PÁRIZS - 1989-ben azon a márciusi napon, amikor felmondták
Kosovo 1974-ben elnyert autonómiáját, éppen
Belgrádban voltam egy konferencián. Tanúi lehettünk
a visszataszító örömujjongásnak az utcákon,
miközben Pristinában hivatalosan soha meg nem erősített
számban voltak a halottak. Milosevicsnek a szerb párton belüli
puccsa óta Belgrádban elviselhetetlenné vált
a hangulat. Ahogy visszatérve megállapítottam, Zágrábban
hamarosan szintén. Már ennek a lassan nyolc éve folyó
háborúnak, deportálásnak és tömegmészárlásnak
a legelején is ettől tartott mindenki, hogy az, ami itt Kosovóval
elkezdődött, egyszer még vérfürdőbe
torkollik. (Bár a horvát nacionalizmus rögtön "itt
nálunk"-ot kiáltott.) Akkoriban még nem tudhattuk,
hogy egy NATO-beavatkozás és egy értetlenül álló
Európa lesz a dolog vége.
Még itt Franciaországban is minden oldalról drasztikus
javaslatokkal halmoznak el minket. És ebben az a leginkább
meglepő, hogy nem látszik nagy különbség
az állásfoglalásokban és az érvelésekben
az itteni médiában és magán a Balkánon
tapasztalható zűrzavar között. A politikusok és
értelmiségiek Franciaországban, Európában
és az Egyesült Államokban időnként egy
orosz vagy a szerencsétlen érintettek valamely "képviselője"
a francia újságokban egy hónapja "mellette" vagy "ellene"
nyilatkozik. Egészen úgy fest, mintha beindult volna teljesen
Európa balkanizálódása, mintha csak a bombák
és az "etnikai tisztogatások" közül lehetne választani.
"Mellette" volnának eszerint a kosovói albánok, még
a legmérsékeltebbek is, "ellene" meg a szerbek, még
a nem-nacionalisták is.
Az etnizálás vírusa
A klisé megpróbál a háborúból
vallásháborút csinálni, az ortodoxia védelme
az egyik oldalon (ezzel lehetne magyarázni az oroszok, macedónok
és görögök szolidaritását) és
az iszlámé a másikon. Mintha az "etnizálás"
vírusa már a végsőkig megállíthatatlanul
elterjedt volna. Mintha (a NATO gyámsága miatt) Európa
mások kizárásával és erőszakkal
vonná meg a határokat, és hozna létre ott is
korlátlan etnokráciákat, ahol egykor az ellenkezőjét
hirdette és áhította is bizonyára, azaz egy
polgári jogállamot. A médiákban működő
intellektuelek, azok, akik egyetlen csatát sem hagynak ki, felültek
hatalmas harci ménjeikre, elfoglalták állásaikat
- és a közvélemény időközben olyan
túlfeszítetté vált, hogy már senki nem
nyilatkozhat "mellette" vagy "ellene" anélkül, hogy az egyik
vagy a másik oldal be ne kebelezze. Igen vagy nem, ma világosan
áll az egyik vagy a másik zászlón, úgyhogy
a francia értelmiségiek nagy része már egyáltalán
nem próbál megszólalni, attól tartva, hogy
így beskatulyázzák őket.
Ilyen körülmények között hálás
az ember minden tárgyilagos ábrázolásért:
történelemről van szó, vallásokról,
a volt Jugoszlávia politikai struktúráiról
és arról, hogy megmutassák Európa és
Oroszország viszonyát. A zavarodottság ilyen fokára
érve, amikor Európa felelőssége forog kockán,
az értelmiségi számára egyetlen értelmes
megoldás marad: tájékozódni, hogy tájékoztatni
tudjon, átfésülni a valószínűtlenül
nagy tömegű információt, és megpróbálni
megérteni. Ehhez a tanulási folyamathoz elméleti szinten
tudom a legmelegebben ajánlani Radomir KonstantinoviÇ filozófus
könyvét, "Filozofija palanka" (A falu filozófiája).
"A szerb nácizmus éppúgy lehetséges, mint bármilyen
más nácizmus. Nem az 'idegen' műve, vagy ahogy sokszor
megállapítják, egy 'torzulásé': Ha valóban
elidegenedésről volna szó, akkor az istenített
saját utódok elidegenedése értelmében"...
Szuverenisták és intervencionisták
Eleinte azt lehetett volna feltételezni, hogy a vélemények
választóvonala Franciaországban a politikai meggyőződéseknek
megfelelően alakul: a jobboldal volna a bombázások
mellett, a baloldal ellene. De nem így történt. Míg
a szocialistákkal kormányzó Kommunista Párt
és a még balosabb balosok egy része a bombázások
ellen van, a szélsőbal egy része a fasizmus és
a belgrádi rém elleni harc nevében mellette. Míg
a szélsőjobb Miloseviccsel szolidárisnak mondja magát,
és ezzel a bombatámadások ellen foglal állást,
a republikánus (neo)liberális jobboldal a jogállamiságért
folyó küzdelem nevében nagyon is mellette van. Bármilyen
szokatlan is ez a kép, Jospin miniszterelnök és Chirac
államelnök egyek abban az elhatározásukban, hogy
megvédjék az emberi jogokat Kosovóban (azaz Milosevicset
adott esetben Hágába idéztessék), hogy a formálódó
Európa többi államával egyetemben felelősséget
vállaljanak, és egyúttal támogassák
a NATO-t. A hivatalos Franciaország ugyanakkor rémülten
nézi néhány szerencsétlen menekült érkezését.
Először 27-en(!) voltak, aztán valamivel 30 fölött,
aztán megint valamivel 300 fölött, és most fogcsikorgatva
említik a lehetőséget, hogy legfeljebb néhány
ezret fogadnak be (ötezret, hogy pontosak legyünk, Bernard Kouchner
miniszter és a "Medicin sans frontieres" alapítója
napokban adott nyilatkozata szerint). És mindezt azzal az ürüggyel,
hogy a menekültek a határok közelében kell hogy
maradjanak, és szeretnének is maradni, hogy mihamarabb visszatérjenek,
mintha a visszatérés lehetősége összeegyeztethetetlen
volna Franciaországba való ideiglenes befogadásukkal,
(eltekintve attól, hogy a bombatámadások okozta rombolás
sajnos napról napra valószínűtlenebbé
teszi a visszatérést). A dezertőröktől megtagadták
a vízumot. De Franciaország lakossága távolról
sem ilyen elutasító: Több, mint százezer francia
család mutatkozott késznek menekültek befogadására
- akiknek a hatóságok végül is nem adtak beutazási
engedélyt.
A Szerbia és Kosovo ügyéről folyó vita
elfed más nézeteltéréseket: katalizátornak
bizonyul politikai pozíciók megszólaltatására,
amelyek Franciaország és Európa jövőjére
vonatkoznak, politikai döntések halogatására,
az európai és a francia identitás megkérdőjelezésére.
De az Egyesült Államokhoz való viszonyról is
szó esik, a kifejezett anti-amerikanizmustól (ami jellemző
alkotóeleme a francia nacionalizmusnak jobbról és
balról egyaránt) egészen a nagyobb világhatalom
szerepének nyílt elfogadásáig, amennyiben ez
Európának megint csak segíthet megszabadulni egy konok
fasizmustól és egy tarthatatlan rezsimtől (senki sem
kifogásolja manapság a szövetségesek több,
mint 50 évvel ezelőtti normandiai partraszállását).
És végül itt van még a vita egyfelől
a "szuverenisták" (akik egy még a hidegháború
idejéből származó nemzetközi jog felfogás
nevében elutasítanak minden külső beavatkozást
egy "szuverén" ország ügyeibe - és objektíve
szemlélve a szerb nacionalistákkal szolidárisak) másfelől
azok között, akik egy még ezentúl kialakítandó
1989 utáni új nemzetközi jog szerint és az emberi
jogok tiszteletben tartása szempontjából üdvözlik
a beavatkozást, és az "etnikai tisztogatások" és
a fasizmus bevezetését fölébe helyezik az állami
szuverenitásnak: eszerint elvben már senkinek sincs joga
a saját országában büntetlenül elnyomni
a lakosság egyes részeit.
A háború elfoglalta az e-mailünket is: az elektronikus
háború. A legkülönbözőbb fajta felhívások
Szerbiából, Kosovóból, most az albán
menekülteket befogadó országokból is, Franciaországból
és az Egyesült Államokból, honfitársaktól,
akik 1991 óta emigrációban élnek - és
mindenfelől szállingóznak a levelek virtuális
postaládánkba. Nem tudjuk, hogy ezek a magánszemélyek
és egyesületek hogyan jutottak e-mail-címünkhöz,
de az biztos, hogy semmi nem óvhat meg minket az üzenetektől:
kiáltványok, felhívások, a reagálások
ezekre, szemrehányások és támadások.
Abban, ami elér hozzánk, nincs egyetértés az
érintett felek között. De tudjuk, hogy a nők és
a feministák utolsóként tartják fenn a "transzetnikai"
kapcsolatokat. Egyébként a többé vagy kevésbé
meggyőződéses bombázás-ellenzők
vannak itt, akik kölcsönösen marják egymást
többnyire anélkül, hogy foglalkoztatná őket
az elűzöttek szenvedéseinek és jövőjének
kérdése.
Az értelmiség és az erőszak logikája
Időnként csodálkozva látom, ahogy francia
és más értelmiségiek, akik egyébként
elég tisztánlátóak, hogyan csatlakoznak az
erőszak logikájához. Így például
Julia Kristeva egy igen szakavatott pszichoanalitikus tanulmányban
próbálja meg feltárni az ortodoxia sajátszerűségét.
Az ortodox misztika ezek szerint lényegénél fogva
végzetesen nihilista, és a szenvedés, az önfeláldozás
vágya is hozzátartozik. Ez a leírás akár
találó is lehet, bár a vallási magyarázóséma
abszolutizálása meglepő. És ami még jobban
meglep, az az írónő azirányú javaslata,
hogy a vallásnál mint politikai projektumnál kellene
kezdeni a háború okozta sebek begyógyítását.
"...a kereszténység különböző áramlatai
összeköthetnék, ami most még többnyire megosztja
Európa spiritualitását. Ez az egyházak kötelessége,
de az értelmiségé is. E nehezen keresztülvihető,
de elengedhetetlen szövetség alapján következhet
el egy morális és szubjektív újjáépítés
az egykor kommunista ortodox országokban. Csak ekkor, feldolgozott
és megújított tradíciójukból
kiindulva lehetne elvégezni egy valóban világi és
kritikai munkát... amely tényleges szekularizációhoz
vezethet."
Mit lehet ehhez szólni? Hogy Huntington tanulhatna tőlünk?
Hogy a "tisztogatás" egész fogalmi apparátusát,
a vallási kategóriákat, az identitás fogalmait
komolyan kéne venni, el kéne sajátítani? ...
Mintha ezek a fogalmak egyértelműen definiálva volnának,
mintha nem éppen a kiüresedett voltuk nyitná meg a kaput
az ideológiai manipulációnak? Hogy is lehetne átvenni
a "tisztogatás" logikájának fogalmait? Szerencsére
a francia médiában olyan hangokat is lehetett hallani, amelyek
részben higgadtan, részben éleslátóan
szólaltak meg, és eközben távolról sem
voltak mindig egy véleményen. A Kanadába emigrált
szerb író, David Albahari és a Franciaországba
emigrált szerb író, Vidoslav StevanoviÇ a rezsim
ellenfelei. Az íróparlament egyik alapító tagja,
Salman Rushdie kitűnő megfontolásokat ad közre
a rockzene szerepéről a forradalmakban. Wole Soyinka, aki
szintén tagja ennek a parlamentnek, elgondolkodik az elhúzódó
balkáni háború világméretű tanulságairól,
és kihatásairól a nagy tengerek régiójában,
Nigériában, Algériában és másutt,
tehát olyan országokban, ahol kiküszöbölték
az eliteket, és amelyek aztán fejetlenül rohantak bele
az erőszakba. Susan Sontag, aki a háború alatt ismerte
meg Szarajevót, kimutatja, hogy ha Európa nem hajlandó
beavatkozni (mert ez még nem tárgya a politikának),
ezt valaki másnak meg kell tennie helyette, hogy megóvja
az időközben több, mint 750 000 embert, akit külföldre
űztek, hogy véget vessenek a deportálásnak,
és hazajuttassák az elűzötteket.
Vonakodhat-e Európa még tovább az ennyire elnéptelenedett
Kosovo láttán, hogy beengedje az elűzötteket?
Értetlenül szemléli bennük a vállalhatatlan
princípiumokat, amelyre emberjogi diskurzusuk támaszkodik
(őszinteség és képmutatás között
ingadozva). Mert paradox módon mindkét magatartás
illik Európához. Melyiket válassza, hogy sokadszorra
megújulhasson?
A döntő alapkérdések Franciaország
és Európa számára kétségkívül
a NATO-ba való beletartozás és a tőle való
függetlenség paradox viszonya valamint az európai egyesülés
politikai alapjai. Az egyetlen, ami ebben a pillanatban biztos, hogy az
uralkodó erőszak kezdettől fogva beletartozik. És
ez jóra nem visz, nem vihet soha.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta