Boris Groys - Ilja Kabakov
Kommunalka
BORIS GROYS: Közhelynek számít immár, hogy
a szovjet társbérlet, a kommunalka a kommunizmus elveinek
gyakorlati megvalósítása. Közben persze azt is
tudjuk, hogy a kommunalka teljességgel érvénytelenné
teszi a kommunizmus eszméjét. Mert hát tényleg
maga a földi pokol az, amikor összezárnak néhány
teljesen különböző életmódot élő,
különböző iskolázottságú, különböző
életfelfogású, különböző lelki
alkatú, egymástól teljesen idegen családot,
s arra kényszerítik őket, hogy egy fedél alatt,
egymás előtt lecsupaszítva, teljes kölcsönös
függőségben éljenek. Ahogy Sartre próféciája
szól: "A pokol - a többiek."
Amikor viszont te használod a kommunalka szimbolikáját
- és nagyon gyakran teszed --, nyilvánvalóan nem csupán
leleplezni akarod, hanem konstruktív módon akarod használni
a belőle fakadó pszichodinamikát?
ILJA KABAKOV: A kommunalka mérhetetlen tartalmat, rengeteg különböző
történetet szippantott magába. Régebben Oroszországban
az éjjeli menedékhely volt ilyen: nem véletlen, hogy
Gorkij erről szóló színdarabja annak idején
akkora sikert aratott. Az éjjeli menedékhelyen az emberen
nem élnek, csak egy éjjelre megszállnak, de közben
végig elmélkednek, a lét végső kérdéseiről
vitatkoznak. Az emberek csak ott, a "mélyben" fekve kezdik szemlélni,
mondjuk, fejük felett az eget: csak a sárban fetrengő
ember fordul a magasabbrendű felé. Ez ugyan csupán
metafora, de számomra a kommunalka sem reális objektum, hanem
metafora.
A kommunalka a szovjet élet kiváló metaforája:
a kommunalkában ugyanis lehetetlen az élet, ugyanakkor másféle
élet sem lehetséges, mert a kommunalkából gyakorlatilag
nem lehet elköltözni. Ez a kombináció tehát,
hogy így élni lehetetlen, de másképp élni
is lehetetlen, nagyon pontosan leírja a szovjet életszituációt.
A szovjet élet egyéb formái, mint például
a láger, nem egyebek, mint a kommunalka különböző
megjelenési módjai. Azt hiszem, egy nyugati ember egyszerűen
képtelen felfogni, hogyan tudják emberek saját magukat
ilyen kínlódásra, ilyen tömeglétre kárhoztatni:
volt módom erről megbizonyosodni, amikor nyugaton kommunalka-installációkat
csináltam. Hogy mindenki egy konyhában főzzön,
egy vécére járjon: ez egyszerűen nem fért
bele az emberek fejébe.
A kommunalka centrális tere a folyosó és a konyha.
A folyosón minden kitudódik, ami a szomszédoknál
zajlik. A konyha viszont nem egyszerűen a főzés helyszíne,
hanem afféle agóra, ahol a köz ügyeit megtárgyalják,
ahol a lakókat érintő döntéseket hozzák,
ahol a hatalom képviselőivel találkoznak. De ez egyúttal
a civakodások, veszekedések és megbánások
tere is.
A vécé is nagyon fontos locus: folyton folyvást
sor kígyózik előtte, s a sorban állók
közben mást se tárgyalnak, mint hogy ki milyen hosszan
ül a vécén, milyen gyakran jár ki, s nem is csak
az ittlakók, hanem különösen az "idegenek", a rokonok,
ismerősök. A fürdőszoba se a mosakodás helye
elsősorban, hanem sokkal inkább mosásé, krumplitárolásé,
ami aztán - a használati jogot és sorrendet illetően
-- megintcsak állandó perpatvarok tárgya. A villany
meg végképp a viszály almája: szinte mindenkinek
van külön villanyórája, külön villanykörtéje,
a vécékbe sokszor annyi égő van körbeaggatva,
mintha karácsonyfa lenne, mégis folyton egymást vizslatják
a lakók, ki lopja vajon a másik áramát.
A tenyérnyi odúkban, ahol eredetileg egy-egy család
lakott, az idők során egyre többen zsúfolódtak
össze, sokszor több nemzedék él egymás hegyén-hátán.
A kommunalkában az ember teljesen meg van fosztva privát
szférájától, minden egyes egyén az egész
bérlemény állandó kontrollja alatt áll,
amelynek persze megvan a maga külön hierarchiája, megvannak
a maga pengeéles életelvei. A kommunalka társassága
valóban totális, minthogy az ember nem vonhatja ki magát
belőle anélkül, hogy ezzel ne váltaná
ki azonnal a többiek ítéletét, sőt terrorját.
Az ezen terror ideológiai alapjául szolgáló
legfőbb mérce a tisztaság és erkölcsösség,
ami a gyakorlatban azt jelenti: tilos minden kísérlet, hogy
különb legyél, mint a másik, hogy jobban élj,
mint a többiek. Innen ered aztán a kommunalkák jellegzetes
"jóság"-kultusza, amelynek lényege épp a privátszféráról
való lemondás, a másik iránti állandó
nyitottság, a készség arra, hogy végighallgassa
a másikat, hogy részese legyen, belefolyjon a másik
életébe. Ide tartozik a totális feltárulkozás
imperativusza, az, hogy életed minden pillanata legyen nyitott könyv
a másik előtt: elvégre csak a gonosznak van rejtegetnivalója.
Azaz az embernek nemcsak formálisan kell teljesítenie a kommunalka
minden követelményét, hanem belsőleg is azonosulnia
kell értékeivel ahhoz, hogy a "kommunális bérlemény"
elfogadja őt. A kommunalkában mindenkinek más szerep
rendeltetett, s ez alól nem lehet kibújni: jaj annak, aki
megpróbálja - hiába, hogy kinn, a "nagy" világban
köztiszteletben álló személy. A kommunalka számára
nem létezik a nagy világ, nem létezik másféle
értékrend: teljes egészében önmagába
zárt világot képez.
B.G.: A kommunalka, természetesen a kommunista utópia
terméke, azé a vágyé, hogy visszatérjünk
abba az ősállapotba, amikor az emberek még nagycsaládokban,
törzsekben éltek a barlangokban, amikor nem volt magántulajdon,
elidegenedés, individualizmus. Valóban, amikor az emberek
szeretik egymást és egy családként élnek,
nem kell hogy egymás előtt titkuk legyen, természetes,
hogy feltárulkoznak egymás előtt, nem kell félniük,
hogy lelepleződik életük intim szférája
a másik előtt. És az új kommunista embernek
épp ilyennek kell lennie: aki nyitott a másik iránt,
aki szereti a másik embert. Mi sem természetesebb tehát,
hogy az elidegenedést és az izolálódást
morálisan elítélik.
A gyakorlatban persze, évezredekkel az után, hogy ezek
a nagycsaládok szétestek és az emberek individualizálódtak,
hiába kényszerítik bele erőszakkal a legkülönbözőbb
embereket ilyen mesterséges nagycsaládokba, aligha járnak
sikerrel. Ez az a hétköznapi terror, amelynek csupán
külső megtöbbszörözése a Gulag által
jelképezett hivatalos állami terror.
Egyébként, akárcsak a húszas évek
végén, azaz a kommunalka kialakulásának fénykorában,
Mihail Bahtyin megalkotja nevezetes dialógus- és polifónia
elméletét, amely szerint a maximális művészi
hatás épp annak következtében jön létre,
ha erőszakkal kényszerítenek bele ugyanazon térbe
és időbe szociálisan és lelkileg egymástól
teljesen idegen embereket. Ez indítja, sőt provokálja
aztán az embereket arra - így Bahtyin -, hogy egymás
előtt teljesen kitárulkozzanak, hogy teljesen külsővé
váljanak, hogy elveszítsék önmagába zárt
privát szférájukat, s hogy egymással végletekig
feszített dialógusra lépjenek. Ezt az indíttatást,
provokációt tekinti Bahtyin par excellence művészetnek.
Elméletét Dosztojevszkij regényeinek elemzése
alapján hozta létre, amelyekben, mint hangsúlyozta,
nagy szerepet játszik az olyan fajta hétköznapi skandalum,
amely a különböző társadalmi osztályokból
származó emberek között robbant ki konfliktust.
Amikor először elolvastam Dosztojevszkij regényeit,
tényleg döbbenettel láttam, mennyire mások, mint
a tradicionális európai regények. A hagyományos
európai regényben a hős fokozatosan végighalad
egymás után élete szakaszain, míg Dosztojevszkij
hőse nem tud kitörni abból a bizonyos önmagába
zárt térből, ahol mindig ugyanazokkal az emberekkel
kényszerül konfliktusba keveredni. Dosztojevszkijnél
képtelenség végleg eltávozni, lehetetlen a
teljes szakítás. Hősei mintha örökre bele
lennének vésve a regény terébe. A kommunalka
ebben az értelemben valóban az esztétikai tér
egy olyan típusát képezi, amelynek az orosz kultúrában
megvan a maga tisztán irodalmi előtörténete.
De szeretnék szót ejteni még egy megfigyelésemről.
Amikor az orosz nemhivatalos művészet történetet
kezdtem kutatni, döbbenettel vettem észre, mennyire nincs közös
művészi programja. Gyakorlatilag az 50-, 60-,70-es években
képtelenség volt találni két olyan művészt,
akiknek azonos művészi felfogásuk lett volna. Nem volt
semmiféle irányzat, mindenki zseninek tartotta magát,
mindenkinek megvolt a maga külön esztétikai krédója,
s a másik művészete mindenkit teljesen hidegen hagyott.
Ugyanakkor, hétköznapi szinten ezek a művészek
rendkívül szoros kapcsolatban álltak: megosztották
egymással lakásukat, műtermüket, cserélgették
feleségeiket, szeretőiket, együtt ettek-ittak, együtt
hajtottak fel adni-venni valókat, egyszóval, ismerték
egymás magánéletének minden szegletét.
A teljes intellektuális-alkotói elidegenedettség és
az őslényszerű-testi együttélés
eme kontrasztja mindig is hihetetlenül izgalmas volt számomra.
Lényegében az egész orosz nemhivatalos művészet
nem más, mint egy ilyen komplett kommunalka.
I.K.: Azt hiszem, igen találó ez a hasonlat. Minden művész
mániákusan ragaszkodott a maga külön eszméjéhez,
miközben közös létre volt kárhoztatva, akár
tragédia ez, akár öröm forrása.
B.G.: Szerintem épp ez a kollektív, társas létezés
centrális problémája.
I.K. Igen, a kommunalka minden lakójának megvolt a maga
külön titka, mindenkinek megvolt a maga egyéni mániája.
És ez az egyedi mánia és egyéni képzeletvilág
épp a testi összefonódottságban folytatódott.
A kommunalkában senkit sem érdekel, hol dolgozik, mit csinál
a másik - csak a kommunalkán belüli élete, csak
az az izgalmas. A nemhivatalos orosz művészeti életben
szintén nem érdekelt senkit, mit rajzol a másik. Csak
az volt a beszéd tárgya, kit tartóztattak le, mikor
jön egy külföldi, mikor lehet kiállítani,
mikor változik meg ez az átkozott élet - a voltaképpeni
művészi probléma viszont sose. A művész
magánművészete nem tartozott a másikra.
B.G. De hát a kommunalka fogalmát most a pluralista,
ezen belül a nyugati társadalmak egészének leírására
használod. Ugyanabban a gazdasági és társadalmi
rendszerben élünk, keresztezzük egymás útjait,
mégis mindenki csak a maga gondolataiba van bezárva.
I.K. Oroszországban e társadalmi létezés
és az egyéni képzeletvilág közti szakadás
még élesebben jelenik meg.
B.G. Hát, igen, Szovjet-Oroszország még több
rétegű, mint a Nyugat, mivel a hétköznapi élet
ideológiája kizárja annak minden lehetőségét,
hogy valaki egyéni képzeletvilágát általánosan
hozzáférhetővé, átjárhatóvá
tegye, ami Nyugaton azért megvalósítható. A
szovjet hétköznapi élet szemantikailag rettentően
telített, ritualizált. Mivel szocializmusban élek,
minden gesztusom, minden lépésem - még ha csak a vécé
felé tartok is - a kommunista morál és a szovjet ember
ideális hétköznapi viselkedésmódjának
elvei által szabályozott, olyannyira, hogy semmi szociális
tér nem marad az egyéni képzeletvilág produktumainak
megrögzítésére, ezért ezek teljességgel
különössé tesznek engem, olyannyira abszolút
különállóvá, amilyen egy nyugati ember sohasem
lehet.
I.K. A szovjet ember ugyanakkor mindig a megfigyelt pozíciójában
van, állandóan színpadon érzi magát,
mindig a színészet kemény munkája hárul
rá.
B.G. Ráadásul sohase tudhatja, miféle nézőpontból,
miféle kritériumok alapján fogják minősíteni
viselkedését, minthogy a szovjet ideológia, totalitásából
következően, hihetetlen módon képes összekapcsolni
- sokszor nagyon is meglepő módon - az ember hétköznapi
életének legapróbb mozzanatait az egész világforradalom
végkimenetelével, úgyhogy a végén az
illető a közveszélyes politikai bűnöző
státusában találja magát. Innen a szovjet ember
lényegében nagyon is artisztikus képessége
arra, hogy vonatkozást teremtsen saját viselkedése
a legtávolabbi kulturális kontextusok között.
I.K. Így van. A kommunalkában mindennek van jelentése
és minden veszélyes.
B.G. Az egész egy hatalmas színpad.
I.K. De ki a néző?
B.G. Nyilvánvalóan Isten. Nyilvánvaló,
hogy a kommunalka egy olyan gigantikus rituálé, amelynek
értelme halandó számára felfoghatatlan.
I.K. Igen, valóban, totális textualizálás
és totális ritualizálás tanúi vagyunk.
Ismertem is egy embert, aki magát a vécére járást
is teljesen megtagadta, mégpedig ebből a "szemiotikai" megfontolásból,
holott ez fiziológiailag kivihetetlennek látszik.
B.G. A modern kultúra már a szovjet korszakban is híján
volt ennek az egységes kontextusnak. Mindnyájan csak egy
gyakorlati síkon kommunikálunk, egyéni alkotásunk
léte ugyan megengedett, de senkit nem érdekel, senkire sem
tartozik: a társadalom ideológiai szinten olyannyira differenciált,
mint amennyire gyakorlati szinten összeforrt. Ugyanez történik
most a szovjet nemhivatalos művészetben is. Régebben
az egyes művészi programokat - ha más nem is - összefogta
ellenzéki jellegük, mostanra azonban ez is teljesen eltűnt.
I.K. Igen, mostanra ez a gettó, a nemhivatalos művészet
istállómelege elillant, miután a külső
falak leomlottak. Holott nemrég még egy sajátos rend,
sajátos páholy volt ez, amelynek megvolt a maga íratlan
házszabálya, hierarchiája. Erről szólnék
még néhány szót.
Az alapító atyák első generációja,
mindenekelőtt Oszkar Rabin csoportja volt: Maszterkova, Nyemuhin,
Vecstomo, a Kropivnicijek, Valja Kropivnyickaja, Rabin felesége
- aztán Mihail Svarcman, Eduard Steinberg, Ernszt Nyeizvesztnij,
Anatolij Zverjev, Vlagyimir Jakovlev. Ők teremtették meg
a nemhivatalos művészi kontextust, és a nemhivatalos
művészi lét mint olyan jellegét is. Ez 1957-ben
kezdődött, s terjedt tovább, mint a tűzvész,
mindenki azonnal kapcsolatba került mindenkivel. Aztán még
két nemzedék hagyományozta tovább ezt a magatartásmódot,
amelynek lényege: nem részt venni a hivatalos művészi
életben, viszont meleg, baráti, tiszteletteljes viszonyt
kialakítani a többi művésszel. Ez az atmoszféra
lényegesen más volt, mint mondjuk, a 20-as évek avantgárdjának
környezete, amikor, az elbeszélések szerint, nem ismerték
el, de nem is nézték le egymást.
B.G. Való igaz, szertefoszlott a művészet megváltó
erejébe vetett hit. Az avantgárd impulzus kimerült,
ezért is bizonyulhatott az élet és morális
elv fontosabbnak, mint a művészi. Még aki zseninek
tartotta magát, lelke mélyén az is belátta,
hogy mindez színpadi játék.
I.K. Hittünk a másik ember individualitásában,
lojalitásában. A művészet azonban többé
nem tere a hit megnyilatkozásának.
GROYS, Boris
Az utópia természetrajza
Kijárat, 1997
"Oroszország, a Nyugat tudatalattija"
Orpheusz, 1991. 4.
"Lenin és Lincoln"
Magyar Lettre Internationale, 18.
"Posztszovjet posztmodern"
Magyar Lettre Internationale, 26.
KABAKOV, Ilja
"Egy kulturálisan áttelepült személy története"
Magyar Lettre Internationale, 19.
BAHTYIN, Mihail
A beszéd és a valóság
Gondolat, 1986
in: Az irodalom elméletei III.
Jelenkor, 1997
"A szerző és a hős viszonyának problémája"
Holmi, 1996. 1.
SZOROKIN, Vlagyimir
"Búcsú a sortól"
Magyar Lettre Internationale, 13.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu