Ernst Jandl valamikor a hetvenes évek végén vagy
a nyolcvanas évek elején a magyar PEN-klub meghívására
néhány napot Budapesten töltött. Válogatott
verseinek magyar gyűjteménye, A fanatikus zenekar 1979 januárjában
jelent meg az én fordításomban, és ezért
illetékes személyek engem kértek meg arra, hogy kalauzoljam
osztrák kartársamat, és álljak rendelkezésére
sofőri és társalkodói minőségben.
Nagyon örültem ennek, egyrészt mert lenyűgözőnek
találtam költészetét, másrészt
személyét is megkedveltem, már korábban. Különösen
lebilincselt költői és hétköznapi lényének
szembeszökő ellentéte. Jandl akkortájt a mindennapi
érintkezésben félénk és a társasági
formákra gondosan ügyelő kispolgárnak látszott,
közepes beosztású tisztviselőnek. Amikor azonban
verseit olvasta, bármilyen publikum előtt, felröppent
székéről, és hátával a plafont
súrolva röpdösött néhány díszkör
erejéig a csillár körül, aztán lehuppant
az asztal tetejére, majd ide-oda cikázott, miközben
hangja, arca, teljes teste egy artista művészetével
tette a dolgát. A versek pedig recsegtek, sivítottak, zengtek
és zenéltek, üdítően felelőtlen játékosságot
vegyítve tragikus humorral. Álmélkodva néztem
ilyenkor, hogyan változik vissza fellépése után
gondterhelt könyvelővé.
Egyszóval volt már néhány Jandl-élményem
korábban, és ezért örültem, hogy közelebbről
is megismerhetem. A Royal szállodába kellett fuvaroznom valahonnan.
Néhány percnyi autózás után az Akácfa
utcában az én Trabantom Jandl felőli jobb oldala végighorzsolt
egy sofőr nélkül ácsorgó taxit. A költő
kiugrott a kocsiból, és némelyest felindult hangon
azt indítványozta, hogy ne erőltessem az autóvezetést,
hanem menjünk tovább egy másik taxival. Én is
kiszálltam, és elmagyaráztam neki, hogy ezt a gyöngéd
érintkezést kizárólag azért szorgalmaztam,
mert szerintem ő mint osztrák állampolgár, sohasem
olvasott Neues Deutschlandot, márpedig a Trabantot hengerelt papírból
állítják elő, és most esélye nyílik
arra, ha szerencsénk van, hogy pártújságot
olvasson, a hatvanas évek közepéről. Aztán
megnéztük a horzsolást, sajnos nem volt szerencsénk.
Viszont további bajok nélkül érkeztünk meg
a hotelbe.
Ez történt a találkozás napján. És
most rátérek a búcsú napjára, és
tulajdonképpeni mondandómra. A közbülső napokon
többször találkoztunk, fel is léptünk együtt,
és volt alkalmam arra, hogy felismerjem: a nyárspolgári
külső mögött egy indulatos, kalandos szellem bujkál,
ítéleteiben gyakran végletes, gasztronómiai
szempontból élveteg, s minden szempontból szertelen,
kíváncsi lény, aki talán csak védekezésből
ölti magára a félénk comme il faut ember maszkját.
A búcsú napján a táskámban lapult
A kihallgatás című darabom kézirata. Ezt a darabot
1965-ben írtam, és másfél évtized alatt
volt alkalmam meggyőződni arról, hogy hazai bemutatására
nincs esélyem. 1976-ban Jugoszlávián keresztül
kijuttattam már az országból, de annak a példánynak
nyoma veszett. Eltökéltem tehát, hogy még egyszer
próbára teszem a szerencsémet. Vonatra szálltam
tilalmas kézirataimmal, de Hegyeshalomnál egy őrmesternő
határtalan biztonsággal kiemelte őket a kofferemből.
"Író vagyok" - mondtam magyarázatképp, és
hogy rokonszenvre hangoljam. "Tudjuk, Eörsi úr" - felelte az
őrmesternő, és én éreztem, hogy itt a
helyem, ez az én hazám. Hol képzelhető el még
egy ország, ahol az őrmesternők tudják, hogy
én író vagyok. Ezt az anekdotát elmeséltem
Jandlnak a Royal éttermében, és aztán megkérdeztem
tőle, hogy nem vinné-e magával a darabomat. Jandl elsápadt,
majd azt mondta, hogy ha nálam van, akkor adjam oda. Azt feleltem,
hogy nem adhatom itt oda, mert feltehetően figyelnek bennünket.
Akkor már túl voltam mindenféle ellenzéki aláírásokon,
és folyamatosan tapasztaltam, hogy az illetékes szervek érdeklődnek
irántam. Tudattam tehát Jandllal, hogy csak szobájában
nyújthatom át a kéziratot, mire még fehérebb
színt öltött. A liftben arra kértem, hogy némán
hajtsuk végre a tranzakciót, mert szobájában
feltehetően lehallgató készülék működik.
Rémülten nézett rám, és megkérdezte,
hogy komolyan beszélek-e.
Lefelé jövet, ismét a liftben, azt mondtam neki,
hogy ha idegesíti ez a feladat, vagy ha kellemetlenségektől
tart, akkor hagyjuk a fenébe az egészet. Azt felelte, hogy
ne aggódjak, az ő csomagját valószínűleg
nem kutatják át, mert őt a PEN-klub hívta meg.
Mármost szerintem nincs bámulatra ok, ha egy félelem
nélküli lovag valamely ásító oroszlán
szájába dugja a fejét; de Jandlon látszott,
hogy iszonyúan fél, és én éppen ezért
roppant megbecsülést éreztem iránta.
Amikor következő alkalommal Németországba
utaztam, Ernst Jandl jóvoltából már várt
rám A kihallgatás magyar kézirata. Mind a mai napig
hálás vagyok neki ezért.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta