RADA IVEKOVIC
A nemzetek kora után az etnikumok kora?
Guatemala - kultúra és vadon között
(PÁRIZS) - Guatemala belsejében vagyok éppen, az
őserdő közepén, egy turistákkal körülvett
szentély és egy pioneer front között, ami az a
bizonyos képlékeny határ a kultúra és
a vadon között: forró párába burkolózó
kopár ugar, óriási maja-piramisok és városok
a gyarmatosítás előtti időkből, kifosztott
régészeti feltárások, kábítószer-kereskedelem,
csempészet védett állatokkal, értékesebb
trópusi fával, az urbanizálódás első
kísérletei bádog és a patios driollos távoli
visszhangja között, hatalmas eldugott Fincá-k, a campesinok
mezőgazdaság-pótléka, az egész mindezeken
felül föld nélküli, egy darab földet kereső
indiánok befogadására berendezkedett ország.
Először spanyol kalandorok hódították
meg fokozatosan, aztán a szomszédos Brit Hondurasból,
a mai Belizből való kalózok foglalták el, mindezenközben
ez a tájék később még különböző
eredetű "törököket" (libanoniakat) fogadott be, és
fekete rabszolgákat, akik a közeli Karib-szigetekről
menekültek, végül a régészek "civilizálták".
Guatemalát 1821-ben függetlenné nyilvánították.
De ezt a függetlenséget nem a nép követelte ki,
és nem is neki ajándékozták. A gyarmatosítók
második nemzedékének műve volt, akik már
itt születtek, és meg akartak szabadulni azoktól a feladatoktól,
amelyekkel a koronának tartoztak.
Az etnikumok órája
Guatemala 36 éve él benne egy fegyveres konfliktusban,
amelyben egy minden mértéken felül militarizált
állam visel hadat a saját lakosságával szemben,
miután egy 1954-es katonai puccs megbuktatta a demokratikusan megválasztott
liberális és reformorientált köztársasági
elnököt, Jacobo Arbenzt. Az Egyesült Államok egyébként
biztatott erre azzal az ürüggyel, hogy egy általuk forszírozott
doktrína, a nemzeti biztonság doktrínája nevében
felszámolják a - számszerűen gyenge - gerillákat
és a kommunizmust. Az állami önkény és
a vak erőszak bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a
fegyveres felkelés egy második szakaszában felszínre
kerültek a maja lakosság etnikai és kulturális
identitása elismerésére vonatkozó új
követelések is.
Míg a gerillaharcok első korszakát (a 60-es
években) a Regis Debray-féle fókusz-elmélet
jellemezte, és az indián többség csak nyűgnek
tűnt a forradalom számára, a második szakasz
(a 70-es és 80-as években) azt kísérelte meg,
hogy ezeket bevonja, mindenesetre az osztályharc kizárólagos
perspektívájából. A legsúlyosabb túlkapásokra
1978 és 1984 között került sor. 100-200 ezer halott,
45 ezer polgári lakos tűnt el, tízezreknek kellett
elmenekülniük. A mintegy 60%-ban indián és nagyrészt
analfabéta lakosság bizalmatlansága az intézmények
iránt még a biztos és tartós békéről
kötött 1994-96-os megállapodás aláírása
után is azzal a következménnyel jár, hogy az
"etnikai" hovatartozás sokkal nagyobb biztonságot látszik
ígérni, mint a "nemzeti" identitás, ami túl
elvontan függ össze az állammal, amely továbbra
is a "ladino"-k kezében van. Utóbbiak a kulturális
tekintetben de-etnizált és elnyugatosodott meszticek, ők
teszik ki a városi középréteg nagyrészét.
Közülük kerülnek ki a konzervatív és
reformellenes nagybirtokosok és vállalkozók is. A
ladinók a lakosság 20-40%-át teszik ki, és
gyakorlatilag ők az egyedüliek, akik választani, írni-olvasni
tudnak, és ők rendelkeznek - a külföldi vállalkozóktól
ezúttal eltekintve - egyedül az ország erőforrásai
felett. A háború alatt Mexikóba menekült polgári
lakosság egy része azóta visszatért, ők
a retornados, és ma a politikailag legaktívabb réteghez
tartoznak, a kommunitárius elvek követői lettek. Nincs
nemzeti koncepció; az intézmények és a pártok
nem tudnak bizalmat kelteni. Az összejövetelek, az atomizált
és redukált nyilvánosság tere nem megy túl
a helyi közösségek körein. Az egyén nem annyira
a nemzettel, mint inkább a helyi csoportjával azonosul. Ezek
megpróbálnak annyira-amennyire modernizálódni
és igazságosságot követelni.
"A cselekvőt" - írja Yvon de Bot az indiánok
kommunitárius mozgalmával kapcsolatban - "inkább szolidáris
kötelékek határozzák meg, semmint érdekek,
egy osztályhoz vagy kultúrához való tartozás.
(...) Ha indián kereskedők feláldozzák az osztozkodás
kötelezettségét és a közösségi
érzést az egyéni érdekek javára - maguktól
eltávolodnak a mozgalomtól vagy kizárják őket
abból. A közösség tehát fontosabb a nemzetnél.
Egy társadalmon belül a fivérek közössége
szolidáris önvédelmi szövetséget alkot.
Le Bot hangsúlyozza azt a tényt, hogy a szegények
egyháza (a felszabadítás teológiája
és a katolikus akció) által képviselt társadalmi
mozgalomban a tekintélyelvű apafigurát a "nagy testvér"
alakja váltja fel. A nagytestvér (báty) szerepe egalitárius
(a férfiak között), és ha a fivér idősebb,
akkor ez a követendő jópélda presztizsét
kölcsönzi neki. Fenntartás nélkül fogadják
el mint elsőt az egyenlők között. A nemzet ezzel
szemben legjobb esetben úgy jelenik meg mint paternalista tekintélyelvű
hierarchia, amelyen belül az indiánok alkotják a létra
legalsó fokát.
A politikai életből való kizárásuk
volt az alapja annak, hogy a múlt májusi népszavazásnál
elvetették az állam és a gerillák közti
béke-megállapodásban megkövetelt alkotmánymódosításokat,
ami megakasztotta a békefolyamatot. Nemrégiben hozott nyilvánosságra
az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Archívuma
(NSA) olyan eltűntekről szóló 183 dossziét,
amelyek eredetileg a guatemalai katonai archívumokban voltak találhatók.
Az eltűntek sorsával foglalkozó szervezetek ebből
az alkalomból azt követelték, hogy minden ilyen esetet
tárjanak fel, és egyúttal emlékeztettek az
első esetek egyikére, amikor 1980-ban 27 szakszervezeti vezető
tűnt el az állami fogházakban, ami nagy erőszakhullámot
váltott ki. A közelmúltban az Igazság Bizottság
elé tárt jelentés "Memoria del silencio" úgy
találta, hogy az állam és a hadsereg volt felelős
a háború alatt elkövetett túlkapások 93%-áért.
Áttekinthetetlen vegetáció
Guatemala a trópusi köd, a titkos szenvedélyek,
egymástól elkülönülten egymás mellett
élő közösségek országa - egy hihetetlenül
sokszínű és még mindig gazdagon burjánzó
természettel. A vegetáció áttekinthetetlensége
uralkodik az ország teljes északi részét elfoglaló
őserdő mintájára. Ez a politikai életre
éppúgy vonatkozik, mint az irodalomra.
Az egész világon ismerik a Nobel-díjas Rigoberta
Menchút, aki egy irodalmi díjat is nyert (Premio Casa de
las Americas), miközben az észak-amerikai antropológus
David Stollból csak tiltakozást és rosszallást
váltott ki. Yvon le Bot szerint a félreértés
abból adódik, hogy Rigoberta Menchú biblikus személyiség,
akinek igazsága nem történelem-függő és
nem is individuális, hanem közösségi és
mindenekelőtt elbeszélői, következésképpen
mitikus teremtőerővel bír. Mint az indiánok
szószólója Rigoberta Menchú a Nobel-díj
révén a világ nyilvánossága elé
tárhatta népének tragédiáját.
A díj ily módon jelentős nemzetközi erőfeszítéseket
mozdított elő, amelyek a kormányt nagyobb nyíltságra
és a gerillákkal való tárgyalásra késztette,
ami végül a békeszerződéshez vezetett.
Menchú ma az államnak alibiül szolgáló
nyilvános térben játszik egy részben hivatalosba
fordított szerepet, amiben kifejeződik minden kisebbségi
követelés érvényre juttatásának
nehézsége. Guatemala nem a szomszédos Chiapas, ahol
az az elv van érvényben, hogy "mindenkinek mindent, nekünk
semmit" (todo para todos, nada para nosotros): a közösségek
követeléseinek nincs meg a nemzeti hordereje ("mindenkinek"),
és hiányzik belőlük minden olyan nemzetközi
dimenzió is, ami a neozapatisták ideológiájában
megvan, amely a globalizációra adott válasz igényével
lép fel. Ahogy a "fegyveres konfliktus" éveiben (ezt az eufemizmust
használják Guatemalában a polgárháborúra)
a marxista vezérek által propagált amerikai imperializmus
elleni küzdelem sem igen tudta az indiánokat fellelkesíteni
(az ő követeléseik sokkal konkrétabbak és
lokálisabbak voltak). Manchú mégis spanyolul publikált,
nem a saját quiché nyelvén, ahogy Mario Roberto
Morales megjegyzi, mivel egy külföldi közönséghez
fordul, elsajátít egy olyan kulturális kódot,
amelyet ugyanakkor támad is.
Mágikus paradoxonok
Aiguel Ángel Asturias, az ország második Nobel-díjasa
annak idején épp az ellenkezőjét tette: ladinóként,
mert kulturális szempontból az volt, elsajátította
a másik kódját, és írás közben
meszticnek mutatkozott. Felfedezte a P
Popol Vuh-ot, a quiché-t beszélő maják
kinyilatkoztatásának könyvét, akiknek a nyelvét
Párizsban tanulta meg. Guatemalában ugyanis, ahol a meszticség
távolról sem számít hivatalosan elismertnek,
mint Mexikóban a forradalom óta, időnként előfordul
ugyanis, hogy egyes intellektuelek megteszik kollektív bűntudattól
vezettetve ezt a lépést a bennszülöttek irányába.
De Asturias minden bizonnyal képes volt felismerni a saját
műveiben érvényre juttatott hagyományos eredetmítosz
erejét, és a természeti erőkkel átszőtt
panteon különösségét.
Más szerzők még nála is elszántabban
próbáltak reagálni a természet kihívására,
hogy a guatemalai irodalomnak "természetirodalomként" adják
meg sajátos jellegét, valahol félúton egy avant
la lettre ökológiai tudatosság és a (gyarmatosítók
által) letarolt természet kreol leírása között.
A felfedezésről szóló első krónikák
és a sokszor misszionáriusoktól származó
Conquista-művek óta kialakult az - azóta az Újvilág
patriótáivá vált - gyarmatosítók
számára alapvető idillikus természetesztétika.
Ezt gyakorta felerősítik a bennszülött vallások
és hiedelmek még átsejlő elemeivel. A Popol
Vuhban a természetet rémisztő és ellentétes
erők hatják át: a Jó és a Rossz, a Férfi
és a Női princípium, a Fent és a Lent, stb.
A spanyol nyelvű irodalom, amely újra felveszi a természetleírás
fonalát, a tájban szintén sorsformáló
erőt lát ugyan, de az egészet egyúttal eltolja
ember és természet barátságosabb viszonya felé,
ami már korán egy proto-ökológikus tudat kialakulását
segítette elő, amit aztán később kívülről
jövő modern problematika váltott fel (Rafael Gutérrez).
Ez az összefüggés az 1995-ben elhunyt Mario
Payeras-nál különösen frappáns, egy
olyan gerilla-írónál, akinél két különböző
műfaj különböztethető meg: a politikai írások,
a fegyveres harc stratégiájáról és taktikájáról
szóló művek egyfelől - másfelől
különleges és utánozhatatlan természet-esszé-elbeszélései,
amelyekben az elbeszélő szubjektum teljesen feloldódik
tárgyában, az erdők mélyének flórájában
és faunájában. Amilyen szárazak és szívósan
ideologikusak és dogmatikusak a politikai írásai,
olyan elbűvölők a természetről szóló,
a természetből kiinduló írásai éteri
mágiájukkal.
Bizonyos, hogy nem Payeras az egyetlen, aki fenntartja a szoros
köteléket, ami összefűzte a társadalmi küzdelmeket,
a gerillákat az írással. Volt néhány
író, aki csatlakozott az ellenálláshoz, vagy
az évek során felemelte szavát az erőszak ellen,
mint például Mario Roberto Morales vagy Otto Raul Gonzales.
Guatemala továbbra is a bruyas y curanderos mágikus
és paradox országa marad, a pre- és a posztmodernitás
országa, ahol a kis helyeken, ahova még az utak sem érnek
el, szűkszavú indiánok sétának a machetáikkal,
és indián asszonyok maguk szövik a ruháikat,
internet-cafék nyílnak. Ezekben tolong egy csomó fiatal
külföldi, de néhány bennszülött is, hogy
felkerüljön a hálózatra, hogy online legyen.
Bibliográfia
IVEKOVICĆ, Rada
"Szerelmeskedj, ne háborúzz!"
Thalassa, 1996. 3.
"A reciklált francia május"
Magyar Lettre Internationale,30.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu