Zbigniew Brzezinski
Tájkép hidegháború után
Ma, 150 évvel a "Népek tavasza" után, a szabadság
ama eksztatikus kitörése után, amely a demokrácia
diadalmenetének kezdetét jelzi, ez a legfőbb eszme,
amely ahhoz a történelmi pillanathoz kapcsolódik - és
a korábbi, de földrajzilag távolabb eső amerikai
forradalomhoz - világszerte elfogadottá vált. Miután
ebben az évszázadban előbb a nemzeti szocializmus
aztán a kommunizmus is vereséget szenvedett, úgy látszik,
hogy a demokrácia modellje politikailag előtör és
győzedelmeskedik. Ennek eredményeképpen ma meglepően
nagy egyetértés uralkodik a normák terén, amelyekhez
a globális ügyekben igazodni kell. Szemben a 20. század
nagy részére jellemző ideologikus konfliktusokkal
megosztott világgal ma (csekély kivétellel) legalábbis
a retorika szintjén mindenki egyetért abban, hogy a következő
négy alapelv mindenkire nézve érvényes:
Éljenek a népek önrendelkezésen és
jogállamiságon alapuló társadalmakban.
A világbékének a nemzeti szuverenitás
tiszteletben tartásán és nem hegemónián
kell alapulnia.
A szabad piacgazdaság a legproduktívabb gazdasági
szerveződési forma.
A gazdasági eredményekből az egész
emberiségnek részesednie kell.
Elismerem, hogy ezek elég üres irányelvek, amelyek
különböző értelmezéseket és
alkalmazásokat engednek meg. Mégis egy széleskörű
konszenzust írnak körül, amely a demokrácia alapeszméiből
következik. De itt érdemes egy kicsit megállni és
rákérdezni, vajon ezek a normák valóban találó
leírását adják-e a mai realitásoknak.
Igaz ugyan, hogy az államok többsége választójogú
demokrácia (117 a 191-ből), és hogy 1,3 milliárd
ember (az emberiség 22%-a) szabad társadalmakban él,
és további 2,3 milliárd (39%) legalább valamennyi
szabadságjogot biztosító társadalmakban, de
tovább 2,3 milliárd (megintcsak 39%) nem-demokratikus rezsimek
uralma alatt áll.
Ezen kívül a hatalom globális hierarchiája
vertikális elrendezésű, ahol láthatólag
az USA helyezkedik el legfelül, aztán jön fél tucat
nagyhatalom, amelyik szintén nukleáris fegyverek birtokában
van. A kelet-ázsiai pénzügyi válság és
a tartós szegénység komoly aggodalomra ad okot, és
a globális demográfiai adatok eklatáns egyenlőtlenségek
fennmaradását mutatják a várható élettartam
és az egészség terén.
Azt a tényt, hogy demokratikus konszenzus áll fenn,
mégsem lehet lényegtelenként félretolni. Fontos
lehet a jövőnkre nézve, orientációt adhat,
mércét állíthat az emberiség politikai
cselekvéséhez. Sőt, mi több, ez a konszenzus
összefügg azzal a példátlan szereppel, amit Amerika
játszik a hidegháború utáni világban.
Amerika valóban egy önrendelkező társadalom,
amely jogállamiságon és piacgazdaságon alapul.
Tudományos téren úttörő dolgokat hoz létre,
és ez az egyetlen globális szuperhatalom. Ez azt jelenti,
hogy a nemzetközi politikát ma három központi tényező
határozza meg: az amerikai nagyhatalom primátusa, a demokratikus
eszme vonzereje és a szabad piacgazdaság sikere. Ezek a tényezők
a kölcsönhatás és a kölcsönös függés
viszonyban vannak egymással.
Ezen kívül drámai ellentétben állnak
a 20. század centrális politikai jelenségeivel. Ezt
nyilván joggal nevezhetjük az emberiség történelmében
a legbűnösebb és legdestruktívabb évszázadnak,
amelyben utópista hübrisz,, fanatizmus és felelőtlen
dogmatizmus uralkodott. Az olyan pszeudo-racionalisztikus spekulációkat
arról, hogy hogyan is kellene átszervezni az emberiséget,
úgy hirdették meg, mint univerzális elképzeléseket
(holott valójában totalitárius elképzelések
voltak. Hogy ezeket áttegyék a valóságba, a
történelem önjelölt urai azok megsemmisítésére
törekedtek, akiket apriori társadalmilag elfogadhatatlannak
tartottak akár faji, akár osztály kritériumok
alapján.
Ez ma már történelem, és a demokrácia
világméretű győzelmének örülhetünk.
De vajon mennyire bizonyos és mennyire tartós ez az új
valóság? Vajon egy új korszakot vezet-e be, vagy nagyon
is esetleges és törékeny? Ez a kérdés
közvetlenül érinti az összefüggést egyfelől
az USA globális vezető szerepe, másfelől a
demokrácia és a szabad piacgazdaság kapcsolata között.
Ezen túlmenően egy egyre nagyobb jelentőségű
egészen új problematikát is érint: a társadalmi
ellenőrzés és egy dinamikusan fejlődő
tudomány kölcsönhatását, különös
tekintettel az ember megváltoztatásának ill. "megjavításának"
növekvő lehetőségeire, egészen a klónozás
lehetőségéig. Röviden: hogy a demokrácia
valóban győzött-e, attól függ, mennyire
tud majd megbirkózni a politikai hatalom, a szegénység,
azaz a szociális igazságosság problémáival,
és azzal a bonyolult erkölcsi problémával, hogyan
lehet javítani az emberek életén az élet előfeltételeinek
lerombolása nélkül.
Hegemónia versus demokrácia
Amerikának a világban betöltött szerepét
gyakorta írják le hegemón szerepként, és
ez egy bizonyos értelemben találó is. Igaz, hogy az
amerikai fölény ma a nemzetközi politika centrális
ténye. Ennek a megállapításnak katonai-politikai
dimenziója könnyen ellenőrizhető: Állítható
bármelyik másik államról, hogy bármely
hirtelen csapatkivonása a Távol-Keletről, a Perzsa-öbölből
vagy Európából közvetlenül súlyos
negatív következményekkel fenyegetné a világbékét?
Ez azonban nagyon is igaz arra az amerikai katonai hatalomra, amely ezidőtájt
Dél-Koreában, a Perzsa-öbölben és Közép-Európában
állomásozik. Ha ezeket a csapatokat hirtelen kivonnák,
ez majdnem elkerülhetetlenül háborúhoz vezetne
Koreában, újabb konfliktusokhoz a Perzsa-öbölben
és komoly destabilizálódáshoz Európában.
Amerika tehát egyszerre a világgazdaság
motorja, a technikai fejlődés élvonalában lévő
ország, ugyanakkor hatalmas, világméretű kulturális
kisugárzása van (hogy ez jó-e vagy rossz, az már
ízlés kérdése). Ezen kívül politikai
téren az egyetlen olyan ország, amely benne van minden földrész
biztonságának és stabilitásának ügyeiben.
Ez mégsem jelenti azt, hogy Amerika mindenható volna.
A világ mostanában a politikai eszmélés folyamatában
van, ami sok irreális - individuális és kollektív
- törekvést hordoz. Amerika lehetőségei ennek
a dinamikus folyamatnak a kontrollálására és
irányítására korlátozottak. Felesleges
hangsúlyozni, hogy az amerikai fölény nem hasonlítható
egy diktatúra lehetőségeihez és ambícióihoz.
Sőt, az amerikai politikai rendszer természetével
ellenkeznék minden világméretű diktatórikus
uralom. Egyáltalán nem olyan könnyű egy hosszabban
tartó nemzetközi feladatvállaláshoz amerikai
forrásokat mozgósítani, nem is szólva a közvéleményről,
és ennek tiltakozásáról az erőszak bevetése
ellen, még más országokban is. Az amerikai demokratikus
rendszer lényegénél fogva ódzkodik egy világméretű
imperiális feladatvállalástól. Elég
valószínű, hogy idővel fokozódni fog
a belpolitikai ellenállás Amerika globális vezető
szerepvállalása ellen, különösen az ezzel
járó várható közterhek miatt.
Egyre több jele van annak, hogy az amerikaiakban nő
az ellenérzés, sőt rosszallás a világméretű
amerikai elkötelezettség miatt. Nemcsak a tömegkommunikációs
eszközök, de a közvélemény is jobban figyel
a belpolitikai ügyekre. Ez a jelenség a multikulturalizmus
amerikai előretörésével is összefügg,
amely egyre inkább megnehezíti egy közös nemzeti
érdek meghatározását, ami egy hasonlóan
erős stratégiai összetartást teremthetne, amilyet
Amerika a II. világháború és az azt követő
hidegháború alatt élt át. Ezen kívül
a multikulturalizmus terjedését az amerikaiaknak egyre inkább
az ún. "virtuális valósággal" való foglalkozása
kíséri, ahogy ezt mindenekelőtt a televízió
kínálja. A passzív szórakozás válik
egyre inkább az amerikai hétköznapi élet legfőbb
részévé. Ezek a jelek egyre kétségesebbé
teszik, hogy egy demokratikus társadalom, amely egy önmagával
foglalkozó tömegkultúrán alapul, képes
volna hosszabb távon magára vállalni a globális
vezetés kötelezettségeit.
Megfékezni az anarchiát
De ne feledkezzünk meg arról, hogy a belátható
jövőben - azaz a következő vagy azutáni
nemzedék korában - Amerika valószínűleg
nem konfrontálódik egyetlen olyan hatalommal sem, amely képes
volna kikezdeni az amerikai vezető szerepet. Még egy újabb
hatalmi koalíció sem igen tudná átvenni a vezetést.
Következésképpen a mai valóság egy újabb
aspektusát az alkotja, hogy az amerikai vezetés egyetlen
alternatívájának a globális anarchia látszik,
a stabilitás világméretű fokozott fragmentálódása,
a nemzetközi konfliktusok kiéleződése, minden
ezzel járó negatív társadalmi és politikai
következménnyel együtt. Amerika tehát jelen történelmi
pillanatban az "elengedhetetlen" globális nagyhatalom, vezető
szerepét hosszabb távon mégis alááshatják
olyan belülről jövő - inkább kulturális
- hatások, amelyek magában a demokratikus rendszerben gyökereznek.
Ennélfogva a következő kérdést
kell feltenni magunknak: Vajon Amerika jelenlegi világméretű
hatalmi túlsúlyát lehet-e lépésről-lépésre
egy tartós nemzetközi együttműködés
valamilyen formájává átalakítani, amely
a globális hatalom reális előfeltételein alapul,
nem pedig egy illuzórikus világkormányzás
idealista formuláira hivatkozik, mint például az Egyesült
Nemzetek Szövetsége? Amerika, mint a pillanatnyilag egyetlen
világhatalom mellé be kellene vonni valamilyen módon
más regionális hatalmakat is egy valamilyen formában
strukturált nemzetközi kooperációba, ami
aztán a globális kihatású politikai döntések
alapjául szolgálhat. Hogyan lehetne egy ilyen kooperációt
megteremteni anélkül, hogy az összeegyeztethetetlen legyen
Amerika egyelőre uralkodó, de lehet, hogy csak egy átmeneti
időre érvényesülő globális túlhatalmának,
hegemóniájának gyakorlásával?
Ezek a nehézségek ma különösen világosan
megmutatkoznak az USA és Kína viszonyában. Kína
regionális hatalomként egyre növekvő jelentőségre
tesz szert. Ennyiben ez két állam viszonya egyre fontosabbá
lesz. Egyetlen nemzedék alatt világviszonylatban tényleg
a legfontosabb bilaterális kapcsolattá válhat. Mindenesetre
nehéz elképzelni, hogy ezt a kapcsolatot az emberi jogokra
ill. a demokrácia primátusára lehessen építeni.
Persze lehet olyan irányú reményeket táplálni,
hogy a demokrácia idővel Kínában is érvényre
jut, az emberi jogok elismerése nemkülönben. De a nagyhatalmak
közti stabilabb nemzetközi kooperáció igénye
- a konfliktus vagy anarchia alternatívájaként - a
geopolitikai stabilitás előbbre valóságának
óvatos hangsúlyozására késztet. A demokratikus
és nem-demokratikus elvek közötti ilyesféle
kompromisszum ugyanakkor magában foglalja a demokrácia erősítése
helyett egy autoritárius kormány legitimálásának
kockázatát.
A globális demokráciát a nemzetközi
politika egy másik jelensége is fenyegethetné, nevezetesen
a hatalom decentralizálódása a tömegpusztító
fegyverek fokozódó terjedésével a nagyobb entitásoktól
a kisebbek felé. És nem csupán a kisebb hatalmak,
hanem nagyon valószínű, hogy a belátható
jövőben nemcsak államok, hanem fanatikus politikai szervezetek
is megtalálják a hozzáférés módját
az ilyen fegyverekhez.
A nemzetközi terrorizmus fokozódása az elmúlt
években növekvő aggodalmat vált ki. Ennek a terrorizmusnak
a legmeglepőbb aspektusa technikai kezdetlegessége. Mindmáig
olyan eszközökkel hajtják végre a terrorista akciók
nagy részét, amelyek kereskedelmi úton a legegyszerűbb
módon beszerezhetők, és amelyek nagyon hasonlítanak
az anarchisták által már 150 évvel ezelőtt
is használatos eszközökhöz. A legtöbb terrorista
még mindig a revolverre és a bombára hagyatkozik.
Az egyetlen terrorista cselekmény, amely valamelyest igényesebb
technológiát használt, a tokiói metróban
elkövetett Saringas-merénylet volt. Valószínű,
hogy a terroristák egy napon felhagynak ezzel a szerénységgel,
különösen azzal a körülménnyel a háttérben,
hogy a tömegpusztító fegyverekhez való hozzájutás
legfőbb akadályai: a technikai bonyolultság és
a magas költségek időközben egyre kisebb szerepet
játszanak. Röviden, a világ előbb-utóbb
szembekerülhet egy nukleáris gerilla- vagy partizánháborúval.
Ez a veszély talán szükségessé
tenne egy bizonyos fokú nemzetközi együttműködést,
ami megint csak szembekerülhetne a demokrácia eszményének
elsőbbségével. Ezen túlmenően el kell
ismerni, hogy a nukleáris fegyverek elterjedésének
feltartóztatására irányuló amerikai
politikát sosem követték igazán következetesen.
Az USA politikája ebben a dologban valójában nagyon
szelektív. Az Egyesült Államok egész nyíltan
hozzásegítette Nagy-Britanniát ahhoz, hogy nukleáris
nagyhatalommá váljék. Arra vonatkozólag is
vannak megbízható információk, hogy az USA
Franciaországnak is segített diszkréten atomfegyverkezési
programja megvalósításában. Izrael atomfegyverekhez
jutása felett is nagyvonalúan szemet hunytak. Az át
nem engedés ilyen felemásan képviselt politikája
persze nem segíti elő az atomfegyverek elterjedésének
megakadályozását. Az USA itt egy olyan dilemma előtt
találja magát, amelyet mindmáig nem sikerült
megoldania. Az át nem engedés valóban egyetemes politikája
garanciákat kellene, hogy biztosítson az olyan országoknak,
amelyek nem próbálnak nukleárisan fegyverkezni. Ezeket
meg kellene védeni az olyan szomszédaiktól, akik viszont
annál inkább. Mégis kétséges marad,
hogy demokratikus kormányok készek volnának-e ilyen
garanciákat nyújtani, majdnem bizonyos, hogy az amerikai
kongresszus ilyesmibe nem egyezne bele, még a baráti országok
esetében sem. De az ilyen jellegű garanciák nélkül
a nem-terjesztés globális politikája nem több
politikai jelszónál.
Ebben a vonatkozásban az egyetlen gyakorlatilag megvalósítható
alternatíva a legfontosabb nukleáris hatalmaknak - az autoritárius
hatalmakat is beleértve - arra irányuló közös
erőfeszítése volna, hogy a tömegpusztító
fegyverek elterjedését megállítsák és
korlátozzák. De ez a nemzetközi politika alapelvei terén
a demokrácia mint alapelv feladását jelentené,
és helyette a hatalmi hierarchia elvének kényszerű
megerősítését, egy olyan hierarchiáét,
amely nincs összhangban a demokrácia erősítésére
való törekvéssel.
Gazdasági és társadalmi igazságosság
Amerika tartós gazdasági sikerei, a szovjet rendszer
összeomlása és a kommunizmus ezzel együtt járó
diszkreditálódása egy újfajta ortodoxiát
hívott életre. A szabad piac lett globális dogmává,
Milton Friedman és Friedrich Hayek pedig ennek prófétája.
A szabad piac és a demokrácia kölcsönviszonyát,
kölcsönös függését egymástól
ma magától értetődőnek tekintik.
Mégis van ok az aggodalomra. Gondoljunk csak a távol-keleti
pénzügyi csődre, a gazdasági stagnálás
jeleire, az egyre nagyobb munkanélküliségre Nyugat-Európában,
Oroszország és Ukrajna folytonos képtelenségére
a reformok végrehajtására. Már nem úgy
néz ki, mintha volnának egyetemes érvényű
receptek a sikeres gazdasági átalakulásra. És
az sem magától értetődő, hogy Lengyelország
vagy Észtország sikerei minden további nélkül
átvihetők volnának más posztkommunista országokra,
amelyek egészen más feltételek között tevékenykednek,
és egészen más történelmi örökséget
hoznak magukkal.
Hasonlóképpen ma már az sem evidens, hogy
a demokratikus átalakulás az ázsiai országokban
a szabad piac keletkezésének köszönhető,
sem pedig az nem, hogy megfordítva, a demokráciák
megléte segítené a szabad piacot. Egy ilyen széjjelválasztás,
valamint piac és demokrácia ezt kísérő
összeütközése számos távol-keleti állam
számára jelent növekvő fenyegetést. Ezen
túlmenően tudomásul kell venni azt a növekvő
ellenérzést a világ számos területén,
amit az olyan intézmények, mint a Világbank és
a Nemzetközi Valutaalap vált ki azzal a restriktív szempontjával,
hogy csak egy teljességgel igazságos és stabil társadalmat
támogat, olyan társadalmat, amely nemcsak politikai síkon,
hanem társadalmi-gazdasági dimenzióiban is demokratikus.
Ugyanilyen kevéssé hagyható figyelmen kívül
az a tény, hogy a globális gazdasági növekedés
ellenére a szegénység relatív mértéke
világméretekben emelkedett. A Világbank vagy az Egyesült
Nemzetek statisztikái azt mutatják, hogy az elmúlt
30 év folyamán a világnépesség
abszolút szegénységben élő részének
aránya nemcsak hogy nem csökkent, hanem nőtt. A továbbtartó
népességrobbanás, mindenekelőtt Ázsiában,
Afrikában és Latin-Amerikában növekvő
aggodalomra ad alkalmat az érintett országok társadalmi-gazdasági
stabilitását illetően, és szintén megrendíti
a demokrácia és a szabad piacgazdaság benső
összefüggésére vonatkozó elképzelést.
Kínától teljesen eltekintve: Ha egy kvázi-autoritárius
politikai rendszer fennmarad, miközben gazdaságilag tovább
növekszik, ez a Föld szegényebb régiói számára
a társadalmi fejlődés alternatív modelljét
kínálja. A kínai modell a világ számos
részén, különösen az elszegényedett
vidékeken igazságosabbnak és ennyiben kedvezőbbnek
tűnik. És ami Indiát illeti, most még korai
volna megítélni, hogy az ott néhány évtizede
fennálló politikai demokráciához járul-e
egyszer egy társadalmilag igazságosabb és sikeresebb
gazdasági rendszer - feltéve, hogy ez a demokrácia
túléli az országban növekvő belső
feszültségeket.
Összefoglalva: A világméretű szegénység
problémája egyre inkább kihívást jelenthet
a demokrácia és a szabad piacgazdaság közötti
kapcsolódásra nézve.
Tudomány és emberi identitás
Végül a közeljövőben egy harmadik kihívás
is áll a demokrácia előtt, amely a legsúlyosabbnak
is bizonyulhat. Egy olyan korszakban élünk, amelyben a tudomány
eltolódik, és az ember külső valóság
feletti kontrolljának eszközéből az ember belső
"valósága" meghódításának eszközévé
válik. Más szóval a tudomány többé
nem elégszik meg az emberi külvilág feletti ellenőrzéssel,
hanem az ember önnön manipulálásának küszöbéhez
érkezett. Mindeddig az emberiség története egyúttal
a külvilágról való tudás és a kontroll
folytonos növekedését is jelentette a mezőgazdasági
termelékenység fokozásától az ipari
forradalmon át a világűr kutatásáig.
De napjaink legjelentősebb tudományos eredményei
arra vonatkoznak, amit belső valóságnak lehetne nevezni,
tehát azzal, aminek az ember lenni látszik, és ami
esetleg lehetne. A tudományok tárgyterületének
ehhez a drámai kiszélesítéséhez hatalmas
remények fűződnek. Az emberi várható
életkor kitolódott, egyre több betegséget sikerül
leküzdeni. De egyre inkább ébresztenek aggodalmat az
olyan újabb tudományos lehetőségek hosszú
távú következményei, mint az emberek klónozása,
az emberi intelligencia kiterjesztése és a mesterséges
intelligencia létrehozása - ha az olyan másodrangú
dolgoktól, mint az ember fizikai külseje, ezúttal eltekintünk.
Milyen módon juthatnak majd hozzá ezekhez a vívmányokhoz
az emberek a föld legkülönbözőbb részeiből,
és a szociális létra legkülönbözőbb
fokairól? Ki fogja elsőként az előnyöket
élvezni és milyen mértékben? Nem foglalja ez
magában az emberiség teljesen új és alapvető
felosztását olyanokra, akik a leginkább, és
olyanokra, akik a legkevésbé tudnak ebből hasznot
húzni? És vajon nem fog ez komoly politikai problémákat
előidézni?
További, még inkább nyugtalanító
kérdések vetődnek fel. Ki - és milyen alapon
- fog dönteni ezen rohamosan növekvő tudományos
lehetőségeknek a hasznosítására vonatkozó
irányelvekről? Ki fogja meghatározni, milyen messzire
mehet el a tudomány az ember átalakításában,
külső megjelenése kontrollálásában
és korrigálásában valamint intelligenciája
növelésében? Ki fog dönteni kvázi mesterséges
emberi lények klónozás útján való
létrehozásáról? És lehet-e ilyen kérdéseket
demokratikus úton megoldani, elegendő legitimációt
nyújt-e ehhez az egyszerű többség?
Már ma is intenzív, gyötrelmes vitákat
váltanak ki ezek a kérdések az Egyesült Államokban.
Egy idő óta heves politikai konfliktusok zajlanak olyan témákról,
mint az abortusz-kérdés, ezek a konfliktusok erőszakos
formát is öltöttek, még terrorakciókhoz
is vezettek. E felbolydulás mögött az a filozófiai
kérdés húzódik meg, hogyan határozható
meg, mikor kezdődik az emberi élet. És nem tarthat
soká, hogy az eutanázia-vita hasonló konfliktusokat
váltson ki: Akkor az lesz a kérdés, meddig kell a
társadalomnak egyre több improduktív, szociális
támogatásra szoruló idős ember életét
meghosszabbítania. Lesznek olyan hangok, amelyek az eutanázia
mint szociálpolitikai intézkedés bevezetése
mellett szállnak síkra. Ez nyilvánvalóan nem
csak politikai és gazdasági vitákat provokál
majd, hanem mély és fájdalmas morális dilemmákat
is felvet. Ezeket az erkölcsi kérdéseket nem lesz könnyű
megoldani, és kétséges, hogy megoldásuk levezethető
volna a demokratikus eljárás folyamatából.
Minden vita a tudomány helyes felhasználásáról
az emberi élet alakításában - beleértve
a kezdetére és a végére és hamarosan
a mesterséges előállítására vonatkozó
döntéseket is - elkerülhetetlenül erkölcsi elvekbe
ütközik. Ki lesz itt olyan helyzetben, hogy meghatározza,
mi a helytelen és mi a helyes? Egy demokratikus társadalomban
ki van abban a pozícióban, hogy etikai alapkérdésekben
lényegbevágó filozófiai ítéleteket
hozzon? Az ilyen kérdéseket annál is nehezebb lesz
megoldani, mivel a modern szekularizált társadalmak egyre
szkeptikusabban állnak szembe egy vallási iránymutatással.
Sajnos nincs alapunk azt feltételezni, hogy demokratikus döntések
ilyen ügyekben szükségképpen erkölcsileg helyesek
lennének. És mégis muszáj döntést
hozni, különben a tudományos folyamat önnön
dinamikája fogja diktálni a saját válaszát.
Ha így alakulna, az erkölcsi kérdéseket nem az
emberi ítélőképesség és érzékenység
alapján oldanák meg, hanem az emberi élet megváltoztatására,
manipulálására, sőt "teremtésére"
vonatkozó tudományos lehetőségek exponenciális
növekedésének puszta lendületéből.
Röviden: egy magára hagyatkozó tudomány
dinamikája fenyegetővé válhat a demokrácia
humanisztikus alapjaira: a személy érinthetetlenségének
tiszteletére nézve.
Agenda - Teendők
Amerika számára, amely számos tekintetben az emberiség
társadalmi laboratóriuma, fontos megérteni, hogy történelmi
szerepe ma abban áll, hogy tudomásul vegyen egy átmeneti
funkciót. Amerikának kötelessége, hogy kialakítsa
az intézményes kereteket jelenlegi globális hegemóniájának
lépésről lépésre való, biztonságos
átadásához. Ez felelősségteljes hatalommegosztást
és hatalomgyakorlást kíván meg egy rendezett
geopolitikai folyamatban.
Másodszor a szabad piacgazdaságnak, ha globálisan
sikeres akar lenni, az emberi dimenziók iránt is érdeklődést
kell tanúsítania. Egy olyan világban, amely egyre
kevésbé türelmes a szociális egyenlőtlenséggel
és a világméretű szegénységgel
szemben, illik a gazdasági rendszernek - és kiváltképpen
a nemzetközi pénzügyi instanciáknak - a társadalmi
felelősségérzet tekintetében érzékenységet
mutatnia. Ez a felelősségtudat a gazdasági fejlődésre
nézve éppolyan döntő, mint a hatékonyság
és a teljesítmény.
Harmadszor roppant jelentősége van annak, hogy
a tudomány az emberiség eszköze maradjon, ne kerekedjen
fölébe. Ahhoz, hogy eszköz legyen, közös értékek
kell, hogy mozgassák, amelyek alapján ki lehet jelölni
az emberi lényekkel való tudományos kísérletezés
irányát és határait egyaránt. Kétségkívül
ez a legnehezebb feladat.
Az eddigi megfontolások fényében korai volna
a demokrácia győzelmének örülni. Vitathatatlanul
legyőzte a 20. századot oly sokáig megbabonázó
utópikus bizonyosságokat. De azzal is tisztában kell
lennünk, hogy az új demokratikus konszenzus egy agnosztikus
relativizmus előtt is megnyithatja az utat, amely általános
fogalmi zűrzavarhoz, társadalmi demoralizálódáshoz,
politikai fragmentálódáshoz és intellektuális
dezorientáltsághoz vezethet. A globális politikai
anarchia - Amerika stabilizáló hegemóniájának
pillanatnyilag az egyetlen alternatívája - ily módon
globális intellektuális anarchiával járhatna
együtt.
Bibliográfia
HOLMES, Stephen
"Orosz lecke"
LI 28
India
LI 28
BAUMANN, Zygmunt
LI 31
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu