Bora Gábor
Történetek
(Piroska és Wolfgang)
A huszadik század végére elszaporodnak a Mefisztók.
Nem lesz meglepő egy ilyen szalagcím, Faust Baba és
a negyven Mefisztó. Tovább is lehet nyitni a lehetőségek
halmazát, a huszonegyedik elején olyan világba jutunk,
mely csak Piroskákból és Farkasokból áll.
Utóbbiak egyikét Goethe János Farkasnak hívják,
a Piroskák kórusban nem félnek tőle. Pórul
is járnak, mondjuk kifakulnak, szürkévé lesznek
és egybeolvadnak a farkasi világgal. Erre a gondolatra maga
Goethe is elpirul, Piroskává változik, a többi
Farkas zavarodottan követi példáját. Aztán
az egész kezdődik elölről, csakhogy a visszájáról.
A piros lámpa előtt ácsorgó zebrák mindig
erre gondolnak, mielőtt átkelnek önmagukon. Így
maguk is fordult zebrákká válnak, a fehér és
fekete csíkok megcserélődnek rajtuk. Ettől
fogva többé nem ismernek magukra.
(Sánc)
Az igazság az, hogy a nehézkedés törvényének
megszűnése nem esett egybe a momentummal, amikor a síugró
elrugaszkodott a sánctól. Vannak ugyan pontos véletlenek,
ám ebben az esetben az elrugaszkodás utáni első
másodpercben a nehézkedés még érvényben
volt. Ekkora pontatlanságtól azonban a nagy egész
szempontjából eltekinthetünk. A sílécekre
hajolva tapasztalta, hogy ugrása valóban nagyra sikerült.
Még akkor is, amikor már azzal számolt, hogy a pálya
mögötti fenyves fái között landolva halálra
zúzhatja magát, még akkor is inkább a világcsúcs
felett érzett eufória töltötte el tudatát.
De nem landolt a fák között, és máshol sem.
Világcsúcsa nem ismert határokat, hacsak abban nem,
hogy a maga nemében utolsó volt. S talán az első,
melyet nem jegyeztek be. Noha sebessége csökkent (legalábbis
kezdetben), irányt nem változtatott. Tartást sem,
akkor sem, amikor már rájött, ugrása utazássá
változott. Utazás, se vége se hossza. Kitartott tartása
mellett, a lécekre ráhajolni, mert ami történt,
az a rekordok hajszolásának végső álma,
az abszolút ugrás. És ez egyszeri, itt más
megfontolásnak helye nincs. Lapos szögben hagyta el a szökését
elkezdő atmoszférát. Nem volt ebben első, más
tárgyak sebessége jóval nagyobb volt, mégis
ő az, aki a történés szempontjából
emblematikusnak tekintendő. Ha visszanézett volna, láthatta
volna az egyik tehetetlenségből a másikba átsikló
magma kezdődő effektusait, de miért is nézett
volna vissza. — Ha valakinek saját utazása vég-nélkülisége
egy kitüntetett pillanatában (mert melyik nem az?) melléje
adódik szegődnie, és éppen nincs sürgősebb
teendője, kérjük, akassza a bajnoknak kijáró
érmet nyakába, mert megérdemli.
(impulzus)
... senki nem tudta, ki kezdte el: abban a pillanatban, amikor elkezdődött,
már mintha mindig is így lett volna; mint egy villámcsapásra
életbe lépő kollektív atavizmus - minden felhasználható
tapasztalat kiaknázásával; rágógumi-rágás,
kisbabák böfiztetése, lesüllyedt emlékek
felszínre hozatala, tehenek, juhok, és egyebek viselkedésének
minuciózusnak mondható, noha tudatosan aligha előre
tervezett megfigyelése, különböző zenei irányzatokból
levonható ritmikai tapasztalatok; különös beidegződések
felhalmozásával megnyitott új terek érzetei,
mint tikkolás és hasonlók, a ritmikus ismétlődések
(a havi vérzéstől a reggeli fogmosásig) valamennyi
formájának közös nevezője — nos, mindezek
összegződtek egyetlen meghatározó és diadalmas
impulzusban, valahol a történések folyamában
egységesült egy sor effektus és aktualizálódott
egy senkitől nem várt változás, egy impulzus
mely mindenkit elért, aki érintett volt: április tizennyolcadikán
tíz óra harmincöt perckor, ekkor startolt, ami már
minden bizonnyal az idők végezetéig létezni
fog: a vegetáriánusok elkezdtek kérődzni ...
(répaorr)
A nyuszika minden erejét összeszedve magasabbra ugrált,
mint ahogy azt el tudta képzelni magáról, mégsem
érte el a hóember répaorrát. Addig gondolkodott,
amíg rá nem jött, hóból dombot kell emelnie
és arra állva próbálkoznia. Munkához
látott, s hamar el is készült; műve — hogy-hogy
nem — nyuszi alakúra sikeredett. A hónyuszi gombócfejéről
aztán könnyűszerrel elérhette a répaorrot.
Amikor megvolt, a répát a hónyuszi mancsai közé
helyezte, úgy tűnt, nem tehet mást. Egy ideig kicsit
szomorúan nézte az eredményt — az orratlan hóembert
és a hónyuszit, amint az diadalmasan szorongatja az elcsent
orrot — majd elügetett a helyszínről.
(A. & B.)
A.: - Az emberek napi ritmusa nem huszonnégy, hanem huszonöt
óra; ezt kell minden nap újraigazítani, mert még
évmilliók után is makacsul tartja magát. A
másik megfigyelésem, hogy a dolgok valamivel mindig nehezebbek,
mint lenniük kéne, méréseim szerint átlag
tizenöt százalékkal, természetesen önmagunkat
is beleértve. Ebből egyenesen adódik, hogy minket
embereket egy olyan bolygóról telepítettek át
ide, amelynek tömege tizenöt százalékkal kisebb
lehetett, és amely huszonöt óra alatt tett meg egy fordulatot
tengelye körül. Mostanában az foglalkoztat, hogy meghatározzam
az ottani év hosszát.
B.: - Hülye.
(Légy, legyek!)
Az általuk ismert világmindenség legértelmesebb
lényei a tizedmiliméteres nagyságrendet sem érik
el. Ez ellentmondásnak tűnhet, de csak addig, amíg
nem tudjuk, gondolkodásukhoz a környező anyag majdnem
köbméternyi térfogatát mozgósítják,
szubatomi szinten. (Lehet ez gránittömb, uránium, vagy
akár egy nagy üstnyi halászlé, de levegő
is; példának okáért legyen egy márványtömb,
mert mintha a régi elbeszélés a márványtömb
erezetében meglévő Apollóról, mely /mi
ez itt: nyelvtan? /- amint néhány kalapácsütés
hatására mintegy önmagát bontotta ki a tömbből
- , megsejtett volna ebből valamit. A mozgósított
anyag funkciókat kezd betölteni, bizonyos részei regisztrálni
kezdik a beérkező fényeket, hangokat, sugárzásokat:
érzékszervekként működnek; mások
átalakulnak a beérkezetteket feldolgozó orgánumokká,
a gondolkodás részleteivé. Az anyag érzékelővé
válik és gondolkodást végző orgánumok
sorává specializálódik; de mindezek eredményét
ezek a nanointelligenciák továbbítják archiváló
rendszereikhez.) Ez a beavatkozás a környező matériába
nemcsak ideiglenes, de minimális is: az anyaghasználat egyetlen
jele, hogy az adott köbméter az elfogyasztott energia miatt
tizedfoknyi hőmérsékletet veszít. Ez elenyésző
e lények negentropikus aktivitásához képest.
Éppen a külső (exogén) gondolkodás és
energiafelhasználás teszi lehetővé, hogy aktivitásukat
szinte semmissé csökkentve fénysebességre gyorsított
apró csomagokként szeljék át a világegyetem
általuk ismert szeletét, melynek perifériájába
a Tejútrendszer is beletartozik. Egy kisbolygó matériájának
megfelelő energiát fogyaszt el egy majdnem végtelen
utazás, ezt a veszteséget viszont mindig többszörösen
kompenzálják a lokális rendszerben, ahova megérkeznek.
Egy kisbolygónyi energia visszanyerése egy lokális
rendszer szintjén legalább annyira észrevétlen,
mint elvesztése. Még inkább lokális szinten
viszont meglepően alakulhatnak dolgok.
Sokan vannak az ismert univerzum legértelmesebb lényei,
de még nagyobb az ismert világegyetem. Alig centiméternyi
(vagy még annyi sem) űrhajóikban róják
a terek végtelenjeit, mert a megszámlálhatóan
végtelen kötelez, megszámlálható ugyan,
de a variációk előre felbecsülhetetlenek, csak
feltérképezésük és megismerésük
teszi őket megszámlálttá, csak tapasztalati,
a posteriori tudás létezhet, az a priori ismeret éppen
a valószínűtlen, de döntő variációkat
téveszti el. Apró hőseink megtanulták évek
milliárdjainak során a tapasztalati ismeret felsőbbrendűségét
a spekulációval szemben. S eszerint cselekszenek. Apró
csomagokként elindulva megteszik azt, ami megtehető, felkeresik
mindazt, amit csillagászatuk mutat. (Mintha erre lennének
kitalálva: a majdnem üres terekben aktivitásuk megszűnik,
létük is szünetel, létezésük a nemlétezés
küszöbére sodródik.) Elég ez sem lehet:
újra fel kell keresni a már meglátogatottat; talán
százmillió évvel később, talán
kicsit hamarabb vagy még nagyobb kihagyással. Ilyen lehetőségeik
és a határtalan valóság aránya; ilyenné
vált világuk, inkább csillagközökben voltak,
mint bárhol másutt, ilyen lett otthonuk; eredetük, az
a sebesen pörgő messzi kisbolygó egy másik galaxisban,
ahol egy földi nap félévnyi időt jelentett, inkább
közös múltjuk volt, mint meghatározó jelenük.
Nemrég történt, hogy egy miniatűr egység
a Naprendszer tájára érkezett, nem először,
de nem is sokadszor. Kívülről hatoltak befelé,
egyeztetve mindent a már létező információval.
Rutinszerűen járták végig a tereket a Plutótól
egészen a Földig, összehasonlították a már
meglévő tudást az újonnan tapasztalhatókkal;
rutinszerűen de mindig kíváncsian - e kíváncsiság
ezeknek az apró lényeknek konstans tulajdonságuk volt,
nem úgy, mint ennek egyszer-egyszer fellángoló s időről
időre kihunyó emberi megfelelője. Az emberekről
persze már tudtak, legutóbbi látogatásukkor
telepített piciny receptoraik folyamatosan beszámoltak az
utóbbi százmillió év biológiai evolúciójáról.
Ez idő alatt azonban felmérhetetlenül megváltozott
azoknak a kérdéseknek a jellege, melyeket feltennének,
hűséges receptoraik, apróbbak még náluk
is, menthetetlenül elavultak.
Nem volt sürgősebb a Földet elérni, mint
bármi egyéb. A nem-biológiai formációk
számukra ugyanolyan érdekesek voltak, mint a biológiaiak.
Az sem számított újdonságnak, amit a Föld
vizsgálata során elhatároztak, hogy kapcsolatot létesítenek
a helyi gondolkodó lényekkel - sokadszor tettek már
így. Alaposan kikutatták mindazokat az ellentmondásokat,
melyek közt e helyen a létezés legértelmesebb
képviselői, emberek, egyengetik útjukat. Lehetne jobb
is, volt már rosszabb is. Az értelem gyakran születik
ellentmondásosan, sokszor kell destruktív fázisokon,
kártékony állapotokon keresztülmennie, a földi
ebben semmiképp nem kivételes, lehetne jobb, van példa
rombolásmentesen kifejlődött értelemre is, de
van sokkal rosszabb is, mint ahogy a teljes öndestrukció sem
ritka. Átlagosnak nem nevezhető, mert e kíváncsi
lények soha nem gondolkoznak átlagokban. Humorérzékük
viszont fejlett: a földi létformákban a legyeket találták
leginkább mulattatónak, mert szinte teljesen egybeestek űrhajójuknak
a földi viszonyokra modifikálódott formájával.
Pontosabban a dongólégy [bombus] megtévesztésig
hasonlított a légköri viszonyokra átalakult vehikulumukra.
Ez a tény számos kellemes pillanatra adott okot, fecskék
elöl való meneküléstől a gyíkoktól
való felfalatásig, mely megfelelő alkalomnak bizonyult
az illető állat belső rendszerének minden eddiginél
pontosabb megismerésére.
Most felelőtlen játékba kezdtek. Egy elhanyagolt
falu egy elhanyagolt háza és annak elhanyagolt környéke
volt a játék terepe. Minden tele volt legyekkel: a megfelelő
közeg a játékhoz. Ezeket utánozták, velük
kergetőztek. Kikutatták a disznóólat, a többi
legyet imitálva dúskáltak a tisztátalan örömökben.
Hasonmásaik példáját követve még
a nyári melegtől elbódult hízott disznó
fülébe is belemásztak. Innen a budihoz vezetett az út,
azt is meg kellett szemlélni. Itt egy zöld döglegyet kísértek,
pontosabban szólva alaposan megkergették, noha ez nem volt
szándékuk. A pöcegödörben regisztrálták
az erjedés különféle változatait, mely akkora
vonzerőt gyakorolt szállítóeszközük
földi megfelelőire. Ideje volt összeállítani
az elküldendő tudásanyagot, ehhez tehát éppen
azt használták, ami rendelkezésre állt, a budi,
a gödör sok ezer könyvtárnyi információt
állított össze és továbbított sok
fényévnyi távolságra, ahol a rögzítést
és feldolgozást az anyag ugyanennyire véletlen konstellációja
végezte, feltehetően. (Semmi nem megy veszteség nélkül:
a hőveszteség miatt a légylárvák több
százaléka soha nem fejlődött ki, a körülmények
ideálisak maradtak, azonban valamivel kevésbé ideálisak
mint e beavatkozás nélkül; de úgy értelmezték,
az adott biológiai egyensúly szempontjából
ez jelentéktelen.)
Egy jóllakottnak látszó, kigömbölyödött,
ám éhesként viselkedő dongó után
repülve értek be az egykor fehérre meszelt, de mára
kopottas, megrokkant gerincű házba, annak is a konyhájába.
Szegényes volt ez az emberi közeg, azonnal felmérték
azt amit már szinte tudtak is a külső körülmények
alapján, ismerték és értelmezték a gazdagságnak
és hiányának jeleit; azonban nyomornak sem volt
tekinthető.
Elérkezett a nem különösebben lényeges
pillanat, amikor egy nanotechnikai csúcsteljesítmény
közvetlen kontaktusba kerülhet a földi evolúció
egy, a maga módján kifinomult, de voltaképpen erősen
korlátozott végtermékével, mely évmilliók
alatt sem változott, ellentétben technológiai megfelelőjének
másodpercenként módosuló és egyedi példányával.
Erre az alkalomra a távoli kisbolygó harmicegynéhány
főből álló különítményét
szállító eszköz a másik dongót
is megtévesztően hasonult önnön másikához.
A konyhában termetes öregasszony forgolódott.
Ruházata az egykor fekete különböző árnyalatait
hordozta, többrétegű szoknya, foszladozó blúz,
ételfoltos kötény, fejkedő; ugyanúgy,
ahogy a mosatlanság eltérő fokozatait. Őmaga
mázsát meghaladó testet, s a mosdatlanság félreismerhetetlen
nagyságrendjét. A síkságra telepedett hőségtől
elgyötörten igyekezett gondoskodni valami igénytelen estebédről.
Nem voltak elvárások, bármi megfelelt: zsíros
tészta, hagymával, berántva. Nehéz, inkább
télre való étel, mintha a hőséget belső
kályhával próbálná ellensúlyozni,
de aligha tudatosan. Ezzel volt elfoglalva, s a legyek elhessegetésével,
közben pedig nagyokat sóhajtott, szuszogott.
A messziről érkezettek annyira megközelítették
szállítóeszközük hasonmását,
hogy ez már annak is feltűnt. A másik légy felé
fordult. Pontosan miért, nehéz lenne megállapítani.
Lehet, hogy zavarta hasonmása abban, hogy a viaszosvászon
asztalterítőn fellelt cukorral kevert zsírfoltot szivattyúzza
fel, talán nem akarta, hogy a másik is részesüljön
e javakból, talán másfajta reflex volt ez, például
a fajtársra irányuló valamilyen érdeklődés.
Mindenesetre vélt hasonmása felé fordult, s lábaik,
az első pár lábak, a másikat kifürkészően
összeértek. Ekkorra, ezredmásodpercnyi pontossággal,
az apró, de fényévek millióit átszelt
űrhajó kikapcsolta védelmét, mely nemcsak egy
dongó perceptor-lábacskáit, de egy felrobbanó
csillag energiáját is neutralizáta volna: a ki tudja
miért, fürkésző, érzékelő
és kapcsolatot kereső lábacskák plazmatikussá
enyésztek volna a minimális, de könyörtelen erőtérben.
Ez már több volt a soknál. A légycsapó
két dongót ütött és mázolt felismerhetetlenné
egy csapásra. A bőrdarabon szétmaszatolódott
egy szokásos dongó és egy felmérhetetlen távolból
érkezett expedíció. Az ismereteket, melyeket átadtak
volna, így nem adhatták át. De ezzel nem is vesztettek
semmit, noha ezúttal tönkrementek, az utolsó adás
óta eltelt idő kivételével egytől egyik
reprodukálódnak, s mintha mi sem történt volna,
folytathatják az általuk ismert világegyetem kutatását.
Rutinszerűen, de mindig kíváncsian. Párszáz
millió év után megint erre vetődnek. A magunk
részéről pedig csak azt mondhatjuk, párszáz
millió év, mit sem tesz az, ami nem tesz semmit. Öreganyó,
addig csak elleszünk, el kell, hogy legyünk magunk valahogy.
(Non-fikció)
Borostyán: az ördög rovarokat és bogarakat
teremtett, majd ezeket az emberekre küldte, mérgeseket és
zavarókat; az embereknek azonban volt akkoriban egy képességük,
hogy puszta akaratuk segítségével kővé
változtassák ezeket a bosszantó vagy kínzó,
s néha veszélyes teremtményeket.* (Figyelemreméltó,
hogy eszerint a rovarok válnak kővé, s nem áttetsző
kőbe zárványozódnak. Mintha a magyarázat
kimondatlanul egy kategóriába sorolná e zárványokat
a kövületek egyéb formáival. Talán ugyanez
az értelmezés vonatkozik fosszilis halakra, őshüllőkre,
egyebekre de talán az elő- és ősemberekre is,
esetleg egészen a neandervölgyiig. A kővé változtatás
ősi képessége együtt járt egy másikkal,
a régivé változtatáséval, s ehhez sem
volt egyébre szükség, mint puszta akaratra. Így
a legrégibb leletek régisége is csak látszat,
nem régebbiek azok sem pár ezer évnél. Talán
ennek az akaratnak, ennek az erőnek apró emléke és
maradványa a borostyán képessége statikus elektromosságra.)
Van más elképzelés is, ki-ki eldöntheti melyik
felel meg a valóságnak. Tehát, Borostyán II:
Héliosz lányainak könnyei váltak borostyánná,
bátyjuk, Phaethón zuhanásánál. (Phaethón
elcsente atyja - Héliosz: Naptitán - szekerét, de
a tűzfúvó szárnyas paripák megérezték,
hogy a gyeplőt gyenge kezek tartják, nem egy titánéi:
ezzel a katasztrófa tény volt. Az irányítatlan
Napszekér felperzselt földeket, tűzvészeket okozott,
míg Zeusz villámával akadályozta meg a további
pusztítást.) A rovarok nyilván még Héliosz
lányai könnyeinek borostyánná válása
előtt kerülhettek a könnycseppekbe.
Borostyán III. Előfordul olykor a megmagyarázhatatlan
is: a borostyánból eltűnik zárványa,
a kő közepéből nyomtalanul elvész rovar-lakója.
Nyomtalanul, mondhatni teljesen nyomtalanul: helye sem marad ott, helye
betöltődik borostyánnal, mintha az még évmilliók
után is képes lenne pillanatokra cseppfolyóssá
változni. Érdekesebb persze a kiszabadult zárvány,
rovar vagy gyíkocska sorsa; erről azonban semmit nem lehet
tudni; újraéled és elbújik, majd hasztalan
bolyong, hogy párra leljen?; vagy ismeretlen okból és
ismeretlen erők hatására teljesen megsemmisül?
És az a néhány eset, amikor egész csontvázak
tűnnek el múzeumokból, s melyeket persze betöréses
rablásként írnak le, noha betörőszerszámokat,
ujjlenyomatokat, vagy egyéb nyomokat nem találnak?... - Mindenesetre
érthetőbb lesz az, amit Leibniz közmondásként
idéz: a tehén után hajított kő értékesebb
a tehénnél.
*[Forrás: Christian Ludwig Scheid bevezetése a 'Gottfried
Wilhelm Leibnitzens Protogaea' című könyvhöz, Leipzig
& Hof, 1749, 18.o. (A teljesség kedvéért, a szerző
hibásnak tartja az itt leírt feltételezést.)]
(Creutzfeld & Jakob)
Helmuth Jakob német antropológus volt, szakmai körökben
ismert sőt elismert már a harmincas években. Az addig
szigorúan elméleti szakember hirtelen Pápua Új-Guineára
utazott, egyesek szerint legalább annyira a készülődő
háború elől, mint az ottani emberek iránti
érdeklődéstől indíttatva: meggyőződéses
pacifista volt. Több mint egy évtizedet maradt a szigeten egy
hegyvidéki törzs életének feltérképezésén
dolgozva. A bennszülöttek befogadták, annyira, hogy éveken
keresztül több újszülött is a 'Hejmud' nevet
kapta, az ilyenfajta névadás persze a legnagyobb megbecsülés
jele. (Egy kései amerikai kollégája ezt 'Hell-mute'-ként
értelmezte, s nem talált magyarázatot, 'alvilági
némaságra' nem volt referencia mítoszaikban.) Valóban,
Jakob sokkal közelebbi viszonyba került a törzzsel, mint
amennyire ez az akkori antropológiában szokásos volt:
munkastílusa inkább a hetvenes évekre emlékeztetett
(empatikus volt), mint a háborús negyvenesekre. Még
attól sem riadt vissza, hogy részt vegyen egy rituális
kannibál vacsorán, ahol az étrend egy ellenséges
törzs harcban megölt tagjának agya volt. Így kapta
meg annak a titokzatos betegségnek a kórokozóját,
legyen ez lassú vírus, vagy 'prion', amely a törzs tagjait
tizedelte meg, s amelyet ő maga is behatóan leírt
feljegyzéseiben. Tüneteket azonban sohasem fejlesztett ki:
1952-ben nyomtalanul eltűnt Svájcban, még kutatásainak
eredményeit sem volt ideje közzétenni.
Rudolf Creutzfeld Budapesten született. Nagyjából
akkoriban, amikor Jakob expedíciójára indult, Creutzfeld
a tehetséges és ambiciózus neurofiziológus
Párizsba költözött, majd innen hamarosan áttelepült
Baselbe, ahol végre meg tudta szerezni a saját intézet
létrehozásához szükséges támogatást.
A továbbiakban tehát itt fejtette ki tudományos tevékenységét.
Jakobbal egy szimpóziumon hozta össze a sors, közvetlenül
azután, hogy ez visszatért Európába. A neurofiziológus
érthető módon érdeklődött a távoli
és titokzatos betegség iránt (egy-két szegényesen
leírt hasonló szimptómacsoportot már ismert
Európából) és hamarosan tanulmányozhatta
az antropológus megfigyeléseit tartalmazó feljegyzéseket
is. Mármost, ez az egyébként szigorú és
pedáns tudós súlyos személyiségzavarban
szenvedett, pontosabban többszörös személyiség
volt: olykor több ezer évet élt mágusnak képzelte
magát, és rituális gyilkosságot követett
el, majd áldozatából falatozott, hogy örök
fiatalságának folytatását biztosítsa.
Másnapra semmit nem tudott saját sötétebb énjéről.
Jakob egyike volt áldozatainak. Creutzfeld egy évtized múltán
figyelt fel arra, hogy olyan tünetek jelentkeznek nála, melyek
kutatási témái egyikére emlékeztetnek.
Az első meglepetés még mulatatta is, afféle
interferenciának vélte, mely nem ritka e tudományág
művelőinél: az intellektuális ráhangolódást
ennek szomatikus mellékzöngéje kísérheti.
De hamar rá kellett jönnie, képtelenség ugyan,
de megkapta a betegséget. Ennek lefolyását aztán
a tőle szokott pontossággal és alapossággal
kísérte végig, mindent feljegyzett ameddig csak képes
volt erre.
Paroxizmusok, konvulziók, görcsszerű vonaglások,
elhatalmasodó rángásos káosz; olvasni már
nem tudott, a betűk nem álltak össze szavakká,
de írni írt, egyszer másik önmagába váltva
azt képzelte, a tizenötödik századot írjuk,
és ő az oka a Germániából kiinduló
choreomániának, az egész Európát begyűrűző
vitustáncnak, e kontinenst betöltő kényszerű
féktelen rázkódásnak, e földrengéseket
homályosító emberrengésnek, az általa
gerjesztett vitustáncjárvány képzelőereje
maradványában 'prionszerűen' terjedt, vonaglás
idomult vonagláshoz, remegés reszketéshez, mint ahogyan
a tánc közben összesimulók mozdulatai idomulnak
egymáshoz, ő volt eredete és origója a kontinensnyi
táncnak, ha új mozdulatsorokat produkált, hamarosan
milliók önkéntelen motorikája ismételte
saját önkéntelenségét, ezeket a feljegyzéseit
senki nem értette, látása leromlott, sebesen tovahaladó
demenciát fejlesztett ki, izmai sorra bénultak, a szenzomotorikus
dezorientáció íráskészségét
is elérte, kikezdte a regisztráció értelmen
túlmutató strátumát, mégis, végső
szomatizált tánca két (ilyetén módon
radikálisan különböző) momentuma között
ez az elme képes volt egy váratlan szintézisre, önnön
énje összefoglalt felvillantására, először
valaha is, végül: csak utolsó jegyzete tér el
a szigorú tudományos hangvételtől; ebben közli,
szükségszerű levonni a megdöbbentő következtetést,
ő felelős Jakob eltűnéséért, mi
több, a gyilkosságén túl a kannibalizmus bűne
is terheli. (- Van még egy oldalnyi teljesen szétesett 'írás',
mely feljegyzésnek nem nevezhető; ha egyáltalán
valami, akkor egyetlen szó, esetleg így értelmezhető:
'k-u-r-u', majd egy felkiáltójel; talán és
esetleg, mert itt már a legkifinomultabb grafológia sem segít,
nem jelek ezek már, hanem puszta choreo-graphia.)
Az utolsó jegyzet alapján később átkutatták
villáját, melynek egy eltorlaszolt pincefülkéjében
tizenegy, egyenként ónhordóba forrasztott holttestet
találtak.
(- Megjegyzés: noha az Olvasó nyilván tudja, szükséges leszögezni: az itt említett személyek és események sem valóságos személyeknek sem pedig bármiféle ténynek nem felelnek meg. -)
(A színpad ködképe)
Nem érthetetlen, hogy Shakespeare darabjában a Caesart
játszó színész leszúratásának
jelenete elérkeztekor már úgy érezte, az ő
szerepe mára lejárt: csak rövid időre lesz alkalma
megszólalnia később, akkor is szellemként,
puszta hangként, fel már nem kell bukkannia. Így történhetett,
hogy amikor Brutus is megszúrta, akkor mintegy már nem volt
egészen jelen. TU ES PETRUS, mondta és összerogyott.
(centripeta)
Amíg a centrifuga a centrifugális erőt használja
ki, addig a centripeta ennek inverziója [:centripetális].
A nyomás nem kifelé, hanem a centrum irányában
történik. Napjainkban a középpontból a periféria
felé ható centrifuga már nem felel meg a kultúrában
tapasztalható mozgásformának, elavulttá vált,
ez volt cégünk alapgondolata. Ideje volt tehát egy paradigmaváltásnak:
kifejlesztettük korszerűbb elvekre alapozott új termékünket.
Masinánk nem kevesebb, mint egy kulturális változás
technológiai következménye. Mondhatjuk, amit bemutatunk,
az a kultúrában beállt változás eredménye
és összefoglalása. Külön örömmel
tölti el cégünket, P@mos&Pa_os, hogy gyártmányunkban
e változás kézzelfogható formában realizálódik:
lehet, hogy ez a folyamat tovább megy, - sőt, meggyőződésünk,
hogy ezt teszi - de mindenképp megjegyzendő, hogy a mi produktumunk
ebben az ígéretes szériában a kezdet. A mozgás
nem a centrumból indul, és a periféria felé
halad, hanem ezzel ellentétes, a perifériában kezdődik
és központosul. A többi technologizált kultúra.*
S e többi sem elhanyagolandó. A centrifugában a szárításra
szánt ruha egyre inkább nekiszorul a henger külső
falának, deformálódik, gyűrődik. A centripeta
ugyanilyen hengeres szerkezetet használ, ám az effektus fordított:
a kiszorított víz a turbulencia közepén hagyja
el a rendszert; a nyomás ennek megfelelően csökken;
a centrumtól kifelé a gyűrődést létrehozó
effektus folyamatosan gyengül; legbelül pedig, ahol a nyomás
szintén tendenciaszerűen gyengülő, nem ruha feszül
fémnek, hanem ruha ruhának, az egész folyamat puha
és egyre inkább puhuló; a folyamatban részt
vevő anyag nem egy alapvetően rezisztensebb közeghez
viszonyul, azaz gyűrődik, hanem egy önmagához
hasonló közeghez idomul; vasalni sem kell, mert a folyamat
önnön tendenciájában a kisimulás felé
halad. A centripeta mindent elvégez, amit a centrifuga is, ám
közben annak hátrányaitól tökéletesen
mentes. Az eredmény a száraz és gyűretlen ruhanemű,
mely a periféria felől a centrum felé haladás
eredménye. S nemcsak ennyi: a centrifuga zajos, vibrációkat
kelt; a centripeta elnyeli a vibrációkat, sőt, környezetében,
amikor be van kapcsolva, sajátos csend jön létre, mely
jótékony hatású, egyesek szerint egy meditatív
állapot, ez viszont melléktermék, melyet cégünk,
P@mos&Pa_os, üdvözöl, ám saját szempontjából
csupán mint kellemes körülményt említ, hiszen
mindez már nem tartozik ahhoz a funkcióhoz, melyet termékünk
ígér. Ugyanakkor örülünk annak, hogy a praktikus
előnyökön túl még valami többlet is
keletkezhet, már csak azért is, mert ez a többlet emlékeztet
arra, hogy termékünk egy kulturális vívmány
technológiai realizálása, mely így saját
kulturális meghosszabbítását hordozza. Gratulálunk
Önnek, hogy termékünk megvásárlásával
hozzájárul ehhez a tendenciaszerűen megállíthatatlan
folyamathoz.
*Az érdeklődő számára érdemes
talán megemlíteni néhány technikai részletet.
Termékünk ugyanis, miközben kulturális együtthatók
eredménye, technológiailag is innovatív elveket képvisel:
termékünk technikává fejlesztett kultúra.
- Ismeretes, hogy a centripetális gyorsulás egy körkörös
pályát leíró test tulajdonsága. A gyorsulás
radiálisan /sugarasan / a kör közepe felé irányul,
és nagysága annyi, mint a cirkuláris pályán
mozgó test sebességének négyzete elosztva ennek
a körpálya középpontjától való
távolságával. Megemlítünk néhány
centripetális jelenséget, olyanokat, melyek valamiért
jelentős szerepet kaptak modelljeink kidolgozásánál
és termékünk kifejlesztésénél :
- a ciklotropikus légmozgás, ez a globális cirkuláció,
melyet az egyensúly okoz az atmoszférikus nyomás és
azon Coriolis-erőnek nevezett centripetális erő között,
mely a Föld tengelye körül való forgásának
következtében keletkezik;
- a Calyceraceae növénycsalád egyedeinél
tapasztalható különös virágzás, melynek
folyamata centripetálisan, azaz kívülről befelé
halad;
- konvergens erózió létrehozta centripetális
minták geológiai szerkezetekben, például bizonyos
kráteres képződményekben (- a Csád-tó
vidékének földtanát a helyszínen tanulmányoztuk
-);
- a bárányhimlő kiütéseinek jellemző
terjedése, mely szintén centripetális mintát
mutat. Itt empirikus megfigyelések sorozatának statisztikai
elemzését végeztük el.
Centralizálódó periféria {Centrifuga >} Centripeta_. P@mos&Pa_os.
Bibliográfia
BORA Gábor
"Móbius avagy Lukács György futóedzéseiről"
Magyar Lettre Internationale, 32.
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu