RICHARD WAGNER
A szocializmus indiszkrét bája
- Mi újság a legjobb szándékok
frontján? -
1.
Egy újságkivágás van előttem, a
posta hozta. A kivágás az ólomsúlyú
hamburgi újságból származik, egy kubai tanulmányutat
hirdet. Az út programja: városnézés Havannában
és Santiagóban, egy egészségügyi intézmény
felkeresése, a nemzetgyűlés képviselőinek
beszédével, látogatás a forradalmi múzeumban
és egy politechnikumban, ahol lehetőség nyílik
a kubai oktatási rendszer megvitatására, a Moncada-kaszárnya
múzeumának, egy ipari üzem és a Tudományos
Akadémia felkeresése, valamint az egyetemé, ahol számtalan
lehetőség nyílik beszélgetésekre. Az
idegenvezető Heinz Langer, aki évekig az NDK kubai nagykövete
volt.
Az újságkivágást két barátnőm
küldte ezzel a megjegyzéssel: vannak már terveid a nyárra?
Ez célzás egy éjszakai vitánkra, amit egy pár
hónappal ezelőtt folytattunk Schönebergben, Goltz utcai
törzskocsmánkban a kubai blokádról. Én
a blokád fenntartása mellett voltam, mivel a feloldás
meghosszabbítaná Castro diktatúráját;
ők a feloldás mellet voltak, mivel a blokád súlyosbítaná
a lakosság szenvedéseit ."Ennyi!": Én csupán
a diktatúra ellen voltam, ők az emberek mellett. És
így is érezték. Hetekkel később olvastam
a Spiegelben egy beszélgetést egy kubai disszidenssel, aki
a blokád fenntartása mellet volt. Egy pillanatig arra gondoltam,
hogy a beszélgetés másolatát elküldöm
két barátnőmnek - nem tettem. Nem volt már
kedvem ilyen küzdelmekhez. Hirtelen lényegtelennek tűntek.
A köztünk lévő vita szakításhoz
vezethetett volna. Ez azonban nem történt meg, mert először
hallgattunk róla egy darabig, azután ironikus irányba
fordítottuk. Sok kérdésben ez az ironikus irány
közöttünk a modus vivendi.
Egyszer megmutattam az újságkivágást egy
régi ismerősömnek. Nézetei hasonlítanak
a két nőéhez. Éppen Frankfurtból jött
egy pár napra Berlinbe - először a fal leomlása
és az egyesítés óta. Beszélgetésünk
hamar politizálásba ment át. Hamarosan érintette
az utcanevek és emlékművek kérdését.
Véleménye szerint az emlékműveket - ezalatt
a kommunista emlékműveket érti - a helyükön
kell hagyni, mivel azok a történelem részét képezik,
és nem kéne mindent leradírozni. Ugyanez érvényes
az utcanevekre is. Akkor tőle az Adolf Hitler tereket is meg lehetne
tartana - kontráztam. Van gyakorlatom a szurkálódásban.
Szerinte persze ez egyáltalán nem vicces. Azt mondja, ezt
nem lehet összehasonlítani. És kimondatlanul arra gondol,
hogy a szocializmust nem lehet a fasizmussal összehasonlítani.
A fasizmussal nem, de a nemzeti szocializmussal igen - gondolom magamban.
De ő nem mondja ki, hogy nemzeti szocializmus, ebben az összefüggésben
soha nem is mondaná. A nemzeti szocializmus túl közel
van a szocializmushoz. Elég régóta ismerjük egymást,
nem szükséges ezt megvilágítanunk. A beszélgetés
magától kígyózik, ő kitér, és
azt mondja: No de a SiegessÄule és a Wilhelmstraβe! Rögtön
tudom, miről van szó. A híres csapdát állítja
fel nekem.
Eszembe jut egy két héttel ezelőtti tévé-vita
az utcanevekről. Többek között a Wilhelm Pieck utcáról,
a Rosa Luxemburg utcáról és a Karl Liebknecht utcáról
volt szó. Helybéliek vannak jelen, politikusok, művészek
és mások. A Pieck elleni vitában valaki bejelenti,
hogy van nála itt az aktatáskájában egy
lista azok nevével, akiket Pieck Moszkvában kiszolgáltatott
a Harmadik Birodalomnak. Elhangzik a "gyilkos" szó, és valaki
a háttérből azt kiabálja, hogy az igazi gyilkosok
Bismarck és Vilmos császár voltak, akik milliók
haláláért felelősek. A lakosok részéről
hangos tetszésnyilvánítás. Ezzel megint a Wilhelmstraβssénál
volnánk. Melyik Wilhelmre gondolsz? - kérdezem frankfurti
ismerősömtől. A Wilhelmstraβe esetében
első Vilmost értik, nem a másodikat, nem azt, aki
szintén felelős volt az első világháborúért.
Azt mondom, "szintén felelős", nem azt, hogy felelős,
és azonnal tudom, hogy ez már megint helytelen, de nem bánom.
Csak azt kérdezem néha magamtól, hogy vajon véletlenül
keverik össze első Vilmost a másodikkal; hogy az a nézet,
hogy Vilmos császár robbantotta ki az első világháborút
a tudatlanságra vezethető vissza, vagy mindez szándékos?
Az ember nem akarja elhagyni a kereteit, amelyet az életrajza épít.
Ezek jó emberek, akikkel dolgom van. Azt hiszik, hogy jóságuk
szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a világképükkel.
Ez a világkép etikájának egy válfaja.
Elmenőben ismerősöm a fogason lógó
baszk sapkámra mutat.: Régen mindig erről ismertük
meg a DKP embereit. Nem tesz semmit - mondom én. Tudom, válaszolja,
neked nincs semmiféle előítéleted. Semmiféle
esztétikai előítéleted, teszi hozzá,
és nevet, mert szerzett egy pontot - legalábbis azt hiszi.
Én is nevetek, mert valahogy jóváírom neki
a pontot. Olyanok vagyunk, mint a játékosok; mindenki tudja,
hogy igaza van, és igaza is marad. Már régóta
nem tudunk egymásnak mit mondani, de ez nem számít.
A viták még sokáig fognak tartani.
Gyakran mondják nekem: a történelem győztese.
Győztetek ugyan - ezt jelenti, és jön egy vállrándítás.
Három évvel ezelőtt egy Rómában élő
német író, akinek már régóta
nem jelent meg könyve, kijelentette nekem, hogy le kellett mondani
regénykéziratáról. A forradalmatokkal keresztül
húztátok a számításaimat, mondja, és
barátilag, békítőleg megveregeti a vállam.
Ezzel disszidensként lettem megszólítva. Azaz a történelem
győztese és a Nyugat győzelme. Elcsúsztatja
a kérdésfeltevést. Mintha háború lett
volna, és Nyugat lett volna a győztes. Mint egy bajnokságban.
Így nem kell a szocializmus összeomlásáról
beszélni. Azt úgymond, a Nyugat rosszindulata, a blokád
tette tönkre. Minden teljesen szándékosan történik.
Egy író, akit sok éve ismerek és becsülök,
egy vitában, ami az állampolgárságról
és ezzel a bevándorlási kérdésről
is szó van, többször használja a "vérjog"
(Blutrecht) szót. Elszántan követeli a "vérjog"
felszámolását. Ezalatt a jus sanguinis -t érti
és a jus soli-t állítja szembe vele. De nem azt mondja,
hogy jus sanguinis, hanem azt, hogy vérjog. Hangsúlyozza:
vérjog. Mert meg akar szabadulni tőle. A jogi kifejezésből
náci fogalmat csinál. De a jus sanguinis és a lejáratása
senki mást nem érint, csak a kitelepülteket. Mindannyian
maradjanak ott, ahol vannak. A külföldiek ellenben jöjjenek
mind. Kulcsszó: nyitott határok. A szövetségi
köztársaság mint a bevándorlókat befogadó
ország. Kvótaszabályozás. Megfontolásra
javaslom, miszerint minden bevándorlási törvény
olyan törvény, ami a bevándorlás ellen van. Hiszen
ez Róma helyett Klempnert jelent. De ilyen pontosan egyáltalán
nem akarják tudni. A részletek ártanak a világképnek.
Hirtelen mindenki a sintik és romák délkelet-európai
üldöztetéséről beszél a sinti és
a roma viszont két különböző törzs, és
Délkelet-Európában csak romák élnek.
Egy Sintindroma, dobom be észrevétlenül a körbe.
Gondolkodásunk nemes vademberei benépesítik népesítik
be az évszázadot.
2.
Bernardo Bertoluccit, a rendezőt új filmjéről,
a Kis Buddháról kérdezik. Mérsékelt
érdeklődéssel hallgatom, pedig Bertolucci valamikor
kedvenc rendezőim közé tartozott. Hallom, amint azt
mondja, hogy űrt érez álom-tartalékaiban. Minden
utópiája szétpattant, mint a szappanbuborék.
A 1989-es évre gondol, arra az évre, ami számomra
a szabadulás pillanatát jelképezi. Figyelek és
konstatálom, hogy Bertolucci kijelentése hidegen hagy. Két
éve még másképpen lett volna. Oké, ő
rossznak találta, ami 1989-ben történt, én jónak.
Különböző világból jöttünk.
Az utópia kérdése az, ami elválaszt bennünket.
Amióta Nyugaton élek, folyamatosan konfrontálódom
az utópia kérdésével. Az utópiának
ezt a túlértékelését soha nem értettem
igazán. A szocializmusban hozzászoktam, hogy valódi
kényszerekben tájékozódjam, amelyek utópiának
nevezték magukat. Az utópiában éltem, és
ki akartam kerülni belőle. Soha semmiféle utópia
nem tudott magával ragadni, a valódi kényszerekkel
álltam szemben. Képviselői már akkoriban is
rám akarták tenni az utópia cenzúráját
. A hatalom az utópia nyelvén beszélt. És ez
a nyelv néha az értelmiségé volt. Nyugaton
pedig átéltem, ahogy az utópiából szabadidős
maszk lett. Az értelmiségi karnevál egész évben
viseli a maszkját.
Amit eleinte Nyugaton Ceausescuról és Romániáról
mondtam, elfogadták. De egyidejűleg mindig felmerült
az a szempont is, hogy Ceausescu nem kommunista, hogy Romániában
nincs is igazi kommunizmus. Románia messze volt. De aztán
azt mondtam, nemzeti kommunizmus, és Ceasescura, Titóra és
Enver Hodzsára gondoltam. Végkövetkeztetéseimet
a szocializmusról és az utópia elutasítását
mindmáig sajátos romániai tapasztalataimmal magyarázzák.
Sajátos romániai tapasztalataim óvnak meg attól,
hogy reakciósnak bélyegezzenek. Richard a mi provokátorunk,
mondja egy ismerős, amikor 1993 őszén egy kerekasztal-beszélgetésen
annak fontosságát hangsúlyozom, hogy a kelet- és
közép-európai országokat felvegyék a NATO-ba.
Azt mondja, a mi kis provokátorunk. És azután a EBESZ-ről
folyik a szó, és egy közös biztonsági rendszerről,
Oroszország bevonásával. Igen, igen, mondom én,
a kollektív biztonsági rendszer régi szovjet elképzelés.
Romániának semmi köze sem Közép-Európához,
sem az utópiához. Románia a reális kiakolbolítás
az utópiából. Én vagyok a politikai szakértő.
Az NDK-ban minden egész más volt, mondják nekem a
keletnémet értelmiségiek, akik korábban egész
jól megvoltak az államukkal. A romániai tapasztalatokból
nem lehet az egész szocializmusra vonatkozó következtetéseket
levonni. Összenő, ami összetartozik: ezek az intellektuelek
nagyszerűen megértik egymást a derék nyugati
balosokkal. Az említett vita második felében folyton
felvilágosítanak, hogy az igazi ellenség a Nyugat.
Nyugati és keleti intellektuelek fáradhatatlanul magyarázzák
nekem a kapitalizmus embertelenségét. Nem értem az
NDK indiszkrét báját.
Fiatal emberek ülnek előttem, megpróbálok
beszámolni nekik az önkényről és a zsarnokságról
a szocializmusban. Megpróbálom szemléltetni a sztálinizmus
rémtetteit. De ebből semmit sem tudnak elképzelni.
Kimerítően elmagyarázzák nekem a nyugati média
manipulációit, a nyilvánosság kiüresedését.
Hirtelen "Bad Kleinen" kerül szembe a Slansky-perrel. Olyan emberek
ülnek körülöttem, akik a 70-es években születtek.
Emberek a Szövetségi Köztársaságból,
az NDK-ból, Magyarországról. A fiataloknak az NDK-ból
és Magyarországról nincsenek már konkrét
emlékeik a szocializmusról; csak játékokra
emlékeznek és az első csókra.
Az embereknek perspektívára van szükségük.
Utópia nélkül nincs élet. A szocializmusról
szóló leghosszabb védőbeszédeket teológiai
főiskolákon hallottam. Amikor egyszer erről beszélgettem
egy ideig ezen a területen dolgozó barátnőmmel,
és mondtam, hogy ezt nem értem, hiszen a kommunisták
üldözték az egyházakat, azt mondta: ők már
régen nem hisznek istenben, csak egy hitük van, a szocializmus.
Enélkül el vannak veszve. Nekem nincs hitem. El vagyok veszve.
És ez így van jól.
3.
Szerencsém, hogy az Öböl-háború idején
nem voltál itt, mondja egy barátnőm. Különben
biztos vége lett volna a barátságunknak. Lehetséges,
mondom, és arra gondolok, milyen jó, hogy akkoriban végig
Rómában voltam. Milyen jó? A barátságunk
megmarad, mert egy súlyos témát elkerültünk.
A barátnőm akkoriban azt írta egy az igazi harcosok
ellen irányzott cikkében, hogy a férfiak inkább
favágásban éljék ki a férfiasságigényüket,
mint Vilmos császár Hollandiában. Ha minden férfit
fát vágni küldenének, nem is volnának
többé háborúk.
Az Öböl-háború alábbhagyott, de
mi folytatjuk. Hallom, hogy valaki ünnepélyesen azt mondja,
Wolf Biermann már nem balos, mert - legyintek. És valahogy
Enzensberger se az már, mivel. Tudom, tudom. Az egyiknek az tett
be, hogy Izrael védelmét követelte, a másik blaszfémiát
követett el. Szaddam Husszeint Hitlerhez hasonlította. De Hitlerhez
csak az USA-
t szabad hasonlítani, mint a vietnami háború idejéből
tudjuk, vagy a születési hely-idő függvényében
esetleg a sztálinista perek idejéből is. "Románia
katolikus egyháza a Hitlernek dolgozó kémközponttá
alakult. Ez fontosabb feladat volt nekik, mint az egyházmegye vallási
gondozása. Ki csodálkozik azon, hogy Hitler bukása
után Amerika lett ennek a kémközpontnak a feje?" Ezt
a szónoki kérdést teszi fel Ludwig Renn NDK-író
egy 1952-ben az Aufbau-Verlagnál megjelent Románia-könyvében.
Tudom, tudom Románia messze van, és ez már nagyon
régen volt.
Nem, nemcsak Romániában nem létezett az
igazi szocializmus, az intellektuelek állásfoglalásai
azt sejtetik, hogy máshol sem. Ők, akik azelőtt reálisan
köszöntötték, sosem ismerték meg igazán.
És ebben van valami. Az NDK-ban sem igazi szocializmus volt. Legfeljebb
eleinte, ahogy Hans Mayer konstatálja. Nem, az igazi szocializmus
nem létezett. "Kein Ort, nirgends", sehol, semerre, nem igaz? Az
igazi szocializmus az utópia. Eljár minden este munka után
az intellektuelekhez a törzskocsmájukba, és szépen
beszélget velük.
Nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy két
NDK nevű országnak kellett lennie. És senki nem tartózkodott
egyidejűleg mindkét országban. Csakhogy amikor a két
NDK nevű országról folyik a szó, sajnos ugyanannál
az asztalnál ülünk, és ennél az egyetlen
asztalnál folyik egyszerre a két különböző
diskurzus. Mindkét diskurzus megpróbál érvényre
jutni, ami egyszer se sikerül. A múltról beszélni
nem valami tisztességes dolog. A nyugati értelmiségi
kedvenc kérdése: Ki tudja, hogyan viselkedtem volna adott
körülmények között? Szakadatlanul dolgozik az
igazológépezet. Az előtérben újra meg
újra a tettesek megértése áll. Az intellektuelek
szünet nélkül igyekeznek megérteni a tetteseket.
A jogtalanság tudata helyett a fejlett jogtudat szólal meg
bennük, ha a tettesek megbüntetéséről volna
szó. Jogállamiság a téma végkimerüléséig.
És az áldozatok? Az áldozatok különös
módon hallgatnak, és híján vannak minden a
médiának megfelelő többértelműségnek.
Úgy látszik, csak a gonoszban van meg a médiában
elvárható többértelműség. A múlt
szüntelenül eltűnik. És a jelen hallgat a náci
címke alatt. Az értelmiségiek mozgalmakat indítanak,
hogy egy filmet, amely el akar mondani valamit, Winfried Bonengel "Foglalkozása
neonáci" című filmjét, elhallgattassák.
Nem beszélnek a szélsőjobboldaliságról,
csak úgy tesznek, mintha beszélnének róla.
Tiltakozásokat aláírni. A felháborodás
nagy, a rituálé működik. Csakhogy: A legtöbb
ember, aki meg akarja akadályozni, hogy ez a film a nyilvánosság
elé kerüljön, nem is látta, legfeljebb részleteket
belőle, ahogy mondják. A világnézet tud mindent.
Tudja például, hogy az ember, ha író, nem vesz
részt a Konrad-Adenauer-alapítvány rendezvényein.
Miért? Vállrándítás.
Rá kell térni a lényegre. És a lényegre
rátérni annyit tesz, hogy a kapitalizmusról beszélni,
a valódi ellenségről. A baloldal? Hiszen az már
nincs is. Leszavazva. Nem kell vitatkozni a baloldalról. Nincs már
baloldal, mondja a baloldal. De, mondom én, van, és rémes.
Állatira anakronisztikus és baromira provinciális.
Amit mondok, az hihetetlenül tudománytalan, kedves kollegák.
Valami ötletre volna szükség ennél az asztalnál.
Az ötlet pedig Günter Grass szonettjei a Treuhand [a keletnémet
vagyonügynökség] ellen. Kristálytiszta, mint a
szocialista realizmus. Az NDK-t kolonializálják, kicsinálják,
méghozzá tudatosan, hogy a nyugati profitvadászok
mindent olcsón kisajátíthassanak. Az NDK-lakosságot
gondnokság alá helyezik, van egy stratégiája
a Nyugatnak, a történelem győztesének, hogy megjátssza
a Janit, ez egész Kelet-Európára vonatkozik, tiszta
sor. Jön a nagy rabló. Egyetértő bólintás.
Az alapellentmondás tiszteltet mindenkit.
4.
Annak idején, több, mint egy éve, két éve,
ki tudja már, fiatal emberek álltak egy vasárnap délután
a GedÄchtniskirche előtt Berlinben, a Jugoszláv Néphadsereg
éppen megindította a háborút Boszniában,
és transzparenseket emeltek magasra, amelyeken a Bundeswehr leszerelését
követelték. A legnagyobb zavart fiatal emberek egy csoportjában
keltettem, amikor elmagyaráztam, milyen fegyverekkel tudnék
lőni. Zsirinovszkij oroszországi választási
győzelme után, 1993 telén az demokrácia igazságáról
és a nyugati értékrend megvédésének
szükségességéről beszéltem nekik.
Kinevettek. Sosem voltam pacifista, mondtam még, és ezzel
felszámoltam szavahihetőségem maradványait
is. Már csak a leleplezett ember szórakoztató volta
szólt mellettem. És igazán örültem, hogy
ebben a helyzetben lehetek. Élvezettel gondoltam vissza arra a konferenciára
a tübingeni egyetemen, amelyen egy balliberális író
kolléga nem bírt magával a nagy Európa-megvetésben,
csak úgy dagadt a kebele az önmegvetéstől, miközben
a professzorok tetszésnyilvánításai közepette
elegáns kis beszédben ostorozta a Földet elpusztító
Európa barbárságát. Én akkor felhasználtam
az alkalmat, hogy Közép-Európa rekonstruálásának
szükségességéről beszéljek, mint
egy eurocentrista barbár, rasszista és bűnöző,
úgy beszéltem. A professzorok azzal büntettek, hogy
nem vettek rólam tudomást, nem mondtak semmit. Minden akadémiai
nívót alulmúlt, amit mondtam. Nekem azonban mindez
magától értetődőnek tűnt, nekem,
és még néhány más embernek a teremben.
Ez a nap szerencsés napként maradt meg az emlékezetemben.
Újra eszembe jutott nemrégiben, amikor a román értelmiségiekről
tartott egyik előadásom után valaki odaült hozzám,
és nagy türelemmel kezdte magyarázni, hogy egyszer jobban
meg kéne néznek a latin-amerikai modellt. Hja, a Dél.
A Dél szava. De én nem készülök délre.
Nem bírom ennek az Észak-Dél konfliktusnak a partját,
mert nem értem ezt a morális nudizmust. Az Észak-Dél
konfliktus felderíti az utópisták szívét.
Kolumbusz gazember, Szaddam csupán a Nyugat produktuma, egy báb.
Aminek nem volna szabad lennie, az nem is lehetséges. És
az iszlám, amely útját állja a modernizálásnak?
És a népességrobbanás, amely minden fejlődést
gátol? És a különböző szocializmus-modellek
pusztító következményei? Etiópia, Algéria,
India, Kuba. Kuba? Kubában van Latin-Amerika legjobb egészségügyi
rendszere. Itt van már megint a jó-emberek-hangja. Itt vagyunk
a jó-emberek-diszkójában, és megy a jóakarat-parti.
5.
Amiről beszélek, egy elterjedt mellékesség.
Úgy terül el a közélet tengerében, mint
egy szigetcsoport. Minden, amit mondani akarok, beleütközik ebbe
a szigetcsoportba. Az ember Jugoszlávia mellett volt, és
nem volt híve a német egyesítésnek. A német
külpolitika az egyesülés eufóriájában
helytelen szempontokat érvényesített Jugoszláviában.
Az ember ellenezte Szlovénia és Horvátország
elismerését. Ugyanazon az alapon, amiért ellene volt
Németország egyesítésének is. Ezeknek
az intellektueleknek a körében nem volt és nincs fogékonyság
a nemzet kérdései iránt. Ez volt az alapja Martin
Walser szidalmazásának. Időközben eszközöltek
egy óvatos hozzáigazodást a reális helyzethez.
A német egyesítést már nincs értelme
vitatni, a dolog már így is úgy is lefutott. És
vakvágányra futott, teszik hozzá, nem minden káröröm
nélkül. A saját hozzáállásukról
ehhez a kérdéshez ne essék több szó. Kínos
dolgokra nem szívesen emlékszünk. Ez a hallgatólagos
alaphang. Szlovéniáról és Horvátországról
most az a nézet, hogy túl hamar ismerték el őket.
Tessék mondani, mikor kellett volna elismerni őket? A két
állam lakossága végül is népszavazással
döntött a függetlenség mellett. Az ilyenfajta viták
mindig absztraktak. Nem igazodnak semmi máshoz, mint a saját
diskurzusuk szabályainak fenntartásához, amelyben
a nemzet még mindig idegen szó. Szlovénia, kedves
hallgatóság, ma az egyik legjobban működő
állam a posztkommunista országok közül. Mi lett
volna, ha nem ismerik el? Az elismerés kérdésének
igazi célpontja a Szövetségi Köztársaság
külpolitikája. Az intellektuel a balkáni államok
rovására dobálja a nyilait, és gyűjtögeti
magának a pontokat. Az ukránok, mondják, már
nem is beszélnek ukránul. Mintha maguktól felejtették
volna el a nyelvet, mintha ennek semmi köze nem volna a szovjet birodalomhoz.
Az ukránok mint nemzet már majdnem kihaltak, lehetőleg
maradjanak is úgy. Ukrán állam? De hát azok
mind a nácikkal voltak, az ukránok láger-felügyelők,
meg ilyenek. Akárcsak a horvátok. Usztasák. Az intellektuel
törzsasztal beszélget. Időnként kevésbé
világos, máskor inkább. Háború? Nemi
erőszak? Az van minden háborúban. És a Boszniából
éppen visszatért feminista orvosnő sorolja a talk-show
publikumnak a példákat: Vietnam, Korea, Guatemala. Egy szó
sem a Vörös Hadseregről 45-ben Berlinben. Így aztán
nem is csodálkozik senki, ha Renate Künast a 90-es Szövetség/Zöldek
képviselője 1994 januárjában Berlinben úgy
véli, hogy kisstílű dolog külön búcsúünnepséget
tartani a távozó nyugati szövetséges hadseregnek
és a szovjet katonáknak. A nézetek még mindig
messzemenően a 60-as évek intellektuel világképéből
vannak levezetve. Kifejezésformái továbbra sem mentesek
a radikalizmus divatjától (radical chic). A posztkommunista
országokban jelentkező bűntettek igazi forrása
azonban a régi rendszer, annak kihatásai és hordozói,
akik nem akarnak visszavonulni. Azok, akik mindig az utópiára
hivatkoztak, és ugyanakkor buzgón szították
az etnikai konfliktusokat, amelyeket az értelmiségiek ma
törzsi háborúknak minősítenek. "Az emberek
azt nem bírják a háborún, hogy látható",
írta Uwe Johnson a Kursbuchban 1967-ben "Egy tiltakozó magatartásról"
című cikkében. Fogjátok az utópiátokat,
és menjetek, gondolom magamban. Volt idő, amikor még
megpróbáltam tapasztalataimat beépíteni a beszédmódba.
Ezzel már felhagytam. Mondom, amit mondani akarok. És basta.
Bibliográfia
WAGNER, Richard
Kivándorlási kérelem
Magvető, 1989
Kőomlás Bécsben
Pont, 1999
"Baloldal, szocializmus nélkül"
Magyar Lettre Internationale, 4.
"Testvérek között"
Magyar Lettre Internationale, 5.
"Kisebbségek felségterületei"
Magyar Lettre Internationale, 14.
"A történelem visszatérése a német
tartományokba"
Magyar Lettre Internationale, 22.
"Conspiratitis"
Magyar Lettre Internationale, 32.
"Bizánc felrobbant hídjai"
Magyar Lettre Internationale, 33.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu