Tzvetan Todorov
Az új moralizmus
A legfeltűnőbb politikai és társadalmi jelenség
Nyugat-Európában és különösen Franciaországban
az elmúlt tizenöt évben annak a valaminek a felbukkanása
és stabilizálódása, amit nemzeti szélsőjobbnak
neveznek. Nem teljesen új jelenséggel van dolgunk, képzeljük
el a néhai Rip van Winkle-t, amint ma feléled évszázados
álmából, sok szempontból ismerős terepen
találná magát. 1893-ban Maurice Barres kiadott egy
értekezést "Contre les étranger" /Az idegenek ellen
/ címen, amelyben megbélyegezte "a fajunkat elárasztó
szennyes áradatot", és az idegent, aki "megmérgez
minket, mint egy élősködő". Éppen csak
felébredt Ripünk számára a kommunizmus és
a fasizmus totalitárius kalandjai nem volnának többek
egy nyolcvan éves zárójelnél, kipróbált
majd elvetett gyógymódnál, mielőtt a történelem
újra felvette volna megszakadt menetét.
A kontextus azonban eltérő, és ennek a neonacionalizmusnak
az értelme nem ugyanaz, mint az elődjéé volt.
A 19. század végén a doktrína meghiúsította
minden európai állam arra irányuló igyekezetét,
hogy győzzön a hatalmi harcban, és hogy az Európán
kívüli országokból szerezhető zsákmány
minél nagyobb részét szerezze meg. A franciák
vetélytársai voltak az angoloknak, a németeknek vagy
az olaszoknak. Betelepedtek Észak-Afrikába, Fekete-Afrikába
és Ázsiába. Mára elképzelhetetlenné
váltak a háborúk európai országok között,
a 19. századi stílusú gyarmatosítás
fejezete lezárult, az outsiderrel való érintkezés
ma a nagyvárosokon belül játszódik le, nem a
távoli gyarmatokon. Ama gyarmatok egykori lakói teszik ki
ma ezeknek az "idegeneknek" a seregeit, amiképpen ők képezik
az új nacionalizmus elvi céltábláját
is.
A célpont azonban nem ok: a szélsőjobb neonacionalizmusa
komplex társadalmi mozgalom, számos forrása van; sőt,
mi több, rohamosan fejlődik. Néhány dolog, ami
kezdetben motiválta a mozgalom militáns tagjait, többé
nem látszik fontos szerepet játszani; az antikommunizmus
például, most, hogy a kommunizmus már nem sokat számít,
vagy a fundamentalista kereszténység, amelynek hívei
eléggé megfogyatkoztak Franciaországban. De más
tényezők jelentősebb szerepet kezdtek betölteni.
A mozgalom elsőszámú oka minden bizonnyal a hagyományos
identitások válsága, egy egyre szélesebb körökben
osztott érzés, mivel a valahová tartozás stabil
érzése nélkül az emberi lények számára
még a saját létezésük is kétségessé
válik. És vajon mivel lehetne azonosulni egy olyan világban,
ahol a korábban domináns vallások immár a blazírt
fogyasztónak ajánlott választékot jelentik
csupán ("A hónap vallása: a szikhek" volt a címe
egy új "L'Actualité des religions - Religions here and now"
/Vallások itt és most / címen indított folyóirat
1998 decemberi számának.) Világunk ráadásul
egy olyan világ, amelyben a nemzetállam, polgárai
jogainak védelmezője napról-napra gyengül az
"Európai közösség" ellenében, ahol a piacot
a "globalizáció" és a "multik" uralják; ahol
a televízió ugyanazokat a show-kat, meccseket és ugyanazokat
a dalokat sugározza a föld minden sarkában.
A volt gyarmatokról való bevándorlók
vagy a gyerekeik egyszerűen egy próteuszi ellenség
kéznél levő, látható helyettesítői,
aki elég különböző és elég távoli
egyszerre. Közvetlenebbül benne vannak a neonacionalizmus egy
másik okában: A tegnapi idegenek nincsenek annyira birtokában
a mai kulturális kódoknak, mint a helybeliek, és ennélfogva
ezeknél kedvezőtlenebb helyzetben vannak. Ugyanakkor a helybeliek
tartanak az idegenektől, hidegen fogadják őket. Ezeknek
az erőknek az eredője, ha egybevesszük őket,
az, hogy a bevándorlók meg sem próbálnak integrálódni
a társadalomba, amelyben élnek. Mivel képtelenek felvenni
az új kulturális identitást, a származás
szerinti identitásukra vesznek irányt, ami lehet inkább
képzelt, mint valóságos, és egy negatív,
destruktív attitűdöt alakítanak ki az uralkodó
társadalmi renddel szemben. Autókat rongálnak, buszokat
fordítanak fel, ablakokat törnek be. A gettóvá
változott elővárosok mindennapi valósága
táplálja erre fel a szélsőjobboldal élharcosainak
biztonsági reflexeit, akik számára mindenről
a bevándorlók tehetnek, akiket könnyű ránézésre
azonosítani, mert nem úgy néznek ki, mint a "magunkfajta".
A szélsőjobb csak tovább erősödött
az utóbbi években még valamivel, azzal, hogy a merő
tiltakozás pozíciójába helyezkedett. A munkanélküliség
és a munkahelyhez jutás nehézsége egy egyre
magasabb követelményeket támasztó világban
a lakosság igen nagy részét érinti. Az emberek
nem ismernek magukra a hatalomban váltakozó politikai pártokban,
akiknek a képviselői egy érthetetlen szakmai zsargont
beszélnek, és láthatólag egy olyan világhoz
tartoznak, amelyből megannyian kirekesztve érzik magukat.
A kommunista párt, amely valamikor a tiltakozás és
ingerültség érzéseit klasszikus mederbe terelte,
ha valaki zárt ajtókra talált, többé nem
képes betölteni ezt a szerepet. Mára több szállal
kötődnek hozzá értelmiségiek, mint a munkások,
különben is benne van a kormányban. Néhány
balos csoportot leszámítva ténylegesen a szélsőjobb
pártjai azok, amelyek szívesen fogadják mindazokat,
akiknek a szavazatai elsősorban és mindenekelőtt minden
más pártra mondanak nemet.
De bármilyenek legyenek is az előzményei
és az összetevői, amit a politológusok
nálam jobban és precízebben tudnak kimutatni,
a szélsőjobb 15%-ot tesz ki a mai francia politikában.
Mit gondol a többi 85%? Ezt sokkal nehezebb felmérni, és
nincs benne a többi politikai párt programjában, hogy
onnan megtudhatnánk a választ. Itt saját tapasztalataimra
utalva megkockáztatok néhány általánosítást,
amit nehéz volna alátámasztani.
Az "individualizmus" terminus lehetővé teszi, hogy
számot adjunk kortársaink viselkedésének nagy
részéről. Nem kell szigorú filozófiai-szociológiai
értelemben vennünk, inkább mint választások
egész sorának megnevezését, ami magában
foglalja egész létezésünket és a róla
alkotott ítéleteket. Egyfelől az individuum elégséges
önmagának, elveszíti érdeklődését
a közélet, tehát a politika iránt is, még
ha eljár is szavazni, ám ezeket a választásokat
inkább vezérli a megszokás, mint az egyéni
különbségtevés. A politika nem foglalkoztatja az
"egyéneket", akik inkább szórakoztató színjátékot
látnak benne, vagy szakadatlan és izgalmas siker- és
bukástörténeteket. Ebből fakad a politikusokat
karikírozó bábokkal játszott tévéműsor
és a különböző kormánybotrányok
népszerűsége.
Jobban megvagyunk a privátéletünkben, amelyet
ápolunk és óvunk, de ezt éppúgy a privilegizált
ego uralja, mivel másfelől a világ megítélésére
használt értékszempontjaink szintén teljesen
individualisztikusak. És mindenekfelett, amit mindenki a legtöbbre
tart, az a személyes tapasztalat. intenzitása, az elemi
létezés élvezete, minden lehetőség kiélése.
Ha kételkednénk az individualizmus mindent átfogó
voltában, elég volna egy mindenki számára
ismert példára gondolni, amit nem tagad senki, hogy a szülők
válása árt a gyerekeknek, de amikor azonban a saját
életükben kerülnek ilyen választás elé,
kevesen mondanak le az új szerelem ígéretéről
vagy a megunt partnertől való megszabadulás igényéről
a gyerekeik kedvéért.
Az individualista választás gyakran az egyéni
szabadság vágyába van burkolva, hogy az ember úgy
cselekedhessen, ahogy neki tetszik - ez az igény különösen
erősen hat a szexualitás és a művészet
területén. Nincsenek korlátok, közízlés,
ami irányíthatná szerelmi életemet; annak bármely
formáját egyforma legitimitás illeti meg, és
intenzitása büszkeséggel tölt el. Ha az individuum
hedonista, minden más élvezet elhalványul az erotikához
képest. A művészetben is hasonló a helyzet,
különösen az irodalomban. Az individualisták ellenzik
a cenzúra minden formáját, minden morális ítéletet.
Az író mondhat bármit és mindent, elég,
ha a saját személyes hitelességének igénye
vezérli. A közösség nem tehet különbséget
a különböző művek között, legyen
neki elég, hogy szubvencionálhatja őket. Az "írás"
és a "gyönyör" két biztos befektetés az
individualista számára.
Az individualizmus és nacionalizmus erős trendek
a mai társadalmi életben, és - könnyen
elképzelhető, hogy - a holnapiban is; nem igazán új
keletűek, de a jelenbeli társadalmi kontextus új értelemmel
tölti meg mindkettőt. Ugyanez vonatkozik a harmadik trendre
is, amelyről beszélni szeretnék, és amelyet
új moralizmusnak fogok nevezni. Mivel sokkal kevésbé
gyakran írnak róla az elemzők, mint a másik
két trendről, amelyre utaltam, szeretném ezt közelebbről
szemügyre venni. Nem az én felfedezésem, neves publicisták
és történészek vizsgálták már
- mint Eric Conan, Henri Russo, Philippe Cohen és kiváltképpen
Pierre-André Taguieff - az ő megfigyeléseik inspiráltak
a leginkább.
***
Mi is az a moralizmus? Erkölcsi lecke, amelyről bizonyos
gőggel oktatnak ki másokat. Moralistának lenni a legkevésbé
sem jelenti, hogy az ember maga morális személyiség
volna. A morális egyén az életét a jó
és a rossz kritériumainak rendeli alá, amelyek túlmutatnak
saját személyes kedvtelésein és ezek élvezetén.
Az egyén, aki moralista, mások életét veti
alá ugyanezen kritériumoknak, de ő maga csak a mások
bűneinek a megbélyegzésében jeleskedik, mert
a moralista nem fecsérli arra az idejét, hogy azt dicsérje,
ami másokban jó, vagy éppen önmagában.
Megelégszik a közvetett előnyökkel a maga posztján
mint olyan ember, aki azért felelős, hogy megbélyegezze
másokban a gonoszt. Ez mindig is így volt; aki megbélyegzett
egy közmegvetésre ítélt házasságtörő
asszonyt, titokban élvezte a maga fensőbbségét.
A moralista tehát arra emlékeztet, akit a Biblia farizeusnak
nevez, ha nem esetleges képmutatására vagy formalitásaira
tesszük a hangsúlyt, inkább arra, hogy előszeretettel
ítélkezik szigorúan mások felett. A moralista
a legjobb lelkiismerettel él, a saját igazától
való elteltség mozgatja, ezzel szemben árgus szemekkel
figyeli, milyen bűnöket követnek el mások.
A moralizmust mint politikai erőt a különböző
országok kulturális tradíciói alakítják,
és így eltérő formákat ölthet.
A latin és katolikus Európában úgy szemléljük
a moralizmust, mint másokban meglévő hibát,
(ami már önmagában is a moralizmus egyik formája),
különösen északi, germán és protestáns
szomszédaink fogyatékosságaként. A puritanizmusukra
reagálunk a szó pejoratív értelmében.
Európa derültség és megdöbbenés sajátos
elegyével figyeli a puritanizmusnak az Egyesült Államokon
átsöprő új hullámát, tekintet nélkül
hordozóinak politikai kapcsolódásaira: a "politikai
korrektségre" áttért balosság nem kevésbé
moralizáló, mint a konzervatív jobboldal, amely elítélte
az elnököt házastársi hűtlenkedéseiért,
és azért, amiért olyan nehezére esett ezeket
megvallani a nyilvánosság előtt.
De Franciaországnak megvan a saját moralizmusa,
amely engem mégiscsak jobban foglalkoztat. Ennek a moralizmusnak
megvan a maga bonyolult története, mivel az erkölcsi alapelvek,
amelyeken nyugszik, átalakuláson mentek át. Valóban,
minden moralizmusnak olyan értékekre kell hivatkoznia, amelyeket
több-kevésbé mindenki elfogad. Ezeket az értékeket
egy időben, mint ismeretes, a katolikus egyház
határozta meg, úgyhogy a moralizmus vallási alapokon
nyugodott. A köztársasági és világi értékek
egy másik készletét fogadták el a forradalom
utáni Franciaországban, ezek megtestesülése a
tanárember a III. köztársaságban, aki az odaadás
és lojalitás valódi példája. Napjainkban,
amikor a kereszténység már nem tarthat igényt
irányító szerepre, és amikor a régi
laikus szellem hasonló okokból szintén kihalófélben
van, a modern moralizmusnak más, újabb értékek
után kell néznie. A keresztény moralizmustól
eltérően az új moralizmus egyértelműen
baloldali jellegű. Ez persze nem jelenti azt, hogy a balosok mind
moralisták volnának, mivel a kommunista utópia talajvesztése
után a "baloldal" kifejezés is hatalmas változásokon
ment át az elmúlt években. Egy időben egy demokratikus,
republikánus ideál követését jelentette,
ami történetileg valamelyest legitim, bár napjainkban
nem sokat jelent, mivel a "jobboldal"-nak is vannak demokratikus és
republikánus célkitűzései. Más esetben
a "baloldal" a közösségi érdekek védelmének
szűkebb jelentését ölti az egyéni érdekekkel
szemben. A "baloldali" ilyenkor a "szocialista" szinonimájává
válik, és a "liberálissal" van szembeállítva
(a szegények-gazdagok szembeállítás egy változataként).
De a hagyományos politikai baloldaliság mellett megjelent
egy másik, moralizáló baloldaliság is az elmúlt
huszonöt év folyamán.
***
Az abszolút rossz példáját, amire a moralistának
szüksége van ahhoz, hogy bírálni tudja mindazokat,
akik szerinte túl közel kerülnek ehhez, az újabb
kori történelemből veszik, s ez a nácizmusban
kulminál. Ezt a gonoszt ily módon le lehet írni olyan
terminusokkal, mint fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus. Mivel a moralista
egy sorba akar tartozni a baloldaliakkal, nem emlegeti a náci bűnökkel
egy lapon a kommunista bűnöket. A "népirtás" kifejezést
sosem alkalmazzák azokra a tömegmészárlásokra,
amelyekre Oroszországban, Kínában vagy Kambodzsában
került sor. A moralista követelni fogja, hogy Pinochetet ítéljék
el népirtásért, hogy Castrót is, azt soha.
A fasiszta ideológiákat, az ezeket megtestesítő
rezsimeket ma voltaképpen mindenki elítéli, tehát
mondani sem kell, hogy bárki, akit a velük vagy modernebb inkarnációik
iránti elnézéssel lehet gyanúsítani,
már ezért a puszta tényért is megérdemli,
hogy kipellengérezzék. Másfelől a személy,
aki megbélyegzi, azzal büszkélkedhet, hogy a köz
javáért cselekedett.
Manapság a náci bűnök közvetlen
elkövetőinek száma egyre ritkul, még ha az emberiség
elleni bűntettekben folytatott perek, mint Papon pere, alkalmat adtak
is az új moralistáknak a retrospektív hős szerepének
eljátszására. De továbbra is fennáll
a múlt újra felülvizsgálásának
lehetősége, hogy megmutassák, hogy emberek, akik egyszer
bizonyos elismertséget élveztek, valójában
közvetve vagy közvetlenül lepaktáltak a fasiszta
hatalommal. Más szóval, még mindig el lehet játszani
a poszthumusz feljelentő szerepét. Sőt, a jobboldali
mozgalmak újabb erősödése, amelyeket olykor a
hitlerizmussal mosnak össze, lehetővé tette az ilyen
vádaskodások feléledését. A legsúlyosabb
gyanú, amivel ma valakit illetni lehet, hogy összejátszik
a Nemzeti Fronttal.
A "fasizmussal" való kontamináció előfordul,
bármennyi közvetítő lépésre van
is szükség egy ilyen kapcsolat létesítéséhez,
ami tovább vizsgálható az adott párt minden
ismerete nélkül is. Azt, hogy mik voltak az illető szándékai,
érdektelennek tekintik, semmibe veszik. Az ilyen moralista perzekúció
illusztrálására elég Gilles Perrault esetére
emlékeztetnünk, aki közismert szélsőbalos
elkötelezettségéről. Mégis bűnösnek
találtatott, mert nem ítélt el kellő szigorral
két személyt, akik rokonszenveztek a Holocaust-tagadókkal.
Perrault legalább négy lépés távolságra
van az eredeti bűntől, mégis beszennyeződött.
Vegyük Jean Clair, Jean-Philippe Domecq és Benoit Dutentre
esetét is, három műkritikusról van szó,
akik kritizálni mertek néhány államilag erősen
támogatott avantgárd műalkotást. Hitler szemben
állt a művészi avantgárddal, tehát ezek
a kritikusok ipso-facto kripto-hitleriánusok. Néhányuk
"le is leplezte magát" azzal, hogy a Krisis-be írt, egy jobboldali
értékeket képviselő folyóiratba. Terguieff
esetében, aki a rasszizmus és a szélsőjobb
egyik legjobb elemzője Franciaországban, az egész
dosszié mély ismerete ahhoz vezetett, hogy őt magát
is gyanúba keverte; és ő elkövette azt a további
hibát, hogy részt vett ellentmondásos vitákban
kimondottan jobboldali szerzők társaságában,
és ezzel belement a "dialógusnak" nevezett veszedelmes játszmába.
Az új moralisták diskurzusának megvannak
a maga szónoki és érvelési stratégiái.
Szívesen hivatkoznak Brechtre annak bizonyságául,
hogy neo-antifasiszta hevületük milyen nagy hagyománnyal
bír. Ugyanezen okból szeretik használni az olyan kifejezéseket,
mint "harc", "ellenállás" vagy "éberség", kisajátítva
az egykori forradalmi szellem mára újraállamosított
relikviáit. A levezetések gyakorta öltenek szofisztikus
formát a szomszédosság alapján, két
alany azonosítását egy közös tulajdonság
közvetíti, például X ugyanannál a kiadónál
jelent meg, amely Y-t is kiadja, aki viszont szélsőjobb szimpátiákkal,
rasszizmussal vagy antiszemitizmussal gyanúsítható,
következésképpen X is. A legfőbb tényt
sokszor csak előfeltételezik, nem állítják,
és ezért nem lehet sem tiltakozni ellene, sem cáfolni.
Ahelyett, hogy azt mondanák, "X náci (vagy Vichy-csatlós
vagy Le Pen híve)", inkább azt mondják, "kétségek
merülnek fel, nem volt-e X kollaboráns?" Az a legáltalánosabb
fogás, úgyszólván az egész stratégia
alapja, a harmadik kizárásának elve: mindazok, akik
nem antifasiszták, mint mi vagyunk, a fasizmussal való cinkossággal
vádolhatók. Ez volt már a kommunisták jól
ismert taktikája is a 30-as években, ez tette lehetővé
a számukra, hogy kiváló antifasisztáként
állítsák be magukat. Ebből következik
az ellenfél rendszeres démonizálása, akivel
a legcsekélyebb érintkezést is mindjárt úgy
ítélik meg, mintha maximális volna, és kiterjesztik
az egész csoportra, hogy azt lefedje (tehát a Nemzeti Front
a velejéig fasiszta). Az egyetlen megfelelő attitűd
ilyen ellenséggel szembekerülve a polgárháború
volna, a legcsekélyebb kísérlet, hogy valami árnyaltságot
vigyünk ebbe a vitába, az árulással egyenértékű.
Az új moralizmus nem kapcsolódik hivatalosan az
államhoz vagy bármely intézményhez, úgyhogy
célpontjai nincsenek kitéve a régi kockázatnak,
hogy az inkvizíció fogja üldözőbe venni
őket, hogy börtönbe kerülnek, vagy elégetik
a könyveiket. De utat találhat a bírósági
termekbe, egy könyv lapjaira - a média az elsősorban
és mindenekelőtt, ahol ezt az új moralizmust gyakorolják.
Valóban, nem szabad alábecsülnünk a média
hatalmát. Egy egyén, akit cinkossággal vádolnak
(a szokásos kifejezés kollaborálás) a gonosszal,
egész kálvárián megy keresztül, mire megvédi,
tisztára mossa magát a mindenki által elfogadott értékeken
alapuló vádak alól. Ahogy Toguieff megjegyezte, a
"modern demokrácia nyilvános terében társadalmi
likvidálás megy végbe a vádak legszélesebb
körben való elterjesztése útján". Ezért
van, hogy az újságíró pozíciója
a legideálisabb az új moralista számára. Itt
a vádaskodás azonos a meggyőződéssel,
olyan vádaskodás, amelyet egyáltalán nem tesz
jóvá egy másik közlés három héttel
később, vagy egy helyreigazítás, vagy a szerkesztőhöz
címzett tiltakozó levél. A nyilvános denunciálás
azt jelzi, hogy megindulhat a boszorkányüldözés.
Még ha kevésbé brutális is, a társadalomból
való kigolyózás és gyanúba keverés
stratégiája nem kevésbé hatékony, mint
a represszió régebbi formái voltak.
Azt gondolhatnánk, hogy bár az új moralisták
praktikái nem éppen dicséretre méltók,
mégiscsak szükség van rájuk, amennyiben segítenek
megfékezni, leküzdeni a nagyobb bajt. Az ilyen érv azonban
nem állja ki a közelebbi vizsgálódás próbáját.
Kiindulhatnánk abból a megfigyelésből, hogy
mióta a moralisták akcióba léptek, a szélsőjobb
csak tovább erősítette a pozícióit.
A moralista stratégia kudarca nyilvánvaló: hatástalan
éppen a maximalizmusa miatt. Ha az ellenséget túlságosan
befeketítjük, a kapott portré már nem hasonlít
a modellre, nem látszik hihetőnek. Bármilyen utálatos
is az ideológiája, a Nemzeti Front nem az újjáéledt
nácizmus, és nem is terrorista szervezet. Számos követelést
artikulál, amelyek egy része kevésbé elítélendő,
mint a többi.
De azt is kérdezhetnénk, hogy az ellenség
gyengítése-e a moralisták tényleges célja.
A dolgok alakulása inkább arra utal, hogy egyfajta balos
sajtó mindent megtesz a szélsőjobb fontosságának
bizonygatására azzal, hogy tudósítanak minden
megmozdulásukról. Vajon hallott volna-e bárki a Holocaustot
kétségbevonó obskúrus írásokról,
az állandó publicitás nélkül, amit bírálóik
biztosítanak nekik? A megbélyegzők olykor azt követelik
- s ez vajon nem az elismerés jele? - hogy a tagadókat fogják
perbe az emberiség elleni bűntettért, miután
a tényleges elkövetőket már elítélték.
Mivel ha a neofasiszta, neonáci veszély eltűnne, többé
nem volna szükség neo-antifasiszta harcosokra sem. Ahogy a
baloldal mint egész is érdekelt abban, hogy a Nemzeti Front
megőrizze viszonylagos erejét, hogy legitimizálhassa
saját pozícióit és gyengítse a jobboldalét,
analóg módon a moralistáknak is érdekében
áll a szélsőjobb életben maradása, és
ők mindent meg is tesznek ezért a maguk módján.
Sőt, amint ez sokszor előfordul, amikor a világ
két egymást kölcsönösen kizáró
szimmetrikus blokkra oszlik, a gyógymód szükségképpen
semmivel sem jobb a betegségnél. Az anti-extrémista
extrémizmus maga is extrémizmus. "Egy golyót Le Penbe,
egy sorozatot a Nemzeti Frontba!" ez olyan radikális jelszó,
hogy egy szinten áll a rosszal, ami ellen harcol. A kirekesztés
elleni harc nevében boldogan kirekesztünk mindenkit, aki másként
gondolkodik, mint mi. De a szélsőjobb elleni harchoz nem
elegendő a szidalmazás; sokkal fontosabb ismerni az eszméit,
megérteni az érveit, és megcáfolni más,
jobb érvekkel. Persze ez sem elég ahhoz, hogy felszámolja
a jobboldalt, hiszen nem kizárólag az eszméivel nyeri
meg a választóit, ezen felül van még számos
más dolog: a kollektív identitás, a személyes
biztonság és a radikális tiltakozás igénye.
Vajon ezzel azt akarjuk-e sugallni, hogy itt egy tökéletes
szimmetriával állunk szemben, hogy az antirasszizmus éppen
olyan rossz, mint a rasszizmus; hogy a neo-antifasiszták semmivel
sem jobbak a neofasisztáknál? Természetesen nem, mivel
az almát nem mérhetjük össze a naranccsal. Rasszista
cselekményeket egyre nagyobb számban követnek el nap
mint nap, csorbát ejtve áldozataik testi épségén
és emberi méltóságán. A neo-antirasszista
túlzások egy olyan diskurzus formájában jelentkeznek,
amelyek csak néhány ember jó hírét szennyezik
be. Ki hasonlítaná az elrugaszkodott Holocaust-tagadókat
a gázkamrás tömeggyilkosokhoz? Marad az a körülmény,
hogy az ilyesféle taktika inkább erősíti az
ellenfelet, ahelyett, hogy gyengítené, a vitát viszont
inkább elsorvasztja, ahelyett hogy elmélyítené.
Úgy látszik, az új moralizmus szolid gyökeret
eresztett az ezredvégi intellektuális talajon, és
biztosak lehetünk abban, hogy tovább burjánzik majd
a jövő évszázad első éveiben. A
közeli neo-nacionalizmus táplálja; tényleg, a
két mozgalom kölcsönösen erősíti egymást.
Az individuális immoralizmus többségi trendje elég
szabad teret ad ezeknek a páros törekvéseknek azzal,
hogy a váltakozást és az eklekticizmust kedveli. Ugyanaz
az újság, sőt ugyanaz az újságíró
háboroghat indignálódva az írást fenyegető
cenzúra felett (hogy mer valaki a fenntartásainak hangot
adni de Sade márkival kapcsolatban), és ugyanakkor cenzúrázhatja
egyes egyének gyanúsnak tartott cselekedeteit (hogyan lehet
valaki hajlandó kezet fogni Taguieff-fel?).
Ebből a háromból kell választanunk,
ha lépést akarunk tartani a korral? Szerencsére nem.
Politikai és egzisztenciális ügyekben rendszerint nem
kell két szembenálló pólusra korlátozódnunk;
van harmadik, negyedik, sőt ötödik alternatíva
is. Nem muszáj aközött választanunk, hogy gyilkosokkal
rokonszenvezünk, vagy ujjongunk, ha kivégzik őket. A
gonosz ellentéte nem mindig a jó, lehet egy másik
rossz is. Szembehelyezkedhet az ember az új moralistákkal
anélkül, hogy ettől rögtön antiszemita, holocaust-tagadó,
xenofób, rasszista, fasiszta vagy Le Pen-hívő lenne.
Feltehető a kérdés, hogy vajon azzal, hogy kizárom
magam a moralisták köréből, éppen azzal,
hogy elítélem őket, nem válok-e hozzájuk
hasonlatossá; de egy ilyen konklúzió a közélet
minden megítélésének lehetőségéről
való lemondást jelentené. Egyszerűen értelmetlenség
egyének nyilvános stigmatizálását egy
kalap alá venni vélemények vagy ideológiák
kritikus megítélésével. Eszméket és
cselekedeteket el lehet ítélni anélkül, hogy
ezzel a képviselőiket is elkerülhetetlenül és
teljes mértékben erre akarnánk redukálni.
A 21. századra hasznos tanács lehet, hogy ne azzal
kezdjük, hogy harcolunk a másokban fellelt rossz ellen a bennünk
lévő jó nevében, hanem hogy azokkal küzdünk
meg, akik azt állítják, hogy mindig tudják,
hol van a jó és a rossz; más szóval: nem az
ördöggel kezdjük, hanem a manicheusokkal.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
kiemelés:
Európa derültség és megdöbbenés
sajátos elegyével figyeli a puritanizmusnak az Egyesült
Államokon átsöprő új hullámát,
tekintet nélkül hordozóinak politikai kapcsolódásaira:
a "politikai korrektségre" áttért balosság
nem kevésbé moralizáló, mint a konzervatív
jobboldal
Bibliográfia
TODOROV, Tzvetan
"Cortez és a jelek"
Café Babel, 1996. 4.
"Lévi-Strauss"
Magyar Lettre Internationale, 18.
"A totalitarizmusról"
Magyar Lettre Internationale, 30.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu