Mindenképpen tisztáznom kell a tényeket. Ez a könyv
nem Weiserről szól, nem is néhány évtized
előtti önmagunkról, nem arról, hogy milyen volt
akkortájt a város vagy az iskola, és főképpen
nem magáról a korszakról, ez engem egyáltalán
nem érdekel, és ha elhatároztam, hogy mindent lejegyzek,
és fölidézem annak a nyárnak a szagát,
amikor az öböl strandjait haltetemektől besűrűsödött
lé töltötte meg, akkor ezt csak Weiser miatt teszem.
Ez indított arra, hogy Németországba utazzam,
és ez sarkall, hogy mindent leírjak a legelejétől,
anélkül, hogy a legapróbb részletet is kihagynám.
Mert ilyen esetekben egy apróságról kiderülhet,
hogy az az a kulcs, amelyik a kaput nyitja, és mindenki, aki legalább
egyszer találkozott már valami megmagyarázhatatlannal,
jól tudja ezt.
Elmúltak július első napjai, és a füllesztő
hőségben az öböltől megfosztott város
alig lélegzett már, a haltemető pedig egyre sűrűbb
lett az öbölben, újabb és újabb gondokat
okozva a városi hatóságoknak. Eleinte abban bíztak,
hogy ez a titokzatos járvány majd elmúlik magától,
és nem csináltak semmit, aztán hoztak valamiféle
intézkedéseket, mert a parton reggeltől férfiak
mozogtak haltetemek tömegét kotorva össze szénabetakarításkor
használatos fagereblyékkel, a halakat aztán teherautókkal
szállították a városi szeméttelepre,
lelocsolták benzinnel és elégették. Ezek az
intézkedések azonban a remélttel éppen ellenkező
hatást váltottak ki - a naptól izzó hőségben
oszladozó halból egyre több lett, az újságok
pedig arról cikkeztek, hogy az öböl-menti kerületekben
tömegesen pusztulnak a macskák és kutyák. Azt
is emlegették, hogy két hónapja, tehát május
eleje óta egy csöpp eső sem esett, amit az öregek
Isten büntetésének tartottak.
Mi meg ezalatt a brętowói temetőben vadultunk a
Weisertől kapott rohamsisakkal és géppisztollyal, hogy
felváltva, hol németként, hol pedig partizánként
rogyjunk össze a golyóktól, egészen úgy,
ahogy a "Villamosvezető" moziban láttuk a háborús
filmekben. Csak néha merült fel bennünk a kérdés,
miért is nem játszik velünk Elka, és mit láthat
a vézna és gyenge Weiserben, hogy egész nap vele tekereg
a város különböző részein. Valaki látta
őket az óvárosban a Neptun kútnál, más
a fejét tette volna rá, hogy Weiser és Elka legtöbbször
a repülőtér melletti mezőn üldögélnek,
egy egyszer meg éppen Piotr vette őket észre amint
Brčtowón túlra igyekezetek, a leszakadt hídhoz,
ahol a Strzyđa a vasúti töltés alatt folyik át,
és amerre a háború óta egyetlen vonat sem haladt
el. Ám ezekkel a hírekkel nem nagyon törődtünk,
minden nap villamosra szállt valamelyikünk, és elment
Jelitkowói strandhoz megnézni, hogy néz ki a haltemető,
és hogy nem húzódott-e vissza, aztán pedig
megkeresett minket a bükköstetőn túl fekvő
régi temetőben, és elújságolta, hogy
a bűz még nagyobb lett a parton, és óriási
legyek rajai lepték el a sűrű levet. A temető
fáinak árnyékában kellemesebb volt játszani,
mint az udvaron és az utcán.
Egy napon a gót betűs feliratokkal díszített
kripta mellett megpillantottunk egy férfit, aki pizsamában
és kórházi köpenyben ült az egyik sírkövön,
és dörmögött az orra alatt, mintha imát mormolna.
Nem látszott riadtnak, amikor körbeálltuk, a kezével
intett, honnan jött - a kivezető út túloldalán
tornyosodó vöröses szürke diliházból
szökött. Egyedül Piotr javasolta, hogy menjünk el az
elmegyógyintézetbe, és mondjuk meg, hol található
a biztosan keresett szökevény, de egyikünk sem látott
még igazi bolondot, és meg akartunk győződni
arról, hogy igazat mondott-e Dudak atya lángoló prédikációiban
az Istent megtagadó tébolyultakról. Mert Dudek atya
a mi plébániatemplomunkban, amely akár a brętowói
temető, szintén az erdőszélre épült,
ugyanazt mondta, amit az öregek, hogy a haltemető az öbölben
és az aszály egyaránt isteni jelek.
- Javuljatok meg, amíg nem késő! - mennydörögte
a szószékről a múlt vasárnap. - Ne tagadjátok
meg Istent, kicsinyhitűek, ne tiszteljetek hamis prófétákat,
és ne imádjatok bálványokat, mert ő elfordul
tőletek. Ne legyetek olyanok, mint ama tébolyultak, akik csak
saját erejükben bízva, újjá akarják
építeni a világot. Én azt kérdem hát
tőletek, miféle világ az, honnan eltűnik a hit,
miféle világ az, ahol nem adják meg a Teremtőnek
és Megváltónak a legnagyobb tiszteletet, kérdem,
és óva intelek benneteket, ne higgyetek a tébolyultaknak,
szálljatok magatokba, amíg nem késő. Magatok
is láthatjátok, Isten elküldte haragjának jeleit...
- és ilyen mennydörgő hangon fenyegette és kérlelte
felváltva híveit, és mi megértettük, hogy
vannak őrültek, akik miatt nem fürödhetünk ezen
a nyáron Jelitkowóban, és meg akartuk vizsgálni,
hogy is fest egy ilyen őrült.
Mivel erre végre alkalom adódott, és a sors a
temetőbe vezérelte a kórházi köpenyt viselő
férfit, letorkolltuk Piotrot, és nem rohantunk Srebrzyskóba
feljelenteni a szökevényt, hanem álltunk körülötte,
és érdeklődve nézegettük ráncos
arcát és kitaposott papucsát, amiben a kórházból
az elhagyott temetőbe szökött. De ha ő őrült
volt is, semmiképpen nem abból a fajtából,
akikről Dudak tisztelendő az oltárról mennydörgött.
Egyáltalán nem szólt hozzánk, és Piotr,
mint a legbátrabb, a fejébe nyomta a rozsdás sisakot.
Ekkor a férfi intett, hogy szeretné megnézni a mi
kimustrált géppisztolyunkat, és amikor megfogta a
schmeissert, a kriptára állt, és a fegyver csövét
égnek emelve gyönyörű, zengő hangon kezdett
el beszélni:
- Testvéreim! Az Úr hangja a fülembe költözött,
hallgassátok hát szavam, amit tanúságképpen
mondok néktek! Íme az Úr lecsupaszítja a földet,
átformálja arculatát és szétszórja
lakóit. A föld igen kopár lesz és kifosztatik,
az Úr mondá e szavakat. Sírva fog elsorvadni a föld,
a világmindenség elpusztul, s a földi nemzetek porba
hullanak. Mert e földet meggyalázták lakói, akik
szembefordultak a törvénnyel, megváltoztatták
a rendet és felbontották az örök szövetséget.
Nem fogtuk fel e szavak teljes értelmét, de fennköltek
voltak és magukkal ragadtak, lélegzetvisszafojtva hallgattuk
hát a pizsamás férfit, teljesen megfeledkezve arról,
hogy őrült, aki a srebrzyskói diliházból
szabadult. ő pedig a mi géppisztolyunkat rázva égnek
emelte kezét, felágaskodott, mintha még magasabbra
akarna állni, és koszos köpenyének két
szára hatalmas sárga szárnyakhoz vált hasonlatossá,
amelyek a Bükköstető fölé tudnák emelni,
ha akarná, vagy még sokkal messzebb.
- Így meg fog görbedni az ember - mondták tovább
a sárga szárnyak - az erényesek megaláztatnak,
és a fennhéjázók földre szögezik
tekintetüket. Ezért átok sújtja majd a földet,
pusztítja népét, tűz emészti el a földlakókat,
és csak kevesek maradnak életben. Amíg nem árad
ránk a szentlélek a magasságból, és
a sivatag nem válik termékeny mezővé, a mező
helyén pedig erdő nem magasodik!
Amikor ma fölidézem e tisztán zengő mély
hangot, teljes bizonyossággal tudom, hogy Weiser lett volna az egyetlen
ember, aki megérthette volna a sárgaszárnyú
férfiú szavait. Csakhogy akkor nem volt velünk, biztos
Elkával ücsörgött a bezárt téglagyár
pincéjében, vagy a repülőtér környéki
mezőkön tekeregtek. Akármerre volt is, mi megbabonázva
hallgattuk a bolondot, akinek szárnyai lehanyatlottak, ő pedig
leugorva a kriptáról tovább szónokolt, a mohos
úton a korhadt haranglábhoz vezetve minket, amelyik az elhagyatott
temetőhöz tartozott, de vasár- és ünnepnapokon
a brętowói plébános használta.
- Reszkessetek - folytatta kétszeres hangerővel, mert
közeleg az Úr Eljövetele, amikor a Mindenható elpusztít
minket. Mondom néktek, pusztító haraggal látogat
el a Mindenség Ura a földre. Mit cselekesztek majd az Úr
pusztító eljövetelekor? Akkor a földre eresztjük
tekintetünket, mert sötétség és elnyomás
lesz körülöttünk, mert a fény is elsötétül
a pusztulás napján
Már a haranglábnál álltunk, amikor letette
az egyik deszkára a fegyvert, eloldozta a harangkötelet és
meghúzta. Az érc első kongásával egyidőben
még szebb szavakat hallatott, mint amiket Dudak tisztelendő
prédikációiból ismertünk. - Ezért
tárta ki torkát a pokol, ezért tátong oly hatalmasan
a pokol mélye. - És a brčtowói harangok csodálatos
zúgása közben, mert a mi plébániánkkal
ellentétben itt nem egy, de három harang volt, e harangok
fenséges kongása közepette a köpenyes férfi
mint valami refrént hajtogatta - jaj azoknak, akik igazságtalan
törvényeket hoznak, jaj azoknak, akik igazságtalan törvényeket
hoznak - Mi pedig ott álltunk, volt aki az ének ütemére
himbálta testét, mert biztos ének volt ez, csak nem
egyházi, mert a templomban sosem hallottuk, és nem is mozgalmi,
mert az énekórákon csakis mozgalmi dalokat énekeltünk,
és ez nem volt köztük. Lehet, hogy mi is egyhamar megjegyeztük
volna a szöveget és magávalragadó dallamát,
és így mozgalmi énekké vált volna, még
ha korlátozott formában is, de ezt megakadályozta
a felénk bicegő sánta templomszolga. Veszedelmes gyorsasággal
közeledett, s az öklét rázta felénk. - Istentelenek
- kiabálta - hát már a szent helyet sem vagytok képesek
tiszteletben tartani, takarodjatok innen, mert ha azonnal nem ... - és
megszaporázta lépteit, és csuhája egyre határozottabban
fehérlett a mogyoróbokrok közt. A sárgaszárnyúval
együtt a Bükköstető felé menekültünk,
de a templomszolga elhatározta, hogy tovább kerget minket,
egészen a temető végéig, amit a régóta
nem létező kerítésoszlopok betontalapzata jelölt
ki. - Huligánok - kiabálta még hangosabban, - vandálok,
- fenyegetett öklével. Nincs itt semmi keresnivalótok,
bicegett egyre sebesebben, - hogy meritek felverni a holtak nyugalmát.
És amikor a temető területén kívül
voltunk, egyszer csak, mintha a földből nőtt volna ki,
megjelent biológiatanárunk, M-szki, egyik kezében
aktatáskáját, a másikban pedig valami növényt
szorongatva. Elszakítva foglalatosságától halszemével
méregetett minket.
- Miről van szó fiúk? Látjátok ezt
a növényt? Ugye milyen szép? Mondd meg nekem - fordult
hozzám - melyik családba tartozik ez? Nem tudod, ugye? -
úgy megörült, mint az óráin szokott. - Ez
a fészkesvirágúak első alcsaládjába,
a nyelvesvirágúak vagyis a liguliflorae közé
tartozik, igen ez egy igazi hegyi árnika - hegyi réteken
nő, én pedig itt bukkantam rá északon, a morotvák
köt. Júniusban vagy júliusban virágzik, ez stimmel.
M-szki rendkívüli felfedezésével kapcsolatos
további fejtegetéseit a templomszolga szakította meg,
aki ismervén a biológiatanárt, nem habozott néhány
csípős megjegyzést tenni:
- A darwinista úrnak nem kéne az ifjúsággal
a szent helyek nyugalmát háborgatnia - mondta zihálva
, ez nem járja, levelet fogok írni az iskola igazgatóságának,
hogy a tanulás érdekében kell-e ricsajozni a temetőben.
- Én itt, szóval én - hebegett - én privátim
vagyok itt, és ezek a fiúk nem hozzám tartoznak.
- Nem magához - háborodott föl a templomszolga,
hogyhogy nem magához, a saját szememmel láttam, hogy
együtt rángatták a harangkötelet, hát mire
jó az ilyen otromba tréfa. Tán a plébános
úr be szokott menni tanítás alatt csöngetni az
iskolába? Nem! Hát akkor tartsák távol magukat
a templomtól!
Ez már sok volt a tanárnak, aki pulykavörös
lett, és fenyegetető szózuhatagot zúdított
a templomszolga nyakába, amelyben igen sűrűn fordultak
elő olyan szavak, mint provokáció, klerikalizmus, jezsuitizmus,
obskurantizmus és maradiság. Aztán bevágta
a hegyi árnikát a táskájába és
elment, megfenyegetve minket, ha még egyszer meglát a temető
környékén, a következő tanévben meggyűlik
vele a bajunk. A templomszolga szintén elment, és mi csak
most vettük észre a sárgaszárnyú eltűnését,
aki kihasználva a zűrzavart meglógott. Sajnos ráadásul
magával vitte a wehrmacht sisakot és a rozsdás schmeissert
is.
Igen, aznap Elka és Weiser nem voltak velünk, és
nem kellene egyáltalán írnom róla, nem kellene
felidézni a pizsamás, sárgaköpenyes bolondot,
meg se kéne említeni a brętowói temető
három harangját, és nem kellene előhívni
emlékezetemből az árnika pihés szárát
és sárga virágát. Csakhogy ebben a történetben
(talán sokkal inkább mint más történetekben)
bizonyos részletek és események csak az idő
távlatából nyerik el létjogosultságukat,
és kapcsolódnak össze, és az egészre gondolva,
lehetetlen szétválasztani őket. Persze, ha nincs a
sárgaszárnyú, ha nincsenek a brętowói
harangok és a biológiatanár fenyegetései, ha
nincs az arnica montana, akkor figyelmünk nem összpontosult volna
Weiserre úgy, hogy ő azt észre akarta volna venni.
Mert úgy gondolom, hogy Weiser egész idő alatt, mint
egy tapasztalt vadász, csak a pillanatra várt, hogy a vad
összezavarodjék, hátszelet kapjon, és elveszítse
tájékozódó-képességét.
ő ugyanis a mi hajlandóságunkat vizsgálta a
maga módszereivel.
Másnap tehát nem mentünk a bükköstetőn
át a temetőbe. Cyrson boltja előtt már reggeltől
sorba álltak a jaffára szomjazók. A csatosüvegek
kézről kézre jártak, a tulaj felesége
almát és uborkát mért, a bolti lámpáról
csüngő légypapír pedig szőrös póklábra
hasonlított Az udvaron Korotkóné ruhát teregetett,
tudtuk, hogy férje, aki a hajógyárban dolgozik, aznap
délután tajtrészegen fog hazamenni, mert fizetésnap
volt. A mi apáinkhoz hasonlóan, akik többségükben
szintén a hajógyárban dolgoztak, és legtöbben
fizetésnapon ugyancsak részegen mentek haza a feleségükhöz,
a mi anyáinkhoz, akik a kezüket tördelték akár
Korotkóné, patáliát csaptak, és szintén
ország világ előtt panaszolták gondjaikat és
boldogtalanságukat. Egyelőre azonban a tűző napsütésben
az élettől is elment az ember kedve, és Korotkóné
üres kosárral járkált az udvaron, azt mondva,
hogy az ilyen idő semmi jót nem ígér. Egy vedlő
macska nyalogatta sebeit a gesztenyefa árnyékában,
és az egész városrész fölött ott
lebegett a Cyrson bolt mögötti mészárszék
émelyítő szaga. Óránként legföljebb
egy-egy autó zörgött végig az utcánk macskakövein,
lassan alászálló porfelhőt hagyva maga után.
És egyszerre megláttuk, ahogy Weiser és Elka mennek
kifele a ház hátsó kijáratán, átmentek
a kókadozó, napégette kerten, a megsárgult
babok között, amelyek ezen a nyáron a karók feléig
sem kúsztak fel. Mentek, és Weiser magyarázott neki
valamit, Elka pedig nevetett. Oldalba böktem Szymeket, hogy menjünk
utánuk, de Szymek visszatartott. - Várj meg - mondta, és
hazaszaladt a francia távcsőért, amit a nagyapja zsákmányolt
Verdunnél az első háborúban. Nem tudom megvan-e
még Szymeknek a távcső, de emlékszem, tüzérségi
távcső volt, mindkét lencséjén fokbeosztással,
és arra is emlékszem, hogy mindannyian irigyeltük, és
sóvárogtunk a távcső után, és
biztosan ezért hozta el otthonról nagyon ritkán, csak
kivételes alkalmakkor, mint akkor, egy évvel korábban,
amikor a padlásról néztük egy kínai hajó
leégését, amelyik egy rakomány gyapottal érkezett
az új kikötőbe.
Elka és Weiser elérték a villamossíneket
a tizenkettes végállomásánál, és
a Pilóta utcán igyekeztek a Felső Wrzeszczet Zaspával
összekötő vasúti felüljáró felé,
amin át le lehetett menni a megállóhoz. Weiser és
Elka megálltak a felüljárón, és egy ideig
a repülőtér fele néztek. Egyelőre nem volt
szükségünk a bőrtokban lapuló távcsőre,
mert azok csak két kanyarral jártak előttünk az
itt meredeken emelkedő úton. A papírgyár kerítése
mögött bújtunk meg, és láttuk, hogy Weiser
előhúz valamit a zsebéből, a lány pedig
kézbe veszi és figyelmesen nézegeti. Az öreg
fák árnyéka jó védelmet nyújtott,
és ha bármi másképpen lett is volna aznap,
mint ahogy emlékezetemből most előhívom, a hatalmas
juharok árnyéka valódiságához semmi
kétség nem férhet. A juharok már nagyon rég
itt lehettek, és amikor a gyár Pilóta utca felőli
faraktárait építették, nem vágták
ki a fákat, hanem egyszerűen körülépítették
azokat.
Ott álltunk hát az egyenesen a tetőből kinövő
fák árnyékában, és Szymek türelmetlenkedni
kezdett. - Mit csinálnak azok ott - kérdezte és már
elő akarta húzni a távcsövet, amikor Weiserék
elindultak a repülőtér fele. A kék-sárga
kisvasút elrobogott alattunk, és mi már a viaduktról
figyeltük Weisert és Elkát, akik egy kerítéslyukon
éppen a repülőtér területére másztak
be.
- Egyáltalán nem félnek az őrségtől
- mondta elismeréssel Szymek, és kivette a távcsövet
a tokjából. - És most megnézzük, mit is
keresnek ott - és a szeméhez szorította a barnászöld
csövet. Elka és Weiser eltűntek a kifutópályánál
elterülő rekettyebokrok sűrűjében. Amikor
azt írom, hogy a kifutópályánál, azt
gondolhatja valaki, hogy ez a borzasztó fontos rekettyés
valahol a pálya közepénél volt, vagy valamelyik
elágazásánál. Semmi sem lehet ennél
félrevezetőbb, a rekettyés, ahol Weiser és Elka
eltűntek a kifutópálya kezdőpontjánál
terült el, a reptér déli végében, és
merőlegesen vezetett észak fele, a tengerhez.
- Hova tűntek ezek - izgult Szymek - a francba. Én mondom
neked, hogy ezek orvososdit játszanak.
- Mit?
- Orvososdit. Leveszi Elka bugyiját és mindent megnéz,
amit kell. De hol vannak most? - A viadukt vaskorlátjára
támaszkodva állt, és a reketytyést pásztázva
tekergette a távcső csavaróját.
Jobbra tőlünk jól látszott Wrzeszcz régi
negyede, sötétvörös téglaépületeivel
és templomtornyaival, balra nagyon messze Oliwa körvonalai
rajzolódtak ki, előttünk pedig a repülőtér
terült el a kis utasépülettel, a hangárokkal és
a mozdulatlanul lógó színes csíkos szélzsákkal.
Távolabb, ahol vége volt a leszállópáyáknak,
látni lehetett a part fehér csíkját, az öblöt
és a révben horgonyzó hajókat.
Hova tűnhettek, hiszen nem mentek el a bozótból
- és bizonytalan mozdulattal nyújtotta felém a távcsövet,
amelytől nem szívesen vált meg. Amikor az irányzék
fekete vonala feltűnt a szemem előtt a rekettyebozótnál,
úgy éreztem magam mint egy francia tüzértiszt,
akit Verdunnél megöltek. Amikor az élességet
állítottam, a hátunk mögött, a dombok felől
nehézkesen felbúgott egy repülőgép. A kifutópályához
legközelebb eső rekettyebokrok megmozdultak, és csak
most vettem észre őket, ahogy ott feküdtek ketten egymás
mellett és izgatottan emelgették a fejüket a közeledő
IL-t kémlelve. Csakhogy ez nem orvososdi volt, ők hanyatt
feküdtek, kinyújtott lábbal, fogták egymás
kezét, a másik kezükkel meg a rekettye vastag és
kuszán szétterülő ágaiba kapaszkodtak.
A repülő lefele ereszkedve elhagyta a bükköstetőt,
elérte a viaduktot és a vasúti pályát,
én meg Elka piros ruháját és meztelen térdét
figyeltem, sikerült végre beállítanom az ideális
élességet. Mert néhány pillanat múlva
pontosan láttam, amint a repülőgép hatalmas csillogó
teste szinte súrolja a rekettyéket, és a kifutópálya
végétől már csak egy kőhajításnyira
van, Elka fölhúzza a térdét, és arca grimaszba
torzul, mintha a félelemtől ordítana, a szája
tátva. Weisernek is nyitva a szája, de arca nem torzul el,
és nem emeli föl a térdét sem. A rekettyebokrok
a földre lapultak a légáramtól, Elka anélkül,
hogy elszakadna a földtől, még magasabbra emeli a térdét,
vele a csípejét, és jól kivehető, amint
a piros ruha a légnyomás hatására föllebbenve
látni engedi a fekete foltot a lába között. De
ez nem bugyi vagy valamiféle alsónemű, mert az az enyhén
magasba emelt feketeség, amiről fellibbentette a ruhát
a zúgó repülőgép, ez a különösen
puha, hullámzó és finom valami verduni francia tüzérségi
látcső nullás pontjánál, ez a háromszög
alakú jelenség rögtön eltűnik az Elka csípejére
és térdére visszahulló piros ruha redőiben,
amint a hatalmas IL tíz vagy tizenöt méterrel mögöttük
eléri a kifutópálya betonját. És lényegében
vége is a dolognak, mert mindketten fölkelnek, és gyorsan
rohannak a kerítéshez, hogy elkerüljék a fegyveres
őr üldözését. Szymek kitépi a kezemből
a távcsövet, és a szeméhez tapasztva kiabálja
- látod, mégis orvososdit játszottak, csak megzavarta
őket a repülő -, de én már akkor tudtam,
hogy ez nem az volt, amit Szymek szeretett volna. Egész idő
alatt amikor a repülő közeledett Weiser keze egy helyben
feküdt, és nem Weiser emelte föl Elka ruháját.
Igen, már akkor tudtam, hogy Elka Weiser segítségével,
furcsa és izgalmas játékokat űz a repülőkkel.
És nem tudom, min csodálkoztam jobban, azon-e hogy az ezüstös
IL 14-es megemelte Elka ruháját, vagy azon, hogy a lába
közt ugyanolyan háromszögletű valamije volt, mint
anyámnak vagy Piotr nővérének, amiről
nehéz volt nem tudni, amikor a mi házunkban egy fürdőszoba
jutott csak minden emeletre.
Délután a hőség enyhülni kezdett, a
lakások nyitott ablakain családi veszekedések hangjai
szűrődtek ki. Most jöttek haza az utolsó szomjazók,
akik hazafelé jövet betértek a Liliput bárba,
az evangélikus kápolnával szemben, amelyikből
az új mozit akarták csinálni. A mi városrészünkben
az evangelikus közössségnek voltak még ugyan gyakorló
hívei, de számuk évről évre apadt, oly
mértékben, hogy nem tudták fenntartani templomukat.
Ezek általában régi danzigiak voltak, akiket a bevándorló
lakosság németeknek nevezett, ami nem mindig vágott
egybe a valósággal. Korotkóné azt ordította
a férjének, te senkiházi, te disznó, a rádióból
ugrálós oberek zenéje szólt, és minden
fiú tudta már Szymektől, hogy Weiser a repülőtérre
jár Elkát taperolni, noha nem mindegyikük tudta volna
megmondani, mit jelent ez a szó. És amikor Elka átment
az udvaron, egyikük odakiáltotta, hogy hagyja, hogy mi is taperoljuk,
ne csak az a vézna zsidó az első emeletről. Elka
odalépett a padhoz, ahol ültünk, és a szeme villámokat
szórt.
- Ostobák vagytok - sziszegte a foga közt - Hülye
taknyosok,.... ti csak a labdát tudjátok rúgni meg egymás
fogát kiverni, semmi többet!
- Na és ?
- Semmi - vágta oda. - ő mindent tud, értitek hülye
kölykök, mindent, amit csak akar, meg tud csinálni. Neki
még az állatok is engedelmeskednek!
- Ha-ha - nevette ki Szymek - akkor talán egy száguldó
autót is meg tud állítani, vagy egy repülőgépet
a levegőben?
Ez az utolsó megjegyzés fájhatott legjobban Elkának,
mert tíz körömmel esett neki Szymeknek, és új
verekedésre került volna sor, ha nem szól közbe
egy hang az emeletről. Weiser az egész jelenetet figyelte
a nyitott ablakból, és amikor Elka körmei Szymek arcába
és hajába mélyedtek volna, egyszerre ezt hallottuk:
- Jól van, mondd meg nekik, hogy holnap tízkor legyenek az
állatkert főbejáratánál. - Weiser Elkához
fordult, erre jól emlékszem, mondd meg nekik, pedig ott voltunk
előtte, úgyhogy ugyanilyen erővel mondhatta volna, hogy
legyetek az állatkert bejáratánál tízkor.
De ő szívesebben fordult Elkához, később
is, amikor a lőtér mögé hívott, a bemutatóira.
- Hallottátok - ismételte el Elka - tízkor legyetek
az állatkert bejáratánál, akkor majd meglátjátok
-, de nem mondta, mi fogunk látni, hanem továbbment, és
mi hallgattuk, ahogy Korotek nadrágszíjjal veri a feleségét,
aki az összes szenteket segítségül hívja,
nyilván nem eléggé és nem igaz hittel, mert
a nyitott ablakon át hatalmas csattanások és kétségbeesett
jajveszékelés hallatszott ki. Este az öregek a padokra
telepedtek, és az eget kémlelték a beharangozott üstököst
keresve, mi pedig a kiszáradt füvön fociztunk a régi
porosz kaszárnya mellett. Piotr, aki aznap Jelitkowóban járt,
azt újságolta, hogy a haltemető lila színű
lett, és még jobban bűzölög mint eddig, a
strandra való belépést nagy táblák tiltják,
amit mindhárom öböl menti város hatóságai
aláírtak.
Másnapra Weiser az oliwai állatkert főbejáratánál
beszélt meg velünk találkozót. Mennyiben volt
ez megtervezve, és mennyiben adódott a helyzetből,
hogy belekötöttünk Elkába, aki erre, egy hajszál
híján felszántotta körmével Szymek arcát?
Semmi biztosat nem tudok. Különben is mit jelent az, hogy megbeszélte?
ő egyszerűen odarendelt minket, mint egy uralkodó a
hűbéreseit, hírnök útján. Akkor
persze ezt nem éreztem, de már az iskolatitkárságon
ülve az összecsukható széken, miközben a kávévíz
duruzsolt, és a falióra ketyegett, volt valami homályos
érzésem, hogy Weiser attól a pillanattól kezdve
a mi uralkodónk volt, és ezen nem változtathatott
semmi.
Most már látom, hogy a Weiserről szóló
meg nem írott könyv első fejezetének e szavakkal
kellene kezdődnie: "Jól van, mondd meg nekik, hogy holnap
tízkor legyenek az állatkert a főbejáratánál",
amiket Weiser az elsőemeleti ablakból mondott, ahonnan a varrógép
ismerős zakatolása szűrődött ki. Erről
azonban beszéltem már, és hogy bizonyos dolgokat ismételek,
és nem húzom ki őket, mint egy iskolai dolgozatból,
azért van, mert amit csinálok, nem könyvírás.
Lehet, hogy Elkával, Szymekkel és Piotrral megírhatnánk
egy ilyen könyvet, csakhogy - mint ez már elhangzott - Szymek
inkább nem emlékszik semmire, Elka németországi
látogatásom óta sem válaszol a leveleimre,
Piotrot pedig megölték hetven decemberében az utcán,
és az Srebrzyskoi temető ötös parcellájáben
fekszik.
A biológia órákon M-szki sokszor hangsúlyozta,
hogy egy olyan állatkert, mint az oliwai, egyetlen európai
városnak sem válna szégyenére. Nem tudom, mit
érthetett ezen. Azt-e, hogy mi nem lakunk Európában,
vagy azt, hogy az állatkerten kívül sok szégyellnivalónk
van. Ám az állatkertnek csakugyan nagyon szép fekvése
volt, a várostól távol, az oliwai patak mély
völgyében, amely itt bukkant elő hét vegyes fenyves
és bükkerdővel benőtt domb közül. Az
őzeknek napsütötte erdei tisztásaik voltak, a jávorszarvasoknak
sötét, komor mocsaraik, a farkasoknak sziklába vájt
vermeik, a kenguruk meg vörösherével és madársóskával
benőtt lapályon ugrándoztak. Csak a ragadozóknak,
elsősorban a trópusi országokból származóknak,
voltak sokkal rosszabb, néhánytíz négyzetméteres
vasrácsokkal fedett kifutóik
Ma, amikor nem járok állatkertbe, M-szki kijelentése
Európa legszebb állatkertjéről nagyon komikusan
és bután hat. Mintha egy idegen városban kalauzolnának,
és egyszer csak azt hallanánk: - Íme hölgyeim
és uraim ez a legszebb börtön, amelyet a mi városunkban,
de lehet hogy egész Európában valaha is építettek.
A turisták és a város lakói ma az olivai
villamos-végállomástól szoktak az állatkertbe
kibuszozni. De akkor, azt hiszem, kevesebb busz járt, és
a végállomástól az utat a ciszterci apátság
mentén gyalog kellett megtennünk, magunk mögött hagytuk
Pacholek árnyas lejtőjét, ahol közvetlenül
a háború után még állt egy obeliszk
német felirattal, elhaladtunk a régi majorság tavai
mellett, amelyek most elmocsarasodtak és elhínárosodtak,
belélegeztük a poros forró levegőt, amelybe az
utat szegélyező virágzó hársak illata
vegyült, hogy végre már kicsit fáradtan, meglássuk
a Boldogságvölgy bejáratánál emelkedő
dombokat, melyek jobbszárnyára fut föl az állatkert.
Míg aztán végre észrevettük Weisert, aki
a kaput támasztotta, zöld nadrágban és világoskék
ingben, amelynek szabása az orosz ingekét idézte,
és olyan természetellenesen és nevetségesen
nézett ki benne, mintha egy idősebb testvértől
örökölte volna. Először mi hárman mentünk
oda Weiserhez, aztán Lipski Janek, a lidai vasutas fia, aki egy
vasúti kocsiban született, aztán Barski Krzysio, egy
varsói felkelő és egy gdanski boltosnő gyereke,
aztán a kapuhoz sétált Zwirello Leszek, aki mindig
tiszta inget hordott, és velünk ellentétben nem hiányzott
a szókincséből a köszönöm és
a bocsánat, állítólag apja nemesi származásának
köszönhetően, a sort pedig Basia Szewczyk zárta,
aki hallgatag volt, mint egy kisegér. A háború után
az apja otthagyta a bányát, és idejött szerencsét
próbálni meg mostohát keresni kislányának.
Körülálltuk Weisert.
- Na mi lesz - kérdezte Szymek- mit fogsz nekünk mutatni?
ő pedig egy oldalkapuhoz vezetett bennünket, ahol jegy nélkül
belógtunk, és sorra vitt minket egyik kifutótól
a másikig, és itt-ott tovább is elidőzött.
Olyankor a kerítésnek támaszkodott, és mi nem
tudtuk, miért nézi olyan hosszasan a lomha lámát,
vagy mit lát a lubickoló fókákban, akik ebben
a melegben nem másztak ki a vízből? A madárröpdénél
várt Elka, emlékszem, hogy a hatalmas argentin keselyűket
csodálta. Fekete szárnyuk kékes csillogással
verte vissza a napfényt, a madarak pedig lassan bólogattak
a fejükkel, mintha aludnának, Később elmentünk
a terrárium mellett, de Weiser nem ment be, úgyhogy követtük
őt a páviánok és csimpánzok ketrecei
felé. Itt több ember gyűlt össze kiabálva
és jókedvűen. Egy elbutult csimpánz néhány
percenként egy-egy marék homokot szórt a bámészkodóra,
közönsége pedig viszonzásul fütyült,
dobolt, és almacsutkákat hajigált a ketrecre. Az állat
időnként fölemelte a fejét, és fölborzolta
a szőrt a feje búbján, pont úgy mint M-szki,
amikor elfelejtett valami fontosat. De ez csak csel volt a majom részéről,
alattomos megtévesztés, mert a csimpánz aztán
rögtön lehajolt, a saját szájába vizelt,
és összehúzott pofájából vékony
sugárban, mint egy tűzoltófecskendőből
locsolta szembe a legközelebb állókat. Minden ilyen
manőver során a gyorsabbnak bizonyult ellenfeleinél,
és az elöl állóknak bűzlő sárga
folyadékot kellett törölgetniük az arcukról.
A játék nagyon tetszett nekünk, úgyhogy hosszabb
időre megfeledkeztünk Weiserről, aki egyébként
nem nevetett ezen az ugrálósdin. Végül a csimpánz
a ketrec mélyébe bújt, és mi várakozva
néztünk Weiserre, mert ha ezt akarta nekünk megmutatni
- ahogy egyesek gondolták, akkor ez egy nagy semmi volt, és
csak a bolondját járatta velünk. De Weiser így
tette próbára türelmünket, álldogált
még egy kicsit, majd elindult a ragadozók ketrecei felé.
Ezeknek a ketreceknek, még ma is, amikor ezt írom, más
szaga kell, legyen mint a többi állatéinak, különböző
a majmok, az elefántok, minden más szarvas és szarvatlan
állat szagától, mert mind a mai napig emlékszem
arra a júliusi levegőben vékony sávokban terjengő
édeskés, émelyítő szagra, amelyet az
afrikai elefántok, a bengáli tigris és a száraz
csupasz faágon fekvő feketepárduc dohos alma felől
hozott a szél.
Weiser megállt a párduc ketrece előtt. Elka a szájára
tette ujját, és valamivel hátrább állított
minket, hogy ne zavarjuk. Weiser néhány pillanatig mozdulatlanul
állt nekünk háttal, megvárta, hogy az idegenek
elmenjenek a ketrec közeléből, és akkor vettük
észre, hogy a párduc, amely eddig délutáni
sziesztájába merült, lassan fölemelte a fejét.
Hoszszú bajusztüskékkel borított pofája
megrándult, mintha csuklana, de ez csupán a kezdet volt.
Egyre jobban fölhúzta ajkát, és a fekete bársony
alól kivillant fehér fogazata. Meghallottuk az első
neszt, ami rögtön mély, mélyből feltörő
morgássá változott. A párduc lassan, puhán
lejött a gyökérről, és fölborzolt szőrrel
közeledett a rácshoz, farka egy kicsit megrándult, aztán
ütemesen, mint az inga, csapódott fénylő oldalához.
És most az állat pofájával a rácshoz
érve megállt Weiserrel szemben, és a korábbi
morgás hirtelen gurgulázó torokhanggá alakult,
amelybe a dobpergés és az áradó folyó
zúgása keveredett, az őszi vihar vegyült húsvéti
harangszóval. A párduc tombolt a rács mentén,
mancsával verte a cementpadlót, hol leszegte pofáját,
hol ismét magasba emelte, aztán mellső lábaival
a rácsnak támaszkodva felegyenesedett mint a cövek,
és láttuk ahogy kimereszti vastag görbe karmait. De
ez még nem minden. Weiser átvetette magát a ketrectől
elválasztó korláton, és olyan közel állt
a vasrácshoz, hogy egyetlen lépéssel közelebb
lépve homlokával megérinthette volna az állat
karmait. A párduc megdermedt. És a gurgulázás
hirtelen mély morgássá változott, majd a morgásból
olyan halk neszezés lett, mint az elején, és az állat
továbbra is felborzolt szőrrel és csapkodó farokkal
hátrált a ketrec mélye felé, nagyon lassan
hasával súrolva a cementpadlót, és összehúzott
csillogó szemei mozdulatlan tükrökként tapadtak
Weiserre. Amikor farkával elérte a kifutó hátsó
falát, a sarokba kuporodott, és végre egész
testében remegve lesütötte a szemét. Feszes bőre
alatt minden egyes izma reszketett, mintha a hideg rázná,
és a hatalmas macska Korotekné ratlerjára emlékeztetett,
amelyik az udvar sarkába futott, ha valaki a lábával
dobbantott egyet. Szótlanul álltunk, amikor Weiser hozzánk
lépett, és amikor Elka zsebkendőt nyújtott át
neki, amivel úgy törölgette a verítéket
a homlokáról, mintha valami nagyon nehéz munkát
végzett volna. Ezzel még nem ért véget a Weiserrel
töltött nap, mint ahogy nem ért véget a nyár
története, amikor bűzlő hallé fortyogott
az öböl strandjain, és az emberek a templomban imádkoztak,
hogy szűnjék meg a szárazság és eredjen
el az eső.
Mert Weiser más utat mutatott nekünk hazafelé, mint
amin az oliwai állatkertbe mentünk. Nem volt villamos-végállomás
és a szénpiac és Oliwa között zötyögő
kettes villamos, amelyik a remíz érintésével
elment az iskolánk és a házunk mellett. A Boldogság-völgyön
mentünk fölfele, a ciszterek elhagyott kovácsműhelye
mellett az Oliwa patak torkolatánál, a hegytetőn pedig,
ahonnan akárcsak a Bükköstetőről jól
látszott a tenger, térdig érő fű nőtt
a bükkfák árnyékában, mély szakadékok
és hasadékok tátongtak és homokos út
vezetett át a nyírfa csoportokkal és sűrűn
növő mogyoró bokrokkal tarkított ősfenyvesen
át. Ez ma lírai ömlengésnek hangzik az elveszett
paradicsomról, de amikor Weiser megmutatta a helyet a forrásnál,
ahol Nagy Frigyes vadászat közben megpihent, vagy amikor egy
napsütötte tisztáson a megriadt őzek dobogtak végig,
és két marokra szedtük az édes málnát,
akkor nekünk ez a megtalált paradicsom volt, távol a
várostól, csábítóan vonzó, mint
a székesegyház hűvös félhomálya
egy forró napon. Weiser ment elöl, és látszólag
Elkával beszélt, de igazából nekünk szánta
előadását: - "Ó, télen ide járnak
a vaddisznók" vagy "Nézd, erre kell menni Matemblewbe" vagy
"Nini, ott van a legnagyobb vöröshangyaboly egy nyúlkoponyával".
Különösen szívesen mutogatta az utolsó háborúból
maradt lövészárkok vonalát, amelyek átszelték
az erdőt, és közben hasonló stílusban magyarázott:
"Igen, ez egy tarack tölcsére, ez meg itt autócsapda":
Aztán a lőtér mögötti völgyön át
a moréna széléhez vezetett, ahonnan megláttuk
a brętowói templom téglatornyát és a
temető jól ismert körvonalát. És noha ezt
az utat később mindkét irányban többször
megtettem egyedül és társaságban, nyáron
gyalog vagy biciklin, télen síelve, és noha ezt a
hat és fél kilométeres utat Weiser útjának
neveztem, még most sem, amikor az útikönyvben csak a
tájpark egy kékkel jelzett útvonala, soha nem tudtam
eszembe idézni, hogy miközben hazavezetett minket, Wieser mindezeket
kézzel mutogatta-e vagy egy göcsörtös botot tartott
a kezében, amire úgy támaszkodhatott mint egy sétapálcára.
Mert hiszen hazafele tartottunk és ő úgy vezetett minket,
mintha ezen a napon az ő népe lettünk volna.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta