Az Úr 2027. esztendejében repülő csészealjba
pakolva üzenet érkezett Földünkre a Marsról.
Egy magát Ad astrának nevező csoport bejelentette,
hogy megalakította a bolygó első amatőr színtársulatát,
és most azzal a kéréssel fordul az Internationale
Theatre Institute-hoz, hogy küldjön át hozzájuk
egy vállalkozó kedvű fiatal rendezőt, az első
bemutató megszervezésének céljából.
Mivel az említett bolygón a légköri és
éghajlati viszonyok nem túl kedvezőek, és a
kérelem financiális szempontból nem látszott
csábítónak, az Internationale Theatre Institute körlevelére
csak egyvalaki jelentkezett, G. Tabori, egy csavargó hajlandóságairól
ismert, meghatározhatatlan illetőségű, kevert
anyanyelvű színházi szakember, aki a klasszikus művek
experimentális, továbbá az experimentális művek
klasszikus tolmácsolásával szerzett magának
állandóan vitatott, mégis vitathatatlan szakmai tekintélyt.
Noha első ifjúsága elillant már, fényesen
megfelelt az orvosi vizsgán. Utazását mégis
el kellett halasztani, hogy egy a tervezettnél nagyobb űrhajót
építsenek a számára. Az induláskor ugyanis
kiviláglott, hogy huszonhárom - Berlinből, Bochumból,
Münchenből, Bécsből továbbá Madagaszkárról,
Ceylonból és Alabamából származó
- hospitánsnő óhajtja elkísérni. Mire
az új űrhajó megépült, az egyik hospitánsnő
teherbe esett. Helyére G. Tabori engem vett fel, mint a tanoncát,
fiatal drámaírót.
Az utazás és a megérkezés körülményeit
hadd ne ecseteljem, a leírás plaszticitásának
tekintetében úgysem vehetném fel a versenyt kiváló
kartársaimmal, D. Defoe-val és J. Vernével. Beszámolómat
in medias res az Ad astra csoport és G. Tabori első találkozásával
folytatom. Szabad ég alatt, egy kopár kőkatlanban került
sor erre. Ormányszerű gázálarcban - pontosabban:
léggyártó készülékben - vártuk
a Marslakókat, akik sehogysem akartak megjelenni. Két hospitánsnő
kávét főzött, egy harmadik azon buzgólkodott,
hogy telefonkapcsolatot létesítsen a Földdel, és
lemondja G. Tabori aznap esedékes budapesti, berlini és stari-smokoveci
fellépéseit. Egy negyedik és egy ötödik
a G. Tabori arcára ülepedő különleges árnyakat
akarta elhessenteni. Csakhogy az árnyak egyre vastagodtak, szinte
anyagszerűvé váltak, és egy ceyloni hospitánsnő
élesen felkiáltott: "De hiszen ezek ők!"
Mély nyugalom fogott el bennünket. Az árnyak sem
mozogtak tovább, egy helyben surrogtak, "udvariasan gomolyogtak",
mint kiváló magyar kollégám, Karinthy Fr. írta
egy Rakasaki Rakasa nevezetű japán bélyeggyűjtőről,
így töltötték be az űrt kis csoportunk tagjai
között. G. Tabori váratlanul, fojtottan köhentett
egyet. Leírhatatlan volt a hatás! Az árnyak szökdeltek
és pattogtak, mint a gumilabdák. De mielőtt még
kitört volna az általános pánik, G. Tabori megszólalt:
"Hölgyeim és Uraim, megkezdjük a próbát.
Mindenekelőtt légzési gyakorlatokat tartunk." Az árnyak
tébolyult vibrálásba fogtak, vihogásra emlékeztető
zörejt hallottunk, majd mesterkélt hangsúllyal, de hibátlanul
egy mondatot is, méghozzá magyarul, amit abban a pillanatban
fura módon természetesnek tartottam. A mondat így
hangzott: "Mi csak egyszer lélegzünk egy évben."
A vibrálás és a vihogás fokozódott,
az elviselhetetlenségig, de G. Tabori nem vesztette el nyugalmát.
"Mit sem tesz - mondta jiddis nyelven, de észak-amerikai akcentussal
-, akkor hát lelassítjuk az időt." Mély lélegzetet
vett, és letépte gázálarcát. Döbbenten
láttam, hogy a huszonkét hospitánsnő követi
példáját. "Ez öngyilkosság!" - kiáltottam,
de ekkor egy láthatatlan kéz lerántotta az én
ormányomat is. Az árnyak rögvest szemcsés állagúaknak
mutatkoztak, de azért gomolyogtak tovább.
Elképesztő gyorsasággal telt el a gyakorlat,
és vele együtt az év. Ekkor G. Tabori vett még
egy mély lélegzetet, majd arra kérte a legidősebb
hospitánsnőt, egy huszonhét éves bécsi
pincérlányt, hogy olvassa fel az Ad astraiaknak a Hamlet
első felvonását. Közbevartyogtam, hogy Hamlet
túl zsíros falat kezdők számára, válasszunk
inkább egy közérthetőbb, egyszerűbb darabot,
például az én tragikomédiámat Lukács
Györgyről. G. Tabori helyeslően bólintott, és
kijelentette: "A te darabod lesz a következő." "A következő?"
- kérdeztem. "Mindig a következő - mondta. - Egyelőre
beérjük a Hamlettel."
Hadd közöljem az érdeklődőkkel, hogy jelentésemhez
mellékeltem a nyolc éves próbafolyamat és a
bemutató leírását. Most csak azt szeretném
összegzésképp elárulni, hogy zseniális
ötletével G. Tabori új korszakot nyitott meg a Hamlet-előadások
világtörténetében. A tragédiát
ugyanis a helyi körülményekhez igazította: minden
személyt szellemek alakítottak, csak Hamlet apját
játszotta hús-vér ember: egy különlegesen
csinos bochumi hospitánsnő, méghozzá meztelenül.
A közönséget úgy megdöbbentette testének
sűrűsége, ahogy bennünket a gomolygó árnyak
az első napon.
Tabori félrevont a bemutató után. "Nem utazom
haza - mondta -, meghívtak a Vénuszra." - "És a hospitánsnők?"
- "Jönnek velem." - "Mind?" - "Mind. Velünk tartasz?" Megráztam
a fejem, és arra hivatkoztam, hogy le kell adnom jelentésemet
a Nemzetközi Színházi Intézetnek. Igazából
persze más motivált: egész éven át kínzott
a magány. "Majd megbánod - mondta G. Tabori -, a Vénuszon
csak úgy suhannak majd a napok. A Vénusz az én igazi
terepem."
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta