Marcipánvilág
Először 1980 tavaszán töltöttem hosszabb
időt Bécsben. Ausztria akkortájt ünnepelte az
államszerződésnek, azaz nemzetközileg garantált
semlegességének 25. évfordulóját. Séta
közben, Bécs belvárosában sajátos műalkotást
vettem észre a Café Demel kirakatában: a négy
volt megszálló hatalom külügyminisztereit valamint
az osztrák kormány képviselőit ábrázolta
a Belvedere erkélyén. Előttük négy, katonákkal
telezsúfolt teherautó állt, akik éppen különböző
szélirányokban hagyták el az új, semleges állam
területét.
Ezt a jelenetet a kirakatrendező intézmény jellegének
megfelelően marcipánból formálták meg.
Vagyis cukrászati emlékművet állítottak
az osztrák történelem kedvező fordulatának.
Sokáig álltam a kirakat előtt, és összefutott
a nyál a számban. Legszívesebben elnassoltam volna
ezt az édesipari tökéletességre jutott semlegességet,
és még attól se riadtam volna vissza, hogy leharapjam
Bruno Kreisky fejét.
Államilag garantált öröm
Több alkalommal utaztam hajóval Budapestről Bécsbe.
Nyugati utazásaim növekvő gyakorisága szoros korrelációt
mutatott a rendszer lassú felbomlásával. Különösen
vonaton utazva érzékeltem a szakadékot a két
világ között. Csak amikor a vonat Hegyeshalmot elhagyva
Zurndorfhoz közeledett, lélegeztem föl, és akkor
kezdtem érezni a minden keleti tömbbeli állampolgár
által jól ismert kábulatot, amikor a Westbahnhof előtt
megpillantottam az első táblát ezzel a felirattal:
"Europaplatz".
A hajón más volt. Még magyar partok között
haladtunk, de már az arany Nyugat levegőjét szívtam
be. Úgy tűnt, mintha minden határ csak a képzelet
játéka volna, mintha nem is a Duna, hanem a szabadság
hullámai vnnének a hátukon.
Azóta átkeltem már busszal, gépkocsival,
sőt repülővel is a magyar-osztrák határon,
de egyetlen olyan esetre sem emlékszem az elmúlt tíz
évből, amikor eközben bármit is éreztem
volna.
Csak diktatúra tud igazi örömet szerezni a polgárainak.
Új polgártársaim
1995 februárjában a magyar mellé megkaptam az
osztrák állampolgárságot is. Különös
érzés volt: Utólagosan egy sor új honfitársra
tettem szert, akiknek a többsége már nem volt az élők
sorában. Az Első Köztársaságból
különösen Ödön von Horváth, Elias Canetti
és Karl Kraus állt közel hozzám, a háború
utáni időszakból Ingeborg Bachmann és Helmut
Qualtinger.
A történelmi képek is otthonosabbá váltak.
El tudtam képzelni, hogy Otto Bauer mellett ülök abban
a bécsi moziban, ahol 1934. február 12. után megbújt
néhány órára. Utólag mélyen átéltem
az 1955-ben újra megnyitott Állami Operaház Fidelio-bemutatójának
hangulatát és a magyar menekültek együttérző
fogadtatását az Andau Hídon 1956 novemberében.
Ugyanakkor mint osztrák ember, aggódni kezdtem más,
mai menekültek miatt, és gyászoltam meggyilkolt osztrák
honfitársaimat, az Oberwartban meggyilkolt romákat.
Egy kisváros védelmében
Ezt a kisvárost Bécsből jövet csak kétszeri
vasúti átszállással tudtam elérni. Kulturális
konferenciára hívtak meg, s a városban ott töltöttem
az éjszakát is. Az ülések szünetében
kimentem sétálni.
Nem találtam semmi különöset. Miből áll
egy osztrák kisváros? Főutca, gyalogos övezet,
Delka, Meinl, templom, Bank für Arbeit und Wirtschaft, főgimnázium,
kávéház, városháza valamint emléktáblák
a hírességeknek, akik itt éltek, éjszakáztak,
halálos szerelembe estek, szonátákat komponáltak
vagy könyveket írtak.
Csakhogy ennek a kisvárosnak a kellős közepén
áll az a bizonyos szülőház. Az ember, aki abban
a házban született, később egy másik nép
nevében egész Európa feletti uralomra tört. Mondhatni,
őt illeti meg a második világháború szerzői
joga. Több millió áldozata között volt legtöbb
közeli hozzátartozóm.
A születési helyet egyetlen útikönyv sem említi,
s az épület falai sem árulnak el semmit híres-hírhedt
szülöttükről. Az a régi ház a főutcán
mégis megkerülhetetlen, szinte delejesen vonzza az ember pillantását
anélkül, hogy előtte bárki megmutatta volna. Ez
volna hát. E miatt a ház miatt nem lehet ebben a városban
elfogulatlanul kulturális konferenciákat tartani.
Pedig a konferencia érdekes, a szervezők, fiatal emberek,
kedvesek és segítőkészek, a kocsmák kedélyesek,
és a késő őszi nap éppolyan hízelegve
melegít, mint a környék bármely más településén.
Nem, a várossal nincs baj, nem tehet róla, nem érdemelte,
hogy jobban kelljen szégyenkeznie a világ bármely
más földrajzi pontjánál.
Egy helyi újságíró, aki olvasta az életrajzomat
a konferencia anyagában, meg is kérdezte tőlem a fatális
helyszín kapcsán: "Hogy érzi magát városunkban?"
Udvariasan és mégis őszintén azt válaszoltam:
"Mint Bécsben'.
Arcelemzés
Ismerősöm, aki tíz éve él magyarként
Ausztriában, mindig is kissé nyugtalan volt. Amikor egy bécsi
hetilapban azt a főcímet olvasta, hogy "Lengyelek mind nagyobb
seregei özönlik el hazánkat", azt mondta nekem: Na most
aztán vége a bécsi kedélyességnek.
Ez a 90-es évek elején történt, amikor Ausztriában
egyre inkább tért nyert a nemzeti radikalizmus. Hirtelen
kiderült, hogy minden ötödik választópolgár
az idegengyűlölők pártjára adta voksát.
Ugyanakkor valahogy senki se vallotta be nyíltan, hogy ehhez az
emberfajtához tartozik.
Nos, mondta akkor az ismerősöm, ő mostantól
az utcán jártában gyanakodva méreget minden
ötödik szavazóképes korú járókelőt,
és arra gondol, hogy lám ez is a húsz százalékhoz
tartozik.
Én emberbarátibb voltam. Séta közben inkább
a nyolcvan százalékot kerestem, a tisztességes, kedves,
européer osztrákokat, és reméltem, hogy humánus
beállítottságuk rá van írva az arcukra.
Az 1998 májusi választások után, amikor
a "Magyar Igazság és Élet Pártja" a szavazatok
5,5 százalékával bevonult a magyar parlamentbe, egy
ideig minden huszonegyedik embert rosszalló pillantással
méregettem.
Mölkersteg
Szeretem a Mölkersteget. Felmegy az ember, és hirtelen
egy öreg lakóházakkal övezett kis térre
bukkan. Ezen a néhány száz négyzetméteren
elkerülhetetlenül az az érzésünk, mintha megrekedtünk
volna a 19. században. Csak a házak mögül beszűrődő
nagyvárosi zajból lehet érzékelni, hogy itt
és ma élünk.
Mi olyan lenyűgöző ezen az időszigeten, amelyet
több tucatszor mutattam meg azoknak, akik Bécsben meglátogattak?
Mindenek előtt a valódisága. Sem Schönbrunn sem
a Burg nem sugároz igazi múltat - ahhoz túlságosan
fennhéjázóak és díszletszerűek.
Az idegenforgalom elidegenít.
A Mölkersteg ezzel szemben olyan, mint egy virtuális otthon,
falak és ablakok közé zárt vágyódás
az elveszett belső idők után.
Családi legenda
Nagyapám, Berliner Ármin zsidó kishivatalnok,
majdnem rögtön a szarajevói merénylet után
be kellett hogy vonuljon a K. u. K. hadsereg 71. gyalogezredének
póttartalékosaként. Tudta, hogy egységét
Bécsből vezénylik ki a frontra, és egy hónapig
tervezgette az örömteli találkozást ifjú
feleségével, azaz nagyanyámmal. Drámai levelezésük
a háború első heteiből minden lehetséges
találkozóhelyet tartalmaz a Prátertől a Ringig.
A találka azonban elmaradt - méghozzá örökre,
mert nagyapám már 1914. szeptember 11-én Galíciában
orosz hadifogságba esett, ahonnan nem jött többé
vissza.
Kivezénylése előtt nagyapám minden nap vágyakozással
telve ment el nagynénje lakásába a Dampfschiffstrasse-re,
hogy átvehesse a nagyanyámtól érkező
esetleges híreket. Mostanában, valahányszor leszállok
a Friedensbrückénél az 5-ös villamosról,
babonásan átmegyek a túloldalra, nehogy megismételjem
nagyapám balszerencsés útját.
A Schwedenplatz koldusa
Ott áll az ember a Schwedenplatzon két bankfiók
között és hegedül. Híres, békebeli
magyar slágert játszik, azt, amelyik e szavakkal kezdődik:
"Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország..."
Hogy bosnyák, azt a hegedűtok elé támasztott
darab kartonról olvasom le, amelyen azt a nyilvánvaló
tényt közli a nagyközönséggel, hogy "menekült".
A tokban egy húsz schillinges árválkodik.
Ki lehetett ez az ötven év körüli férfi
a hazájában, kérdem magamtól, munkás,
paraszt, vagy - ne adj' isten - értelmiségi? Van-e családja,
és ha igen, vele jött-e az egykori császárvárosba?
Mit csinál a felesége, mit csinálnak a gyerekei? Van-e
tartózkodási engedélyük? Politikai emigránsok-e
vagy "csak" gazdasági menekültek?
És mindenekelőtt: honnan vette ezt a dalt? Az édeskés
sláger szerzője szentimentálisan hazafias zsidó
komponista volt, akit néhány évvel később
a "szép, gyönyörű Magyarországról"
marhavagonban szállítottak Németországba, és
onnan soha nem tért vissza.
Hát persze, kiáltok fel kis híján, Emir
Kusturica vette be ezt a háború előtti slágert
"A papa szolgálati útra ment" című kitűnő
filmjének zárójelenetébe. Nagyon is kedvemre
való ötlet, hogy a Schwedenplatz koldusa az átkos, boldog
kommunista békeidőkben látta ezt a filmet egy szarajevói
moziban. Amikor még volt mozi Szarajevóban.
"Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország..."
Mi lesz ebből a bosnyákból, aki szakadt ruhájában
nap mint nap hangversenyt ad az Európa-ház udvarán?
Attól tartok, hogy erről egyetlen európai politikus
sem tudna biztosat mondani. Hogy a Schwedenplatzon muzsikálva kénytelen
alamizsnához jutni, az kétségkívül a földrész
szégyene. Ennél nagyobb szégyen már csak az
volna, ha nem koldulhatna itt háborítatlanul.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta