlt
évtized terméke, és az alkalmazott módszer
eltérő hatékonysága alkalmat ad arra, hogy
a kis és a nagy emlékezet természetéről
elgondolkodjunk. Amit ezek a számadások egy-egy Párizsban,
New Yorkban, vagy éppen Kelet-Berlinben rendezett installációról
elénk tárnak, az egyszerre dísztelen látvány
és hozzá fűzött, esetlegesnek tűnő
kommentár, formált és formátlan valóságdarab.
"Ecrit sur l'Image" (Képre írás) mondja a megnevezés.
Eltűnések nyomában
Sophie Calle-t csakugyan az eltűnések groteszk drámája
foglalkoztatja elsősorban. Tárgyak, sok esetben rendkívüli
értékek, műkincsek, világhírű festmények
elrablása a kiindulópontja a reflexiónak. Íme
egy egyedülálló létezés, ami egyszerre
csak megszűnik. Nincs többé. Néhány példát
ragad ki az elmúlt évek botrány-krónikájából:
1990. március 18-án többek között 6 Rembrandt,
Manet, Flick és Vermeer festmény, valamint 5 Degas rajz tűnt
el I.S. Gardner híres bostoni múzeumából. 1994-ben
egy Picasso képet loptak el a chicagói Gray galériából,
1995-ben egy Tizian festményt Angliában. A rablás
következtében a képek által egykor elfoglalt
falfelület vagy üresen állt, s csak a semmi tátongott
ott, oktalanul, megválaszolhatatlanul, vagy más képet
tettek a helyére, tapintatlan módon. Sophie Calle műve
azt kérdezi, mi marad meg a pótolhatatlan remekművekből.
Túl pusztán fizikai ürességen, lényege
szerint mennyire pótolhatatlan az űr. Lefényképezte
hát a negatív corpus delictit. "a távollét
akaratlan rendezését", és megkérdezte, lejegyezte
a múzeumi alkalmazottak, teremőrök és mások
visszaemlékezéseit az elveszett tárgyakról.
Az eredmény lenyűgöző.
Tucatnyi vélemény, tudóskodó és
naiv, bennfenteskedő és döbbenetesen felületes
megjegyzés, ezernyi tárgyi tévedés sorakozik
a lapokon. Nincs két hasonló megfigyelés, és
ha reprodukálni kellene vagy lehetne az elmondottakat, képtelen,
nevetséges zűrzavar jönne csak ki belőle. Akármi,
csak éppen nem az eredeti. A híres kis Rembrand portréról
(1629) a következőket tudhatjuk meg csak úgy kapásból:
olyan nyugodt, vidékies. Olyan elégedetten sétál,
mintha valahol Olaszországban járna, igen, teljesen olasznak
tűnik... A másik szerint, semmi különös nem
volt benne, inkább hippi jellege volt, egy eredeti hippi arcképe!
Majd: valljuk meg jelentéktelen volt, a nézők észre
sem vették... Mások szerint, "tipikusan Rembrandt" volt.
(milyen tipikusan? milyen Rembrandt?) Főleg a tekintete... Sokan
csak az ábrázolt esemény körülményeit
próbálják leírni, mások a kép
fizikai helyéről, méreteiről tesznek említést...
De hát eltűnt, "a gyász túl sokáig tartott"...,
hangzik az árulkodó megjegyzés.
Minél csacskább, egymásnak és a műnek
ellentmondóbb a leírás, annál beszédesebb.
Mulatságos, szomorú? Mindenesetre nemcsak arra vet fényt,
hányféleképpen olvassuk a műalkotásokat,
hanem arra is, hogy elvszerűen nincs egyetlen, végleges jelentésük,
megragadható létezésük. Az emléknyomok,
szubjektív értelmezések foszlányosak, tökéletesen
megbízhatatlanok, nincs adalék, mely holtbiztos, hiteles
teljességgé rendeződhetne. Ilyen értelemben
minden eltűnés jóvátehetetlen. Az ezer és
ezer leírás, pontosnak hitt elemzés és beszámoló
sosem fogja kimeríteni a lényeget. A mű (és
persze minden élőlény, dolog) számtalan arcban
és viszonylatban él. Minden néző, minden fogyasztó
a maga módján fogja fel és raktározza el a
maga számára. A mű nem más, mint örök
kihívás új reflexiók számára,
és ha megsemmisült, akkor megközelítő, részleges,
egyre elmosódóbb lenyomata marad fenn csupán. Végtelen
számban és javíthatatlanul.
Amikor egy más alkalommal az emléknyomok vizuális
megörökítése, rajzos utóélete egészítette
ki a kommentárokat és a kikölcsönzött vagy
restaurálásra ítélt művek hűlt
helyére állította ki munkáit, a hatás
még elementárisabb és szellemesebb volt. Talán,
mert a rajzok eleve gyermekes jelzések voltak csupán, s így
esetlegességük, végletes személyességük
még jobban kitűnt.
Ha Magritte 1926-os festménye, L'Assasin menac* (A fenyegetett
gyilkos) egyszerre vívott ki feminista ingerültséget
"újból egy kép, ahol a férfiak ruhában
és a nő meztelen", és közönséges
krimi filmeket idéző reminiszcenciákat, lénygében
elutasítóan, nem meglepő, ha egy ilyen rajzon csak
egy ezerszer látott gyilkosság helyszínrajzát
kapjuk, a piros vér harsány kiemelésével. Modigliani
1929-es Nagy Akt-jában is csak a meztelen esemény, a fekvő
női test ragadja meg a kommentátorokat a maga karikatúraszerűnek
mondott, elrajzol arányaival, vagy éppen emiatt, túl
gömbölyű csípőjét dicsérve
tartják kívánatosabbnak, mint a mai androgén
női figurákat. Hopper 1925-ös Ház vasúti
sín mellett című képe egyesek számára
ijesztőbb, mint Hitchcock Psychójának szellemjárata,
félelmetes szállodája, míg mások élni
szeretnének benne, olyan gazdag, szívmelengető...
Mire véljük ezt a sok vak emléket vagy éppen
balgaságot? Nyilván nem egyszerű véletlennek.
Hiszen az alkotó az, egy percre se feledjük, aki éppen
ezt a vegyes keveréket, egymás hegyére hányt
látványt és szóbeszédet gyűjtötte
össze, éppen ilyen arányban, ebben a csak rá
jellemző összeállításban. Az installátor
cseppet sem jóságos mosolya, abszurdra érzékeny
látása formálja ezeket a műveket. Valamit állít
ezzel a renddel. Nincs hűséges megőrzése, megbízható
emlékképe annak, ami elment; felejtő pontatlanság,
a rezonancia és a figyelem hiánya az általános,
sugallja. Mit jelent egy mű élete? - kérdezi. Mi a
súlya és értéke a nyomoknak, amint a maguk
paradox, tagadó-igenlő létével folytatják,
szegényesen, megfoghatatlanul azt, ami egyszer volt. Gondolom, ezért
is adta a Fantomok címet kis kötetének. Arra emlékeztetve
nézőit-olvasóit, hogy az idézett Szellemek
nem a maguk világában élnek, sosem élhettek
ott, hanem az egyes emberek privát létében folytatnak
párbeszédet befogadóikkal, azok közvetlen gondját-baját,
szükségleteit, sőt, pillanatnyi hangulatát tükrözik.
Ha egy Seurat kép színei és melankóliája
lelkifurdalást ébresztenek egy fiatal nőben: a papának
el nem küldött képeslap bűnére emlékeztetve,
mit mondjunk? megsemmisült a mű? fennmaradt? - a metamorfózis
lett egyetlen feltétele túlélésének.
A kis és nagy emlékezet fantomjai
A sorozat legfrissebb darabja, az előbb Berlinben majd az idei
avignoni fesztiválon kiállított installáció,
a Kelet-berlini emlékek. Mi tagadás, fura "anziksz". A kötet
a régi brosúrákból ismert piros fedéllel
jelent meg, Lenin szigorú büsztjével a címlapon.
Az ironikus idézőjel önmagáért beszél.
Ahogyan a lapokon látható néhány kiragadott
RDA ex-emlékmű fotója és a ledöntésük
után keletkezett üresség a térben, valamint az
emberek érzelmi reakciói is kihívó sokértelműséget
mutatnak. Sophie Calle módszere, látjuk, most is azonos,
kérdés, hogy az eddigieknél sokkal bonyolultabb téma
megelégszik-e az eljárással.
Sophie Calle, saját bevallása szerint, csak azért
volt képes az eltörölt kommunista múlt nyomainak
feltérképezésére, mert "ártatlan" volt.
Személyes élmény nem fűzte ehhez a történelemhez.
Mert ugye, akarva-akaratlanul a történelemben járunk.
Ő maga tehát kívül állt, s így
- úgymond - elfogulatlanul tudta vizsgálni, mit jelent ezeket
a súlyosan terhelt, szinte vallásos ikonokat eltávolítani
eredeti helyükről, volt életük szövetéből.
De igaz-e, hogy Sophie Calle ártatlansága erény? Hogy
nyomkutatásával képes volt az "átkos" és
megszenvedett múlt terhének problémáját,
a hozzá való roppant ambivalens viszonyt megragadni?
Sophie Calle képeinek sorában főként a
rombolás jelei látszanak: a Lenin emléktábla
csavarjainak furata, félig lebontott piedesztálok. Van valami
hangos, rendzavaró abban, ahogyan ezek a nyomok mint tátongó
lyukak, odahagyott romok állnak, vádolóan, elintézetlenül.
Akárhogy is, azt jelzik, hogy még csak kísérlet
sem történt arra, hogy a számvetés munkáját
komolyan vegyék, hogy újrafogalmazzák a teret, amely
most már más világot szolgál. Ezek a sérült
kövek, gazzal benőtt, ridegen ünnepélyes volt "oltárok"
a megtagadás nyers érzéketlenségét mutatják.
Mintha a magasztos szimbólumok eltüntetésében
csak a felejteni akarás erőszakossága érvényesült
volna. Mert, talán mégsem meglepően, az emberek nagyrésze
is rosszalja az eljárás durvaságát. Nem, persze
távolról sem azonosulnak a lerombolt bálványokkal,
legfeljebb mulatnak egyes szocreál szobrok primitív idealizálásán,
bűnt azonban már nem tudnak látni benne. Számukra
ezek az ügyetlen, nagyzolóan hősies művek mégis
valahogy a környezet részei voltak, s a brutális gondatlanság,
ahogyan kurtán-furcsán megszabadulni akartak tőlük,
zavart és bizonytalanságot hagyott maga után.
A munka uralkodó darabja a hatalmas (18-20 méteres) Lenin
szobor sorsának követése. Nemcsak kivételes méretei,
hanem "eszmei mondanivalója" miatt is. A megjegyzésekből
az derül ki, hogy az utca embere számára Lenin, hiába
az óriási emlékmű, sohasem tartozott a városhoz,
végülis idegen volt. Ha még Marx lett volna, mélázik
el megengedően valaki, az mégis csak a miénk volt!...
majd: minden rossz vele kezdődött; emberfelettinek mutatták,
noha maga igazán kicsi ember volt; tekintetét egyesek fenyegetőnek,
szigorúnak látták, mások inkább távolinak...
de hát végülis vele nőttünk fel... ez a
szobor nem bántott senkit, de annyi pénzt, energiát
hiába elfecsérelni, a felállításával
és a lebontásával is! ...
Sophie Calle krónikája, a rá jellemző gunyoros
szenvtelenséggel, a látható elintézetlenségről
szól, suta, sietős gesztusokról, melyek a számadás-felejtés
kínos feladatát próbálják elodázni,
természetesen sikertelenül. Példái a bürokratikus
"fent" felelőtlen nemtörődömségét,
és a "lent" sekélyes felületességét ábrázolják,
tagadhatatlan szarkazmussal. Mintha közönséges mulasztásról
volna szó. Pedig a megőrzés-eltemetés gondja
ennél sokkal megold(hat)atlanabb, s bármilyen is a visszanézés,
nem pusztán vállvonás. A volt-nincs dráma terhe
komolyabb, mint a vázolt, túl elnagyolt általánosság,
mely ismételten csak a nyomok romos élettelenségét
és interpretációjuk kiáltó elfogultságait
hangsúlyozza. Hiába, itt már nem eltűnt remekművek
utóéletéről van szó, hanem egy még
élő, vagy csak félig eltemetett holttetemről,
erről a nyomasztóan sáros közelmúltról,
mely zavarba ejtőbben és abszurdabban van jelen, mint amennyire
azt bárki is kívánná. Lehet, hogy Sophie Calle
csakugyan túl "ártatlan" volt? Vagy inkább értetlen
e kivételesen megjelölt múlt társadalmi-pszichológiai
következményeivel szemben? Vagy lehet, hogy Sophie Calle otthonosabb
a kis emlékezet világában, mint a sokkal hordalékosabb
történelmiben? Munkájának nem az a baja, hogy
túl távolságtartó, tárgyilagos. Természetesen
nem az. Nyilvánvaló, hogy a látszólag objektív
rögzítés semmivel sem személytelenebb, mint a
kimutatott, szubjektív értelmezés. Hogy szövegei
csak annyiban hitelesek, amennyiben saját érzékenységének
felelnek meg. Hiszen az idézet mindig a művész szava,
nem a megszólítotté. Interpretációjának
megszokott ambivalenciája most egyoldalúbbnak, egyszerűsítőbbnek
tetszik, mint amit a téma valódi hordereje megérdemelne.
Mert a jelen állapot nem egyszerűen az emlékezet triviális
korlátozottságáról szól, hanem a ma
élők mélységes zavaráról és
tehetetlenségéről, hogy elszámoljanak a múlttal
és jelképeivel.
Másként szólva, nem az iróniával
van baj. Nem az önostorozó vezeklés vagy gyűlölködő
múlttagadás indulatait kérem számon. Hisz nagyon
is lehetséges e történelmi összeomlás súlyát
a legironikusabb sokrétűséggel kezelni. Dusan Makavejev
például, remekül sikerült filmjében, A gorilla
délben alszik-ban, felejthetetlen jelenetben örökíti
meg ugyanezen óriás Lenin-szobor fáradalmas lebontásának
történetét. Ahogy e monstrum ledöntésének
verejtékes munkáját mutatja, a korszerű technikák
és felszerelések minden szofisztikáltságával
(ilyen precíz és bonyodalmas guillotine-t még sosem
láttunk!), először az irdatlan koponya lefejezésével
küszködve, majd a test részekre szabdalásával,
hogy szállíthatóvá tegyék a gigantikus
köveket, abban éppen a dokumentum halálos hitelessége
hozza magával az abszurditást, egészen a film merész
fináléjáig, amelyben a levágott fej utolsó
útját kíséri végig: a temetőbe?
a végtelen semmibe? a történelem szemétdombjára?
A vég, a fizikai képbe foglalt metafora erejével az
elvetélt vagy inkább elsikkasztott búcsú monumentális
képtelenségét és melankóliáját
érzékelteti, szubverzív kegyetlenséggel.
Csid Marker Immemorynak nevezi az emlékezet birodalmát,
e fura de kifejező szószüleménnyel jelezve az
emlékezés paradoxonát. De akár a kis akár
a nagy emlékezet fantomjaival élünk, ezek a fantomok
sosem pusztán árnyak. Mihelyst felidézzük őket,
a valóság részeivé válnak, s már
nem a múlthoz, hanem a jelenhez tartoznak. Igaz, jelentésük
igazsága távolról sem abszolút, mégis
követek, a nincs hírhozói, és létük
természete, hogy minden befogadó képzeletére
bízzák annak feltámasztását, ami eltűnt,
elmúlt, ami "egyszer volt, hol nem volt".
Bibliográfia
BÍRÓ Yvette
A hetedik művészet
Századvég, 1994
A rendetlenség rendje
Filum, 1997
Egy akt felöltöztetése
Osiris, 1996
"Volt egyszer egy kelet-európai filmművészet"
Magyar Lettre Internationale, 1
"A titokzatos tárgy titka"
Magyar Lettre Internationale, 9
"A visszatérés melankóliája"
Magyar Lettre Internationale, 14
"A történés ideje - Bob Wilson színháza"
Magyar Lettre Internationale, 17
"Pina Bausch új egypercesei"
Magyar Lettre Internationale, 26
"Egy párizsi kiállításról
Boltanski: A nagy raktár"
Magyar Lettre Internationale, 30
"Saramago - költészet és valóság"
Magyar Lettre Internationale, 33
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu