Alexander SMOLAR
A lengyel alkotmányvitáról
Samuel Huntington amerikai professzor azt jósolja, hogy
az eljövendő nemzetközi konfliktusok forrásai nem
a gazdasági érdekek vagy az eltérő ideológiák
lesznek, hanem az egymással ellentétes civilizációk
ütközése. Ha megfigyeljük az alkotmányügyi
népszavazást megelőző kampányt, amely
Lengyelországban zajlott, ha elolvassuk, ami a nemzeti-katolikus
sajtóban megjelent, az információkat számos
plébános és püspök szentbeszédeiről,
a jobboldal politikusainak fellépéséről, az
a benyomásunk támadhat, hogy Lengyelországot egy másik
civilizáció képviselőinek támadása
fenyegeti. A keresztény, nemzeti, hazafias Lengyelország
vált a Hit, a Haza és a Család védelmi falává
a liberális, baloldali, kommunista, szabadkőműves,
zsidó, pozitivista, relativista, posztmodern civilizációval
szemben. A politikai harc nyelvi túlzásaiban egy olyan
országban, ahol a demokratikus szokások még nem gyökeresedtek
meg mélyen, ezekben a támadásokban felfedezhető
a valós félelem. A félelem a liberális, demokratikus
rend és a világra való nyitás következményeitől
azok részéről, akik egy bizonyos anakronisztikus,
romantikus Lengyelország-képben élnek, amit az egyház
és a jobboldal egy része szeretne megvalósítani.
Érdemes emlékezetünkbe idézni azokat a szavakat,
amelyek elhangzottak, mert következményeik igen komolyak lehetnek.
Józef Michalik érsek (ő vezette az episzkopátus
alkotmányügyi csoportját) a következőket
mondta: "Nem lehet hallgatni akkor, amikor Istent taszítják
le a trónjáról! (...) Nem, soha! A legfőbb
jog Lengyelországban és az egész világon -
minden tisztességes nemzetnél - az isteni jog. Keresztény
ember nem fogadhat el ilyen alkotmányt." "Ez az alkotmány
azért ilyen, mert olyan emberek javasolják, akik szégyellik
azt mondani, hogy a lengyel nemzet fiai." Kazimierz Ryczan püspök
figyelmeztetett: "Sem a modernség, sem a pragmatizmus, sem az európaiság
nem jogosít fel a hazugsággal vagy az erkölcstelenséggel
való kompromisszumra. Jézus a megváltás alkotmányának
nevében ment a keresztre, amelynek neve a szeretet. Kérdezzétek
meg az alkotmány szerzőit, készek-e vállalni
a kereszthalált szövegük védelmében?"
Az alkotmány, érveltek, a nemzet létét
fenyegeti: "Az ember ellen irányul, beleértve az élethez
való jogát, valamint Lengyelország függetlensége
ellen irányul." (Kazimierz Majdan érsek): "Fáj nekünk,
hogy ismét a parlament okoz fájdalmat a pápának
egy olyan tervezettel, amely demoralizálja a nemzetet. Ezt a tervezetet
nem szabad elfogadni, mert a haza számára jelentős
veszélyt hordoz..." (Edward Frankowski püspök). A katolikus
Vasárnap című hetilap publicistája és
a Lublini Katolikus Egyetem tanára, dr. Jaroszynski "Lengyelország
felosztásának" veszélyére figyelmeztet, dr
Krystyna Czuba a "haza elleni összeesküvésre", míg
Stefan Niesolowski biológia professzor, keresztény- nemzeti
politikus arra a tevékenységre, amely "Lengyelországban
a totalitárius rendszer visszaállítására
irányul".
Alicja Grzeszkowiak szenátorasszony, Józef Krukowski
pap professzor szerint az alkotmány preambulumába becsempészték
a "szabadkőművesek istene" és a "New Age istene" fogalmát.
Vagyis sikerült bűnös hajlamon rajtakapni Aquinói
Szent Tamást és a Második Vatikáni Zsinatot,
hiszen ezek a forrásai az alkotmány preambulumában
Istenről szóló szavaknak, amely szerint Ő "az
igazság, az igazságosság, a jóság és
a szépség forrása". De meglepődhetünk-e
e vádakon egy olyan törvény esetében, amely Marian
Pilka keresztény politikus szerint "kozmopolita és kétszínű"?
A nemzeti és vallási értékek védelmezőinek
fenyegetettség-érzése, félelme és harci
vágya mintegy kondenzáltan jelenik meg abban a tömegesen
terjesztett röplapban, amelyet a Szolidaritás varsói
körzeti (Mazowsze) bizottsága írt alá. Ez a következőket
állítja a "lengyelellenes alkotmányról" - megfosztja
a családot jogaitól, liberalizmust és ateizmust terjeszt,
megsemmisíti a lengyel gazdaságot, Lengyelország és
a lengyelek függetlenségét, elveti a nemzeti hagyományokat,
tartósítja a kommunisták hatalmát, megakadályozza
a polgárok vagyonhoz jutását, védi a csalókat
és tolvajokat, sérti a hitet és az istenhívőket,
s nyomorra ítéli a lengyeleket. Márpedig az ellenséggel,
a hazaárulóval, aki meg akarja semmisíteni a Hitet,
a Hazát és a Családot, csak élet-halál
harcot lehet vívni, tárgyilagos vitát nem. Ezen az
érzelmi szinten és a valóság megkerülésének
képességével nem lehet csodálkozni azon, hogy
a Vasárnap című hetilap a referendum napján
a kampánycsend ellenére első oldalán Matejko
hazafias festményének, a Rejtannak reprodukciójával
jelent meg. Ezen a felosztás előtti Lengyelország
utolsó szejmje látható és a magára maradt
képviselő, Rejtan, aki tragikus gesztussal próbálja
megakadályozni, hogy a szejm elfogadja az ország felosztását.
A kép alatt a következő felirat: "Lengyelországnak
ma Rejtanokra van szüksége!" Azért, hogy mint a lengyel
romantikus-heroikus történelemben reménytelen tiltakozó
gesztussal lépjenek fel a hazaárulás ellen? És
mindez egy független, demokratikus államban, amely legalább
háromszáz éve nem volt olyan biztonságban mint
most!
A lengyel püspökkari konferencia közleményének
más a súlya és a stílusa: "Ezen aktus /a referendum
/ történelmi jelentőségére való
tekintettel felhívunk mindenkit, hogy olyan lelkiismereti döntést
hozzon, amely megfelel az Isten és a történelem előtti
felelősségnek, mivel az alkotmány szövege komoly
erkölcsi kétségeket kelt." Több püspöki
nyilatkozat sugalmazta: szavazzatok, ahogy akartok, de az egyik vélemény
morálisan védhetetlen. A prímás Jasna Góra-i
szentbeszédében figyelmeztetett, hogy az alkotmányban
"Istennek meg kell osztania helyét az istentelenséggel",
valamint: "az új alkotmány szövegét kidolgozó
politikusok többségükben nem hívők vagy
közömbösek, s ezért képtelenek megérteni
a hívők többségét". Lehetséges,
hogy a prímásban elsősorban nem az alkotmány,
hanem szerzői keltettek kétségeket, mert néhány
nappal később - igaz hogy Olaszországban, s nem Lengyelországban
- Glemp bíboros egy lapnak úgy nyilatkozott: "Az új
alkotmány szövege nem rossz, bár egyes paragrafusai,
például az élethez való, a fogantatással
kezdődő jog kérdésében nem elég
világosak". Itt már eltűntek a morális kételyek,
nem osztja a lengyeleket pogányokra és katolikusokra, mint
azt az 1995-ös elnökválasztás előtt tette,
vagy hívőkre, közönyösökre és
hitetlenekre, mint a már idézett czestochowai szentbeszédében
a referendum előtt.
Politikailag különösen fontosak voltak a Szolidaritás
vezetőségének és az élén álló
Marian Krzaklewskinek állásfoglalásai. Különösen
azért, mert ugyanakkor ő lett a leghatalmasabb jobboldali
politikai szövetség, a Szolidaritás Választási
Akciója (AWS) vezetője is, amelyet több tucat kis párt
a Szolidaritással szövetkezve hozott létre. Krzaklewski
hamarosan Lengyelország miniszterelnöke lehet, szervezete pedig
az őszi választások után kormányalakító
tényező. Ez a Marian Krzaklewski úgy lépett
fel, mint Lengyelország, hagyományai, történelme
és hite hősi védelmezője. Stefan Wyszynski
bíboros prímás híres szavait idézte:
"non possumus". Csakhogy ezt Wyszynski a sztálinista lengyel vezetés
arcába vágta, hogy kinyilvánítsa: az egyház
nem hajlandó további meghátrálásra az
egyház megsemmisítésére és Lengyelország
kifosztására irányuló politikával szemben.
E kemény szavakat vágta Krzaklewski a független Lengyelország
demokratikusan választott nemzetgyűlésének arcába,
miután az elfogadta az új alaptörvény szövegét.
Ezt az alkotmányt ő a hazaárulás hagyományaiból
vezette le, a 18. századi összeesküvésekhez hasonlítva
elfogadását.
A legfelháborítóbb kezdeményezés,
amiben az elnök részt vett, az a Szolidaritás vezetőinek
az episzkopátushoz intézett felhívása volt,
amelyben az új alkotmány veszélyét az 1920-as
bolsevik támadáséhoz hasonlították.
A Visztula-menti, gyakorlatilag Varsó határában sorra
kerülő, 1920. augusztus 15-i döntő ütközet
előtt a lengyel püspöki kar Jasna Górán
gyűlt össze, s a lengyel nemzet nevében ünnepélyesen
trónra emelte Krisztus királyt. A szakszervezeti vezetők,
akik egyben a legnagyobb jobboldali tömörülés vezetői
voltak, meg akarták újítani ezt az aktust, mert mint
írták, "emberi erővel nehéz lesz elvetni ezt
az alkotmányt". E kezdeményezés Marcel Lefebvre érsek
szavaira emlékeztet, aki fellázadt a Második Vatikáni
Zsinat egyháza ellen. Azzal vádolta a zsinati atyákat,
hogy "detronizálták Krisztust" megfosztva az egyházat
az államra és a politikára gyakorolt befolyásától,
s ezzel attól a lehetőségtől, hogy közvetlenül
terjeszthesse az Igazságot. Vagyis a Zsinat által a kereszténységnek
okozott kár lengyel helyrehozásának próbájáról
van szó. Józef Tischner atya az utóbbi időben
gyakran hívta fel a figyelmet a lengyel jobboldal lefebvrista hajlamaira.
Úgy gondolom, ez vonatkozik a lengyel egyház jelentős
részére is, még ha gyakran nincsenek is tisztában
saját integrista hajlamaikkal.
De adódnak más asszociációk is. Valamikor
Lengyelországban meglehetősen népszerű vicc
szólt a lengyel problémák két lehetséges
megoldási módjáról. A rendkívüli
az volna, hogy maguknak a lengyeleknek sikerül egyetértésre
jutniuk, és megoldaniuk gondjaikat. A normális pedig várni,
hogy az Úrjézus és angyalai szálljanak le a
Földre a lengyelek problémáit megoldani. Úgy
látszik, nincs olyan vicc, amin a valóság túl
ne tudna tenni.
Az alkotmányvita tanulságai
Az alkotmányellenes kampány lehetővé teszi
néhány tanulság levonását:
1. Az alkotmány ellenzői nemcsak bírálták
azt, de tagadták
törvényességét is. Megkérdőjelezték
a nemzet akaratának szuverenitását - ezt szolgálta
a természetjogra való hivatkozás, és annak
nevében a vallási gyökerek nélküli jogalkotás
megkérdőjelezése. Történt mindez az erkölcsi
relativizmussal s az olyan veszélyekkel szembeni harc jegyében,
mint a totalitarizmus, amelyeket századunk túlságosan
is jól ismer. Nem véve figyelembe azt, hogy az erkölcsi
normák megtalálták jogi megtestesülésüket
az emberi jogok modern koncepciójában, amelyeket Lengyelország
által is elfogadott nemzetközi szerződések deklarálnak,
valamint az alkotmány egyértelmű megfogalmazásában
"az ember veleszületett méltóságáról".
A jog szuverenitásának megkérdőjelezése
a demokratikus társadalom alárendelését implikálja
a katolikus egyház erkölcsi ítéletének.
Az alkotmány törvényességének tagadását
szolgálta számos vád is, amelyek közül néhányat
idéztünk, s amelyek abszurditása Jarry Übü
királyának első mondatát idézi fel:
"Lengyelországban, vagyis sehol". Mert olyan Lengyelország,
amilyenről ez a propaganda írt, egyszerűen nem létezik.
2. Megkérdőjelezték az alkotmányt
arra hivatkozva is, hogy állítólag nem
reprezentatív a nemzetgyűlés, mivel a parlamentből
hiányoznak a társadalom jelentős részének
képviselői. Valóban, ebben a parlamentben a társadalom
mintegy 30%-ának nincs képviselete. Ez a választójogi
törvény következménye, amely a választásokon
induló politikai pártoknál 5%-os küszöböt
ír elő, valamint mindenekelőtt annak tudható
be, hogy a jobboldal szétesett, nem volt képes egyetértésre
jutni, és közösen fellépni az 1993-as választásokon.
Ez azonban a demokratikusan választott szejm legitimitását
nem befolyásolja. Csupán a jobboldalra nézve terhelő,
s azt mutatja, hogy nem éreznek felelősséget saját
választóik és Lengyelország iránt. Az
alkotmány legitimitásának tagadása időnként
teleologikusnak tűnt. A nemzetgyűlés döntésének
illegitim voltát a következő választások
hivatottak bizonyítani, amelyeket 1997 őszén megnyerhet
a jobboldal. De megkérdőjelezték a nemzetgyűlés
legitimitását azon az alapon is, hogy olyan politikai erők,
amelyek nem azonosulnak az egyházzal, vagy amelyeket az nem ismer
el, nem képviselhetnek egy katolikus nemzetet, annak hagyományait
és kultúráját. Az ilyen elméletek messze
vannak a demokratikus elvektől. Amellett ezeket a lengyelekről
vallott elméleteket nem erősítik meg a tapasztalati
adatok: a vallásosság mutatói, az egyház politikai
aktivitása elfogadottságának meglehetősen alacsony
szintje, az állampolgári szavazatok megoszlása a választásokon,
amelyeken a katolikusok jelentős része olyan erőkre
adja le voksát, amelyeket az egyház ellenségesnek
vagy legalábbis gyanúsnak minősít.
3. Megkérdőjelezték az állampolgárok
jogegyenlőségét. Komoly
nehézségekbe ütközik a hívők
és a nem hívők egyenlőségének
elismerése. Az alkotmánnyal szemben kritikus körök
jelentős részében a többségi elvnek a
korszerű demokrácia elveivel ellentétes elképzelése
él, amelyben a kisebbségnek legfeljebb a toleranciához,
de nem az egyenlő bánásmódhoz van joga.
4. Az alkotmány ellenzői szimbolikusan kizárták
annak híveit a nemzet
közösségéből. Nem mint honfitársaikat,
polgártársaikat, szeretteiket vagy magukhoz közelállókat
tekintették őket, mint akik maguk is a köz javát
akarják, hanem mint hazaárulókat vagy bűnözőket.
Az alkotmány körüli vita ürügyén lényegében
demokráciánk jellegéről folyt a vita. A korszerű
képviseleti demokrácia alapelveinek módszeres aláásásával
találtuk szembe magunkat. Ennek lényege ugyanis az a meggyőződés,
hogy a hatalom és a jog minden legitimációjának
forrása az állampolgárok engedélye, az állampolgárok
jogegyenlősége, a jogalkotás szuverenitása,
az állam és a társadalom szétválasztása,
mely állam a társadalom politikai képviseletét
jelenti; a politikai közösség és a vallási
közösség szétválasztása, a gazdaság
politikai voluntarizmustól való függetlenségének
garantálása. A lengyel alkotmányvitában emellett
megkérdőjeleződtek azok az alapvető változások
is, amelyek a háború után és különösen
II. János Pál pápa idején végbementek
a katolikus egyháznak a liberális demokráciához
való viszonyában. Az egyház lelkesedés nélkül
ugyan, de beletörődött a pluralista demokráciába,
tudatában lévén annak, hogy az a békességet
fölérendeli a végső igazságnak, s a közösség
életét nem a megváltás perspektívájából
nézi. Azonban az emberi jogok tiszteletben tartásával,
korlátozva az állami intézmények esetleges
agresszivitását az állampolgári szabadsággal
szemben megteremti a feltételeket a hit szabad követéséhez,
annak nyilvános megvallásához, s ahhoz, hogy az evangélium
szellemében befolyásolja a társadalom életét.
A kampány egyik legfontosabb aspektusa volt, hogy mély
és példátlan megosztottságot tárt fel
az egyházon belül. Vagyis a vita kereteiben feltárultak
az ellentétes elképzelések Lengyelországról,
az egyházról és annak világi jelenlétéről.
Például a Lublini Katolikus Egyetem két professzora
- Piwowarski professzor és Ryszard Bender professzor - brutális
támadást intéztek Tadeusz Pieronek püspök,
az episzkopátus főtitkára ellen, amiért az
emlékeztetett arra, hogy az egyház nem adhat politikai direktívákat,
mert helye nem a politika küzdőterén van. Józef
Zycinski bíboros többször szót emelt a vita során
az egyes katolikus tömegtájékoztatási eszközök
által rendezett gyűlölet-szeánszok ellen. A püspöki
karon belüli habozás és megosztottság szemmel
látható és leplezhetetlen volt, ami a lengyel viszonyok
közepette kivételes esemény. Az egyház keretein
belüli nézetkülönbségek légkörére
jellemzőek voltak Tadeusz Mazowiecki (volt miniszterelnök)
szavai, amelyeket "fájdalommal és sajnálattal" mondott
az episzkopátus nyilatkozata után: "Számomra ez egy
olyan fontos grémium, mint az episzkopátus szavahihetőségének
problémája. Ugyanis, ha azt mondják, magunknak kell
döntenünk, az alkotmányra vagy ellene kívánunk
szavazni, és rögtön azután azt mondják,
hogy az alkotmány komoly erkölcsi kétségeket
támaszt, akkor ebben szuggesztió van. Ez pedig ellentétes
azzal a kijelentéssel, hogy semmit sem kívánnak sugallni."
A demokráciának megvannak a maga hibái.
Drámai paradoxonra épül: az egyenlő jogok, a
meggyőződések, a hit, a vallás egyenjogúsága
miatt terméketlenné válik az a talaj, amelyre építeni
lehet a közös jót, s nem az egyéni érdekekre
csökkentett respublikát. Az európai kultúra világában
a demokráciának megvan a maga fontos forrása a keresztény
hagyományokban. Ugyanakkor a keresztény értékeknek
a modern, pluralista társadalomra való ráerőltetése,
amit a keresztény egyház kísérel meg, a demokrácia
lényegének tagadásához, diszkriminációhoz
kell vezessen. Hosszú időn keresztül a demokráciát
főleg a protestantizmus hatásával azonosították.
A demokrácia nehezen eresztett gyökeret olyan országokban,
amelyekben a katolicizmus uralkodott: néhány évtizede
a helyzet megváltozott. Lengyelország és a helyi katolikus
egyház viselkedése mutatja, hogy mennyire újak ezek
a változások. A demokrácia keretében erkölcsi
előrehaladást csak civilizáltabb életkörülményekkel,
egyéni előrehaladással, társadalmi fejlődéssel
lehet elérni, az egyház (egyházak) részvételének
köszönhetően is, amely politikai harcba nem keveredett
hangjával, kompromisszum nélkül emlékeztet bennünket
minden nap arra, hogy látásmódunkat nem korlátozhatjuk
csak a mára és csak erre a helyre. Az egyház a nem
hívőknek is adhat valami felbecsülhetetlen értékű
dolgot: összeköttetést a mindennapokra a tudattal, hogy
a múlt és az eljövendő generációk
iránt felelősséggel tartozunk. Hogy felelősséggel
tartozunk a hozzánk közel állók iránt,
s hogy felelős lényeknek kellene lennünk. De csakis
úgy, hogy az egyház nem keresi az állam, a bíróság,
a rendőrség, az ügyészség támogatását
saját tanai terjesztéséhez.
Az alaptörvénnyel szembeni ellenségesség
két forrásból táplálkozott. Az egyik
abból a félelemből fakadt, hogy az a parlament, amelyben
a régi rendszerből eredő erők voltak többségben,
egy olyan alkotmányt kényszerít Lengyelországra,
amely az ő erkölcsi és intellektuális elveiket
tükrözi. Ebben olyan félelmek is voltak, hogy a volt kommunisták,
a felvilágosodás tékozló fiai, fivéreikhez
- a liberálisokhoz - visszatérve a többségében
katolikus társadalomra felvilágosult alaptörvényt
kényszerítenek.
A másik forrásnak szimbolikus jellege volt, s a
szimbólum mindig fontos szerepet játszott a lengyel politikában.
S ez az volt, hogy íme, az új alkotmány az SLD (Demokratikus
Baloldali Szövetség) politikai túlsúlyának
és győzelmének kifejeződése lesz. Az
csak a sors iróniája, hogy éppen azok, akiknek nem
sikerült "megjavítani a szocializmust", - és úgy
tűnt, hogy a velük együtt bukottak - jöttek össze
abból a célból, hogy megjavítsák a demokráciát,
"elmélyítsék", "kiszélesítsék",
"intézményesítsék" és "stabilizálják"
azt. Nagyon sok embernek - s egyáltalán nem csak radikális
antikommunistáknak - ez morálisan lázító
perspektíva volt. Ezekre a félelmekre az alkotmány
elkészítésének hosszú folyamata volt
a válasz. A valóságban különböző
tervezetek (összességében hét) ütköztek
meg, és a Lengyelországban valóban létező
megosztottság kompromisszumát keresték.
Röviden szólva, Lech Mazewski szavait idézve,
az alkotmányt hármas kompromisszumra építették.
Az elsőt az UW (Szabadság Unió) és az SLD kötötte.
Ennek eredményeként egy "viszonylag liberális, polgári
társadalom" tervezete született meg. A második kompromisszum
jellege szociális volt, és a baloldali Munka Uniója,
valamint a Lengyel Parasztpárt nyomására született.
Végül a harmadik kompromisszum, amelyet a finisben kötöttek,
az egyház és a jobboldali pártok nyomásának
eredménye volt. Ezzel az alkotmányban olyan fogalmak
jelentek meg, mint a "Lengyel Nemzet", politikai és nem etnikai
értelemben véve a nemzet szót: elismerték a
"nemzet keresztény öröksége" fontosságát,
beírták az "I. és a II. Köztársaság
legjobb hagyományait", hivatkoztak az "Isten előtti felelősségérzetre",
pontosították, hogy a "házasság férfi
és nő kapcsolata", belefoglalták az állam felelősségét
a családért és az anyaságért. Megjelent
tehát az "egyértelmű nemzeti-katolikus gondolatmenet".
Minden kompromisszum egyik oldala közösen elért
siker, másik oldala megalkuvás, lemondás saját
követeléseink egy részéről. Az egyház
és a jobboldal sokszor és drámai hangon szólt
arról, mi nincs az elfogadott alkuban, s így nem ismerte
el annak kompromisszumos jellegét. (Henry Kissinger mondta valamikor
a Nyugat és Moszkva közötti tárgyalások
módjáról: "ők a sajátjukat a magukénak
tekintik, azt pedig, ami a mienk, tárgyalási alapnak".) Az
UW liberálisai, és néhány, más pártban
lévő liberális bejelentette panaszát, amely
a tulajdonjog nem elégséges biztosítására,
a feltétlenül szükséges decentralizációra,
a közönséges bűncselekményt elkövető
képviselők mentességének korlátozására
vagy az alkotmánybíróság döntésének
véglegességére vonatkozott. Ez utóbbit az alkotmány
elismeri, de csak egy kétéves átmeneti korszak után.
Felemelték szavukat az állam szociális kötelezettségeinek
felduzzadása miatt is.
Érdekes, hogy a kampány során a legkevesebbet
azokról az engedményekről beszéltek, amelyet
a LEMP-et követő baloldal tett. Az SdRP (Lengyel Szociáldemokrata
Párt) számára a téma fájdalmas, mert
az engedmények egy része megkérdőjelezi történelmi
legitimitásukat és ideológiájuk nagy részét.
Nem érdekelt a harcos egyház és a jobboldal sem abban,
hogy a kommunisták engedményeiről beszéljen.
A baloldal tényleges engedményeit bemutatva nehéz
lenne bebizonyítani, hogy mi olyat tett, ami előidézte
ezt a járványt, miszerint ez "kommunista", "rózsaszínű",
"kerekasztalos", "az 1944-es rendet bebetonozó" alkotmány.
Azt is el kellene ismerni, hogy a jobboldal fontos szerepet játszott
ezeknek az engedményeknek az elérésében. Emlékeztessünk
a legnyilvánvalóbb engedményekre néhány
mondatban, amelyek fájdalmasan érinthették az SdRP
tagjait és számos hívét. Olyan párt
létének tilalma, amely programjában náci, fasiszta
és kommunista totalitárius módszereket és gyakorlatot
alkalmaz, lényegében a LEMP határozott elítélését
tartalmazza. Kell-e bizonyítanunk, milyen fájdalmas lehet
a volt apparatcsikoknak az, hogy a kommunista pártot a nácikkal
és a fasisztákkal egy kalap alá vették? Az
"I. és a II. Köztársaság legjobb hagyományaira",
a "Nemzet keresztény örökségére" való
hivatkozás egyben a Lengyel Népköztársaság
örökségének teljes kihúzását
jelenti - természetesen nem a lengyel történelemből,
mert az lehetetlen, de a pozitív hagyományok közül,
amelyekre a III. Köztársaságot építeni
akarjuk. A Lengyel Népköztársaság korszakáról
csak ezekben a szavakban tesznek említést: "emlékezzünk
a keserű tapasztalatokra azokból az időkből,
amikor az ember alapvető jogait és szabadságát
hazánkban megsértették". Istenre, a nemzet közösségére
való hivatkozás annak a tradíciónak a tagadását
jelenti, amely a Lengyel Népköztársaságból
eredt. Végül pedig az, hogy 1989-et olyan pillanatnak ismerték
el, amikor Lengyelország visszanyerte szuverenitását,
tehát annak lehetőségét, hogy független
létét alakítsa, deklarálja a III. Köztársaság
szembeállítását a Lengyel Népköztársasággal.
A Lengyel Népköztársaságból származó
pártok mindig is megpróbálták viszonylagossá
tenni, gyengíteni e választóvonal súlyát.
Az alkotmányban a Lengyel Népköztársaságot
bár jogilag nem minősítették törvénytelennek,
erkölcsileg elítélték, s kizárták
a lengyel hagyományok, így jó emlékezetünk
köréből.
Politikai kultúra és nemzeti megosztottság
Évek óta folynak a viták a nemzeti emlékezetről,
a múlttal való elszámolásról. Ezekben
a vitákban két határozott álláspont
dominált. Az egyik relativista, amelyet mindenekelőtt a LEMP
volt emberei vallanak, azt bizonygatja, hogy nincs és nem is lehet
egyetlen emlékezet egy pluralista társadalomban. Mindenkinek
megvan a saját emlékezete, a saját igazsága.
Egyesek számára az, hogy a Vörös Hadsereg 1944-ben
lengyel földre lépett, felszabadítás volt, másoknak
egy új rabság kezdete, még akkor is, ha nem hasonlítható
össze a náci megszállás borzalmaival. Egyesek
számára a sztálinizmus évei terrort, börtönt,
cenzúrát, nemzeti rabságot jelentettek, másoknak
iparosítást, urbanizációt, az oktatás
általánossá válását, stb. A másik
álláspontot, amely különböző árnyalatokban
jelentkezett, osztják a kommunista idők demokratikus ellenzékének
táborában helyet foglalók. E szerint a közös
élet alapjait a közösen megosztott értékek,
a közös mítoszok és elképzelések
képezik, s csak akkor lehet demokratikus államot építeni,
ha világosan megkülönböztetjük a bűncselekményt
és a jótettet, a bátorságot és a gyávaságot,
a rabságot és a szabadságot. Még akkor is,
ha itt nem lehet teljes egyetértésre jutni, meg kell próbálni
legalább elérni azt. Az alapvető konszenzus keretein
belül lehet és kell nyugodtan, igazságosan átélni
a gyakran tragikus emberi sorsokat, megítélni a konkrét
tényeket és magatartásokat. Látni lehet
a szándék tisztaságát és az egyének
nagyságát a történelem és a földrajz
által ránk kényszerített keretekben. Ez a vita
sokáig fog tartani. Semmiképp sem lehet - ahogy a relativisták
javasolják - magánterületre szorítani, történész
szakemberek dolgozószobáiba zárni, akik objektíven
és szenvedélymentesen foglalkoznak a múlttal. Merthogy
a nemzet önazonosságáról és közös
erkölcsiségéről van szó. Azért
említem e vitát, mert az alkotmány elkészítésének
folyamata mutatja, hogy nem vagyunk állandó cinizmusra és
szétszakadásra ítélve. Mert el lehet érni
az értékelések olyan közelítését,
amely messzire mutat. Ilyen fejlődést lehet megfigyelni a
közvélemény esetében is, amely egyre szigorúbban
ítéli meg a Lengyel Népköztársaság
éveit. A fejlődés kicsiny, de jelentős példája
Wlodzimierz Cimoszewicz miniszterelnök televíziós fellépése
a népszavazás előtt. Beszélt többek között
azokról a "torzulásokról", amelyek áldozatául
esett Jerzy Popieluszko, Stanislaw Pyjas és Grzegorz Przemyk. A
nyolcvanas évek erőszakának - sok lengyel számára
szimbólumot jelentő - áldozatairól van szó.
A két utolsó áldozat esetében a kommunista
hatalom és utódai sohasem akarták elismerni a felelősséget.
Az alkotmány keretet biztosít a társadalmi megegyezéshez,
a mondjuk így tisztességes Lengyelország-kép
és a lengyel történelem felfogás tekintetében.
Ez nem kevés, tekintettel arra, hogy az állampolgárok
és az állami intézmények közötti
kapcsolatok modern képét, illetve az államhatalom
szervezésének szabályait tartalmazza.
Az alkotmány kapcsán lefolytatott harcok tapasztalataiból
máris le lehet vonni néhány következtetést.
Az alaptörvény széleskörű kompromisszum eredménye
volt az értékek és az intézményi megoldások
területén. Ugyanakkor nem ismerték el a kompromisszumot,
vagy éppen mint kompromisszumot vetette el az egyház nagy
része, a jobboldal és a társadalom jelentős
része. A politika szférájában reális
az, amit az emberek valóságosnak tartanak. A referendum eredményét
a jobboldal nem alaptalanul minősítette az ország
mélységes megosztottsága kifejeződésének.
Jelenleg pedig azt a képet akarják ráerőltetni
a társadalomra - és lehet, hogy a tények ellenére
ez sikerül is nekik - , hogy az alkotmány a megosztottság
forrása. Az, hogy az alkotmányt az állampolgároknak
a népszavazáson való ilyen alacsony részvétele
(43%) mellett fogadták el, amikor is alig 53,5% voksolt mellette
(Gazeta Wyborcza, 1997. V. 27.), ennek a tézisnek az elterjedéséhez
vezethet.
Egészen biztosan ilyen mély megosztottság
lépne fel a következő szejmben és a soron következő
alkotmány elkészítésénél is,
mivel a referendum Lengyelország belső megosztottságát
mutatta. Az alkotmányt elfogadták, a népszavazáson
jóváhagyták, és most minden lengyelt kötelez.
Ilyenek a demokrácia szabályai. Az alkotmányt akceptáló
politikusok és publicisták lehetőséget látnak
benne arra, hogy stabilizálódjon a demokrácia, vége
legyen a rendszer ideiglenességének, s tovább lehessen
építeni az 1989-ben megkezdett demokratikus Lengyelországot.
Csak remélhetjük, hogy valóban így lesz. Lehetséges
ugyanakkor más forgatókönyv is. 1989 óta a rendszer,
a jog, az alkotmány ideiglenességével volt dolgunk.
De senki sem kérdőjelezte meg a rendszer bonyolult és
bizonytalan szerkezetét, legfeljebb részleteit illetően
állítottak kérdőjeleket. Az alkotmányos
vita a globális alternatívák kategóriájában
való gondolkodást erőltette: az alkotmány mellett
vagy az alkotmány ellen, a parlamenti, vagy az úgynevezett
"állampolgári" alkotmány mellett. Még ha a
különbségek gyakran csekélyek is, úgy állítják
be, mintha alternatívája egy más rendszer lenne. A
demokrácia mindenekelőtt a rendszer szabályainak elismerését
jelenti. Illetve az esetleges törekvést alkotmányos
módosításukra, amennyiben rossznak bizonyulnak. Számos
jobboldali politikus az alkotmány elfogadása utáni
első nyilatkozatában nem arról beszélt, hogy
elfogadta az alaptörvényt, hanem arról, hogy az első
adandó alkalommal megváltoztatják az új alkotmányt.
Természetesen tekintettel arra, hogy ehhez a Nemzetgyűlés
kétharmados támogatására van szükség,
és a népszavazás ezt az alkotmányt támogatta,
ezt nem lesz könnyű elérni. De az ilyen törekvések
a visszavágás, a felelőtlenség, a "hideg" polgárháború
légkörét idézik elő. Az alkotmány
két civilizáció, két világ összeütközésének
szimbóluma lett, ad absurdum a konfliktusok térképévé,
a jelenlegi Lengyelország megosztottságának leegyszerűsített
mutatójává vált.
A konfliktusoknak erre a leszűkülésére
az alkotmányozó folyamatban három egymásra
épülő ellentét volt alapvető hatással,
amely a harc formájának radikalizálódását
és elmélyülését idézte elő.
Először is a parlamenti választások közeli
időpontja oda vezetett, hogy az alkotmány-vita politikai
vitává alakult. Ebben a perspektívában a referendum
a parlamenti választások első fordulójává
vált, amelyben a különböző csoportok és
táborok a választók lelkéért és
szavazatáért küzdöttek. Ezt nagyon sajnáljuk,
és a jobboldalt hibáztathatjuk a nem lojális, ellenséges
kritika miatt, s azért, mert nem sikerült rövidtávú
érdekein felülemelkednie. De a népszavazás politikaivá
válásában látnunk kell a demokratikus követelések
normális logikáját is. A döntés az alkotmány
ügyében
majdhogynem a választások előestéjén
bizonyára a körülmények szerencsétlen alakulásának
következménye volt.
A lengyel integrizmus
A népszavazás eredményét ugyanakkor nem
lehet kizárólag az alkotmányt ellenzők rovására
írni. A "politikai" megosztottságra ugyanis egy másik
ellentét is rárakódott, amelyet a történelem
determinált: az "antikommunisták" a "kommunisták"
elleni népfelkelésre szólítottak fel. Sok ember
számára ez az alkotmány rossznak minősült
pusztán amiatt a tény miatt, hogy a szejmben az SLD dominált
számbelileg és gyakorlatilag nem volt jelen a jobboldal.
A társadalom nagy része számára az alaptörvény
érdemi tartalmának semmi jelentősége nem volt
e miatt a tény miatt. A harmadik típusú ellentét
szembeállította a hagyományos Lengyelországot
a modern Lengyelországgal. Azokat, akik világi államot
akarnak, tisztelik az egyházat és a hitet, de egyértelműen
meghúzzák a határt az állam és az egyház
között, és azokat, akik a modern, világi állam
ideológiáját elfogadni nem tudják. Azokat,
akik reményekkel tekintenek az Európán belüli
integrációs folyamatokra és Lengyelország világra
való nyitottságára, és azokat, akik bizalmatlansággal
szemlélik az "identitás politikájának", az
államszuverenitás hagyományos definíciójának
mindenfajta veszélyeztetését. Innét származnak
a legabszurdabb és gyakran ismételt vádak az alkotmány
ellen, Isten elvételéről a hívőktől,
a gyermekek elvételéről a szülőktől,
a haza elvételéről a lengyelektől. A
konfrontáció ezen szintje - amelynek ezen felül hitbeli
jelentőséget is tulajdonítottak - a legerősebben
színezte érzelmileg a valóban létező
alkotmányos harcot.
Ebben a konfrontációban jelent meg először
ilyen erővel az, hogy Lengyelországban valóban erős
integrizmus létezik. Valódi társadalmi mozgalom alakját
vette fel, mindenekelőtt a Radio Maryja köré, s annak
karizmatikus igazgatója, Rydzyk atya köré tömörült.
Az atya szervezeti bázisát a "Radio Maryja családja"
egyházon kívüli táborában találta
meg. Az integrizmus politikailag kisugárzik a lengyel jobboldal
egy részébe, a szélsőséges ROP-ban (Lengyelország
Újjáépítésének Mozgalma) csakúgy
jelen van, mint az AWS (Szolidaritás Választási Akciója)
táborában. Nehéz ma megítélni, mennyire
komoly és tartós jelenség ez. Minden bizonnyal nem
mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy
ilyen, korábban alig észlelt tendenciák ütötték
fel a fejüket egy olyan időszakban, amikor Lengyelország
egy 8 éve tartó rendszerbeli és civilizációs
átalakulás
jelentős pozitív hatásait érezhette. Amikor
a közvélemény-kutatások azt mutatják,
hogy az állampolgárok többségének nőtt
a bizalma a demokratikus intézmények, a piacgazdaság
iránt, amikor a világra való nyitottság igen
magas, majdnem 90%-os támogatottságot élvez az európai
uniós tagságot illetően. Nem ez az egyetlen példa
arra, hogy világosan kikristályosodik egy radikálisan
anti-modernista mozgalom a gyorsított gazdasági és
társadalmi változások idején. Csak reménykedhetünk
benne, hogy a lengyelek túlnyomó többségének
törekvése meggátolja az integrizmus terjedését.
Az említett konfliktusok e három területének
egymásra rakódása a megosztottság erősödéséhez
és elmélyedéséhez vezetett, s emiatt metaforikusan
a civilizációk konfliktusáról beszélhetünk.
Jan Olszewski, a radikálisan jobboldali Lengyelország Újjáépítésének
Mozgalma vezetője és Marek Borowski, a posztkommunista SdRP
egyik vezetője ebben a tendenciában a lengyel politikai színpad
leegyszerűsödését és kitisztulását
látja. Ez az álláspont pártjuk logikájából
következik. Mindkét pártnak a politikai és ideológiai
polarizáció kedvez. Mégis azt hiszem, aki éles,
brutális ellenzék kialakulásához, a hideg polgárháború
légkörének fenntartásához nem vezető,
nyílt, rugalmas politikai rendszer kialakulását akarja,
ilyen politikai modellt nem fogadhat el.
Lengyelország úttörő volt a szovjet politikai
blokk megdöntésében. Az első volt a szabadságért
vívott társadalmi önszerveződésben. Csak
nehogy Huntington jóslata beteljesülésében legyen
előfutár, ott, ahol Huntington nem is várta: a demokratikus
társadalom integrált alapkultúrája körében.
Az egyház nagy szerepet játszhatott volna abban,
hogy a társadalom ideológiailag és politikailag ne
essen szét. Erre a szerepre azonban - úgy látszik
- nem volt felkészülve, hiszen maga is a megosztottság
elmélyülésének egyik okozója volt. Emellett
rendkívül nyugtalanító az a tény, hogy
saját berkeiben megnőtt a szélsőséges
csoportok jelentősége. Az intézményes egyház
1989 után láthatólag identitására és
egységére veszélyesnek kezdte tartani a nyílt,
liberális és modern demokrácia alapelveit elfogadó
katolikus köröket. Szimbólumuk és legfontosabb
tekintélyük, a Tygodnik Powszechny és Jerzy Turowicz,
aki a lap főszerkesztője 50 éve. Ma már egyértelműen
látni, miben rejlik az igazi veszély a II. vatikáni
zsinat által körülírt egyház számára.
II. János Pál lengyelországi zarándoklatán
mondott számos beszéde, amelyre röviddel a népszavazás
után került sor, ezeknek az új veszélyeknek a
felismerésére utal.
(1997)
Kiemelések
Egyesek számára a sztálinizmus évei terrort, börtönt, cenzúrát, nemzeti rabságot jelentettek, másoknak iparosítást, urbanizációt, az oktatás általánossá válását, stb.
Bibliográfia
SMOLAR, Aleksander
"Tabu és ártatlanság"
Múlt és jövő, 1995. 3.
HUNTINGTON, Samuel
A civilizációk összecsapása és a világrend
átalakulása
Európa, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu