Feszélyező érzés a magyar irodalomról
külföldieknek beszélni. Az ósdi közhely igazságára
akkor jöttem rá, amikor véletlenül tanúja
voltam egy jóindulatú beszélgetésnek. Még
a nyolcvanas évek elején történt, a félpuha,
félkemény kommunista diktatúra lágy ölén,
amikor egy izlandi újságírónő betévedt
az egyik irodalmi folyó irat szerkesztőségébe.
Nyilván, érdekelte őt a kortárs magyar irodalom,
azért jött. A szerkesztőségben pedig addig még
nem láttak izlandi embert élőben, nemhogy irodalombarátot
miniszoknyában, tökéletes make-up-pal. Kis túlzással
akár csodának is nevezhetném feltűnését,
hiszen az újságírónő valóban tüneményesen
szép volt, kedves és intelligens, ugyanakkor bárhol
a világon egy vidéki városban ritkán bukkan
fel egy igazi, irodalomkedvelő izlandi nő. Lám, a magyar
irodalom híre már a jeges Izlandra is eljutott! - ezt gondolhatta
a derék főszerkesztő, aki az udvarias kérdésre
máris kimerítő választ adott. Még egy
kérdés, még alaposabb és még kimerítőbb
válasz. Csupa-csupa jóindulat, érdeklődés
és udvariasság, a végkimerülésig - a beszélgetést
még sem lehetett jól befejezni. Sőt, láthatóan
mindketten örültek, hogy véget ért a kínosan
hosszú találkozó. Úgy álltak fel az
asztaltól, hogy remélhetőleg soha többet nem beszélgetnek.
Vagy ha netán igen, akkor remélhetően nem a magyar
irodalomról. Talán még örültek is, hogy
végre megszabadultak egymástól. A több órás
beszélgetés vége felé a tolmács már
alig fordított valamit.
Nyugati érdeklődés, izlandi látogató,
európai recepció?
Nem szeretnék ebből az egy esetből túlzottan
mély következtetéseket levonni. Pedig a költő
(Petri György) szerint egy esetből kell általánosítani,
mert kettő már megzavar. A történetnek mégis
van néhány olyan általános tanulsága,
amely engem az európai és magyar irodalom párbeszédére
emlékeztet. Először is az a csodával határos
várakozás, ahogy irodalmunk - szinte minden szereplője
- hiszi és reméli, hogy végre felfedezi őt Európa.
Hogy majd egy szép napon betoppan érte a világszép
hercegkisasszony, aki természetesen szőke lesz és kékszemű,
mint az izlandi újságírónő, és...
Talán említeni is fölösleges, hogy a magyar irodalomban
nagyon sok a férfi, így erről a boldogságról
is többnyire nagyon férfias elképzeléseik vannak.
Persze, Európa nőnemű, és hát tudjuk jól,
a(z európai) nők nem mindig mesébe illően viselkednek;
de legalábbis képesek mesés próbatételeknek
alávetni a férfiakat. Például évszázadokig
várakoztatni, vagy egy futó pillantást sem vetni rájuk.
Ez a magyar irodalom hősszerelmes pozitúrája. Két
évszázada, amióta felnőtt és önálló
keresettel rendelkező lett, reménytelenül és epekedve
várja, hogy Európa végre felfedezze. De nem és
nem. Na jó, futó pillantások, izgalmas szemezgetések,
vad képzelgések, majd hosszú várakozások,
puszi a nagyszünetben, elmaradt találkozások azért
voltak, hogyne lettek volna! - sokat tudnánk erről mesélni
mi, öregedő kamaszok.
Mindezt a valóságban nehéz józanul tudomásul
venni és megemészteni, mert a magyar irodalom mindvégig
Európára figyelt, ezekkel az irodalmakkal kezdeményezett
és folytatott párbeszédet. Megint rosszul mondom,
ez utóbbi mondat is hevesen bizonygatni akar valamit, ami amúgy
evidens: irodalmunk emancipáltságát, szellemi kötődését
Európához. Csak éppen ez a viszony aszimmetrikus,
nyomasztóan egyoldalú, a kölcsönös dialógus
helyett újra meg újra megszakad(t) a párbeszéd.
Sőt, minden korszak írástudója úgy érzékelte,
a beszélgetést rendre újra kell kezdeni, szinte a
semmiről, mivel valójában ismeretlenek vagyunk a másik
számára. Irodalmi önértékelésünkben
viszont az európai jelző mindig értékítéletet
jelent, ez a minőség szinonimája, ugyanakkor alig van
olyan szerző és műalkotás, aki vagy ami általánosan
ismert és elfogadott lenne az európai olvasóközönség
előtt. Ez a paradox helyzet rövidtávon (?) nem föloldható:
úgy beszélni irodalmunk európaiságáról,
hogy lényegében hiányzik irodalmunk érdemi
recepciója, a kulturális-történeti kontextus
ismerete, mivel, ismétlem, nincs egyetlen magyar irodalmi mű
sem, amelynek ismerete joggal feltételezhető volna, vagy jelen
lenne az európai kánonban, de legalább közös
hivatkozási alapot jelenhetne. Talán Petőfi neve -
ez derült ki az izlandi újságírónő
kérdéseiből is - , bár az ő nevét
talán máshol is ismerik, de a verseit már egyáltalán
nem biztos, hogy ő vagy mások gyakran olvasgatnák.
Így, ezen az ismetlenségen-tájékozatlanságon
a legkönnyebb megsértődni - nos, ez a sértettség
letagadhatatlan, ha már az egyoldalú viszonyokról
és a reménytelenül szerelmes férfiak lelkivilágáról
kezdtünk el mesélni.
Adott lenne a nagyszerű, jelentős esztétikai értékeket
rejtő, már-már "férfiasan tökéletes"
irodalom, mint a Denim-reklám, mégsem fedezi fel őt
senki? Ellentétben az ellenállhatatlan illatú arcszesszel.
Ilyen jól állunk? Nem, ennyire azért mégsem.
Ahogyan az említett izlandi-história is mutatja, egyfelől
hajlamosak vagyunk ennek aránytalanul nagy jelentőséget
tulajdonítani. Ebből a távlatból túlértékelődik
bármilyen külföldi vélemény, érdeklődés
vagy értékítélet. Mindez valószínűleg
onnan ered, hogy Magyarországon az irodalom a kultúrán
belül kitüntetett helyzetben volt, mindig az önmagán
túlmutató jelentőségét hangsúlyozta,
éppen ezért irodalmunk külföldi visszhangtalansága
egyben a nemzeti önismeretünket és önbecsülésünket
is érzékenyen érintette. Innen nézve az ismeretlenség,
az izoláltság frusztrációként és
önértékelési zavarként jelenik meg. Másrészt,
ennek ellenhatásaként, irodalmunk bizonyos periódusaiban
bezárkózott, alábecsülte a külföldi
recepció jelentőségét, és önelvűségét
hangsúlyozta. Ám akár az egyik, akár a másik
utat választotta, rendkívül keveset tett és tesz
a gyakorlatban, hogy fenntartsa az intézményes európai
kommunikációt. Vagy ha igen, akkor is ügyetlenül,
többnyire a gyors siker reményében, kevés kultúrdiplomáciai
érzékkel, félrecsúszott nyakkendővel.
Ügyetlenségen a formák és a gyakorlatiasság
hiányát értem, a civilizációs fejletlenségből
és elzártságból adódó passzivitást,
a sokat kárhoztatott csodavárást - a mindennapi tevékenységként
felfogott dialógus helyett. De nem akarom mazochista módon
bírálni magunkat, mert ez ugyanúgy nem kelti föl
az érdeklődést, mint az egykori derék főszerkesztő
beszéde, aki minden mondatával dicsérte a magyar irodalmat.
Megpróbálok tehát másképp válaszolni
a régi izlandi kérdések némelyikére,
ha már akkor néma leventeként végigültem
a találkozót.
Költészetközpontú irodalom?
A magyar irodalom erőteljesen költészet-központú.
Potenciális világirodalmi rangját gyakran s joggal
említik, mégis inkább a prózát olvassák
és értelmezik. Miért? Az elmúlt korszak irodalmában
líra és próza viszonya átalakult, ezért
a változás értelmezése gyakori kérdésként
merült fel. Leginkább úgy, hogy melyik műnem vette
át, illetve őrizte meg az úgynevezett vezető
szerepet. Elég közkeletű az a választípus,
amely előbb a kérdés értelmetlenségét
bizonygatta, majd számba vette a kiemelkedő költőket
és jelentős lírai alkotásokat, különböző
módon hitet tett a költészet primátusa és/vagy
örök volta mellett. E válaszok részletes bemutatása
helyett álljon itt egyetlen költői idézet, amely
persze másról is beszél: "a líra rossz korszakát
éli / gondolja a líraszakértő és kéjesen
nyújtózva egyet / körültekint a nyomor aszalta
kontinenseken / csatahajók fűkunyhók felhőkarcolók
/ meg más effélék NEM IS CSODA / gondolja és
elmegy a regényelmélet felé / mely naprakészen
jelzi a világtőzsde árfolyamingadozásait / miközben
Líra anyó / az érdemes madám / talányos
mosollyal ül a kassza mögött / ő tudja amit tud /
a puritánok jönnek és mennek / de az üzlet marad"
(Orbán Ottó: A líra rossz korszaka.).
Érdemes két esszét idézni a tagadó
válaszok közül, amelyek közös kiinduló
pontja az, hogy a líra elvesztette vezető szerepét.
Érvelésmódjuk azonban eltérő. Szilágyi
Ákos 1981-ben keletkezett, Hanyatlás és kezdet a legújabb
magyar irodalomban című írása alapvetően
posztmarxista ideológiai szempontokat érvényesített,
amikor a műfajváltásokat és a próza emancipálódását
társadalmi okokkal magyarázta: "...amikor a társadalmi
értékvilágban bekövetkező változások
eredményeként egy konkrét nemzeti irodalomban megjelenik
'az epika szükséglete', akkor az előtérbe kerülő
epikai formák is lírai, fantasztikus vagy gondolati közvetítésre
épülnek. Mert a valóságos lét minden elidegenedése
és eldologiasulása ellenére is újra és
újra felerősödik a valóság, a külvilág,
a történeti folytonosság, a tények, a szilárd,
megfogható, empirikus életfolyamat iránti érdeklődés,
és újra és újra kialakul az ennek megfelelő
rezignált és konzervatív érzület, és
a valóság nélküli lét újra meg
újra elviselhetetlenné válik az egyén, a közösség
mozgásának meghatározott pontján." Spiró
György Íróvá ütve című esszéjében
élesen bírálta az irodalom intézményrendszerének
monolitikus jellegét, és személyes tapasztalatát
túláltalánosítva arra a következtetésre
jutott, hogy az olvasói érdeklődés csökkenése,
hiánya miatt "menekülnek" az induló tehetségek
a próza felé. Kérdés persze, hogy ez az irodalomszociológiai
érvelés mennyiben igaz; nem csupán ok és okozat
felcseréléséről van szó? További
kérdés, hogy a befogadók számának mennyiségi
csökkenése, ami azóta is kétségtelennek
látszik, az értő (vers)olvasók fogyatkozását
jelenti-e. Az a gyanúm, noha ezt empirikusan nehéz bizonyítani,
hogy a versértő befogadók nagyságrendje koronként
kevéssé változik. Az tény, hogy két
évtizede még akár tízezer példányban
is kiadtak verseskötetet, míg ma átlagban ezer-ezerötszáz
példányban jelenik meg, önmagában még
nem jelenti az értő versolvasók fogyatkozását.
Aki ugyanis az irodalomból akarta megtudni, összedől-e
a diktatórikus rendszer vagy elmentek-e az oroszok, bizonyára
máshonnan is értesült erről.
Ennek a folyamatnak eredménye az, hogy a hetvenes évektől
lényegében máig háromféle költői
poétika vált uralkodóvá és határozta
meg a kortárs költészet befogadásmódját:
a nyugatos hagyomány, az újholdas ún. "objektív
líra" és a népi költészet látomásos-metaforikus
verseszménye, költői beszédmódja. A kritikai
recepció defenzív helyzete és megkésettsége,
időbeli elcsúszása lehet a magyarázata annak,
hogy az értelmezők gyakran azzal az új irodalmi jelenséggel
sem tudtak szinkronba kerülni, amelyet pedig lelkesen igeneltek, alapvetően
affírmatívan értelmeztek. Például Pilinszky
János Szálkák utáni költészetének
értékelését jelentős értői
is óvatosan megkerülték, és a kiemelkedő
jelentőségű életmű utójátékának
tekintették. Csak később születtek meg azok az
elemzések, amelyek Pilinszky költői megújulása
felől értelmezték az életmű koherenciáját,
a két pályaszakasz esztétikai egyenrangúságát
(Tamás Gáspár Miklós Az egyenes labirintus
című tanulmánya és Radnóti Sándor:
A szenvedő misztikus című könyve). Kisebb mértékben
észrevétlen maradt a kései Weöres Sándor-
és Nemes Nagy-líra újításának,
a szerep- és prózaverseknek a poétikai leírása-értelmezése
is. Vagy Nagy László Versben bújdosó utáni
lírájának megváltozott versbeszéde is
a költő hatvanas évekbeli műveinek nyelvi magatartása
irányából nyert értelmezést a kortárs
elemzésekben. Mint ahogy A halottak királya utáni
Juhász Ferenc-költészet részleges kimerülése,
művészi hanyatlása is hosszú ideig észrevétlen,
legalábbis regisztrálatlan maradt a recens kritikában.
Az említett három, egymással különben
nehezen összeegyeztethető poétikai elv és irodalomeszmény
elfogadtatásáért folytatott küzdelmek, majd ezek
megszilárdítására irányuló törekvések
vezettek a kritikusi normák és az ízlés megmerevedéséhez.
A születőben lévő új kritika pedig elfordult
a lírától, és a prózában megjelenő
paradigmaváltást, nyelvi fordulatot részesítette
előnyben, azzal alakított ki termékeny kölcsönhatást.
A kritika és a prózai paradigmaváltás
A valódi kérdés líra és próza
viszonyának alakulástörténetében úgy
formulázható, miért a próza kapott nagyobb
szerepet az új irodalom fogalmának megteremtésében.
Ez összefügg azzal a fenti állítással, hogy
a hetvenes évek közepén megjelenő új kritika
érdeklődésének iránya megújuló
prózairodalmunk felé fordult, azzal alakított ki termékeny
kölcsönhatást. Ennek egyik és nyilvánvalóan
a legfontosabb oka, hogy több esztétikailag értékes,
sőt néhány kiemelkedően jelentős prózai
mű jelent meg ebben az időszakban (Mészöly Miklós:
Film, Megbocsátás, Esterházy Péter: Termelési-regény,
Bevezetés a szépirodalomba, Nádas Péter: Egy
családregény vége, Emlékiratok könyve,
Lengyel Péter: Cseréptörés, Macskakő, Krasznahorkai
László: Sátántangó, Az ellenállás
melankóliája, Márton László: Átkelés
az üvegen, Jacob Wunschwitz igaz története, Garaczi
László: Plasztik, Mintha élnél). Ez egy olyan
vákuumhelyzetben történt, amikor már jól
érzékelhető volt az ideologikus előfeltevésekre
épülő, realista karakterű irodalom és parabolikus
epikai alakzatok lassú kimerülése. Mindez kihívást
és ösztönzést jelentett a kritikusok számára,
mivel az élő irodalomban a váltások többnyire
oppozicionális természetűek. Nem elhanyagolható
az a körülmény sem, hogy a kritika is erős megújulásra
készült illetve kényszerült. Saját legitimációs
bázisát, értelmezési stratégiáit
és érvkészletét kellett megújítania
ahhoz, hogy megszabaduljon a nyomasztó ideológiai örökségtől
és a monista irodalomfelfogások kérdéshorizontjától.
Az elméleti érdeklődés, a viszonylag újabb
esztétikai és irodalomelméleti művek szempontrendszerének,
főként a narratológia eredményeinek hasznosítása
fokozatosan átalakította az értelmezők nyelvhasználatát,
megújította-felfrissítette a kritikusi szótárakat.
Mindezek együttes következménye, hogy szinkronba tudott
kerülni azzal a prózai megújulás-folyamattal,
amely ezáltal értelmezett alakban jelent meg a korszak irodalmában,
és ez irodalomértésünkben is meghatározó
szemléletváltozásokat eredményezett.
Az új költészet esetében ez a "találkozás"
részben elmaradt. Legalábbis feltűnő, hogy az
új kritika mértékadó képviselői
közül viszonylag kevesen osztották meg figyelmüket,
közel azonos intenzitású érdeklődéssel
fordultak a két műnem felé. Valószínűbb
az a magyarázat, amely az új költészet és
a kritika aszinkronitásában keresi az okát a (részben)
elmaradt találkozásnak. Az új költészet
fontosabb képviselői (Tandori Dezső, Petri György,
Oravecz Imre, Várady Szabolcs vagy a tehetségesen induló
Dobai Péter) hamar színre léptek, míg e kritikusnemzedék
csak némileg később jelent meg. Akkor még Petri
György szamizdat-költő, Várady Szabolcs változatlanul
évi egy-két verset írt, Dobai Péter és
Spiró György főként prózai műveket
közölt; Tandori Dezső új költői korszakának
termékenysége még legelszántabb híveit
is kissé tanácstalan helyzet elé állította.
A hatvanas-hetvenes évek underground neoavantgárd irodalma
(Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor,
Balaskó Jenő stb.) továbbra sem jelenhetett meg az
első nyilvánosságban, és részben ezért
felbomlott, illetve hatástalan maradt. E költői-művészi
törekvéseknek ekkortájt nem volt valódi magyarországi
fóruma, amely integrálta és fókuszálta
volna őket, míg a határon túli irodalmi centrumok
(a párizsi Magyar Műhely, az újvidéki Új
Symposion és a kolozsvári Echinox) hatása - a bornírt
politikai és ideológiai tiltások következtében
- csekély maradt. Mindez gátat jelentett, legalábbis
komoly nehézségeket okozott a kritikai tudat számára
az új lírai művek és eljárásmódok
recepciójában.
A kultúrpolitika tűrése-tiltása határán
túl kockázatos lett volna a kritikai szigor azzal az irodalommal
szemben, amely éppen csak megjelenhetett a nyilvánosság
margóján. De emellett esztétikai érveket szolgáltatott
volna az akkor már egyre tekintélyesebb, bár viszonylag
kisebb intézményi hatalommal rendelkező konzervatív
kritika számára is, amely merev elutasítással
és tüntető közönnyel reagált az egész
új irodalomra. Az esztétikai vitáknak pedig nem volt
tere és némileg értelme sem, mivel azok javarészt
hatalmi diskurzusok voltak. Talán emiatt történt az
is, hogy az új kritika képviselői kitértek az
őket megelőző kritikusnemzedékek irodalomfelfogásának
és értékrendjének megvitatása elől,
tartózkodtak kánonjaik megtörésétől
és újraértelmezésétől. Mindez
viszont az irodalomértésben meghonosított egyfajta
értékóvó,
múzeumi szemléletet és beszédmódot,
amely az ún. klasszikus értékek védelmében
felfüggeszti az értelmezések szabad játékát.
Ennek következményei a magyar irodalom más korszakaiból
is eléggé közismertek: az értékkiválasztás
és szelekció esetlegessége, nivelláció,
a valódi költői-poétikai újítások
kizárulása. Az elmúlt két évtized lírakritikája
állagában sokat megőrzött kritikai hagyományunk
rossz tradícióiból: elmélet-ellenességét,
kritikai normáinak rigidségét és tetszelgő
impresszionizmusát stb. Az utóbbi néhány évben
megélénkülő kritikai érdeklődés,
amely elsősorban Orbán Ottó, Petri György, Tandori
Dezső, Bertók László, Rakovszky Zsuzsa, Parti
Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Marno János, Kovács András
Ferenc és Borbély Szilárd költészetét
övezi, óvatos reményekre jogosít: az új
költészettel és irodalommal is folytatható a
dialógus. Legalábbis bármikor megszólítható.
89 - irodalmi intézményrendszerváltás
Az eddigiekből talán kiderült, hogy a hetvenes években
kezdődött irodalmi változást, nyelvi fordulatot
máig tartó, viszonylag egységes folyamatként
értelmezem. Éppen ezért az 1989-es évet nem
tekintem korszakhatárnak a magyar irodalomban. Ez elsősorban
politikai, történelmi és nem irodalmi dátum.
De a '89-es társadalmi változás, a demokratikus politikai
átalakulás nem hagyta érintetlenül az irodalom
intézményrendszerét sem. Megszűnt a művészeti
élet pártállami ellenőrzése, az irodalmi
élet központi irányítása, ideológiai-politikai
manipulálása. Több új írószervezet
jött létre, hangsúlyozottabbá vált az
írói érdekvédelem, tagoltabb és decentralizáltabb
lett az irodalom intézményrendszerének működése.
A nagy állami könyvkiadók részben tönkrementek,
részben átalakultak, míg a rendszerváltás
után alapítottak (Jelenkor, Kalligram, Palatinus) sokat tettek
az új irodalom kiadásáért, külföldön
való megjelenéséért. Ugyanez elmondható
a folyóiratokról is: az olvasóközönség
méreteihez képest páratlanul gazdag a periodikák
kínálata (Holmi, 2000, Nappali ház, Lettre Internationale,
Jelenkor, Alföld című lapokat érdemes külön
is kiemelni). Az állami támogatás, mint mindenütt,
természetesen szűkös, de néhány magánalapítvány,
legfőképp a Soros Alapítvány jelentősen
támogatja a kortárs magyar irodalmat.
Az irodalom intézményrendszerének és keretfeltételeinek
megváltozása lényegesen nem alakította át
az új irodalom közlésformáit. Az azonban kétségtelen,
hogy a cenzúra megszűnése kiiktatta az öncenzúrát
is, hiszen minden esztétikailag jelentős szöveg valamilyen
módon reflektált a művészi beszéd korlátozottságára,
a politikai tabukra. Ebben az értelemben igaz Esterházy Péter
megállapítása: "nincs olyan '89 előtti könyv,
amelyik ne gyászolna mondatot". Van, amelyik többet, van, amelyik
kevesebbet - de ebből a távlatból az is látszik,
hogy az új irodalom képviselőinek említett művei
időt állóbbnak bizonyultak: hatásuk tartósabb
és függetlenebb, mint az öröknek hitt kommunista
rendszer. A szövegek szabad hozzáférhetősége
nem csak az értelmezői nyelvek elkülönböződését
tette lehetővé, hanem jelentős újraolvasásokat
is eredményezett. Mindenek előtt Kertész Imre Sorstalanság
című regényének újraértelmezését,
írói rehabitációját kell kiemelni, de
a novellista Tar Sándorét és Bodor Ádámét
is, aki a Sinistra körzettel - véleményem szerint -
az utóbbi évtized legjobb regényét írta
meg. Végül, a fiatalok közül három prózaíróra
hívnám fel a figyelmet: Darvasi Lászlóra, Hazai
Attilára és Kőrösi Zoltánra, akik számomra
eddigi teljesítményükkel garanciát jelentenek,
hogy az új magyar irodalom története tovább-
és újraírható.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta