Közlés-e, amit mondasz? Hogyan jössz hozzá, hogy bárkivel is bármit közölhess? Ha keresgélés az esszé, hogy jön hozzá bárki, hogy a magad szemétdombján kapirgálni lásson? És hogyan jössz hozzá te?
Egy cikk, egy esszé, ez itt: vagy megvan aztán, vagy nincs. Jó vagy rossz mivoltában. Ha nem csinálod meg, riasztó, hogy elmarad az, ami - az ellenkező esetben - olyan "evidens", oly "nagy eredmény" ("némi kis eredmény mégis"), netán "eleve elhibázott, kudarc". Rajtad múlik. Ennyire rajtad múlik minden?
Ami nem múlik rajtad (mondd így: "elképzelhető egy felfogás, amely szerint..."), íme: akár társasan, akár magányosan, akár részben társasan - három változat van ekképp - telik majd a napod is, rossz nap vár ma is rád.
A nagyobb összefüggések vagy összeállnak dolgaid által, vagy sem. Ne törekedj rájuk. Úgysem éred el őket. De amíg legalább a nagy öszszefüggésekig elérsz, meddő napok és hetek telhetnek. Esszéd akár meg se írd? Miért írod meg mégis?
Most nézd azokat a helyeket, ahol két napot is alig töltesz.. Elindulsz egy városban, mikor pedig elképzelhetetlen már (most?) neked, hogy járművekre szállj, másokhoz igazodj, beszorítva ülj, várakozz csak úgy, meddő időket tölts, életedet cataring-kosztként tálald magadnak/dal. (Egy érdekes szókép: "a magadnak-dal".) Harmadnapon hazatérsz. Negyednap arra haladsz buszon, amerre a reptérre (e város felé) a taxi vitt, piros a lámpa, látod az aszfaltrepedések közt a füvet, a mohát. Te ugyanígy kapaszkodnál ebbe a helybe, földjébe, kis-méretű életedbe, mindenbe itt, ahogy a fű - és ahogy a gyökerek. Nem mennél sehova.
Már szinte megkönnyebbülés, ahogy a Zoo-megállónál,
végállomás, a reptéri buszról leszállva,
rossz irányba indulsz el. Első utad, melyhez térképet
se vettél, a város térképe sincs a kezedben,
csak a szállodaprospektus, nagy vonalakban, merre van a hotel, valahol
a Tiergarten környékén, a Spree közelében.
De még nem közelíted, távolodsz, a Kurfürstendammig
kell eljutnod, hogy erre rájöjj. Hogyan tévedhettél
ekkorát? Ezt az egyet nem téveszthetted volna el. Nem is
figyeltél az irányra. Nem voltak túl nehezek a táskáid,
így ebből a szempontból sem volt lényeges, mi
történik veled. Megengedhetted magadnak, hogy fordítva
cselekedj, nincs túlzott hőség, kibírod a plusz
másfél kilométert, alig nedves a homlokod, a szélben
a Spree környékén majd leszárad (leszárad
homlokod); még egy hatalmas vargabetűt teszel, persze, nincs
térképed... mikor erre rájössz, délutáni
sétádon már az Állatkert (Zoo) mellett mégy,
a kis parki úton, nézed és szagolod a tevéket,
az elefántokat. Tömérdek a veréb! Sehol ennyi
verebet! Sok a zöld.
Ahogy a helyes irányt meglelted, még mindig szállodád
felé igyekezve (de nem "a szállodát keresve",
nem volt benned a keresés érzete), amikor a nagy vargabetűt
csináltad, még egyszer elmentél ("ezen belül
is") ellenkező irányba, a Strasse der 17. Juni-n. Itt már
boszszant a tévesztés. Végre eligazítanak.
Később- hamar, délután még - rájövökm
itt megyek át a Spree hídján, ez a kis folyó-ág
lesz első sétám partkörnyéke. A nagy gesztenyefákkal.
Megint tömérdek verébbel a zöld lombtetők
alatt, bennük. A "tömérdek" azonossága jellemzi,
mennyi madár, mindenütt. Kertes utcákon haladok a Spree-híd
utáni utcai piacot elhagyva. Vettem itt mohón egy kis kétdecis-bort.
Meghúzom, belekapaszkodom. A szállodába túl
korán érkezem így is. Hagyjam ott a holmim, fél
óra. Jó, elmegyek járni egyet.
Külföldön évek óta nem vásárolok
mást, csak: kávét (madárlátta, porkávé,
melóhoz, haza), csokoládét és kozmetikumot
a feleségemnek, minél több kutyacsemegét kutyánknak.
Magamnak semmit. Évenként-kétévenként
rohamszerűen: "tömérdek" könyvet. Aztán újságot
is csak eldobásra. Több köbméternyi újság
van itthon (képzőművészeti, zenei és sport-jellegű
lapok), ezeket a megtartás célzatával hoztam, nehezen
dobok ki bármit. Könnyen mellőzök viszont akármit
ugyanígy már (most).
Megteszem első sétám.
"Legjobb, ha az ember csak gondolkodik, nem beszél...?"
E lapos igazságnak is nyilván van valami mélye,
ahogy (Mészöly Miklósnak mondom ezt), ugye, az eltévedésnek
is van valami pontos iránya, "útközben" az is stb. Konrád
Gyurival jövünk haza aztán hétfőn, jószerén
együtt, a repülőn, együtt haza Pesten át, Miklóst
emlegetjük. Mert hogy én "az ember motoszai" (visszatérő,
el nem hagyható gondolatai, rögeszméi vagy eszmécskéi),
és Konrád egyből ráismer. Az idők mélye!
Mondom én. Tudom, így ő. Nem kerül megtárgyalásra,
hogy "a Spree menti város" 1978-ban eldöntötte (??) sorsomat.
Meghívott a DAAD, töltenék ott egy évet, felet,
ilyesmi; már megvolt két nagy madarunk, Szpéró
és Samu. Nem, velük nem lehet utazni. Vecsésre se, Szentendrére,
Kisorosziba se. Szpéró miatt tíz évig
nem utaztam. Elhalasztottam - örökre, mint látom - az
ösztöndíjasságot. Igaz, ez a "tapadás" (fű,
moha) volt meg bennem akkor is már, 1947 körül is, mikor
anyámat az utolsó pillanatban kiráncigáltam
az Apponyi téren "a papos udvarból": nem megyek egy évre
Hollandiába. Így kellett cselekednem. Mint leendő (mint
úgynevezett) írónak, nem tudom, mint minek. Nekem.
Mint nekem. Van-e ilyen hasonlat.
És most itt vagyok Berlinben. Tizennyolc évvel "az aktualitás"
(az elmulasztottak) után. Itt vagyok: két napra. A csekély
méretű életemből, Totyi madaram mellől,
tíz évnél is több ("tömérdek") utazás
után: megint ez következett el. Helyben lenni, nem elmenni.
De erről már volt szó.
Most akkor inkább csak erről: elered az eső. Kinyitom
zöld ernyőm. Sapkám és kéziratom az oldaltáskámban.
Megyek a Spree partján egy híd, első berlini hidam
felé.
A sűrű zsibpiacon vásárolt, drága
kétdecis borosüvegemet itt dobom el. A hídig érve
már zuhog. Széles út: középütt gesztenyefasor.
Mintha Frankfurtban lennék. Vagy másutt. Nem, Köln nem
ilyen. Frankfurt se. Csak ott is a kertvárosi negyed. Wittelbacher
Strasse. Itt az a Lewetzowstrasse, ha igaz. Meg-megállok, miért
is? Padoknál. Mert padok vannak. De a gesztenyelombokat már
átveri az eső. Hol lesz itt üzlet? Mert "a vásárlást"
most és itt kell megejtenem. Végre látom: jönnek
kis szatyrokkal. Aha, az e neukauf a szupermarket, ez a neve. Nem
akarok vásárlókocsival fáradni. Kiderül:
lehetetlen volna karba-ölbe összeszedni "a sok mindent". A bolt
egyik középfolyosóján ott áll egy kocsi.
Miért hagyták ott? Várok, tolni kezdem. Pontosan azt
veszem, amit elhatároztam. Meg - vasárnap jön - négy
hétdecis bort. Egyet mára és az est után hajnalra.
(Est = felolvasás. Alig valami kis játékot csinálok
csak. Különben felolvasok. Kihalt belőlem ez a "játék".
De talán van, aki elvárja - vajon! törődik-e velem
ennyire a pár meghívón és szakemberen és
kollégán kívül itt bárki is? - , hát
jó.) A negyedik üveg: a hazaútra. Reggelre, haza. Feleségemmel
hétfőn este isszuk meg az alját. Érdekes, négy
bor közül egyik sem ízlett. Pedig - a Soave, a Fehérek
bordói fehére stb. - Londonban nagyon bevált. Itt
nem. Miért vajon? Itthon, Pesten a gombás húshoz viszont
jó a végső pár korty.
Itthom, keddre, viszonylag jól ki is alszom magam. A teli repülőt
(Gyurival nem tudtunk "összeülni", sebaj, együtt jöttünk
át a városon, Gyuri kitett a ház előtt itt,
meséltem neki Szpéróékról, 1978 elmaradt
valahogy, sebaj, küldök neki "madaras könyvet" (Liget Műhely;
"És megint messze szállnak"; érdekes, a cím
Weörestől van, de egy Oxford melletti madármentő
angol barátom könyvének éléről is,
kicsit; ő aztán mentett madarakat, a Cliff Christie, de nagyon!
kanadai lúdtól kezdve, 73 fajt, kb. 580 példányt;
Banburyben lakik, kínlódva elmentem tavaly, utolsó
londoni utam során, Oxfordba és Banburybe, de nem kerestem
meg őket, rég nem levelezünk, nem mentem be lóirodára
se, örültem, hogy jó üres vonaton zötyögök
hazafelé, még sosem érkeztem a Marylebone-pályaudvarra,
volt velem bor, Soave? hagyjuk, csak nyalogattam az üveg száját,
esett Londonban az eső, esténként ááltalában
már bevégtam egy fél Eunoctint, másnap kínlódtam,
bírjak minél hosszabban ágyban maradni, 11 óra
volt a rekord, megvettem már a kávét, csokit, lakkot,
kutyacsemegét, nem volt semmi dolgom, imádott Round Pondomhoz
néha a negyedik-ötödik nap vánszorogtam csak el,
mindent elfelejtettem, a lójáték sem kellett, a Cork
Street kis galériái sem, ahol mindig látsz egy-egy
1927-es Picabiát, első világháborús Picassót...
nem, aludni akartam, és ezért utazni kár, de nem is
akarok már - mostM - menni sehova), megállapítjuk
Gyurival a balkáni háborúról, hogy most akkor
hagyjuk "magát azt", de hogyan jövünk hozzá, hogy
mi magunk itt Pesten "a háború minket érintő
kategóriáiban" gondolkozzunk, hogy mi háborúban
álljunk? De ez messzire vezet.
Jót áztam még, aztán hazamentem, reméltem
"megvan a szobám", nyitnám a kaput, hát bentről
e.p. nyitja, Esterházy. Drága öregem, csókolom,
üdvözöljük egymást. Pétertől megtudom
a paramétereket (paradezsőket és parapétereket),
mi lesz az est: nemcsak mi ketten leszünk, Konrád Gyuri "lépcsőbeszédével"
kezdődik, persze, minket mutat be, meg a háborúról
szól, a lépcső: a Művészetek Akadémiájának
földszinti halljából a "mi" emeleti III-as hallunkba
felvezető fokok sora, tényleg jó volt az egész,
hatalmas tömeg, Eörsi Pista mondja másnap, jó vicc,
a Volker Braun születésnapja volt, igen, ő volt az első
"műsorszám", a kalandos politikai sorsú Christa W.
vezette be, meg még valaki, a matinén, mondja Eörsi,
ötödennyien se lesznek, nekik, másnapiaknak, a Braun miatt
jött el a nagy tömeg, e.p.-vel szerencsénk volt. Ha az
ilyesmi szerencse...! Meg Tábori (G. Tabori) miatt, ő volt
az est külön záróprogramja, Eörsi Pista beszélgetett
vele.
Jézus, a felolvasásommal rögtön baj lett: odajön
egy kedves hölgy utánam mondja, én fordítottam
magát, nem mondta be a nevemet. Jézus, mondom. Ideírom:
kitűnő fordítás volt, pár kérdéses
hellyel csak, és sok fantasztikus megoldással, Terézia
Mora munkája. Így olvassak fel, így ne játsszam!
E.p. mondja, fél hétre értem jön, így
is van, számomra teljesen felfoghatatlan kanyarokkal - ott megy
az S-Bahn - érünk el a Művészeti Akadémia
roppant hangulatos parkjába. És a tömeg stb. Ingyen
pezsgő, ennek nekilátok, mások is. Gyurit hallgatjuk.
Felmegyünk. Braun lezajlik, zene, e.p.-nek nagy és nevetős
és hatalmasan megérdemelt sikere van. Kitűnőt
alkotott. Berliniesre is vette a dolgokat itt-ott, minden. Még legkevésbé
ott értették, ahol "absztrakt lett", ott volt pedig a legszellemesebb.
Drukkoltunk egymásnak keményen, nekem új volt, hogy
felolvasok, mondom. Mi legyen a kis játék, Lett valami azért.
Kellett is. De nekem több kellett volna ebből.
A verebeket nem említettem, talán külön a Spree-t
se, de hogy a sapka. A barna sapka, helybéli meghívóim,
kedves jóbarátok lesznek, remélem, kikövetelték,
hamar feltettem. Péterrel persze sapka nélkül mentünk.
"Ilyen hamar?" kérdezte e.p. Mondtam, feltéve a szép
parkban már a sapkát, legyen meg a szolgáltatás.
Véd is a sapka, minden, de mi legyen a játék,
ez lett: kimentem nagy sporttáskámmal az asztalhoz (bor stb.
otthon, persze), mindjárt elővettem és kinyitottam
zöld esernyőmet (írországi, kis méretű,
nem is gondoltam rá, hogy "zöldek" stb., nem élek "németiben"),
mondtam, itt a kézirat, kicsit Camus-re épülő
írás, "Pannónia provincia" magyarul, lásd Liget
1999/3, és a kitűnő Mora fordítónő
"Pannonia provancal"-ra vette, értelemszerű telitalálattal.
Magyarázgatom röstelkedve (ne magyarázkodj! Wellington),
mi volt a "Közöny", az Idegen, Meursault - de jó ilyen
nevű bor van, méregdrága, lásd London, hogy
volt a magyarokkal, hogy mi a francnak jöttek vissza őseink
Aix környékéről, "provanszálból",
ha egyszer eljutottak oda stb. Ezzel együtt sem érti a legtöbb
ember a mélypoént: hogy Meursault lelke átköltözik,
mint a novellámból lassan kiderül, egy állítólagos
"dr" Mörtzo-ba, aki a Pannónia utcában bolyong, piál,
ront, javít, nem henyél, bár csak henyélne,
s bár nem öl, miatta hal meg egy nagyon kedves, "maigret"-s
csavargó. A közönség nálam meg ehelyett
inkább a visszatérő motívumok labirintusát,
indázását "fogta", baj nem volt, de... kicsit reménytelen.
Megértettem: NEM VAGYOK EGY KÖNNYŰ ESET. Sose voltam.
De azt azért sokan megértették már, hogy
Rudi verebemért Szt. Patrickhoz és Leopold Bloomhoz is fohászkodom
Írországban lábalva.
Ami még volt (és van részben)
Konrád Gyuri hazataxiztatott végül, (hogy sokakkal,
sokat eldumáltunk, ittunk, magyarokkal, jó volt), nem is
emlékszem, hogyan aludtam el, holmimat reggel rendben találtam,
fél nyolc volt, még kéne aludni, a matiné fél
tizenkettőkor lesz, tisztelgőn odalátogatok, na, ittam
kicsit, visszadőltem, fél tizenegyig aludtam hála istennek.
Te csőpostával érkeztél, mondja negyed tizenkettőkor
előző esti professzor barátom, aki nekem a börzéről,
neki én a - nálam már lecsengett - lóversenyfogadásról...
Aztán elsodródom klotyón át, kint megyek a
hűvös vasárnap-délelőttön Berlinben.
Utam a híd, a fasor, az e neukauf felé vezet, még
egy híd, kicsit balra kanyarodom, inkább szállodám
felé, mint onnan el, hamar "a Hardenberg"-en vagyok, melyet - rossz
felé indulva - előző nap kereszteztem, slattyogok, nézgelődöm,
nagyba-irdalt táj, az Ernst Reuter, vagy milyen, tér: Telekom
épülete, ah, a Telekom kerékpárosai, lesz olasz
körverseny, már van is, ahogy ezt írom, ma. Na. A Zoo
állomása, a sültkrumplizó. Egy kis jelenlétet
érzek. Hát egy verébke áll a fán, majdnem
felettem, és majdnem, mint a Totyi. Kap két szelet krumplit,
egyet elfogyaszt, egyet félig. Szelet = inkább "szál".
És elszáll.
Tömeg, teveszag aztán, csendecc, kis zuhatagos Spree, tó.
A zsibpiac helye, vasárnap van. Dehogy megyek ki Hoppegartenbe,
lóversenyre. 45-45 perc oda-vissza, jó, hát látnám
átmetszetben Berlint, most akkor mit? Megyek, aztán haza.
Délután két óra. Lóverseny Kölnből
és München-Riemből. Így tudom meg, nem is volt
lóverseny most vasárnap Hoppengartenben. (Egykor centrális,
későbbkelet-berlini pálya, ma elgyes.)
Itthon nappá teszem a délutánt: nézem a
lovat, a kerékpárt, a focit, a mit-tudom-mit, sok adó
van. Fél hat felé ruhástól elalszom, csak úgy
hanyatt. A dolgok, melyekért izgultam - ki nyer, ki a gyilkos, különféle
csatornákon - dolguk végezetlen maradnak. Este hét.
Berlint mégse lehet így befejezni.
Lemegyek sültkrumplizni. Ellenőrzöm, holnap reggel
mi az a legrövidebb út, melyen a Zoo-buszhoz (reptéri
busz) megyek. Megvan az út. Szép fák, ücsörgök,
nem ízlik a Soave, vagy mi, a tevék még ébren
vannak. Lefényképezem az S-Bahn szerelvényét,
ahogy a zsilip túlján magasban megy, és tükörképe
lent. Vizeket fényképezek még így, nem túl
nagy lendülettel.
De az sincs, hogy "keserű lendület". Nincs istenhozzád,
Berlin. Hazaslattyogok. Ismerősek már a Tiergarten-környék
utcái. Még egyszer megnézem a Spreet. A gesztenyefáimat.
A madárzsivaj mág kilenckor is behallatszik. Emlékszem
írországi estéimre: Roscommon... a vonat Galway felé.
Nagy madarak a félközel bokrokon. Egyikük rászáll
egy szállítókötélre. A nagy roscommoni
tanyaházak akár texasiak is lehetnének. "A roscommoniak
nagyon gazdagok", halhattam Dublinban.
Ilyen az emberiség. Ki tudja, ki kire mit mond. Én itt
mindenkire csak jót mondhattam, mindenkiről. Majd meglátjuk.
Itthon felhívom e.p.-éket, és minden nagyon jó.
Elküldöm Gyurinak "a madarakat". Megírom ezt.
Jegyzeteimet szinte alig használom fel. Nem írok róla,
milyen jó volt az Enigma című folyóiratban Kurtág-elemzés
révén a Töredék Hamletnek és a Talált
tárgy... dolgairól olvasni. (Molnár Szabolcs munkája,
a Kurtág művekről, szövegeimre.) Nem dolgozom ki
a témát (itt, pedig szerettem volna): egykor "az éj
felé" találtam meg utam, ld. Kosztolányi-Csáth,
s mint Dide úr, "jajokba" (sok szóba) "fúlva lettem
/ az életé".
Nem. Nem ilyen egyszerű. Akkor, a két első kötetnél
sem egészen "a nyelvről" volt szó. Arról volt
szó: hogyan lehet és hogyan nem lehet létezni, hogyan
kellene, kellen-e bárhogy. De ezt hagyjuk. Erről "szólt",
ami csaknem harminc éven át "azóta" jött. Igaz
is, majdnem 30 éve, hogy a Talált tárgy... utolsó
dolgai íródtak. Azóta se tudom magam "az élethez
igazítani" (Szép Ernő). Próbálok elhúzódni.
Megy is, nem is. Felrobbanok, ha Szép Ernőt ócsárolni
hallom. Aztán lecsitulok, mint a verés, aki odacsapott.
A kis játék, azt ne feledd. Elmondtad: a sapka és
a kézirat: rokonjellegek. Fedetlen fővel mentem a Lewetzow-gesztenyesoron,
fejem száraz maradt, de oldaltáskámban a sapka és
a kézirat elázott. Sapka és irodalom.
Talán Eörsi Pista mondta: vártam, kihagysz egy részt
a novellából... hogy ez itt elázott. Meg lehetett
volna játszani. Most inkább innen hagyom el a többit.
Michaux-nak: "Nem, hogy élni hogyan. De: élsz, és
élet-alapon szinte senki se fog tudni rólad helyesen semmit...
és magad is csak próbálgatod, hogy tudj."
Én ugyan nem. Én parasztosan megpróbálni
igenis tudni magamról, amit tudok. Tudom magamról, amit tudok,
nem tudom, amit nem tudok. Berlinben is így "éltem": így
tettem magamnak, parasztosam, kisvárossá. Faluvá.
Dolgoztam földjeimen. És itt ül egy madár a vállamon,
a Totyi. S Rudi is él.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta