Lettre 35. szám, 1999. Tél

Tartalomjegyzék [Lettre 35. szám, 1999. Tél] Kezdőlap

Felix Philipp Ingold
In Extremis
Orosz apokalipszis-víziók

Az orosz önértékelés mostanában mintha csak ex negativo volna képes artikulálódni - olyan címszavakban mint "Oroszország a szakadék szélén", "Oroszország romokban", "Oroszország vége", olyan fogalmakban mint "dekadencia", "kóma", "válság" és "katasztrófa". A posztszovjet kulturális fordulat itt következő ábrázolása ennek az orosz önértelmezésnek a rekonstruálására épül; lényegében aktuális orosz kordokumentumokra támaszkodik, és egészében a mai orosz föderáció belülről való szemléletét kívánja lehetővé tenni.
Bevezetőül szólaljon meg a kor két olyan orosz tanúja, aki már évekkel ezelőtt önkritikusan és példásan rámutatott az új orosz föderáció kényes helyzetére, és helyzetleírásuk messzemenően beigazolódott. Az első értékelés Mihail Szokolszkij történésztől származik; 1992-ből és megállapításainak magva a következő: "Egy ötszáz éves birodalom szétesésével egyfelől együtt jár a társadalmi rend és a politikai rendszer fájdalmas átalakulása, mind a régről hagyományozott, mind a forradalom óta újra megszerzett nemzeti identitásérzés elvesztése, minden addig éltető messianisztikus eszmény csődje, és a legalább felszínesen összetartó állami ideológia tökéletes kudarca. Ehhez járul másfelől egy mélyreható gazdasági válság katasztrofális termelés-visszaeséssel, a fizetőeszközök romlásával és közelgő elnyomorodással a gazdasági és társadalmi morál teljes degenerálódása mellett." Összefoglalóan Szokolszkij leszögezi: "Ami a sokféle erőszakos kataklizma egybeesését illeti, e tekintetben ez a kor példa nélkül álló az emberiség történetében."
A másik értékelés - Anatolij Rakitov orosz publicistáé - ehhez képest még pesszimistább hatást tesz; ez már valóban csak a totális csődöt jelenti be, amelyet semmiféle üdvözítő ígéret vagy bűnbakkeresés nem relativizálhat: "A nagy orosz kultúra hanyatlóban van.(...) Már csak a kétségbeesett kísérleteket látjuk, hogy mentsük, ami menthető. Nincs többé nagy irodalom, nincs zene, nincs színház, nincs mozi, nincs festészet, nincs költészet, nincs építészet. Az országot elárasztották a harmadosztályú nyugati termékek. A tudományos iskolák alig tengődnek. A tudósok hagyták magukat kommersz célokra igénybe venni, vagy külföldre emigráltak." Még ha itt a "nyugati termékekről" és a "külföld"-ről esik is szó, azért világos, hogy az orosz nyavalyát nem akarja a "Nyugat" nyakába varrni, inkább azt a kérdést teszi fel, hogy az orosz kulturális szcéna miért fogadja kritikátlan lelkesedéssel a "harmadosztályú" importárut, miközben a tudományos intelligencia mint első osztályú exportáru az USA-ba, Délkelet-Ázsiába és Nyugat-Európába vándorol ki, ahol nyilvánvalóan jobban megbecsülik, jobban megfizetik.
Ez volt az oroszok önábrázolása szerint a dolgok állása röviddel a volt Szovjetunió felszámolása és az orosz föderáció megalakítása után; az aktuális helyzetet nemrégiben az akkori fordulatra visszatekintve Valerij Krassznov, az Orosz Pszichiátriai Társaság elnöke így jellemezte: "Tíz éve még úgy látszott, mintha honfitársaink mások akarnának lenni, meg akarnák változtatni, emberibbé akarnák tenni az életüket. Erre sajnos nem került sor. Régről való bűneink - a törvények tiszteletének és annak a készségnek a hiánya, hogy ezeknek megfelelően éljünk, a törekvés nem a szabadságra, hanem az önkényre, a jogi és erkölcsi normák hiánya, hogy nincs felelősségérzet a polgárokban - mindehhez sok emberben még a meggazdagodás vágya is társult." Ennek az a következménye Krassznov szerint, hogy az emberek elveszítik emberségüket, előbb a szándékot, majd a képességet is arra, hogy "normálisan érintkezzenek egymással", hogy végül teljesen "elfelejtik, milyen embernek lenni".
A szociálpszichológus általános moralizáló panaszai számos visszhangra találnak az orosz médiában, és olykor kimondottan mazochista buzgalommal fokozzák az oroszság jóvátehetetlen identitás- és szubsztanciavesztéséről szóló egész litániává. Oroszország összeomlása - ilyen címen állította össze nemrégiben egy könyvbe Alekszandr Szolzsenyicin az elmúlt évekből való publicisztikai írásait, köztük beszédeket és interjúkat is. A represszív kisebbségi politikájával monolittá szilárdult volt Szovjetunió a nemzeti összeomlás következtében valóban nemcsak világhatalmi státusát vesztette el, elvesztette 100 millió lakosát is, köztük 25 millió oroszt, akik hirtelen külföldivé, méghozzá nemkívánatos külföldivé váltak - mondjuk Ukrajnában, Belorussziában, a Baltikum vagy Közép-Ázsia önállóvá vált államaiban, ahol azelőtt privilegizált kisebbségekként éltek.
A jelenlegi válsághangulatot csak fokozzák a helyi médiák beszámolói: az ország északi részében folyó környezetrombolás katasztrofális egészségügyi és gazdasági következményeiről, az atomerőművek és nukleáris fegyverrendszerek körüli nemtörődömségről, de a kutatóintézetek, fogházak és kórházak elhanyagoltságáról is, az Aids- és tuberkolózis megbetegedések számának ugrásszerű megnövekedéséről, és arról is, hogy az orosz föderációban 10 terhességből 7-et megszakítanak, és hogy 10 újszülöttből 6 többé-kevésbé súlyos károsodással születik. A kábítószer-élvezet kihatásait Oroszországban a Csernobiléhoz hasonlítják, a hadseregben, a büntetés-végrehajtásban és az öregek otthonaiban uralkodó viszonyokat a koncentrációs táborokbelihez. A Kriminalnaja Kronika, a kizárólag bűnügyekről beszámoló és azokat kommentáló újság tele van riportokkal, amelyek tömeg- és sorozatgyilkosságokról, politikusok és újságírók majdnem mindennapos, de úgyszólván soha fel nem derített, nemhogy megtorolt láb alól való eltevéseiről, múzeumok, könyvtárak és archívumok saját szerveik általi kifosztásáról, amelyek mellett a közönséges bűnözés már szóra sem érdemes, bár ahogy a moszkvai Obscsaja Gazeta lakonikusan megállapítja "a lakosság többi része lop és vedel".
Fel lehet persze hozni ez ellen, hogy a világon másutt is vannak markáns visszásságok, kisiklások, hogy a korrupció, maffiózó machinációk és a szervezett bűnözés a nyugati demokráciákat sem kíméli, hogy a mélyreható környezetszennyezés és a gyermekprostitúció Nyugaton sokkal előbb kezdődött, mint Oroszországban. És mégis van egy sor minőségi különbség, amely Oroszországot az euro-amerikai civiltársadalmakkal szemben speciális esetté, hogy ne mondjuk extrém esetté teszi - nevezetesen egyrészt a főbenjáró bűnözés tömegessége, másrészt rendkívüli, pszichológiailag és szociológiailag is felfoghatatlan kegyetlensége, ami pátoszban és cinizmusban, de végső soron trivialitásban és nevetségességben is túltesz mindenen, amit Nyugaton a brutálfilmekből, hard pornókból vagy horrorvideókból ismernek.
Időközben mindezekre az extremitásokra kialakult egy orosz gyűjtőnév, amely manapság a legtöbbet használt köznyelvi kifejezések közé tartozik, és amely a sajtóban is sűrűn előfordul. Ez pedig a "bez" fosztóképzőből és a "pregyel" (határ, korlát) főnévből összeállított neologizmus a "bezpregyel", egy olyan főnév, amellyel különféle szélsőséges állapotokat és extrém viselkedési módokat jelölnek, ahol mindvégig világos, hogy valami "határtalanul" vagy "korlátlanul" negatív, szörnyűséges dologról van szó. - Az Orosz Tudományos Akadémia (Nyelvtudományi Kutatóintézete) a következőképpen értelmezi ezt a kifejezést, amely 1990 végétől bukkan fel nyomtatott szövegekben: "Mindenfajta norma, szabály és törvény hiánya a társadalmi, politikai, gazdasági életben valamint az emberek közti kapcsolatokban". Egy példamondat erre így hangzik: "A mai 'bezpregyel' /korlátlanság/ ismeretében az emberek egy része inkább felfegyverkezve megy ki az utcára". Időközben az orosz elnöki adminisztrációban Moszkvában "a mai extrémizmusra való tekintettel" egy külön szakértői tanácsot állítottak fel, amelynek folyamatosan kell foglalkoznia a "bezpregyel" minden megjelenési formájával, és erről rendszeresen be kell számolnia.
A szovjetrendszer végével - így lehet összefoglalóan rögzíteni - hirtelen, értelmiségi körökben is, egyik napról a másikra a viselkedés- és gondolkodásbeli konformizmust felváltotta egy túltengő individualizmus; mindenfajta tekintély gyanússá és ezzel hatástalanná vált; kanonizált állami művészek és szovjet írók - Gorkij, Majakovszkij, Solohov és sokan mások - elvesztették közönségüket olyan egykori "elhajlókkal", "népellenségekkel" vagy "emigránsokkal" szemben, mint mondjuk Harmsz, Nabokov, Brodszkij, akiket évtizedeken át nem lehetett olvasni, nem lehetett idézni; az addig messzemenően dicsőített orosz élet és munka világát radikális karnevalizálással az ellentétébe fordították, ezzel azonban egyáltalán nem fordult komédiába, inkább az abszurd tragédia felé tendál; a mindent átfogó uniformizálás elejét vette az összeegyeztethetetlen nézetek, érdekek és óhajok reális antagonizmusának; az egység és a rend központilag irányított ideológiája széthullott eretnekségek és partikuláris hitvallások sokaságára; a szovjetkommunista egypártrendszer helyén hamarosan ott voltak töredékpártok tucatjai - ma, a parlamenti választások küszöbén, jóval túlvannak a kétszázon, amelyek közül egy se volt képes mértékadó politikai erővé szilárdulni (az állami dumában többségben levő Oroszország Kommunista Pártja sem).
A politika és vallás, gazdaság és társadalom közti minden területen, miután a szovjet időkben köztudottan mindig csak egy valamit lehetett választani (tehát nem volt választás), most egy majdhogynem anarchisztikus lehetőségpluralizmus (multiopcionalitás) győzedelmeskedik a konszenzus minden formája felett, és ami valamikor - minden belső ellentmondásossága mellett - egyetlen nagy egész volt, ma egy militáns szinkretizmusnak van kitéve, amelyben megdöbbentő módon a sokat emlegetett posztmodern áttekinthetetlenség és tetszőlegesség konkretizálódik - nem csupán gondolatkísérletként vagy művészi fikcióként, hanem nyers valóságként. A fordulat, amelynek a demokráciához, tehát a nép uralmához kellett volna vezetnie - mondja egy Oroszországban gyakorta emlegetett szójáték - "gyermokraciá"-hoz vezetett, tehát szar uralomhoz. De ez az önkritikus fordulat éppúgy messze elmarad a posztszovjet valóságtól, mint a (hiányt, nyomorúságot, fogyatékosságot jelentő) angol default kifejezés, amelyet Oroszországban, ahol ebben az alakban különösen sokat használják, "az 1998-as év szavává" nyilvánították.
"Kolosszustól kollapszusig" - ezen a címen jelentetett meg a Literaturnaja Gazeta egy nagyszabású cikket, amelyben önkritikusan reflektálnak Oroszország posztszovjet átalakulási folyamatára tíz évvel a fordulat után. Az eredmény, mint képzelhető, siralmas, és ezt számos orosz értelmiségi - közgazdászok, művészek és irodalmárok - egyaránt megerősítik, akiknek egykori reformtörekvései és a jövőbe vetett hite egyre inkább puszta rezignációba, időnként kihívó világmegvetésbe csap át.
Anélkül, hogy nagystílű megoldási javaslatokat vagy válaszokat adnának a felmerülő problémákra, a józanabb értelmiségiek arra korlátozódnak, hogy kérdéseket tegyenek fel - a megfelelő kérdéseket; egyszerű, előtérben álló, önkritikus kérdések ezek; olyan kérdések, amilyeneket például Borisz Vasziljev író tesz fel (magának): "Miért van az, hogy éppen nálunk, egy olyan országban, amely olyan elképzelhetetlenül nagy, és még mindig felmérhetetlen árat fizetett a fasizmus feletti győzelemért, a kései utódok az utcákon masíroznak közben náci köszöntésre lendítve a kezüket? Miért dolgozunk, hogy szünetet tarthassunk, ahelyett, hogy azért tartanánk szünetet, hogy utána jobban dolgozhassunk? Miért van az, hogy sokkal nagyobb lelkesedéssel kérünk és követelünk, mint ahogy a saját vétkeink és hibáink után kutatunk, hogy ezeket kijavítsuk, anélkül, hogy bármilyen kaliberű hivatalos személyek segítségére várnánk? Miért van az, hogy nem szenvedhetjük a saját értelmiségünket, és a legjobb esetben gúny tárgyává tesszük őket? Miért van az, hogy minden személyes kudarcnál azonnal ellenségeket keresünk, akik álmukban is azzal foglalkoznak, hogyan tehetnének tönkre minket? Miért raboljuk és fosztjuk ki a saját házunkat, és tagadjuk gyerekesen és gátlástalanul, hogy nálunk az országban emberek halnak éhen? (...) Miért kell nálunk mindmáig (enyhén szólva) kiverni a vallomást a gyanúsítottakból, akik még egyáltalán nem bűnözők? Miért alázzuk meg állandóan és mások előtt asszonyainkat ocsmány káromkodásokkal? (...) Miért fröcsköljük be tévékészülékeink képernyőjét naponta valódi vérrel? (...) Miért ünnepeljük általános lelkesedés közepette a győzelmeinket, és hallgatunk némán a vereségeinkről milliós áldozataival, bár a győzelmekből sosem, de a vereségekből mindig lehet tanulni? Miért van nálunk ez a tagadásmánia, amely mindig felülkerekedik a teremtési mánián?"
Ebből magyarázhatók nyilván az apokaliptikus al- és felhangok is, amelyek egyre jobban kiérezhetők mind a publicisztikai, mind az irodalmi szövegekből (mégpedig teljesen függetlenül ideológiai irányuktól). Oroszország szellemi életében egy igazi "Eszkato-logika" alakult ki, ami radikálisan ellentétes az egykori kommunista haladásoptimizmussal, egy világvége-diskurzus, amelyben őskommunisták és neofasiszták, régi patrióták és neoliberálisok egyaránt részt vesznek. Ha ma kísértet járja be az Oroszországi Föderációt, akkor az minden bizonnyal az apokalipszis sokarcú kísértete, az időnként patetikusba, időnként groteszkbe fokozott jóslat minden hagyományosnak és fennállónak a széteséséről, minden orosz élet végéről. "Ami eleinte spontán, komor hangulatként lépett fel, egyre inkább tömeges neurózissá alakult, és végül egy kimunkált, lélekemésztő ideológiává vált", állapítja meg erről Mihail Szokolszkij történész; és mintegy ördögűzésként teszi hozzá: "Csak ha Oroszországban tudatosul az alternatíva - Európa vagy az apokalipszis - , akkor találhat vissza önmagához, a szelleméhez, az euro-orosz szellemhez".
Hogy Oroszország kiútja a válságból azonos volna Oroszország Európába vezető útjával, ez volt - tíz évvel ezelőtt - Mihail Gorbacsov reformprogramjának alapmozgatója; de Gorbacsovból már régen nyugdíjas lett, a peresztrojka rég elvesztette a dinamikáját, és "a közös európai ház" egykor sokat vitatott koncepcióját orosz részről már jóval a NATO keleti kibővítése előtt ad acta tették. Ami megmaradt, az a válság, és olyannyira kiéleződött, hogy láthatólag tényleg csak apokaliptikus spekulációk kategóriáival - és rémképeivel - ragadható meg.

***
Viktor Jerofejev szerint (akit meggyőződéses "nyugatos"-ként ismernek), ez a világvégi gravitáció Oroszország történelmi végzetének felel meg, amely kezdettől fogva "gyászra és bajra" volt teremtve, és ezt a rendeltetést mazochista önmarcangolással be is teljesítette: "Itt minden történelmi feltétel adva volt ahhoz, hogy ez az ország szakadatlan szerencsétlenségben éljen. (...)Oroszország erős utópikus konstrukciók kidolgozásában, amelyek nyilvánvalóan megvalósíthatatlanok, és amelyek keresztülvitele nagy áldozatokat követel". Ennyiben, véli Jerofejev, mindazon forradalmi valamint konzervatív erőknek kudarcot kellett vallaniuk, amelyek Oroszország boldogságára törekedtek. Éppen a megváltó ígéretek és egy jobb jövő keresése Oroszország számára hozott permanens szerencsétlenséget. Az ország teljességgel "képtelen bármiféle úgy nevezett normális életvitelre", nem tud mit kezdeni a szabadsággal, és a Nyugaton kedvelt "arany középszerrel" szemben "az emberi természet extrémitásait" választja. A legkevésbé azért lehet Oroszországot dicsérni, hogy "hű marad önmagához": "Ha így megy tovább, Oroszország valószínűleg eltűnik a föld színéről".
És Alekszandr Szolzsenyicin, aki a szovjethatalom megdöntésétől Oroszországnak a forradalom előtti keresztény hagyományához való visszatérést remélte, és morális erejének megújulását és egy valóban "fényes jövőt" ígért neki, mintha még ő is elvesztette volna messianisztikus buzgalmát. Míg a 90-es évek elején egy több millió példányban kiadott manifesztummal lépett fel nagystílű troulbleshooterként (gondűzőként) "Oroszország útja a válságból" címen, a múlt év decemberében, 80. születésnapja alkalmából "Oroszország összeomlása" címen tett le az asztalra egy politikai és morális leszámolást, amely pesszimistább már nem is lehetett volna, és egyúttal kijelentette, hogy Oroszország állapotára többé nem kíván szót vesztegetni. Ennek megfelelően siralmas az ő összegzése is: "Az orosz nép a lehető legrosszabb állapotban leledzik, mert veszteségeink során elvesztettük a kötelező, megmentő összetartást, és ezzel - a hely tudatát az országban. Nemzeti tudatunk letargiába esett. Már alig vagyunk életképesek: visszafelé tekintve tompa emlékezetkiesés, előttünk fenyegetően felsejlő eltűnés. A nemzeti elborultság állapotában vagyunk".
Szolzsenyicin számára a "Nagy Orosz Katasztrófa" lényegében társadalmi és erkölcsi téren megy végbe. Legfőbb problémáknak - ebben a sorrendben - Oroszország demográfiai összezsugorodását (sőt: az oroszság fenyegető "kihalását" a tarthatatlan életkörülmények és a járványszerűen pusztító alkoholizmus miatt); az orosz iskolarendszer "teljes összeomlását", amely többé nem képes "ma erkölcsi tudattal és /korszerű / tudással felnevelni egy nemzedéket"; a lakásínséget, amely Oroszországban súlyosabb, mint bárhol másutt a civilizált világban, és amely akadálya a társadalmi fejlődésnek, és rombolja az emberi méltóságot; a növekvő szakadék város és falu, vidék és nagyváros között, amely máris "két teljesen különböző nemzet" kialakulásához vezetett Oroszországon belül; valamint: korrupció, pazarlás, hatalommal való visszaélés, ahogy ezt az "államapparátus" a lakosság rovására gyakorolja, mintha ez volna a normális; és végül - ami a szellemi életet illeti - "az orosz nemzeti tudat amorf jellege", a népi jellem és az intelligencia elkorcsosulása, valamint az orosz nyelv elidegenítése egy sor nyugati, különösen amerikai szó átvételével. "Az 'orosz kérdést' a 20. század végén egyértelműen így kell feltenni: lenni vagy nem lenni az orosz népnek. (...) Ha így megy tovább, egy évszázad múlva az 'orosz' szót törölni lehet majd a lexikonokból."
Szolzsenyicinnel és Jerofejevvel két olyan "apokaliptikus" áll szemben egymással, akik - ami az élettapasztalatukat, irodalmi munkásságukat, politikai állásfoglalásukat illeti, - nem is lehetnének különbözőbbek. De az orosz apokaliptika nem olyan új, mint ahogy mai csúcskonjunktúrájából hinni lehetne. Talán nem is csak az aktuális orosz válsághelyzet és - ráadásul - nem is a küszöbön álló ezredvég a kiváltója, hanem az orosz önértelmezés ill. az orosz mentalitás egy speciális sajátosságán alapul. Legalábbis ezt látszik Viktor Guszcsin történész feltételezni, amikor határozottan kijelenti: "Az orosz hatalom nem más, mint a méltatlanság uralmát szankcionáló apokaliptikus nép apokaliptikus hatalma."
Az orosz jellem maximalizmusáról és extrémizmusáról sokat vitáztak már oroszok és nem oroszok egyaránt: az "orosz eszme" címszó alatt és témája kapcsán egy rég áttekinthetetlen halomnyi történelem- és vallásfilozófiai írástömeg gyűlt össze. A korai, majdnem egyidejű oroszországi Nietzsche- és németországi Dosztojevszkij-recepció kapcsán alakult ki, mint ismeretes, az "orosz lélekről" szóló obskúrus mítosz. Ennek legfőbb vonásai közt szerepelt: ellentmondásosság, állandó változékonyság, elcsábíthatóság, kiszámíthatatlanság, szolgai alázat, de a spontán-rebellis lázadás és a nihilista abszolutizmus is - mindez egy állandó apokaliptikus alapattitűddel elegyítve.
Röviddel a bolsevik forradalom után Nyikolaj Bergyajev, a filozófus és publicista a következőképpen írta körül ezt a fogalmilag alig megragadható alapattitűdöt: "Az orosz embernél az apokaliptikus elem úgy össze van keveredve és bonyolódva a nihilista elemmel, hogy nehéz megkülönböztetni egymástól ezeket a poláris ellentétet képező princípiumokat. (...) Az élet igazságának orosz keresése mindig apokaliptikus vagy nihilista jelleget ölt. - Ez alapvető nemzeti vonás. Előkészíti a talajt a zűrzavar, a csalás, a látszatvallások számára. Még az orosz ateizmusban is rejlik valami az apokaliptikus szellemből, ami semmiben nem hasonlít a nyugati ateizmushoz. (...) Nem könnyű megválaszolni a kérdést, hogy az orosz ember miért utasítja el az államot, a hazát, egy normatív morált, a tudományt és a kultúrát, miért követeli az abszolút szegénységet: az apokaliptikára vagy a nihilizmusra való hajlama miatt. Az orosz ember egyaránt képes nihilista és apokalpitikus vérfürdőt rendezni. Képes lecsupaszítani magát, széttépni minden burkot és teljesen meztelenül előlépni - mégpedig azért, mivel nihilista, és mindent tagad, vagy azért is, mert teljes apokaliptikus előérzetei vannak, és a világ végét várja. Az orosz szektahívőknél összefonódik és összekeveredik az apokalipszis a nihilizmussal. Ugyanez a helyzet az orosz intelligenciánál." És filozófiai önéletrajzának egy nagyhatású részében ebből a történelmi látleletből széles körű, általános érvényű összegzéshez jut, amikor leszögezi: "A történelemben nem sikerül semmi. És mégis megvan a történelemnek a maga értelme. De a történelem értelme túlmutat a határain, és előfeltételezi a történelem végét. A történelemnek azért van értelme, mert véget ér."
Látjuk tehát: a történelem vége - vagy az, amit "posthistoire"-nak nevezünk - Oroszországban sosem volt puszta jelszó, mindig is centrális aspektusa volt a nemzeti öntudatnak; és talán meg lehetne kockáztatni azt az állítást, hogy az oroszság szellemi világa mindig is az idő előtt realizált "posztmodernitás" volt. A szemiotika, amit a posztmodern a tudományok tudományának rangjára emelt, Igor Szmirnov szerint "a helyettesítőről való tudás; olyan megismerés, amelyet a transzcendenciában megtelepült szubjektum végez; egy mindentudás az apokalipszis belsejéből; a lét megértése, miután az a szövegekben beteljesült; a nekrologizált (leírt) világ nekrológja; a filológia virágja, amely Dmitrij Szegal tömör megfogalmazása szerint 'a világ vége utáni kultúra'."

***
Mai orosz szerzők, mint Petrusevszkaja és Narbikova, Pelevin és Jerofejev, Sarov és Szorokin, Mamlejev vagy Popov a hazájukban széles körben elterjedt világvégi hangulatra egy "fekete irodalom" kidolgozásával reagálnak, az üresség irodalmával, amely sem esztétikai sem morális kritériumokat nem enged érvényesülni, egy durva ugyanakkor a fantasztikumba fokozott naturalizmust művel, amelyben szuverén magától értetődőséggel vezetik elő a szadizmus, kannibalizmus, nekrofília legextrémebb megjelenési formáit - úgy, mintha színtiszta mindennapi normalitásról volna szó. Ez a "fekete irodalom" nyomja rá különösen erősen a bélyegét a mai moszkvai szépirodalomra, és nem lehet csodálni, hogy legtöbbször emlegetett antihősük a Pusztata (üresség) nevet viseli.
"Értelmiségünk" - állítja Mihail Riklin orosz filozófus - "nemcsak elidegenedve érzi magát, hanem úgy, mintha a térben egy üres zónába zuhant volna, ahol mozog ugyan, de anélkül, hogy valamilyen irányt követne, mert számára egy kép vágya vagy egy vágy képe már nem létezik többé. (...) A felelős személy ma fikció. Következésképpen nyugodtan bekövetkezhet bármi, amiért senki nem felelős. A világ elsüllyedhet anélkül, hogy ezért bárki felelősséget vállalna." Tudjuk, hogy nem csak Oroszországban vannak ilyen fajta világvégi respektív poszthisztorikus diskurzusok; az orosz kultúrában azonban messzire nyúlik vissza a közös végről való ilyesforma beszédmód hagyománya, ezt számtalan példával lehetne bizonyítani - az apokaliptikus szemlélet itt mintha egyformán része volna a szellemi és a mindennapi kultúrának. Egy nemrégiben közzétett beszámolóban egy egytől egyig a rendőrség szeme előtt - ha nem épp a védelme alatt - elkövetett, és soha fel nem derített pétervári politikai gyilkosságsorozatról közvetlen utalás található arra, hogy ezeknek a folyamatos "véres túlkapásoknak" lényegében ugyanaz a színhelye, mint ahol egykor Fjodor Dosztojevszkij léptette föl démoni nagyvárosi hőseit. A Dosztojevszkijre való visszautalásnak nagyon is sok értelme van, és jogosnak látszik, tekintetbe véve, hogy ez a szerző számít a mai Oroszországban minden bizonnyal a legtöbbet olvasott klasszikusnak, egy olyan klasszikusnak ráadásul, akit továbbra is "kortárs írónak" tekintenek, és akitől az orosz napi sajtóban egyre-másra nagyobb szövegkivonatokat hoznak le szerkesztőségi vezércikk helyett - Dosztojevszkij "aktualitása" olyannyira megdöbbentő, hogy szövegei nem igényelnek se átdolgozást, se magyarázatot.
"Klasszikus nihilizmus és modern extrémista tudat" című esszéjében a publicista Alekszej Sevcsenko különösen azt "a tényt" hangsúlyozza, hogy a "Dosztojevszkij 1872-es Ördögök című regényében leírt társadalmi valóság ontológiai modellje strukturális hasonlóságot mutat a posztkommunista orosz jelennel. (...) A regényben szereplő valamennyi célkitűzés és irányultság ma újra eleven: a hivatalos hatalom eszelőssége, a liberalizmus tehetetlensége, a szlavofilség minden válfaja és árnyalata és a tősgyökeres hazafiasság, az orosz nép messianisztikus világtörténelmi kiválasztottságáról szóló egész paláver. Felelevenedik az összes társadalmi megváltás-szcenárió (...) az ideokrácia, a monokrácia és az autoritarizmus értelmében. És felélednek egy extrém apokaliptikus és eszkatológikus nihilizmus áramlatai, a mai orosz értelmiségiek és ezoterikusok legújabb találmányaiként előadva. Az "Ördögök" már testet öltöttek, és itt masíroznak különböző maszkokban (...) át az orosz városokon".
E maszkok egyike, ma bizonyára a legfeltűnőbb, az extrémista maszkja. Dosztojevszkij egy "nemzeti típust" ismert fel benne, amely "nagy mértékben jellemző az egész népre", tehát az egészen normális "démon" (vagy "Ördög"), akit a regényben a filozofáló Sztavrogin herceg, egyúttal gyermekek és nők megrontója, éppoly adekvátan testesít meg, mint a fanatikus, hisztériára hajló Pjotr Verhovenszkij, akinek forradalmi krédója a gyilkosságot is magában foglalja. "Bármi legyen az - szerelem, bor, becsvágy, irigység vagy egy vad hangulatú tivornya - némelyik orosz teljesen átadja magát a pillanatnak, képes mindent széttépni, elpusztítani, mindentől elszakadni, családtól, erkölcstől, istentől".
Hogy Dosztojevszkij "szégyentelenje", az orosz extrémizmus prototípusa milyen alakban és összetételben jelentkezik manapság, azt Eduard Limonov példája mutatja a leginkább, aki egykori kritikus ellenzékiből az Orosz Nemzeti Bolsevik Párt vezérévé lett, és aki nem csak Moszkva-szerte hallat magáról pornószerzőként és Hitler "Mein Kampf"-jának híveként. Oroszország jelenlegi állapotáról, Limonov nemrégiben elszántan kijelentette: "Ez nem válság, ez agónia, és nekem éppen így tetszik. Nekünk, embergyűlölőknek ez kedvünkre van". Egyszerre szélsőjobb és szélsőbal pártjának programját ez az egyszer náci egyenruhában, máskor Levi Strauss farmerben fellépő politikus a következőképpen fogalmazza meg: "A fiataloknak felvonulásokat, meneteléseket, háborúkat, győzelmeket akarunk. A háború felfrissíti a nemzet vérét." Az úgy nevezett "direkt akció", amelynek igazolására Limonov felváltva hivatkozik Sztálinra és Mussolinire, Mao Ce-tungra és Che Guevarára, előbbre való nála minden politikai elméletnél, és el kell szakadnia minden hagyományos erkölcsi elképzeléstől. Orosz maximalizmus és orosz nihilizmus, vak aktivizmus és apokaliptikus cinizmus itt - in extremis - sajátos módon egybe esik, és a politikai vágyálmok és kényszerképzetek avítt elegyét alkotják, amelyeket ugyanakkor reálisan kiélnek - mint reálszínházat vagy teátrális valóságot; itt már nem a színház az egész világ, hanem a világ válik színházzá, amelynek színpadán már alig lehet megkülönböztetni játékot és komolyat, komikumot és tragikumot, pozitív és negatív hősöket. Még a nagy orosz politikát is mintha tragikomikus reálszatíraként művelnék mostanában, gondoljunk csak arra, hogy Jelcin koptatja a miniszterelnököket és kabineteket.
Merab Mamardasvili grúz filozófus valamikor "az orosz életjelenségek rossz visszatéréséről" beszélt, az oroszság képtelenségéről arra, hogy tanuljon a történelemből - különösen annak tévútjaiból -, ami ugyanannak örök visszatéréséhez vezet; még a mélyreható, látszólag visszafordíthatatlan forradalmi kataklizmák után is Oroszország mégis visszatér "saját köreibe", hogy - a történelmi spirál mindig más szintjén ugyan, de - mindig
ugyanolyan fejlődésbe fogjon: "Oroszország minden befutott történelmi ciklus után a modernizálás és az egész társadalmi evolúció újabb szakaszára tér át, miközben egyszer sincs felvértezve az ellen, hogy újból a legtöbb kínnal, nehézséggel és veszteséggel járó útra kanyarodjon rá".

***
Innen nézve érthető, hogy néhány orosz kommentátor manapság komolyan tart attól, hogy egy újabb nagy forradalom pusztíthat végig az országon. Oroszország egy rendkívül kockázatos "Játék határok nélkül"-be bocsátkozott, az ember él, túlélni próbál "a totális politikai, társadalmi és gazdasági válságban" egy olyan országban, ahol a "káosz, szegénység és kiúttalanság" normává vált, az ember mindenütt a végső szakítópróbát keresi, ragaszkodik a nemzeti külön úthoz, ahelyett, hogy a kompromisszumokban, azaz a demokráciában szerezne gyakorlatot - ezzel a már nem meglepő helyzetelemzéssel lépett nemrégiben egy új politikai csoportosulás Oroszországban az internet útján a nyilvánosság elé, hogy az általános "apátia és kétségbeesés" láttán egy új politikai gondolkodásnak adjanak ösztönzést. A kezdeményezés, bár a szokásos panaszokból és vádakból kolportálódott, különböző okokból mégis figyelemre méltó.
Először is az "Oroszország tiltakozó polgárainak szövetsége" - így nevezi magát a névtelen csoportkezdeményezés - nem pártként jött létre; másodszor láthatólag sem gazdaságilag sem ideológiailag nincs eleve adott pozíciókhoz kötve; harmadszor kimondottan tartózkodni akar a hatalomban való részvételtől, de a regionális és az országos választási folyamatoktól is; negyedszer a "Szövetség" tudatosan a bázis szintjén működik, saját felelősség vállalásra és saját kezdeményezésre buzdít, a kis lépések széles körben támogatott, elsősorban praxisorientált reformmozgalmában bízik, kategorikusan elutasít minden felülről jövő dirigizmust, de a politikai vezetéstől (és név szerint az elnöktől) elvár egy "világos és inspiráló doktrínát a társadalom fejlesztéséről".
Az itt vizsgált probléma összefüggésében mindenekelőtt az a tény érdekes, hogy "Oroszország tiltakozó polgárainak szövetsége" a jelenlegi válságot és egy új diktatúra ebből kinövő veszélyét a különféle extrémizmusok destruktív hatására vezeti vissza - az első posztszovjet reformkísérletek "liberális extrémizmusára" éppúgy, mint a bal- és jobboldali radikális politikai pártok extrémista elrugaszkodásaira, az újorosz oligarchiák extrémizmusára "pimasz rongyrázásával" éppúgy, mint a társadalom egész extrém"kriminalizálására és korrumpálására". Csak ez előtt a háttér előtt válhat világossá, milyen radikálisak is valójában ennek a tiltakozó mozgalomnak a nagyon is mérsékeltnek tűnő követelései - az olyan követelések, mint "a társadalom politikai stabilizálása a váratlan döntések moratóriumával", "normális életkörülmények teremtése minden állampolgár számára", "a mérsékelt izolacionizmus politikájának megvalósítása" a külföld irányában a saját nemzeti erők regenerálódása érdekében, "a gazdaság reneszánsza egy hatékony beruházási- és adópolitika alapján", mindenekelőtt azonban "egy demokratikus társadalom megteremtése demilitarizált gazdasági rendszer de elegendő védelmi potenciál mellett". - Hogy az ilyesfajta minimális követelményeknek van-e esélyük a gyakorlati megvalósulásra egy olyan országban, amely mindig is a maximalizmusra hajlott pozitív és negatív irányban egyaránt, az kérdés; csak remélni lehet, hogy Oroszországban egyre több olyan egyén van, aki saját kezdeményezésre és saját kockázatra meri megtenni saját lépéseit, és ezért maga vállalja is a felelősséget - amire most kereslet volna, az már nem a konformizmus "mi"-tudata, mint a szovjet időkben, sokkal inkább az önjáró emberek szolidáris közössége, akik a differenciák leküzdésével jutnak demokratikus konszenzusra.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

INGOLD, Felix Philipp
"Versek"
Magyar Lettre Internationale,17.

BERGYAJEV, Nyikolaj
"A filozófia igazsága és az értelmiség igaza
Az orosz forradalom démonai"
in: Az orosz forradalom démonai
Századvég, 1990

SZOLZSENYICIN, Alekszandr
Az "orosz kérdés" a XX. század végén
Európa, 1998

JEROFEJEV, Viktor
Az orosz széplány
Európa, 1996

Élet egy idiótával
Európa, 1997

Férfiak
Európa, 1998

"A romlás orosz virágai"
Nappali ház, 1993. 4.

"Az újhumanizmus összeomlása"
Nagyvilág, 1993 6-7.

"Az orosz irodalom filozófiája"
Magyar Lettre Internationale,26.

A megváltó Oroszország
Századvég, 1992