MÁRTON LÁSZLÓ
Zoli és az emberi nagyság
Ezt a történetet egy nagybajuszú, kedves színházigazgatótól
hallottam életem egy korábbi szakaszában, amikor még
színdarabokat írtam, színházigazgatókkal
találkoztam, és némely színházigazgatók
vicceket vagy egész történeteket meséltek a fülem
hallatára. Ez a kedves ember a nagy bajszával, ez a direktor
úgy nézett rám, miközben mesélt, mintha
azt várta volna, hogy írjak valamit ebből a furcsa
esetből: tragédiát vagy komédiát. Vagy
egyszerre mindkettőt. Gondolkoztam rajta egy darabig, el is kezdtem
írni, aztán félretettem, aztán sokminden történt
velem, jó és rossz egyaránt, aztán lezárult
életemnek az a régebbi szakasza. Most már csak egészen
ritkán találkozom színházigazgatókkal,
és akkor sincs kedvük mesélni, meg nem is érnek
rá, annyi gondjuk van. Mostanában mindig sietnek valahová.
Úgyhogy inkább én mondom el az emberi nagyságnak
ezt az emlékezetre méltó példáját.
Volt egyszer, túl a magas hegyeken, túl a széles,
hömpölygő folyókon, a jelenlegi országhatáron
is túl, volt egyszer egy szép kis város. Kénytelen
vagyok úgy írni, hogy volt, mert ez a város, legalábbis
eredeti formájában, egy pár éve nem létezik.
Egy város nemcsak házakból, hidakból és
pályaudvarokból áll, hanem a házak lakóiból
is; és ha a lakosság vagy annak egy jelentős része
hirtelen eltűnik, akkor ez a város már nem ugyanaz.
De nem erről akarok beszélni.
Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, amikor
a háztetőig érő fenyőfa még csak
az első emeleti ablakot takarta el, és amikor a legkiválóbb
graffiti-festők még óvodába jártak,
éldegélt ebben a szép kis városban egy törpe,
aki azért volt törpe, mert nagyon kicsi volt, és azért
volt nagyon kicsi, mert nem nőtt meg. Mindenki nagyobb volt nála,
még az óvodás gyerekek is, és mindenki csúfolta,
sőt néha meg is dobálták: vagy azért,
mert kicsi volt, vagy azért, mert a Szent Sebestyén templom
előtt kéregetett. Ebben a szép kis városban,
amely már nem létezik, szokás volt szigorú
különbséget tenni az állandó hellyel rendelkező,
nyílt tekintetű koldusok és az ide-oda sunnyogó,
megvetett kéregetők között.
Ebbe az utóbbi kasztba tartozott a mi törpénk
is, akit egyébként Zolinak hívtak. Neve alapján
az olvasó máris rájött, hogy Zoli magyar volt.
Egy magyar törpe. Illetve, mivel a magyarok a város lakosságának
már akkor is legfeljebb egytized részét tették
ki, egy kisebbségi helyzetben levő magyar törpe. De
nem elsősorban ezért volt szokás őt megdobálni,
hanem egyszerűen csak mindenki utálta.
De aztán egy szép napon rámosolygott a szerencse.
Egy budapesti színházigazgató, aki akkor már
egyéb vállalkozásokon is gondolkozott, és még
nem vált el a második feleségétől, barátnőjével
ebben a szép kis városban töltötte a hétvégét.
Verőfényes koraőszi nap volt. Abban az évben
kezdődtek a fővárosból irányított
nagy tüntetések, de csak novemberben. Azon a szeptember eleji
szombaton még teljes volt a nyugalom, vagy legalábbis majdnem
teljes. Mert amikor a színházigazgató és barátnője,
akit valamiért Hófehérkének becéztek,
elsétált a Szent Sebestyén templom előtt (ugyanis
hat órai autózás után, amelybe a határon
való viszonylag rövid várakozást is bele kell
számítani, éppen kivettek egy szobát az Astoriában,
és most sürgősen meg akartak ismerkedni a város
nevezetességeivel), az utcán csődületre lettek
figyelmesek: a templomhoz tartozó megszokott és megbecsült
koldus éppen a járda szélén fekvő Zolit
rugdosta, aki az imént, szokásához híven, bizonyára
kéregetni próbált. Hófehérke felsikoltott
örömében: hogy ő ilyen kicsi törpét
még soha nem látott, és hogy amilyen kicsi a törpe,
olyan hatalmas produkciót lehetne építeni rá.
Negyedórával később az Astoria második
emeletén egymás szavába vágva kiabálták,
hogy a többi hat már megvolna, már csak ez az utolsó,
hetedik törpe hiányzott, aki még a többieknél
is jóval kisebb! Méregették Zolit, nyomkodták,
simogatták; majd váratlanul rászóltak, hogy
menjen ki a szobából. Ám az öröm legforróbb
perceiben is úgy érezték, főleg Hófehérke,
hogy Zoli majdnem olyan erősen összekapcsolja őket,
mint a testi vonzalom. Másnap délután megkeresték
Zolit, betették a csomagtartóba, és áthozták
Budapestre.
Zolira szép és egyre szebb napok virradtak. Etették,
itatták, foglalkoztak vele. Még orvoshoz is elvitték
(igen, nem a törpesége miatt, hanem csak azért, hogy
nem szenved-e valamilyen fertőző betegségben). A produkció
sikeres volt, minden este minden jegy elkelt; erre mondják abban
a budapesti belvárosi színházban, ahol Zoli csinos
kis törpesapkájában óriási tapsokat kapott,
hogy "cipőkanál", tudniillik az utolsó nézőket
már csak cipőkanállal lehet benyomni. Amikor aztán
a televízió is megjelent a színházban, és
a mi Zolinknak a színészi hivatásról kellett
beszélnie a kamera előtt vagy inkább alatt, akkor
csaknem az egész ország megismerte, megjegyezte és
a szívébe zárta.
Zoli eleinte nem értette, mi történik vele.
Még csak elképzelni sem tudta, miért szeretik ennyien.
Hiszen ő semmit sem változott: ugyanolyan, mint akkor volt,
amikor a Szent Sebestyén templom előtt próbált
kéregetni! (Hacsak a piros bojtos törpesapkát nem számítjuk;
de amikor azt lekapta a fejéről, még jobban szerették.)
Néhány hete kőzápor fogadta, ha megjelent a
színen; most meg tapsvihar. Akkoriban kutyaürüléket
tömtek a nyakába, a gallérja alá; most virágcsokrot
kap, és izgatott kislányok állnak sorba előtte
autogramért. (Még szerencse, hogy elmagyarázták
neki, mi az, hogy autogram: egy kacskaringós vonal meg egy kör.)
Akkoriban összerugdosták a megszokott és megbecsült
koldusok; most művész úrnak szólítják,
és tisztelettel kérik, szíveskedjék átvenni
a fellépti díjat. Ez csakis valami félreértés
lehet! Alighanem összetévesztik valakivel!
Reggeltől délutánig a legsúlyosabb
szorongás közepette vánszorogtak az órák,
és a szorongásba lassacskán bűntudat is vegyült.
Csak az előadás közeledte, az izgatott készülődés
enyhítette kellemetlen érzéseit. Ilyenkor a férfi
öltözőben együtt üldögélt a többi
hat törpével, akik mindnyájan egy kicsivel nagyobbak
voltak nála, de sajnos rettegésük és keserűségük
is egy kicsit nagyobb volt, mint az övé. Riadtan pislogva ültek
egymás mellett a padon, háttal a kellékes fiókoknak
és tükröknek; egy idősebb öltöztetőnő
és egy fiatal fodrászlány foglalkozott velük.
Ezt a fodrászlányt igen gyakran lehívták a
telefonhoz, ahol aztán magánügyek miatt izgatottan vitatkozott,
rikácsolt, és néha nyolc-tíz percig is a készülék
mellett felejtette magát; a törpékre szinte soha nem
maradt elég ideje. A törpék mégis szerették,
mivel vastagon befújta őket száraz samponnal, amitől
úgy néztek ki, mint a nyolcvan éves aggastyánok
(holott a legidősebbik is csak huszonhat éves volt), és
amikor lehajolt hozzájuk, be lehetett látni neki.
Zolinak volt egy jelenete Hófehérkével,
amelyben a többi törpe már elment a bányába,
de ő még segít Hófehérkének mosakodni:
összehajtogatja a hálóingét, vizet hoz neki,
odanyújtja a szappant és a törülközőt.
Ez a jelenet a szellemes, pergő párbeszéd miatt sokszor
nyíltszíni tapsot is kapott. Egyik este, amikor a jelenet
végeztével Zoli a csigalépcsőn felment az öltözőbe,
ott együtt találta a többi hat törpét. Éppen
arról beszélgettek, ki milyen gyógyszert szed depresszió
ellen, hányan kaptak már közülük elektrosokkot,
és melyikük hogyan próbált öngyilkos lenni.
Kérdezték Zolit: ő vajon hogy áll ezekkel a
dolgokkal? Különben Hófehérkének sem volt
könnyű. A színházigazgató második
felesége és annak húga egyszer úgy megverték,
hogy elrepedt az egyik bordája, és az előadást
néhány napig szüneteltetni kellett. Az is igaz persze,
hogy a színházigazgató ettől csak még
inkább szerette.
Attól kezdve Zoli viselkedése megváltozott.
Ráébredt, hogy segítenie kell a többieken. Minden
délután vett a trafikban köhögés elleni
cukorkát, fellépés előtt azzal kínálgatta
bajtársait. Vett egy puha fedelű viccgyűjteményt
is, abból elmondott minden este hét-nyolc viccet, Hófehérkének
pedig piros rózsát vett, hogy ne legyen annyira szomorú.
Még azt is elhatározta, hogy tavasszal, amikor jobb lesz
az idő, közös kirándulást szervez a budai
hegyekbe, ahol még nem járt egyikük sem. A vicceken
mindenki nevetett, leghangosabban a fodrászlány, pedig őt
is nemrég teherbe ejtette egy bizonyos Pali, aki miatt igen gyakran
oda kellett mennie a telefonhoz, amelynek tárcsája le volt
lakatolva, ott sírnia kellett és átkozódnia,
de aztán a telefonhívásoknak is egyszercsak végük
lett.
Jöttek aztán a kritikusok. Ott ültek az első
sorban, és halálra kellett rémülni tőlük.
Zoli volt az egyetlen, aki nem félt, mert még mindig azt
hitte, hogy nem változott semmit, és ebben a viselkedésében
valaki meg is erősítette. Ez a valaki egy finnyás
ízlésű, idős kritikus volt, akinek jellegzetes
formájú, kopasz feje bevilágított minden premiert,
és akinek szenvedélyes kedvtelése volt fiatal férfiakat
egy-egy pillanatra fölemelni az ítélkező szemszögének
magaslataira, majd, amikor már elbízták magukat, egy
megvető mozdulattal visszalökni őket a mélybe.
Ő magyarázta el Zolinak, hogy amit fogyatékosságnak,
születési rendellenességnek hitt, az valójában
művészi adottság.
"Az ember abban a pillanatban kezd érdekessé válni,
amikor átmegy patkányba. Minden jobb színműíró
patkányokat szerepeltet a darabjaiban. Jago patkány, Othello
is patkány, Oidipusz király a legpatkányabb." Zoli
nem igazán tudta, kik ezek a személyek, de azért nagyon
örült. "Te már nem fogsz patkánnyá változni,
te már eleve patkánynak születtél. Igazi városi
patkánynak. Már csak a mobiltelefon hiányzik a kezedből."
Ez a nagyon okos, de kissé gátlásos ember egy ideje
már nem járt premierekre: minden este a Hófehérke
produkciót nézte. Ott ült az első sorban, kopasz
feje vörösen izzott, és, ahogy mondani szokás,
kocsányon lógott a szeme.
Zolit mindenki szerette, ő is nagyon szerette magát.
Magánál is jobban szerette a művészetet, legjobban
pedig önmaga törpeségét szerette. Olyan volt az
ő törpesége, mint egy kamatozó takarékbetétkönyv.
Mint egy bővizű kút, melyből bármikor
lehet meríteni. A vizet meg lehet inni, de meg is lehet fulladni
tőle; aki ez utóbbit választja, magára vessen.
Ez jutott eszébe régi napjairól, ha eszébe
jutott. Folyószámlát nyitott, és rendszeresen
szerepelt a televízióban: haragosokat békített
ki, házasságokat hozott helyre, magányos embereknek
adta vissza az életbe vetett hitet. Pörgött-forgott, mint
a frissen vert pénz, amelyet mindenki szíves-örömest
elfogad. Azt írja az életbölcsesség kézikönyve,
hogy ne mutatkozzunk gyakrabban a kelleténél, keltsünk
újra meg újra meglepetést, igyekezzünk megőrizni
újdonságunk varázsát; ám ezt a könyvet
Zoli nem olvasta: Különben is, ami törpe, az mindig új.
Végül a tavasz is eljött. Akkor már túl
voltak a századik előadáson, a társulat összeszokott,
és egy verőfényes vasárnap délelőtt
a hét törpe elment a Moszkva térre kirándulni.
Hófehérkét is magukkal vitték. A busz, amely
a Zugliget nevű kedvelt kirándulóhely felé vitte
őket, boldogan zötykölődött a szétfagyott
aszfalton; a felhők jókedvűen borjadzottak a McDonald's-ház
fölött; élőlények és élettelen
dolgok csak úgy árasztották magukból a vidámságot.
Hófehérke mégis kedvetlenül hallgatott, legfeljebb,
ha felsóhajtott időnként. Pedig a törpék
majd kibújtak bőrükből örömükben,
hogy velük tart. Máskor nem szokott ráérni vasárnaponként.
A libegőre párosával ültek fel a törpék.
Zoli mellé, aki utolsónak maradt, Hófehérke
ült. Alattuk tíz méterrel a kiskertekben szorgos munka
folyt, virágzott és zöldült az egész Tündér-hegy,
a Tündér-szikla pedig boldogan porladozott, mint aki arra vár,
hogy egyszer majd őt is feltámasztja valaki a tetszhalálból.
Hófehérkét azonban, aki ezen az élményen
estéről-estére átesett, mindez vajmi kevéssé
érdekelte. Ismét felsóhajtott, és azt mondta
Zolinak: "Kurva rosszul esik, hogy nem vesz feleségül!" Zoli,
aki addig a nyakát tekergette, most visszafordult. Alig látszott
ki az ülésből, de most már nem kívánta
élvezni a kitárulkozó világ panorámáját.
Amikor egy kicsit magasabbra jutottak, Hófehérke még
ezt is mondta: "Benned, Zolikám, legalább megvan az emberi
nagyság!"
Zoltán ekkor elhatározta, hogy meg fog nőni
hatalmas nagyra, és feleségül veszi Hófehérkét.
Elhatározását nagyban segítette két
véletlen körülmény. A kopasz kritikus, aki egy
ideje szakállat kezdett növeszteni, egy kora délután
(tudniillik a törpéknek fél ötig volt kimenőjük)
elvitte Zolit a Városligetbe, ahol az Állatkert, majd a Vidám
Park és Vajdahunyad-vár világszínvonalú
érdekességei után a Műcsarnok perspektíva-kiállítását
is megtekintették. A zsúfolt kukucskálódobozok,
a zsinegek és rudacskák, a leképezések, az
enyészpontok és a horizontok rádöbbentették
Zolit, hogy az emberi nagyság nem egyéb, mint rövidülés.
Még aznap este bekopogtatott hozzá az öltözőbe
egy piros arcú kövér ember, akit Cuklender Károlynak
hívtak, és ugyanabban a szép kis városban élt
a közelmúltig, ahonnét Zoli csomagtartóban érkezett
Budapestre. Mondta, hogy ő természetgyógyász,
és hogy annak idején sokszor elsétált a Szent
Sebestyén templom előtt, viszont az a helyzet, hogy most
már lépni volt muszáj. Közben sokminden történt
a szép kis városban és környékén,
jó és rossz egyaránt, főleg rossz. A házak
összedőltek, a hidak belerogytak a folyóba, a lakosság
pedig (hiszen egy város nemcsak házakból és
hidakból áll) más vidékre költözött.
Vagy aki annyira fáradtnak érezte magát, hogy mégis
ott maradt, az nyitott szemmel, szétvetett karokkal pihent az utca
közepén. De Cuklender Károly nem erről akart
beszélni.
Mondta Zolinak és a többieknek: add hozzá
a törpéhez a megszépítő messzeséget,
és megkapod a nagy embert. Ezen jót nevettek. Azt is mondta,
hogy meg lehet nőni, nem probléma. Az emberi nagyság
lényegében a hormonoktól függ. Ő tud egy
hormonkezelést, ám az nagyon, de nagyon sokba fog kerülni.
Erre meg Zoli mondta, hogy nem probléma.
Néhány hét múlva növekedni kezdett,
eleinte lassan, aztán egyre szembeötlőbben. Már
magasabb volt a legnagyobb törpénél is. Már majdnem
olyan nagy volt, mint a legkisebb jegyszedő néni. És
ahogy növekedett, úgy lett egyre gonoszabb. Már nem
vigasztalta a többi törpét, hanem csúfolta és
kínozta őket. Lopott az öltözőben, és
árulkodott a titkárságon. A mérgezett almába
rajzszögeket szúrt, és az üvegkoporsó alját
bekente ragasztóval. A hálóingre vérpatront
erősített, a nézők pedig azt hitték,
hogy Hófehérke menstruál. Azt meg végképp
nem értették, miért van a színpadon csak hat
törpe, s mit keres mellettük az a sunyi pofájú,
pattanásos fiatalember, aki semmiképpen sem lehet a mesebeli
királyfi.
Aznap, amikor Zoli beszakította a női mosdó
ajtaját, és olyan eszeveszett mohósággal vetette
magát Hófehérkére, hogy alig bírták
levenni róla, a színházigazgató mindenki füle
hallatára kijelentette, hogy: Zoli sajnos kinőtte a törpejelmezét,
nagyobb jelmezre nincs keret; inkább a meglevőhöz kell
keresni egy rendes, igazi törpét. Ennek mindenki örült,
mert olyan utolsó szemétládát, mint amilyen
ez a megnőtt Zoli, még nem hordott a hátán
a föld. Aztán a színházigazgató behivatta
az irodájába Hófehérkét, aki addigra
már három vagy négy tértivevényes levelet
is kapott egykori szerelmétől, és közölte
vele, hogy most van a szerződtetések ideje, tehát
okosan tenné, ha máshová szerződne.
Zoli most már majdnem akkora, mint a többi ember,
talán csak egy kicsit kisebb. A Nyugati-pályaudvarnál,
az aluljáróban kéreget. Akik nem adnak neki, azoknak
azt kívánja, rohadjanak meg. Akik ellenben adnak neki, azoknak
legszívesebben saját kezűleg vágná el
a torkát. Az is igaz, hogy ez utóbbiak törpe kisebbségben
vannak, a legtöbb ember kikerüli a gyűlölettől
rángatózó roncsot. Zoli sapkájában,
amelyet még a színházból sikerült kilopnia,
ritkán csörrennek meg az érmék, így hát
van ideje gondolkodni rajta, mit ér az emberi nagyság.
Bibliográfia
MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992
A nagyratörő
Jelenkor, 1994
A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995
Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997
Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999
Árnyas főutca
Jelenkor, 1999
"Faust a műfordító"
Magyar Lettre Internationale,19.
"Az elbeszélő hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale,29.
"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale,34.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu