LETTRE: Csináltuk már ilyet a Lettre-ben, hogy Kovács
András Ferenccel, Balla Zsófiával és
Parti Nagy Lajossal összeültünk, beszélgettünk,
és akkor kijött a dologból valami érdekes arról,
hogy mit gondolnak a költészetről. Próbáljunk
most meg egy hasonló beszélgetést a regényről.
Talán egy kanti módon feltett kérdésből
lehetne kiindulni: "regények íródnak, hogy lehetségesek?"
Olyanokkal ülünk itt együtt, akik mostanában írtak
vagy írnak regényt. Jó volna tudni, hogyan korrigálódnak
előzetes teoretikus elképzelések a regényírás
folyamatában vagy utána. Talán érdemes lenne
Gabriely György és Poletti Lénárd Németh
Gábor és Szilasi László által "Kész
regény" címen idén közzétett levelezésével,
ezzel a fiktív levélregénnyel kezdeni. Vajon ez mennyire
támasztja alá vagy kezdi ki a "szerző halála"
elméletet? Mennyire saját könyv ez, mennyire játék,
mit gondolnak a szerzőségről ez után a könyv
után, vagy ezzel a könyvvel kapcsolatban - talán
ebből lehetne elindulni.
SZILASI LÁSZLÓ: Hát ez úgy történt,
hogy Gábor már megírt hét levelet, mire elkezdtem
válaszolni - ám addigra a levelei azzal, hogy megszólítottak
egy figurát, már teljesen megrajzolták azt. Vagy nem
teljesen, de jórészt megalkották már előre,
oly módon, hogy ahhoz nekem már csak kiegészítőleg
lehetett hozzájárulnom. Tehát azon felül, hogy
volt egy-egy álnevünk, hogy tehát ezeket a szövegeket
tulajdonképpen más emberek írják, nem mi, ez
még egy plusz lépcső. És tényleg, egészen
konkrétan az volt a tapasztalatom, hogy ezeket a leveleket valóban
nem én írom. De nem is valamiféle regény-szabályrendszer,
hanem az az alak, akit az az első hét levél
nagyjából, de egészen konkrétan megalkotott.
Nagyon érdekes volt továbbá, hogy az elején
teoretikus megfontolások szinte egyáltalán nem voltak
képesek szerepet játszani - talán éppen azért,
mert a szövegnek a saját szabályrendszerük alakult
ki ezekben az első levelekben. Megalkotódott egy ember, annak
a története, és e keretek között kellett a
továbbiakban működni. Úgyhogy kiindulásként
nem sok minden jutott eszembe teoretikus előírásokból
- annál több akkor, amikor ez a figura elkezdett részletesebben
kirajzolódni. Hogy mondjuk miket olvashatott, hogy milyen világban
tájékozódhatott akkor. Szóval, azt akarom mondani,
hogy a szövegnek van egy saját húzása, ami minden
egyebet teljesen másodlagossá tett. Nem gondoltam, hogy ez
ennyire így van, vagyis hát közvetlenül megtapasztalva
sokkal érdekesebb volt az, amit egyébként is tudni
vélünk. Nem tudom, hogy Gábornak milyen volt, mert az
indulás végülis az ő kezében volt.
Két szerzős spontán levélregény
LETTRE: Voltak titkos kódok a szövegben, amiből
egy idő után rá lehetett jönni, hogy ki ennek
a címzettje? Érezhető volt a megszólítottság?
NÉMETH GÁBOR: Mikor jöttél rá?
SZL: Hát, az első levél egy ahojjal ért
véget, amit mi egymás közt akkor nagyon szívesen
használtunk, és attól kezdve gyanakodtam, tehát
nagyon erősen, személyemben is közvetlenül megszólítva
éreztem magam, de nem voltam száz százalékig
biztos benne, hogy a levelek valamilyen értelemben mégiscsak
nekem szólnak. Az pedig, ugye, mégiscsak rettenetesen kínos
lett volna, ha elkezdek tiszta erőből válaszolni,
és esetleg kiderül, hogy tévedek. Végülis
egy JAK Tanulmányi Napokon Gábor megkérdezte, hogy
talán tapsra várok, vagy mire. Akkor aztán elkezdtem
módszeresen válaszolni.
NG: De a legelső levélnél, ami ahoy-jal végződött?
Mert először nyilván arra kellett rájönni
az ahoyból, hogy én írom...
SZL: Arra száz százalékig rájöttem.
NG: Arra azonnal rájöttél?
SZL: Arra igen.
NG: Jó, igen, egy rovatszerkesztő amint közread
egy gyanús eredetű prózát, ez viszonylag tiszta
képlet. Különben nagyon fura, mert rám pontosan
ugyanígy hatott a saját szövegem. Gyanútlanságokból,
esetlegességekből meg totális szabadságból
született - és megfontolásokból is, persze. Aztán
gyávaságból is, hiszen a mai napig nem tudom
elképzelni, hogy milyen az a regény, amit én írnék:
tehát azt találtam ki, hogy nem én írom. És
ez megoldott mindent gyakorlatilag. Megszólalt egy hang, és
annyira erőszakosan valamilyen volt, hogy utána már
tényleg csak egyet lehetett csinálni: nem egyszer a kedvem
ellenére egyébként. Ez volt a legfurább tapasztalatom.
Néhányszor bátortalanul el is mondtam Szisinek, amit
aztán a szöveg később Gabriely-szövegként
tematizál, hogy elkezdtem hányingert érezni attól,
ahogy írok. Azaz: ahogy ez a csávó ír,
az hihetetlenül ellenszenves. Persze világos volt, hogy legfeljebb
a történet logikáján belül, belső
motivációinak engedve építhetem egy kicsit
lejjebb, lefelé ezt a stílust, okot kell találnom,
hogy miért roncsolódik össze, és ez tulajdonképpen
beprogramozta a történetbe a leépülés, a
vég, a pusztulás dramaturgiáját. Meg
kellett csinálnom, hogy hiteles legyen, valamihez köthető
legyen, ahogy ez a hang elveszti uralmát a saját szövege
fölött. Tehát tisztán stilisztikai természetű,
de eredményében abszolút tematikus kényszert
éreztem közben. Az elejétől az volt
a kérdés, hogy kitartható-e ez a hang, és
ha nem, akkor mit kell vele tennem. Tulajdonképpen ettől
a könyvtől függetlenül is általában
ez az első számú problémám: hogyan lehet
egyáltalán beszélni. Tehát hogy aki megszólal
egy regényben - és azt hiszem, hogy ez Garaczi Laci mostani
munkájával szorosan összefügg -, az egyáltalán
hogy az úristenbe' szólal meg? Ki az? Honnan ismerem, honnan
tudom, hogy mit akar? Iszonyú primitív kérdések.
LETTRE: És semmi személyeset nem lehetett belevinni a
figurákba?
NG: Dehogynem.
LETTRE: Mert én most találtam egy olyan kitételt
- azt hiszem, a Szilasi-kötet záróinterjújában
- , hogy az élet prózája, a hétköznapok
egyáltalán nem szürkék, és az az eufórikus
rész a könyvben a gyógyszerész felépüléséről,
mintha éppen ezt mutatná meg, hogy nem feltétlenül
szürkék a hétköznapok. Tehát mintha itt
kétféle életprogram, két lehetséges
életvitel jelenne meg. Németh Gábor Gabrielyéjénél
is tudtam ezt kötni valamihez, a Nyugat normalitása meg
a kelet-európai vakond-élet szembeállításaihoz,
ahhoz hogy egy másik korban azért másféle
életlehetőségek voltak, és ahogy itt
ez a hős elindul ezen a nyomon, ez is ilyen lehetséges életutaknak
a megnyílása.
NG: Énszerintem itt nincs igazi ellentmondás. Attól
még, hogy a hang, aki beszél, nem az enyém, amiről
beszél, az ezer elemében érintkezhet a lehető
legsajátabb dolgaimmal.
SZL: Miközben van egy elképesztő érzékenység
a kiinduló feltételekre, tehát hogy az első
mondatokból szinte már kényszerítőleg
következik a többi, tehát, hogy egyfelől az a tapasztalata
az embernek, hogy semmiféle szabadsága nincsen az első
mondat után, másfelől viszont arra kellett rájönnöm,
hogy ugyanakkor azonnal iszonyú erővel tör be a szövegbe
a saját. Először tárgyak jelentek meg, amiket
bizonyos értelemben valóban birtoklok, mit tudom én,
például azok a kések, amik a Polettinek vannak (La
Guiol, El Gran Cazador - utóbbit az apósom nyerte egy vasöntő
versenyen), tehát először tárgyak jelentek meg,
utána pedig annak a nagyon durva tapasztalata, hogy sehonnan máshonnan
nem tudok beszélni, csak a saját fejemből vagy életemből
- még akkor is, ha közben teljesen úgy érzem,
hogy a szöveg világának, a figurának a nyelve
teljesen eluralkodott rajtam. És aztán a végén
hasonló problémám vagy elképzelésem
volt, mint a Gábornak, csak másik oldalról.
Tehát hogy én meg a Poletti történetét
untam rettenetes mértékben. Hiszen hát végülis
förtelmesen unalmas élete van ennek a Polettinek, döbbenetesen
unalmas élete, és aztán ezzel az unalmas életével,
olvasásmódjával rákapcsolódik
ennek a másik, felettébb izgalmas életű embernek
a történetére, hogy azt is elunalmasítsa - szóval
nekem meg az volt az elképzelésem, hogy talán nem
volna teljesen rossz, hogyha a történet utólag beleszaladna
valami nagyon durva kommerszbe. És én inkább valahogy
úgy éreztem, hogy ez a vágy, és a történetnek
ez a kommersz értelmezése idézett elő aztán
bizonyos változásokat a nyelvben. Tehát Gábornál
a nyelv kezdett leépülni és ez a lepusztulás
vezetett változásokhoz a történetben, itt pedig
talán a történet változása hozott magával
valamiféle, kicsit azért mégiscsak más nyelvet.
Bután mondom ezt, mert ezek nagyon szorosan, szétszálazhatatlanul
össze vannak fonva, csak mondjuk én inkább erről
az oldaláról, a történet oldaláról
tapasztaltam meg ezt. De nem nagyon lehet különválasztani
őket.
LETTRE: Azt én is éreztem, hogy addig volt élvezetes
olvasni, amíg nyitott volt, meg tele volt rejtélyekkel, és
amikor ugye muszáj volt a szálakat elkötni, amikor vége
van egy ponyvának, egy detektívregénynek, akkor az
már nem olyan érdekes. Akkor a millió lehetőségből
el kell venni...
NG: Bár a szándékunk szerint, a meg nem beszélt
elveink szerint azon voltunk, hogy a szöveg hordozza annak az olvasatnak
a lehetőségét, hogy ez csak egy lehetséges
interpretáció. Tehát itt nem arról van szó,
hogy ez történt, punktum, hanem arról, hogy talán
így is történhetett. Mindkettőnk szándéka
az volt, hogy adjunk egy határozott interpretációt,
de ne zárjunk ki semmilyen egyéb interpretációt,
és a saját interpretáció is valamilyen kikezdettségben
legyen ott a könyvben. Tehát én nem gondolom azt, hogy
itt meg van mondva, hogy mi történt valójában.
Csak annyit állítunk, hogy ez a két ember erre jutott
az értelmezés során.
SZL: Hát igen, a saját nevemen jegyzett utószó
ezt a dolgot próbálja hangsúlyozni valamennyire,
hogy tehát abban az értelmezési keretben, ami ott
létrejön a szövegnek a végén, ott ugyan
talán tényleg minden a helyén van, de egyáltalán
nem biztos, nagyon is nem, hogy ez az egyetlen keret, amiben el lehet ezeket
a tényeket helyezni. Tehát próbáltam egy bizonyos
fajta olvasásra mintát adni: ott van, készen van,
klappol, koherensnek, kereknek, lezártnak, ellentmondásmentesnek
látszik - de azért nehogy már tényleg teljesen
elhidd.
NG: Végig ezt sugallja a könyv. Hogy az értelmezésnek
milyen sérülékeny a viszonya a valósághoz,
és hogy minden állítás ráfogás
- az szerintem már-már teoretikusan elő van készítve.
Hogy ezt ne vegyük nagyon komolyan. Ez az én olvasatom persze,
de én úgy érzem, hogy a szöveg megengedi ezt
a lebegést.
SZL: Meg hogyha az ember igazán közelről megnézi,
akkor a végén azért Poletti lassacskán teljesen
elveszíti a saját jó alaposan kidolgozott értelmezésének
alátámasztására addig használt érveit,
észre is veszi ezt, és akkor aztán előveszi
a hatalmas Népszava-kalapácsot azzal, hogy hát
valójában már régen meghalt ez a Gabriely -
hát persze, hogy neki van igaza! Tehát ott abszolút
megszűnnek a detektíves, tisztán logikai argumentumok,
és gyorsan kialakul egy ilyen drámaibb érvelésmód
- Darvasinak ez a kedvenc része, ahogy a storynak alárakódik
valamiféle tragikum, tartás, etika - de én talán
éppen azt gondolom, hogy valójában nem nagyon rak
alá itt semmit, merthogy ez a drámai ügy ebben a kontextusban,
így a végén, hirtelen, teljesen abszurd egy
érvelés, vagy már talán nem is az.
GARACZI LÁSZLÓ: Én is gondolkoztam ezen a befejezésen.
Persze világos, hogy ez egy lehetséges javaslat a lekerekítésre,
a szálak elvarrására, kicsit olyan, mint a klasszikus
bűnügyi regényekben, egy Agatha Christhieben, hogy a
végén a nyomozó a hihetetlenül bonyolult és
kicsit szürreális motívumokat egyszercsak egy logikus
rendben elmeséli. Nem az események bontják ki magukból
a magyarázatot, hanem valaki nagyon okosan, utólag összerakja
a motívumokat, és kikerekedik egy magyarázat, aminek
a ti esetetekben is olyan erős hitele van, hogy ha megkérdezik,
akkor úgy mesélem már el, hogy ezek tutira bolondgombát
tenyésztettek a titkos bunkerban, tehát hogy nem javaslatként,
hanem igazságként jelenik meg.
LETTRE: Igen, ehhez kapcsolódtál a könyvbemutatón,
ezt játszottad tovább.
GL: Igen. Szóval lehet, hogy valaki azt mondaná, hogy
az is érdekes lett volna, hogyha akciókba ágyazva
derül ki ez az interpretációs lehetőség.
De hát én így is nagyon élveztem, mert nagyon
szellemes, ahogy összerakjátok a végén.
NG: Én nem tudom, hogy aki krimit ír, az hogy ír
krimit, fogalmam sincs. Azt feltételezem, hogy ki kell találni
egy eseménysort, és aztán rejtjelezni kell. Tehát
azt kell kitalálni, hogyan látszik a legkevésbé.
De mégiscsak, ugye, ami kilátszik, az valami előre
elterveltnek a része, nem? Minthogyha vennél egy bonyolult
szerkezetet, és rádobnál egy olyan kendőt,
amin hat darab lyuk van, ugye, és azon csak az tud kilátszani,
ami a struktúrának része, és azt leírod.
Na most, itt nem erről volt szó: egyáltalán
nem találtam ki semmit se. Tehát volt a szimpla megjelenés-kényszer,
kéthetenként jött a Napló, írni kellett,
hol neki, hol nekem, eszem ágában nem volt kitalálni
semmit se. Az öninterpretációs szituációm
ugyanaz volt, mint egy rendes nyomozóé, akinek fingja nincs,
hogy mi történt, csak azt tudja, mennyi látszik a dologból.
Tehát visszafelé kellett konstruálni valamit, ami
nem volt meg. Mert gyanútlanságban született, illetve
- hogy mondjam - odadobottságban, tehát nem volt eleve
megbeszélve, hogy majd egyszer összevarrjuk. Voltak néhányan,
akik tudták, hogy mi vagyunk a hunyók, és volt
olyan, aki kérdezte, hogy jól érti-e, itt akkor most
bármi lehetséges, tehát hogy annyira gecik vagyunk-e,
hogy tényleg nem fogjuk rendesen elvarrni az egészet. Tehát
ez morális probléma volt, hogy lehet-e úgy csinálni,
mintha a Twin Peaks volna mondjuk, vagy pedig az a klasszikus kötelességünk,
hogy elvarrjuk a szálakat.
LETTRE: Szokták idézgetni a híres pesti dilettáns
költőt, hogy "írom vers, ahogy jön". Vajon lehet-e
azt is, hogy "írom regény, ahogy jön"?
GL: Ezt akartam mondani, hogy szerintem a legtöbbször ilyen
nyomozás jellege van a regényírásnak vagy a
nagyobb szerkezetek létrehozásának. Valószínűleg
nagyon kevés regény születik úgy, hogy az író
előre látja a teljes szöveget minden elemében,
a figurákat, a történet, a mű poétikáját.
A regényírók beszámolói alapján
tudjuk, hogy sokszor csak egy kép jelenik meg, egy szituáció,
egy helyzet, esetleg egy figura vagy egy mondat, és ez növeszti
széjjel magát, mint egy mag vagy sejt. A megírás
folyamata tulajdonképpen egy oknyomozás, tehát hogy
a dolog elmegy a tervezettől eltérő irányokba,
ki vagyok szolgáltatva, és utólagos erőfeszítést
kell tennem, hogy megértsem, mit akar.
SZL: Ha a nyelv olyan, hogy az első mondat után az összes
többi következik, mondjuk, kényszerítő erővel,
akkor a történettel meg az volt, hogy tényleg volt egy
nagyon határozott képem a végéről. A
Gábor első hét levele után úgy képzeltem,
hogy feltétlenül kell lennie egy olyan mozzanatnak, hogy egy
közepesen fiatal férfi sétál egy faluszéli,
kicsi, liget-forma erdőben, ezüstfejű ébenfa sétapálcával,
cilindere is van, rugós cilinder, és ezt a cilindert, meg
a belső, rugós drótváz hézagait átfúrja
egy ilyen fúvócsővel kilőtt, kuráréval
bekent hegyű nyílvessző, odarögzíti egy
vékonyka fatörzshöz, és aztán a cilinder
fityeg rajta egy kis ideig, mint valami szögön. Ez volt a tervezett
zárókép, ami aztán nem jött létre
a regényben, egyáltalán nem jelenik meg, viszont a
történet szintjén, előrefele, az összes
dolog ezt a képet szerette volna szolgálni.
NG: De jó!
SZL: Namost, ebből, egy ilyen tervezett záróképből,
visszamenőleg is következnek bizonyos dolgok. Hogy mi mindent
kell ahhoz alárakni, hogy egy cilindert átfúrhasson
egy fúvócsöves, kurárés nyílvessző.
Tehát (és ez szerintem lehet, hogy egy fontos különbség
rövidpróza és regény között) ez a valójában
meg sem jelenő kép, ha utólag nem is fejteti meg,
de visszahatólag építette és strukturálta
az egészet - még akkor is, ha közben valóban
mindvégig ki voltam szolgáltatva annak, hogy folyamatosan
értelmeznem kellett azt, ami a levelekben a Gabrielytől érkezik.
És azért fontosnak tartanám elmondani, hogy közben
nem beszéltük meg semmit. Tényleg ilyen lett a vége,
hogy ilyen rejtvényfejtés-félébe fulladt, ám
közben a magam részéről tényleg az volt
a helyzet, hogy ugyanúgy meg kellett értenem és fejtenem
a Gábor leveleit, mint Polettinek a Gabrielyéit. Kivéve
talán azt az egyet, hogy a kulcslyukon beszagolva miért éppen
tőzegszagot érez a Gabriely, ezt nem tudtam teljesen
dekódolni, de ezen felül az összes többi tényleg
ilyen forrás nélküli, illetve közvetett forrású
nyomozati munka volt - amit azért nem lehetett elkerülni, mert
enélkül ugyebár senki nem tudott volna semmit sem csinálni.
Szóval Polettinek egész egyszerűen muszáj volt
a rejtélyt egy bizonyos módon megfejtenie ahhoz, hogy válaszolni
tudjon a barátjának, vagy valami koncepció tételeződjön.
És hát még annyi különbség biztosan
van, hogy az első levelekben tulajdonképpen tényleg
nem történik semmi, tehát iszonyatos alapozást
kellett odarakni, amiről azt reméltem, hogy talán
majd a vége felé kamatozik valahogyan, már ha egyáltalán.
Tehát nagyon-nagyon sokáig abszolút semmi terv nem
volt, és ez lehet, hogy ismétcsak különbség
a rövidebb prózához képest, hogy tehát
itt, egy regény-féle esetében ilyen teljesen konkrét
cél nélküli építkezés is van.
Kismacska és oroszlán - kispróza és regény
LETTRE: A regény-műfaj kapcsán említi
Szilasi a könyvében, hogy bár a kismacska is oroszlán,
a kispróza vagy az elbeszélés azért nem regény.
Ha valaki a kisprózában otthonos, és aztán
elkezd ilyen nagyobb formát művelni, akkor vajon mi a nagyon
fontos különbség? Biztosan lehet kisprózát
spontánul írni, aztán lehet, hogy mindenfélét
kell még vele csinálni, de miféle rend kell
hogy legyen a regényben, és kell-e hogy legyen? Már
szóba került, hogy a szöveg adja a maga struktúráját,
valószínűleg már a mondatcsinálás
szintjén is, hogy van valami kényszer, ami viszi az embert,
de hol van itt a nagy átlépés? Az előző
Garaczi-könyvek, a Lemúr-könyvek kritikai fogadtatásában
is előfordult ez a szempont, hogy ezeknél inkább
nagyméretű kisprózával vagy kispróza-fűzérrel,
de nem regénnyel van dolgunk. Milyen strukturális elvárások
vannak a regénnyel kapcsolatban, ami a kisprózánál
nincs, mit kell máshogy csinálni, és tényleg
kell-e?
GL: Én most éppen nagyon drámaian úgy látom,
hogy nagyon más műfaj a regény és a rövid
próza. Tehát mintha más aggyal, más írói
képességgel kéne hozzáállni. Én
is a rövid prózából jövök, mint a Gábor,
nagyon szeretjük ezt a formát, ugyanakkor persze mindig volt
egy nosztalgiánk a regény iránt. Az utolsó
könyveimben megpróbáltam a két műfajt elegyíteni,
és lehet, hogy érdekes eredmények születtek,
de nem tudom, hogy ezt a nosztalgiát sikerült-e kielégíteni.
Továbbra se adtam fel, hogy egyszer egy "szabályos" regényt
írjak, ahol a főhős mondjuk harmadik személyű,
és van egy kerek sztori. Most megint belevágtam egy hosszabb
szöveg írásába, és hát ádáz
küzdelmet folytatok egyrészt azzal, hogy megsejtsem, mi a regény,
meg persze a saját tehetségtelenségem állandó
kísértetével is birkóznom kell, de azt gondolom,
hogy a regény más technikákat, szemléletmódot
követel, mint a rövidpróza. Csak egy példát
hozok fel. A novella leginkább jelenetező műfaj - tehát
képek jelennek meg, mondjuk három: egy expozíciós
jellegű, ahol megismerjük a szereplőket, egy kifejlet,
és egy megoldás vagy lecsengetés. Ezek jelenetek,
vagyis emberek beszélgetnek, cselekszenek. De egy hosszabb prózánál
unalmassá válhat, hogyha nincsen például retrospekció
vagy elmélkedő részek, amiben a hősök
gondolkoznak, próbálják megfejteni az életüket.
Tehát a regény egy alaptípusánál különböző
szövegrészeket ajánlatos sajátos ritmusban váltakoztatni,
különben kiszárad, unalmassá válik. Nincs
meglepetés, mindig ugyanolyan. És ez csak egy technikai probléma
a sok között, amiket nekem sajnos elölről meg kell
tanulnom, meg kell értenem.
LETTRE: Emlékszem, megjelentek részletek a készülő
Garaczi-regényből, ahol harmadik személyű a
hős, és nagyon örültem, amikor olvastam egy interjúban,
hogy mégis első személyű lesz. Ezt indokoltad
is azzal, hogy ha azt is meg tudod mutatni, hogy mit gondol, hogy mi van
a fejében belül, hogy mit érez, akkor miért mondanál
le erről csak azért, mert nem tudhatja az elbeszélő.
NG: Ennek örültél?
LETTRE: Igen. Sajnáltam, hogy nem kapom meg, amiket élvezek
Garaczi szövegeiben, az ő sajátos látásmódját,
hogy miről meg kiről mit gondol, mit hogyan lát; helyette
ott van egy alak, akihez vagy van közöm vagy nincs, és
megtudjuk, hogy hogyan dugja el a vonaton a nem tudom mit. Úgy éreztem,
az egysíkúbb, így meg valahogy sokkal több a
dimenzió, önállóbb és izgalmasabb.
GL: Így viszont be vagyok zárva egy figurába,
nem tudok tőle elmenni, cipelnem kell mindenhová magammal,
csak azt mondhatom el, amit ő lát, ami vele történik.
Tehát nem mesélhetem el, hogy közben a Rózsi
néni mit csinál a sufniban.
NG: Az jut eszembe erről, amit mondasz, hogy tényleg,
elméleti síkon legalábbis, vagy a félelmeink
síkján milyen iszonyatosan bele vagyunk zárva abba,
amit második félidőnek hív Kundera. Tehát
hogy mondjuk Sterne teljesen problémátlanul csinálja,
amit csinál, tényleg a lehető legarcátlanabb
módon - sőt, azt gondolom, hogy ezt arcátlanságnak
nevezni már maga a második félidő. Szóval
a lényeg az, hogy a regénynek, amire vágyom, pontosan
olyan szabadnak kellene lennie, mint annak az egy flekknek, amiről
általában semmit nem tudok, csak a legelső mondatot.
És ezt a szabadságot kellene folyamatosan éreznem
- szóval erre vágyom, erre az érzésre vágyom.
Amit mi csináltunk, az kikerüli a regényformát
abban az értelemben, hogy természetesen kisprózákból
áll.
LETTRE: A levélregény egy ős-regényforma.
NG: Igen. Jelenetezés végülis, a maga módján.
Igaz, hogy a levélforma miatt nagyon sok ön- és a másik
irányába ható interpretációval, elméleti
szakadásokkal satöbbi, satöbbi.
LETTRE: Az élet értelméről való
elmélkedésekkel...
NG: Szóval ez a színesség könnyebb,
mert a narrátori pozíció már eleve kétfelé
van szakítva, bármi bekerülhet. Tehát a
beszéd helyzete szabadabb. Amire igazából vágyom,
az egy olyan könyv, ami hordozza ezt a szabadságot, és
mégis megadja azt az élményt, amit mondjuk gyerekkoromban
éreztem bizonyos könyvek olvastán. Számomra az
igazán elmélyült olvasás és a betegség
összefügg. Legjobban lázasan szeretek olvasni - már
nagyon rég nem voltam lázas, szóval már rég
nem tapasztaltam ezt. És két ilyen könyv volt, az egyik
az gyerekkoromban, a másik meg egy kicsit később:
a Monte Cristo grófját olvastam mindig, amikor beteg voltam,
később pedig a Varázshegyet. És amikor arra
gondolok, hogy mi az, hogy regény, akkor mindig egy ilyen irtózatos,
több kötetes test jelenik meg. Lehet, hogy tök korszerűtlen
elvárás, mert valószínűleg az emberek
már nem fognak elolvasni hatszáz oldalas könyveket rendesen.
GL: A Závadát elolvassák.
NG: Persze. Ez igaz. Nagy testnek nagy test, de amire én gondolok,
az olyan struktúra, ami nem előtte van mindannak a problémának,
amit a kispróza-írás fölvet. Nem tudom, érthető-e,
amit mondok. Tehát mondjuk nem teszi zárójelbe,
nem kerüli meg azokat a poétikai típusú
megfontolásokat, amik a megszólalás tényét
önmagában megkérdőjelezték vagy legalábbis
problematikussá tették, amik kialakították
a regiszterváltás egyre jellemzőbb technikáit
a kispróza-írásban, vagy akár az értekező
prózában is. Nem ezek előtt születik meg a könyv,
nem úgy születik meg, hogy ezekről nem tud, vagy nem
akar tudni, hanem meg képes haladni ezt a problémahalmazt,
ami a legegyszerűbb megszólalásban is ott van. És
olyan nagy ívet húz, hogy a végeredmény mégiscsak
belakható hely legyen, ahova, ha lázas vagyok, be tudok költözni.
Valami ilyesmire gondolunk szerintem mindannyian, amikor regényről
beszélünk - lehet, hogy kiterjesztem a magánmániáimat,
de hogy ez iszonyú problematikus, az biztos.
SZL: Hát, szerintem Heimito Doderer: A slunji vízesés
című könyve nagyjából megfelel annak, amit
a Gábor mondott, erről beszélgettünk is ... Az
például olyannak tűnik, hogy abszolút tisztában
van az akkor belátható narrációs, poétikai
problémáival a kisprózának vagy prózának
egyáltalán, és akkor valahogy ezeket megoldva, vagy
inkább ezeken túlemelkedve képes létrehozni
egy olyan könyvet, ami most, innen nézve is képes pillanatnyilag
beteljesíteni ezt a vágyat. Én például
szeretem az olyan könyveket olvasni, amik tökéletesen
képesek világként megjelenni, ha az kell, már
csak vastagságban is, szóval tökéletes teremtménynek
tűnnek, de ugyanakkor nyugodtan, az idő szorítása
nélkül lehet tanulmányozni rajtuk azt is, hogy hogyan
készültek, mi módon épülnek, miképpen
léteznek. Tehát ennyiben viszont különböznek
a teremtéstől.
LETTRE: De ez Márton Lacinál megvan, nem?
SZL: Igen. De a Doderer például szerintem egy olyan könyv,
amit bátran el lehetne olvasni különösebb elméleti
turbók nélkül is, és még csak nem is vastag
- noha utólag visszatekintve mégiscsak olyan jó nyolcszáz
oldalasként emlékszem rá. Ott például
az van, hogy ilyen nagyon egyszerű dolgokat lehet tanulmányozni:
hogy mondjuk hogy is van ez a dolog a mindentudó narrátorral.
A Doderer nem ír bele semmit, csak azt, amit látni
lehet, amit kívülről az alakokon meg lehet figyelni.
Tehát a szereplők belvilágával, lelkével
egyáltalán nem foglalkozik, s így annak az értelmezése
teljes egészében a narrátor birtokában marad.
És akkor ez ugye valahogy megképez egy ilyen iszonyatosan
bölcs narrátort, aki az egész világot érti
és kikerekíti - de ugyanakkor mégiscsak látni
lehet, hogy ezzel az egyszerű metódussal a narrátor
tulajdonképpen csak kisajátított valamit. És
ezzel, hogy egy nagyon durva vágással, jól láthatóan
és nyomon követhetően, de mégiscsak: egész
egyszerűen kisajátítja, ami mások számára
problémát jelent, ezzel kikerekedik az egész, és
azonnal túl is emelkedik rajta. És ezzel mintha egy interpretációja
lenne annak is, amit Gábor most elképzelt. Ez nagyon fontos,
nagyon fontos szöveg... Talán valami ilyesmi típusú
lenne az a regény is, ami a kispróza mai-tegnapi problémáit
ismerve, megoldva, vagy azokon felülemelkedve ma megszülethetne.
Nyilván vannak olyan más problémák, amik most
még nem beláthatók a kisprózában, legalábbis
általam nem, de szerintem amire várunk, talán valami
ilyesmi természetű lehetne.
NG(Garaczihoz): Neked ez nem kérdéses fogalom ilyen értelemben?
GL: Eddig én is így gondolkoztam erről...
NG: Ha nem te csinálod, akkor könnyű.
GL: ...De valahogy kezdem reményemet veszteni. Kicsit ilyen
retrográd módon néha azt gondolom, hogy ezek más
műfajok, és hogy miért is kéne számonkérni
a regényen a kisprózát. Más téboly,
más problémák, más utat jár be. Nem
lehet ráhúzni, rákényszeríteni a kispróza
sajátosságait.
NG: Csak én úgy értettem, hogy ezek a problémák
nem a rövid próza problémái, hanem úgy,
hogy a rövid próza fölvetett, vagy radikálisabban
vetett föl bizonyos kérdéseket, amik magára az
írásra vonatkoznak. Tehát hogy tulajdonképpen
ilyen értelemben műfaj-független, hogy magára
az írásra vonatkozik. De lehet, hogy aztán igazad
van, és ez a rövidlátás, tehát hogy én
azt gondolom valamiről, hogy azok általános kérdések,
holott specifikus kérdések.
GL: Nem tudom. Most azt gondolom, hogy például nagyon
fárasztó lehet, ha egy regényben a narrációs
szerkezet áttekinthetetlen. Lehet lebegtetni, el lehet bizonytalanítani,
de hogyha egyáltalán nincs tisztázva, hogy ki beszél,
honnan, akkor engem egy idő után elkezd untatni és
fárasztani a hosszabb szöveg. Holott ezt kisprózánál
bátran fel tudom vállalni, sőt nagyon szeretem. Tehát
hogy ilyen módon a két műfaj nem kommunikál
egymással nálam. Azt gondolom, hogy a versképzés
szabályait vagy technikáit se lehet számonkérni
a prózán. Mintha a regénynek vagy a hosszú
szövegnek egyszerűen a terjedelménél fogva erős
szabályai lennének, és erre rakódhatnak rá
a kispróza, a vers poétikai sajátosságai, vagy
a drámai lehetőségek. De szilárd alapzaton
kell állnia, és ez az alapzat nem egészen ugyanolyan,
mint a többi irodalmi műfajnál.
NG: Igen, az mondjuk nyilvánvaló, hogy mindenképpen
struktúráról beszélünk, tehát hogy
sokkal jobban, bonyolultabban, mint egy rövid prózánál.
Persze szintén struktúrák, csak itt talán olyan
síkjai jönnek be ennek, amik ott egyáltalán nem
is léteznek.
SZL: Ez nagyon érdekes kérdés szerintem. Hogy
vannak-e, léteznek-e egyik műfajból a másikba
átvihető műfaji tapasztalatok egyáltalán?
Tehát, hogy mondjuk az a szó, hogy irodalom, az nem túlságosan
elnagyolt-e akkor, hogyha bizonyos dolgokat nem lehet átvinni? Nem
lehetséges-e, hogy kizárólag műfajok vannak?
És hogy csak lustaságból vagy az általánosítás
iránti szükségből fakad, ha azt mondjuk, hogy
irodalom, amikor ilyen nincs is tulajdonképpen, mert valójában
csak műfajok vannak, meg esetleg ilyen köztes, hipotetikusnak
tartott, bár itt éppen tapasztalatilag is megmutatkozó
szövegosztályok, műfaj és műnem között?
NG: Hogy metafizika, ha ezt mondjuk?
SZL: Hát igen, lehet, hogy az irodalom szó használata
szaporítja egy kicsit a létezők számát.
Viszont a műfaj és a műnem, meg köztes fogalmaik
innen nézve sokkal valósabbnak tűnnek, mint ahogyan
mostanában gondoltuk, vagy ahogy nemrégiben gondolni volt
divat. Nagyon érdekes...
GL: Hát igen, abból az eufóriából
jövünk, hogy a műfajhatárok eltörlése,
ami a nyolcvanas években nagyon fontosnak tűnt, és
nem csak az irodalomban, hanem a zenével, képzőművészettel
kombinálva. Lehet, hogy a politikai szabadságharcnak egy
ilyen kivetülése volt, de ez a mi indulásunknál
tényleg ilyen érzéki gyönyört okozott, hogy...
NG: Bármit megcsinálhatsz.
LETTRE: Volt egyszer egy beszélgetésünk
posztmodern témában, és akkor Németh Gábor
azt mondta, hogy bármit lehet, de csak azt. Tehát hogy tulajdonképpen
bármit lehet csinálni, de akkor az, amit kiválasztunk
- és azt nem tudom, hogy annak akkor szerinte megvannak a szabályai,
vagy meg kell csinálni a szabályait - az köt, ahhoz
kell tartani magunkat. Ha azt mondjuk, hogy a regénynek megvannak
a szabályai, ez azt jelenti, hogy ezek konvenciók, hagyományok,
vagy azt, hogy majd én megcsinálom ezeket a szabályokat?
SZL: A Laciék kérdéseire azt válaszolnám,
hogy hát az a legfontosabb különbség, hogy a rövid
prózának, vagy a novellának nagyjából
össze lehet szedegetni, hogy mik a szabályai, a regényre
vonatkozólag azonban ilyenek nem állnak a rendelkezésünkre.
Tehát a regénynek soha nincsenek rögzített szabályai,
és ebben az értelemben bármi, ami megtörténik
regény címen, az örökké megkérdőjelezi
az irodalmat, mint olyat. Így tehát talán azt lehetne
mondani, hogy ha az az erős költő, aki mindig megkérdőjelezi
a fennálló irodalmiságot, akkor a regény maga
az erős műfaj. De ehhez képest, amit Garaczi Laci mondott,
szerintem lehet, hogy emögött, tehát a konvencióban
levő szabályok mögött van valami...
NG: Tapasztalat.
SZL: Igen...Valami összetett, belső dolog, ami nem csapódott
le ugyan explicit szabályként, de munka közben kiderül,
hogy mégiscsak be kell tartani. Ez szintén nagyon érdekes,
hogy lehet, hogy az anyagban vagy a konvencióban, vagy nem tudom,
hol, de mégiscsak van valami szabály- és korlátszerűség.
GL: Az is konvenció, hogy valamit ki kell találni, valami
új szabályrendszert, hogyha regényt akarsz írni.
Tehát hogy ez a harmadik félidő, amiről beszéltünk,
tehát hogy meg kell valahogy konstruálnia magát az
új regénynek, de az inspirációk nem biztos,
hogy a kispróza felől jönnek. Azt érzem, hogy
- lehet, hogy pusztán mert be vagyok szorítva a helyzetembe
- hogy nekem most egyáltalán nem segít az, hogy milyen
kisprózákat írtam. Mintha újból meg
kéne szülnöm magamat. Mintha most kezdenék írni.
De mondom, ez csak az én tapasztalatom, és lehet, hogy tehetségtelen
vagyok, vagy nem tudom...
NG: Nem vagy tehetségtelen.
GL: Köszönöm, ezt akartam hallani.
NG: Kikényszerítetted.
LETTRE: Mintha Garaczinál az volna a mozgató, hogy
ne tudják megfogni a kritikusok vagy a teoretikusok, ne tudják
képletbe foglalni, ne tudják megmondani, hogy milyen a Garaczi.
Attól nem fél, hogy olyat csinál, amit más
is csinált, csak attól, hogy olyat csinál, amit már
ő csinált. Mindenesetre a Lemúrokban nincs olyan,
hogy nem lehet pszichologizálni, vagy nem lehet anekdotázni,
szóval nincs olyan, hogy ezt vagy azt nem lehet, hanem hogy tényleg
bármit lehet. GL: Mindent lehet, csak sokszor azt érzem,
hogy akkor így ez rossz - tehát hogy nem érzem az
egészet. Nem találtam meg a hangot, csak úszom egy
szótengerben, és nem tudom, hol vannak a szigetek, hogy honnan
hova megyek. Lehet, hogy ez az öregség jele, de ez zavar.
LETTRE: És akkor az, aminek először örültél,
hogy ez ilyen felszabadító, hogy akkor mégse Lovasi,
hanem én, most már azt látod, hogy ez is megköt,
mert akkor nem beszélhetsz egy másikról...
GL: Nem, azt azért tudtam, hogy mit veszítettem és
mit nyertem ezzel. Muszáj volt, mert nagyon idegenül meredt
rám ez a Lovasi, és már a Kispál és
a Borzot se bírtam hallgatni, mert az is a Lovasi volt, meg rákérdeztek,
meg minden, szóval nem lehetett úgy folytatni. Visszamentem
az első személyhez, első személyben valaki
elmesél egy múltbeli történetet - narrációs
szempontból ez a legegyszerűbb szituáció. Muszáj
ebbe a legegyszerűbb keretbe illeszkednem, mert különben
semmit sem tudok az egészről. Csak egy dolgot sejtek: ha
akarok írni egy regényt, az öt-tíz év.
Nem lehet megúszni. A jó könyvek az elmúlt ötven
vagy száz évben, azok általában ilyen tíz
év körüli ügyek. Ha a Závadától
megyek vissza a Feleségem történetéig, akkor
gyakorlatilag ez van. Van ellenpélda, leginkább a világirodalomból,
de én magamról tudom, hogy képtelen vagyok fél
év alatt írni egy könyvet. Erre vagy rááldoz
az ember ennyi időt, és nem csinál semmi mást,
vagy feladja.
NG: Az az érdekes különben, hogy miért akar
az ember mindenáron regényt írni.
Miért akar az ember mindenáron regényt írni?
LETTRE: Na igen, ez lett volna a harmadik szempont, az elvárás-horizont,
hogy mit kér a piac, mit kér az olvasó, mit kér
a kritikus - meg a nosztalgia, ami mondjuk belülről jön,
nem? Hogy egy olyan nagyot kéne írni.
NG: Az oké, azt értem, hogy ilyen értelemben feladat.
Az is világos, hogy ez teljesen kommerciális okokból
nyomva van. Tehát hogyha mondjuk bárkivel beszélsz
a német könyvpiacon magyarok számára fönntartott
helyekről, a német könyvpiac és a magyar irodalom
viszonyáról, akkor legkésőbb a harmadik mondat
úgy hangzik, hogy de oda ám regényt kell csinálni.
Nem adnak ki antológiát, nem adnak ki novelláskötetet,
vagy ha mégis kiadnak, akkor az le van szarva utána.
LETTRE: Bementünk Münchenben egy sokemeletes könyvesboltba,
kilenc és fél emelet regény, és utána
meg fél emeletre az összes többi könyvek. És
akkor ahhoz képest még akár jó regényeket
is szabad írni, nem csak bestsellert.
NG: Minthogyha megerősítenének valamiféle
hierarchiát... Nyilván az is van, hogy az ember tudat
alatt azt gondolja, addig nem prózaíró, amíg
nem írt regényt. Merthogy mégiscsak az a műfajok
királya, nem? Hogy mindenképpen meg kell egyszer próbálnom,
még akkor is ha az derül ki, hogy képtelen vagyok rá...
Vagy hogy mindannak ellenére, amit a kispróza-gyakorlat sugall,
tehát hogy mi mindent nem lehet többé megcsinálni,
azaz mi mindenről kell végleg lemondanunk, tehát ennek
ellenére az ember mégiscsak meg akarja találni azt
a formát, ami mindent kibír, amibe bele tudja préselni
az összes, abszolút disszeminálódott, szanaszét
szóródott tapasztalatot, ami ahhoz köti, hogy él,
nem?
SZL: Hát meg hogyha az irodalmi hagyományban előttünk
mindenki, vagy legalábbis sok fontos szerző azt gondolta,
hogy a regény van a műfajok hierarchiájának
a csúcsán, akkor ma már ezt nem is lehet teljesen
másképpen gondolni. Hiszen ha az ember egyszer megkérdezi
magától, hogy ő prózaíró-e egyáltalán,
és ezt a kérdést, ugye, előtte mások
a regényben tették föl, akkor már egyáltalán
nincsen, nem lehet kecmec, nincsenek választási lehetőségek.
Ha ki akarja próbálni valaki, hogy tud-e olyan szöveget
írni, mint a Byron, akkor meg kell írnia az ő műfajaiban
a saját szövegeket, amint ezt, mondjuk Arany János többször
is megtette. A hagyományt nem lehet egy pillanat alatt kifordítani.
És ezt a regény szempontjából is teljesen alapvető
dolgot, felállást szerintem csak elfedi az, hogy véletlenül,
vagy egyáltalán nem véletlenül, hanem részben
talán éppen e dolgok miatt, a piac is a regényt igényli,
az olvasó is valódi regényeket szeretne olvasni.
LETTRE: Olyasmi miatt, amit mondtál, ilyen gyerekkori dolgok
miatt is, hogy belakni egy másik világot. Én olvasóként
örülök, ha sokszáz oldal, és már félek,
hogy mindjárt vége lesz.
NG: Ha rövid szöveget csinál az ember, akkor az belátható
időn belül megtörténik vele - alkat kérdése
persze, hogy hányszor ír valaki át valamit, hogy mennyit
piszkál még egy szöveget, de azért úgy
nagyjából gyorsan odasül, nem? És akkor utána
piszkálgathatja még a serpenyőt, vagy fűszerezgetheti
a cuccot - nem tudom, lehet, hogy nem ez a legjobb hasonlat, na mindegy
- szóval még sokáig elszórakozhat vele. De
ez a sokáig még mindig nagyon rövid idő, és
utána megint a rettenetes érzés jön, hogy lehet,
hogy soha az életben egy kurva mondatot le nem fogok tudni írni,
egyet se, amiről legalább én magam öt percig
azt gondolom, hogy hiteles - most a többi embert hagyjuk ki ebből
az egész történetből. A rövidprózánál
mindig ez van, utána jön a jeges rémület,
hogy végem van, azaz hogy soha többé nem lesz elejem,
tehát rögtön végem lesz. És érzem,
hogy egész egyszerűen el szeretném odázni, arra
vágyom, hogy beköltözhessek ebbe az állapotba,
hogy tudjam, hogy évekig ezt fogom csinálni. Iszonyatosan
vágyom erre az érzésre, hogy ne lehessen kibillenteni,
hogy minden egyéb leszarható legyen ennek az állapotnak
a nevében - tehát a tartós függőségre.
Ami fura, mert közben ugye állandóan a szabadságról
beszélünk...
LETTRE: Lehet, hogy ez nem csak függőség, hanem
védettség.
NG (Garaczihoz): Nem tudom, hogy neked van-e ilyen.
GL: Szerintem ez egy szerzetesi életmód nagyjából,
ha valaki ezt komolyan veszi. Ráadásul a jeges rémület
ugyanúgy rajtad van, napról napra produkálnod kell
valamit.
NG: Persze, nyilván, ja.
G.L: Amit az előbb mondtam, hogy úszol a semmiben, és
nem tudod, hogy az egésznek van-e értelme; az életedet
azzal töltöd, hogy egy elképzelt és félig
kész világ díszletei között botorkálsz,
miközben egyedül ülsz egy szobában - szóval
az egész egy kicsit ilyen elmebajos. A rövid prózánál
ott az eredmény, tehát amikor befejezed, rögtön
fel tudod olvasni, meg tudod mutatni, megjelenik, honoráriumot kapsz,
szóval az élet megy tovább, és a mű az
élet részévé válik. De ennyi ideig a
semmivel foglalkozni, az már kicsit furi.
NG: De szimpatikus.
GL: Hát ugyanakkor meg amiért ír az ember, az
ugyanúgy benne van, tehát hogy nem elég a világ,
elégtelen, de kitűzhetsz magad elé egy meditációs
objektumot, aminek a helyét te határozod meg, egy fikciót,
és akkor abban elforgolódsz naponta néhány
órát, és ettől utána jobban érzed
magad.
SZL: Itt visszatérnék egy pillanatra arra, amit a Garaczi
Laci mondott. Tehát úgy tűnt, hogy a szabályokat,
amiket közben fölismert, vagy megteremteni szándékozik,
azt mindenképpen az olvasóra nézve teszi, merthogy
nincs is más támpont. Merthogy azt mondtad, hogy ezt vagy
azt azért nem lehet, mert unalmas, vagy nem lehet végigolvasni...
Ez viszont egészen döbbenetes, hogyha az olvasó áll
a középpontjában ennek a problematikának, akkor
azt lehet mondani, hogy a rövidprózának éppen
az volt az eredménye, hogy annyira ne legyen lerögzítve
semmi, hogy folyamatosan próbára tegye az identitását
az olvasónak is, nem? Tehát a rövidprózai eredményeket
talán lehet egy bizonyos szempontból ebben összegezni,
hogy az olvasónak is folyamatosan kockára kell tenni a szubjektumát,
vagy mit. Ha pedig a regény esetében úgy van, hogy
valamennyire mégiscsak le kell rögzíteni több dolgot,
például az odaértett olvasó szerepét
is, mert ellenkező esetben olvashatatlan lesz, akkor nem, hogy nem
lehet átvinni az eredményeket, hanem a készülő
regény homlokegyenest ellentmond mindannak, ami eddig, mondjuk a
80-as - 90-es években a rövidprózában megtörtént.
Ez már nem is érdekes, hanem egész egyszerűen
ijesztő. Hogy ahhoz, hogy egy regény létezhessen,
ahhoz valamennyire rögzítettnek kell lenni, s így a
regény nem nagyon lehet eredménye, sem pedig következménye
a rövidprózai rögzítetlenségeknek.
NG: Laci úgy érzi.
SZL: hát most mondta...
GL: Hát ez annak az analógiája, hogy egy napon
belül mondjuk nagyon különféle helyzetekbe kerülhetsz.
Viszont ha mondjuk öt évig ugyanazzal foglalkozol, akkor öt
év távlatából mégis van valami folyamatossága
az életednek, van valami centruma, van valamilyen aspektusa, megfogalmazható
hangulata. És hát ugyanez: hogyha öt évig írsz
valamit, akkor azt szerintem csak úgy tudod megcsinálni,
hogyha mondjuk nagyjából egy hang beszél, míg
ha három nap alatt írsz valamit, akkor könnyebben megcsinálhatod
ezt a billegést. Nem tudom, hogy ez jó hasonlat-e. Lehet,
hogy a személyiséged egy ilyen disszeminált kulturális
konstrukcióban van szétoldódva, de ha az életünket
élni akarjuk napról napra, hétről hétre,
akkor csak azzal a naiv hittel tudjuk élni, hogy az énemnek
van egy szilárd centruma. Szóval hogy holnap nem Peer Krisztiánként
fogok felébredni, hanem nagyjából ugyanez a furcsa
káosz lesz holnap is. Azt érzem, hogy az írásban
is, az időfaktor miatt, meg a terjedelem miatt muszáj valami
szilárd, közmegegyezéses bázisra építkezni.
SZL: Igen, de az persze kérdés lehet azért, hogy
létezik-e olyan regény, ami a rövidprózához
hasonlatos módon kezdi ki, pörgeti meg, vonja kérdés
alá folyamatosan az olvasóját. Szóval, hogy
lehetséges-e olyan regényt írni, amelyik a rövidprózánál
szilárdabb bázisokon építkezik ugyan, de aminek
az igazi alapja mégiscsak egy egyáltalán nem-szilárd
bázisú olvasó.
GL: Hát az Ulysses az ilyen, vagy a Finnegans' Wake, szóval
ehhez képest már...
LETTRE: Igen. eléggé végig volt ez már
próbálva azért...
NG: Nem, én semmit nem gondolok úgy, hogy az feladat
volna.
LETTRE: Nem teheti meg azt, hogy nem vesz tudomást arról,
ami itt történt, ugye? Tehát nem lehet ilyen kritika
előtti.
Mostanáig referálni volt ciki, hirtelen a fikció
lett kínos
NG: Az a legőszintébb vagy legtisztességesebb
állapot, hogyha ezt az egészet visszamenőleg egyes
szám első személybe teszem. Én azt gondolom,
hogy azt nem tudom én megtenni, hogy kikerülöm a saját
magam tapasztalatát arra vonatkozóan, hogy milyen valamit
leírni vagy nem leírni, vagy milyen ezeket a regisztereket
megunni, otthagyni, egy másikba fogni stb., stb. - hogy erről
én nem felejtkezhetem el annak a nevében, hogy vannak bizonyos
prekoncepcióim arról, hogy egy regény hogy működik.
De ez csak rám érvényes. Szóval azt érzem,
hogy én ezt nem bírom ki. Illetve nem érzem, hanem
tudom, hogy meguntam minden konstrukciót, legyen az akár
formai, akár tematikus, akár nem tudom, milyen, amit előzőleg
magamnak alkottam az eddig meg nem írt öt-hat regényemmel
kapcsolatban. Már az elgondolás második napján
halálra untam magam attól, hogy akár ennyit is (mutatja)
tudok arról, amit majd csinálni szándékozom.
LETTRE: Tehát akkor magad számára belakható
világot kell először csinálni egy pár
évig, és aztán...
NG: Hogyne, hát persze. Hát ami legalább nekem
annyira tágas, hogy nem ismerem rögtön. És bármilyen
általam szellemesnek gondolt konstrukció rémlett föl,
hogyha arra gondoltam, hogy akkor most utána ezt kell majd megcsinálnom,
akkor borsódzott tőle a hátam. Hiába tudom
közben, persze, hogy a Garaczi Lacinak igaza van, úgyse
lesz soha pont úgy. Tehát hogy elindulhatok én akármilyen
bonyolult konstrukcióval, majd a harmadik napon, amikor benne vagyok,
kiderül, hogy ki kell dobnom, nem tudom, x oldalt, vagy tök
újra kell gondolnom az egészet stb. De amikor bármiféle
kontúrja fölsejlett egy ilyen nagyobb formának vagy
struktúrának, akkor ijesztő volt számomra,
hogy akár csak ennyit is látok belőle. De lehet,
hogy ez a magán pszicho-horrorom, nem tartozik senkire.
LETTRE: Egy rövidtávfutó elképzeli, hogy
maratont kell futnia?
NG: Hogy az unalma olyan? Hogy a száz méter ilyen
flash-szerű dolog, tíz másodperc és szétszakadok,
a maraton meg....
LETTRE: Azt nem tudom, hogy ez alkati kérdés-e, vagy
sem? Hogy előre tudod, hogy mi lesz, és előre megunod,
vagy van egy olyan feladat, egy kihívás vagy feszültség,
vagy meg akarsz ismerni valamit, szóval ami el tud tartani annyi
ideig?
NG: Hogyha mondjuk visszavetítem a rövid formára,
ott is utálnám, ha tudnám, hogy mit akarok a végére,
az írásnak valamilyen módon meg kell történnie
az emberrel, én így érzem.
LETTRE: És lehet, hogy regényt meg nem lehet így
csinálni, ha nincs eléggé kitalálva.
NG: Hát lehet, hogy nem.
LETTRE: Viszont ha kitalálod, akkor már unod is. Ez bizony
paradoxon.
NG: Igen. De az is lehet, hogy ez egy felületes, hogy mondjam,
publicisztikus meggyőződés, hiszen nincs róla
valóságos tapasztalatom.
LETTRE: Kérdés, hogy egyáltalán mennyire
normatív az, hogy regény. Mert az is lehet, hogy ezt a szabályrendszert
mindig újra ki kell találni, meg kell újítani,
és akkor ha valaki megcsinálja, akkor azt mondjuk, hogy
az a regény, amit most az Esterházy írt, vagy amit
most ír a Garaczi. Egyáltalán mennyire vannak még
megfogható normatívák a terjedelmen túl, vagy
még az sincsen?
SZL: Abban a pillanatban derül ki, hogy mik voltak a szabályok,
amikor valaki megkérdőjelezi őket. Szerintem a Hazai
például egy ilyen szerző. Most, hogy nekiment bizonyos
dolgoknak, hogy úgyszólván mindennek nekiment, most
derült ki, hogy mik voltak a szabályok: amikor megkérdőjelezte.
Ezért aztán ebben a pillanatban már szerintem nem
nagyon lehet megmondani, hogy éppen mik is lennének a szabályok.
Hogy hogyan is néz ki, mondjuk, a magyar irodalmi nyelv. Felismertük
őket, egy pillanatra, amikor valamiért megkérdőjeleződtek,
és most újra nincsenek.
LETTRE: Jó, akkor beszéljünk valamiről, ami
van, és hogy hogyan lehetséges. Érdekelne, hogy az
Esterházy könyvről most mit gondolnak, hogy az regény,
nem regény, mit oldott meg, mit nem? Meg hogy egységes, nem
egységes? Erről Szilasi Laci biztosan akart is volna mondani
dolgokat az első esti programban, ha hagyták volna. Mondjuk
azon túl, hogy nekem speciel tetszik. Nekem speciel tetszik, de
hogy miért? Hogy mond-e valamit ezekhez a kérdésekhez,
amelyekről ma beszéltünk.
SZL: Ezekhez a kérdésekhez az a szöveg szerintem
nem nagyon szól hozzá. Szerintem az első fele ebben
az ügyben, ahogy a regény-e vagy nem regény kérdést
eddig itt forgattuk, az első rész az egyszerűen nem
működik, az teljesen biztos. A második fele volna, lehetne
az, amit úgy magammal vinnék betegágyamba - de az
persze nem is kérdés, hogy az első fele nélkül
ezt valószínűleg egyáltalán nem gondolnám
így.
NG: Illetve számtalan olyan mű van, amit problémátlanul
regénynek neveznek, és olyan a struktúrája,
mint a Harmonia első részének.
SZL: Engem az első fele egyébként egyáltalán
nem érintett meg. Ez egy ilyen könyv: aktuális beszélgetésünk
azért eléggé képlékeny fogalmai szerint
ez a fele nem regény. A második rész meg, amelyik,
úgy tűnik, családregény, vagy legalábbis
egy családregénynek a módszeres szétszedése
folyik benne, az meg nagyon érdekes nyelvi fejleményekkel
szolgál (ennyire fagyos durvasággal például
szerintem nem nagyon beszéltek eddig a szociálizmusról,
és éppen ő, aki ezt az azóta is honos, ironikus,
finom, gyöngéden kegyetlen szocializmusbíráló
diskurzust megalapozta, meg hát a hagyományhoz, vagy annak
hiányához való viszonyról is sokat tanultam
belőle, és egyáltalán) de emellett annyira
gyors, tehát olyan nagy kihagyások vannak benne annak érdekében,
hogy lázasan ellökje magát egy nagyon határozott
irányba, hogy ezt a beleveszek-beléhullok-élményt
szerintem nem tudja adni. Ez nem hibája neki - megkérdőjelezi,
hogy milyen is vagyok én, mint olvasó. De számomra
mégiscsak túlságosan gyors és túlságosan
kihagyásos most. A Roman Ingarden nagyon zseniálisan azt
mondta egyszer, hogy az irodalom a teremtett világ jelenségei
nyugodt szemléletének lehetőségét adja.
Szerintem ez így van, és az ember az irodalomban éppen
azt tudja így nyugodtan szemlélni, aminek a szemléletében
örökké zavarja az, hogy kevés az idő, a
valós jelenségek időbeliek, elmúlnak, a villám
elcsattan, aztán annyi - és hogy ő maga meg
meg fog halni. És ebben az értelemben ez a regény,
a második rész sem adja, nem kínálja fel a
nyugodt szemlélet lehetőségét, merthogy annyira
sietős, hogy igyekszik valami nem nagyon tettenérhető
irányba.
LETTRE: De hát ő is tíz évig dolgozott
ezzel, tehát ennek a követelménynek eleget tett...
NG: Nem leszólni szeretném ezt a könyvet ezzel az
állítással, semmiképpen, szóval, ha
leszólnám, akkor nem ezért.
LETTRE: Jó, úgy látszik, van valami várakozás
a regénnyel szemben, amit esetleg nem teljesít?
De mit lehet még elvárni, amit nem...?
NG: Amit ő nem tesz meg? Nem tudom, hogy el kell-e várni
bármit. Nem afelől beszélek most, hogy az ember nagyon
szeretne már végre egy regényt olvasni, azt hitte,
hogy jó, akkor ez az lesz, de, bassza meg, mégsem az. Nem
így értem. Nem vártam el én ilyen értelemben
semmit tőle. Az persze öröm volt, hogy jó, van
megint egy vastag könyv. Amit éreztem, nem elvárás,
hanem egész egyszerűen csak a lehetőségnek az
érzékelése. A tíz évről tudsz,
meg a vastagságról, meg az itt-ott fölolvasott részleteknek
az időnkénti hömpölygésszerűségéről,
akkor - talán a hömpölygés az még fontos
szó - , hogy akkor majd talán jön végre az a
bizonyos lázas regény. Aztán valahogy nem annak érzékeltem
mégse. Olyan könyvnek érzékeltem, amit könnyű
olvasni, de ahhoz, hogy szeressem, ahhoz föl kell függesztenem
bizonyos dolgokat. Na most. Sajnos, engem kurvára nem
érdekel semmi más igazából mások könyveiben,
csak a jellem, vagy fogalmazzunk értékmentesen, a karakter.
Jó, érdekel persze a szakmai része, érdekel
az, hogy csinál meg valamit, az nagyon érdekel; vagy hogy
tanulhatunk-e belőle. Mellesleg én sose tanulok semmiből
se semmit, egyébként, mindegy, az igényem ugyan
megvan rá, hogy tanuljak, szóval egy ilyen rendes gyerek
vagyok, csak nem sikerül. Pedig van bennem ez a törekvés,
hogy ellessek úgymond valamit, fölismerjek egy technikát.
Csak aztán leshetem, úgysem tudom semmire se használni.
Kurva sokat beszélhetünk arról, hogy vajon hogyan kellene,
mások szerint hogy van, elméletileg hogy van stb., ez mind
szerintem egy kalap szart sem ér. Amikor ott tart az ember, a szép
kövér problémánál, azt neki kell megoldania.
Neki kell megcsinálnia mindent. Talán ezért mondtad,
hogy úgy érzed magad, mint egy kezdő, nem?
GL: Ezért próbálok tanulni. Tehát például
nagyon odafigyelve újraolvasni az alapkönyveket.
NG: Én is.
GL: Rájön az ember dolgokra, de aztán hogy egy az
egyben felhasználhatná a trükköket, technikákat,
szóval az nemigen megy. De azért talán nem haszontalan.
SZL: Erről tényleg lehet beszélgetni. Csakhogy
a szabályrendszer, maga a kifejezés, az olyan lerágott
csontnak tűnik, mert olyan, mintha ilyen objektív adottság
volna, pedig hát valójában nincsen is, vagy van, de
nem látszik, mondom, csak ha megsértik, vagy hogyha olvasok,
és akkor közben rájövök, amikor valami tetszik,
hogy valami más ezek szerint számomra szabályként
működött. Szerintem például a regényhez
hozzátartozik, hogy olyan mondatoknak kell lenniük benne, amiket
én haza tudok vinni magamnak. Szóval, hogy hajlamos legyen
például bölcsességeket, maximákat, gnómákat
köpdösni. Én ezt például nem gondoltam volna
magamról, hogy így olvasok, hogy ez nekem tetszik, de mégis
állatira örültem, amikor azt olvastam az Esterházynál,
ugye, hogy "nem a halál tényével nem vagyok kibékülve,
hanem azzal, hogy a halál ténye folyamatosan revolverez bennünket...."
Lehet, hogy ez nem egy teljesen naprakész olvasási mód,
de erről a regényről mindenesetre kiderült, hogy
nagyon határozottan azért nem áll ellen neki.
NG: Csak azért, hogy lezárjam, amit gondolok: egy szövegben
az a legérdekesebb számomra, hogyan látszik
benne az ember, aki írta. Tehát semmi más nem érdekel
jobban, mint az, hogyan van ott a szövegben a jelleme, hogy
milyen lehet az arca, vagy hogy hogyan szokott reggelizni. Aminek
ugye alapszinten semmi köze nincsen az irodalomhoz, hanem nyilván
valami egészen máshoz van köze, mégis, ha azt
kérdezed, hogy mi érdekel a legjobban, akkor ez. És
azt gondolom, hogy az ily módon föltáruló...
tehát egy szövegben föltáruló jellemgyengeségek
borzasztóan szerethetőek adott esetben. Hogy például
a Kosztolányi mérhetetlen hülyeségein keresztül
hogy lehet szeretni magát a Kosztolányi figuráját?
Tehát miközben esetleg - hogy mondjam - erőteljesen
kánon-kikezdő gondolataid támadnak a Kosztolányi-szöveg
olvastán, magát Kosztolányit mégis jobban megszereted.
Mondjuk azt gondolod, hogy ez és ez itt tök szar, de valahogy
iszonyú megható, hogy pont így bassza el. Érted?
Nem tudom, nyilván nagyon homályos helyre tévedek.
Az előbbiek értelmében mondom, hogy én valamiért
Esterházy figuráját egyszerűen szeretem, tehát
bírom a fazonját, nem tudom. Mikor fociztunk vele régebben,
és aztán beültünk sörözni, vagy találkozol
vele az utcán - én szeretem, szóval nekem ezzel nincsen
bajom, viszont ebben az általam szeretett figurában egy pár
dolog, például az itt Szigligeten négyszemközt
vagy akárhányszemközt többször emlegetett
hübrisze, ami ugye, akárhogy is nézzük, tulajdonképpen
jellemgyengeség. És hogyha a szövegben látod
működni - most nyilván nagyon referenciálisan
beszélek az irodalomról, egész szépen föl
tudnék sorolni egy listát azokból, akik sikoltoznának,
hiszen mi köze van ennek az egésznek Esterházyhoz; szóval
az egész teoretikus rizsát föl lehetne mondani a szerzőről,
de én az idézhető rizsák ellenére úgy
gondolom, igenis hogy van köze, és igenis hogy a szövegben
tettenérhetően van köze - akkor már nem mondom,
hogy problémátlanul lehet szeretni. Tehát a szöveget
nagyon sokszor élvezem, de időnként idegesít
a technikája. Annak a technikája, hogy valaki jó fejnek
látsszon, tehát hogy a könyvével megcsinálja
azt, hogy jó fej legyen és szeressem. Magyarul őszintétlennek
tűnik egy ponton, éppen, mert technikának látszik.
De ennek most mi köze a regényhez? Nyilván semmi. Csak
azt kérdezted, hogy tetszett a könyv. Tehát azt éreztem,
hogy ahhoz, hogy problémátlanul tetsszen, ahhoz el kell fogadnom
őt olyannak, amilyen. El kell fogadnom őt ilyen embernek,
hogy valamiért így jár-kel a világban, hogy
valamiért nagyon rafinált módon újratermeli
azt a gőgöt, ami ellen látszólag dolgozik a könyv,
tehát hogy durván mondjam, valahogy mégis megcsinálja
ezt a grófurazást, sajnos.
SZL: De azért ez, amikor kilógnak a drótok, az
nagyon érdekes. Ugye a retorika azt mondja, hogy éppen abban
állna a mesterség, hogy elrejtsük a csináltságát
a szövegeknek. Ebben az értelemben tehát, amikor szándékosan
vagy véletlenül kilóg a drót retorikailag, amikor
a szöveg elmondja, kifecsegi vagy elárulja, és így
láthatjuk is azt, hogy milyen technikával vesz rá
arra, hogy például szeressük, akkor ezt a történést
bizonyos értelemben lehet talán éppen durva őszinteségnek
is látni, nem? Tehát lehet úgy olvasni, hogy ilyen
alkalmakkor mégiscsak megtudsz valamit - és éppen
azt, aminek az elrejtésén az egész szerkezet munkálkodik
amúgy.
NG: Hát lehet, hogy erre mondtam azt, hogy mégis szereted,
vagy nem tudom, szóval ez egy ilyen attitűd...
SZL: Amikor látszik, vagy megmutatja, hogy hogyan is próbál
rászedni...
NG: Igen, de fölülről szeretni meg nem szeretek. Tehát
hogyha érzem, hogy szeretés közben valamit,
ki tudja minek a nevében, éppen megbocsátok, azt én
nem szeretem, azt az érzést. Érted? Ne kelljen
már rálátnom senkire. Nem?
GL: De, de, értem.
NG: Állati nehéz erről beszélni, mert most
aztán végképpen kicsúsztunk egy olyan terminológiai
mezőre, ahol semmilyen szó nem működik,
meg kell hozzá csinálni a nyelvet. Teljesen, legalább
is szerintem teljesen őszintén, jókedvűen és
örömmel odamentünk hozzá a Lacival, adtunk neki a
könyvünkből, és én úgy emlékszem,
hogy egyáltalán nem álságos módon, hanem
valóságos örömből azt mondtuk neki, hogy
hát azért ez egy elég jó könyv lett,
ez nyilván understatement, meg persze az arcunkról is látszott,
hogy azt mondjuk, hogy tök jó lett, meg hogy jó volt
olvasni, meg örülünk, meg gratulálunk, meg nem tudom,
micsoda. A tetszést is komolyan gondolom, meg a tetszés
közben zárójelbe tett problémákat is komolyan
gondolom. Ha pedig a már emlegetett lázas regény felől
kell válaszolnom, akkor azt kell mondjam, nekem azt az élményt
nem adta. Ha azt kérdezed, hogy mi volt, ami utoljára adta
mindenestül ezt az élményt, akkor A tulajdonságok
nélküli ember, az volt ilyen. Nekimentem kétszer,
nem tetszett egyáltalán, negyven oldalnál letettem
kétszer egymás után. Lacival a főiskolára
jártunk pont ... Tök emlékszem rá. Abba kellett
hagynom, pedig iszonyú vonzó volt, nem a főiskola,
a könyv, már eleve hogy három kötet, olyan
Monte Cristós volt kicsit, a borsózöld vászonba
kötve, szóval kifejezetten fizikai vonzereje volt. Ez a fura,
fanyar, kalapos pofa a borítón, éles vonásokkal,
mint egy zseniális intrikus, éreztem, hogy itt valami jó
vár rám, szóval ez rendben lesz, és ehhez képest
kurva nagy csalódás volt. Kétszer elkezdtem, semmi.
Aztán egy semmittevős nyáron így átszakadt.
Egy csomó könyvben van ilyen határoldal, nem? Hogy odáig
többször elmész, és semmi, és egyszer valamiért
mégis túljutsz rajta, és utána Hawaii. Szóval
aztán akkor három-négy hónapra szőröstűl-bőröstül
elnyelt a könyv. Nagyon vártam ugyanezt a Doderertől,
de - valószínűleg az én hibám -
most nem jutottam túl ezen a bizonyos oldalon, úgy rémlik,
170-nél van a határ, mármint a Strudlhof-lépcsőben.
Hogy magyar irodalomban volt-e mostanában ilyen? Amikor az Emlékiratok
könyvét folytatásokban hozta a Jelenkor, baromira vártam
mindig, hogy jelenjen meg végre. Járogattam naponta az újságárusomhoz.
Megpróbáltam újra elolvasni, egy éve, talán...
képtelen voltam. Halálra idegesített, pedig nyilván
ugyanaz a könyv. Ez is rejtély, hogy működik.
A szövegben nem cseréltek ki egy betűt se, és
aztán egyszer totál bejön, egyszer meg nem tudsz vele
mit kezdeni.
SZL: A Megbocsátás Mészölytől nekem
ilyen... Változatos darabok, világ, elmélkedések
benne...
NG: A Garaczi könyveivel azért vagyok bajban, mert olyan
szoros közöm van hozzájuk, és olyan közel
állnak, egy csomó jelenetben ott látom magam, vagy
nem tudom, tehát hogy együtt voltunk ezekben a helyzetekben,
vagy ha nem, akkor lehettünk volna, például effektíve
mindketten a Néphadsereg téren homokoztunk ötvenkilencben.
A két óvoda szembe volt egymással, tehát amikor
leírja, hogy hogyan változott a Néphadsereg tér,
akkor én minden egyes változatát láttam, mert
az anyám ott dolgozott a Pénzjegynyomdában, több
évtizeden át. Nincs egy olyan metszete annak a látványtörténetnek,
amit ne ismernék a saját tapasztalatomból. Egyszerűen
nem tudok ránézni úgy a könyveire, mint az összes
többi magyar nyelven írt könyvre, mert mélységesen
személyes közöm van ahhoz, amiről ír.
LETTRE: De biztos van azért olyasmi, ami elő is került,
hogy akkor függetlenül a teoretikus elvárásoktól,
van ilyen, hogy átadható tapasztalat, a saját emlékek,
hogy ez az anyag, amivel aztán valamit kell kezdeni. Erről
még a grazi felolvasáson kezdtünk beszélni, mintha
Kukorellyvel együtt mind a hármotoknál lenne valami
elmozdulás ebbe az irányba, hogy a gyerekkori vagy a
valamivel későbbi emlékek feldolgozásán
keresztül feldolgozni a közelmúlt történelmet.
Szóval a világ, a valóság, a referencialitás
is valahogy visszajön vagy megkerülhetetlen. Lehet persze azt
mondani, hogy a mondat, a ritmus, a szöveg, hogy ilyeneken múlik,
de hát legalábbis a befogadás felől azért
mégse közömbös, hogy a Strudlhof lépcsőről
van-e szó, és hogy belőlem a monarchia felbomlása
valamiféle rezonanciákat kivált-e, vagy rá
tudok kapcsolódni arra, hogy mi volt a Néphadsereg téri
játszótéren, vagy mibe volt a narancs csomagolva,
ennek ő is része, ebben az olvasó is benne van...
NG: Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Laci erre mit mond.
Az én számomra azért jött ez evidensen, mert
a fikcióba vetett hitem iszonyatosan megrendült. Bárminek
az úgymond kitalálása elképesztően alpárinak
vagy nevetségesnek tűnik; ami ugye azért vicces,
mert időnként azzal keresek pénzt, hogy forgatókönyveket
írok.
LETTRE: Igen, de akkor azt úgy külön tartod...
NG: ...és röhögök magamon, hogy mekkora apparátust
mozgósítok azért, hogy leválasszam magamról;
állandóan hangsúlyozom, hogy a forgatókönyvírás
csak egy meló, aminek megpróbálom megtalálni
a szabályait, és iszonyú hidegen viszonyulok hozzá.
Mindez nyilván nem magyarázza meg, miért tudom ott
csinálni, ha itt nem tudom, vagy miért nem tudom itt, hogyha
ott valamennyire mégiscsak tudom.
LETTRE: A "hátépépé"-ben ezt valahogy feloldottad,
hogy van történet, elengeded, aztán visszaveszed...
NG: Igen, igen, magam is azt gondoltam a hátépépé-ről,
hogy egy hosszú szövegnek az eleje. És aztán
megrettentem attól, amire korábban utaltál, tehát
a monotóniájától. Attól, hogy
és akkor most ezt fogom csinálni tényleg? Kitalálok
valamit, aztán valahogyan visszavonom vagy rákérdezek?
Dehát ez nem az a technika, ami kitart, nem? Mondjuk húsz
oldalig lehet, hogy kitart, kétszázig nyilván nem
tart ki. Akkor viszont ott vagyok az első kérdésnél,
hogy ha nem ez, akkor micsoda, és úgy maradt az egész,
ahogy volt, és valószínűleg, gondolom, talán
úgy is fog.
SZL: Akkor viszont az lehetne a kérdés, vagy kihívás,
vagy mi, hogy vajon mi az a technika, ami kétszáz oldalon
át is képes, és nem unalmasan, kitartani. Ez a fikció-valóság
téma számomra teljesen beláthatatlan különben,
hogy mi történt. Mostanáig referálni volt ciki,
és most valamiféle számomra beláthatatlanul
bonyolult folyamotok következtében hirtelen a fikció
lett kínos. Nagyon összetett dolgok történtek itt,
nem is tudom, hol. Valószínűleg nem is teljesen tisztán
irodalmi ügy ez, hogy egyszerre tényleg a fikció, az
lett kínosabb. És teoretikusan erre a dologra mintha nem
lennénk, nem lennék fölkészülve teljesen.
LETTRE: Akkor most van min dolgoznia megint a teóriának,
hogy ezt befogja.
SZL: Hát, igen, ez, hogy fikció, vagy hogy valóság,
nem olyan túlságosan egyszerű ügy. A Strudlhof-lépcsővel
nekem az volt a személyes tapasztalatom, hogy tudtam, hogy van,
hogy létezik a valóságban is, és amikor elmentem
oda, akkor mégis az volt az érzésem, hogy nincsen.
Szétírta teljesen. A valóságos objektum megszűnt,
és azt láttam csak, de azt teljesen, amire emlékeztem
az olvasmányból. És ez viszont egy olyan dolog, amit
teoretikusan most nem tudnék pontosan megmondani, hogy hogy is van.
Nem fikció, hiszen ha már meg van írva, akkor úgy
van a valóságban is...
LETTRE: Vagy a saját magában levő dolgozott, nem
a kinti. Mint ahogy a gyerekkor, a Néphadsereg téri játszótér
sem az igazi játszótér, hanem ami bennetek van, és
ami hozzátok szól?
NG: Természetesen, persze. Amit ír, az pont úgy
viszonyul a Néphadsereg térhez, mint a Csontváry-kép
ahhoz, ahogyan leírta korábban egy kisprózában,
tehát nyilván pontosan abban a hihetetlenül ironikus
és éles viszonyban van a Néphadsereg tér, bocs,
valóságával. Ha én valamit meglátok
abból az időből, ami az enyém is, akkor
azt valamennyire meg tudom csinálni, maximum 4-5 oldalon. Igyekszem,
persze, azzal az intenzitással megcsinálni, ahogy emlékszem
rá. Amikor először beszéltünk erről
Garaczi Lacival, számára már akkor úgy jelent
meg, mint egy tetralógia, már akkor azt mondta, hogy négy
regényt fog írni. Ez nekem csodálatos volt, mert én
nem tudom folyamatként újraélni ezt az elmúlt
időt. Csak hasadékokba látok be, úgy. Ahogy
a Laci csinálja, persze az is hasadékos, nyilvánvalóan
erősen fragmentált szerkezet, de szövegszerűen
mégis egy nagyobb test...
LETTRE: De hát az is lehet, hogy megírnál ilyeneket,
és aztán kitalálnád, hogyan kapcsold össze.
Nem biztos, hogy előre kell, utólag is össze lehet rakni...
GL: Nem volt tervem. Gyűjtöttem az anyagot, aztán
elkezdtem irogatni tulajdonképpen ilyen rövidprózákat,
és akkor 2-3 dolog erősebben kezdett élni, a szerelmi
vonal, meg az, hogy a főhős szorult helyzetbe kerül
az igazgatói intő miatt, és akkor e köré
próbáltam elrendezni a többit, de ez aztán tényleg
nem egy ilyen hömpölygő beszéd. A Nincs alvás
után váltani akartam ebből a teljesen elszállós
világból, és valahogy ezért mentem vissza ehhez
az emlékezős és referenciálisabb típusú
prózához. Amit most akarok csinálni, mintha valahol
a kettő között lenne, pozitív esetben a kettő
eredményeit fogja összedolgozni. Tehát azt szeretném,
ha felismerhető lenne a világa, ugyanakkor nem lenne riportázs
vagy ilyen dokumentum-játék, fantasztikus is lenne. Egy ilyen
fikciós, klasszikus regényt írni.
NG: Olvasva például azért is volt baromi izgalmas,
mert mostanában valamiért nem születnek olyan könyvek,
amik ezt az intenzitást, ami körülvesz minket, a tárgyukká
tennék, bevállalnák azt, hogy ez a világ, ami
körülvesz, akár az ábrázolt tárgyiasságok
stb. stb. szintjén megjelenjék, mint ahogy mondjuk az Amerikai
pszichóban, nyilván abszolút nominalizálódva,
de végülis megjelenik. A Budapesti skizót például
azért volt jó olvasni, mert Hazai valamilyen módon
közelít ehhez, ebben az értelemben a legprimitívebben
realista, nem?
GL: Igen.
NG: Szóval furcsa, hogy mennyi stilizáción megy
át minden, ami tapasztalatként szűrődik
le. Nem is tudom, nagyon sok szöveggel úgy vagyok, hogy ezt
valahogy meglátom rajta, az első bekezdéstől
látom, hogy tutista, és akkor onnantól nem érdekel.
Ha nem látom a totális kockázatot, hogy valaki az
írással valami olyanba akar beleszaladni, amiről fogalma
sincsen, hanem azt látom, hogy a nagyon is uralt világ működik,
akkor az engem nem érdekel. Jön a szép délceg
torreádor, talpig aranyban, kétméteres karddal, aztán
elévezetik a Milka-tehenet, az nem annyira izgalmas. Akkor tudom,
hogy nyilván le fogja szúrni. A Skizóban viszont éreztem
valami kockázatszerűt. Éreztem a gyermeki érdeklődést,
hogy mi a szart fog a Feri csinálni. Leakasztott magának
valami dzsipet, pont olyat, amit én is nagyon szerettem volna abban
az időben, és hogy akkor hova fognak azzal menni. A
lehető legdörmögődömötörösebb
olvasói élményt kaptam meg tőle, talán
éppen azért, mert pont azt hozza, amit máshonnan hiányolok.
Vagy hát Kukorelly mutatott, még Berlinben, több évvel
ezelőtt, részeket abból, amin azóta is
dolgozik. Az is egy ilyen behúzós szöveg ... De hát
ő is a legkeményebben a sajátját dolgozta bele,
nagyon hosszú ideje nincs másról szó, csak
a legsajátabb dolgairól. És nála működik
is szerintem, abszolút. Mégis, az önéletrajz
mint regényforma nagyon problematikus dolog. Vagy nem? Kegyelmi
állapot.
Bibliográfia
GARACZI László
Plasztik
Magvető, 1985
A terület visszafoglalása a madaraktól
Magvető, 1986
Tartsd a szemed a kígyón!
Holnap, 1989
Nincs alvás!
Pesti Szalon, 1994
Bálnák tánca
Pesti Szalon, 1994
Mintha élnél
Jelenkor, 1995, 1999
Pompásan buszozunk!
Jelenkor, 1998
Az olyanok, mint te
Jelenkor, 2000
"Prédales"
Magyar Lettre Internationale, 25
"Tánc, méreg, alkohol"
Magyar Lettre Internationale, 27
(Farkas Zsolttal, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal,
Németh Gáborral)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29
"Mész, mész és csak kolbász"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Találkozás a bolondok tornyában.
A kanál"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Jó lesz nekünk"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Versek 1981-ből"
Magyar Lettre Internationale, 38
NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990
A Semmi Könyvéből
Holnap, 1992
eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994
A huron tó
Filum, 1998
(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000
"hátétépévévévé német
hö"
Pompeji, 1997. 2-3.
"Írás"
Magyar Lettre Internationale, 7
"Quod erat"
Magyar Lettre Internationale, 27
"Egy végső helyet készítettem el"
Magyar Lettre Internationale, 29
(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével,
Marno Jánossal)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29
(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Hídlábjegyzék"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Nemes iszap - labancozás"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
Magyar Lettre Internationale, 36
"Nyakig a vízben"
"Performance 1988"
Magyar Lettre Internationale, 38
SZILASI László
A Kopereczky-effektus
Jelenkor, 2000
(Németh Gáborral)
Kész regény
Filum, 2000
BALLA Zsófia - KOVÁCS András Ferenc - PARTI NAGY
Lajos
"A költészetről"
Magyar Lettre Internationale, 31
KUNDERA, Milan
A regény művészete
Európa, 199.
DODERER, Heimito von
A Strudlhof-lépcső I-II.
Jelenkor, 199.
A slunji vízesés
.............., 2000
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu