Italo Calvino egy esszéjében arról értekezik,
hogyan állítsa össze az olvasó a maga ideális
könyvespolcát: felerészben álljon e könyvtár
olyan könyvekből, amelyeket elolvastunk, és a magunk
számára fontosnak találtunk, felerészben pedig
olyanokból, melyeket ezután kívánunk elolvasni,
és várhatóan fontosnak fogunk találni, s kell
még egy-két üres polc a meglepetéseknek, a váratlan
felfedezéseknek. Calvino tanácsát az eszményi
könyvtárról alaposan megfogadva kezdtem olvasmányaim
bordázatait és címeit jól láthatóan
elkülönítve külön polcokra beosztani. Éppen
1989-ben nőtte ki magát egy autonóm, osztrák
könyvespolc a könyvtáramban. És az elmúlt
tíz év során gyakran kerültek egymás mellé
már olvasott és még olvasatlan klasszikusok, akik
hosszú idő után is először jelezték
létezésüket a magyarul olvasóknak, mi több,
régi és új meglepetések az irodalomtörténeti
időt alaposan felkavarva kértek maguknak hívatlanul
is biztos helyet e polcon. 1999-re megérkezett az osztrák
irodalmi köztársaság szinte minden reprezentánsa,
akit feltétlenül olvasni kell magyarul is. S kérem,
higgyék el, talán semmi különös nincs benne,
de az 1989 és 1999 közötti időszakban az osztrák
irodalom korábban nem tapasztalt mértékben képviseltette
magát Magyarország színesen virágzó
könyvespolcain. Irodalomimport és jó értelemben
vett kultúrhódítás a jószomszédság
nevében.
Hogy miért éppen 1989-ben kezdődött mindez,
azt kérdezzék politológusoktól. 1989-ben új
történetírás kezdődött Magyarországon.
Az én magántörténelmem szerint ugyanabban az
évben halt meg Thomas Bernhard is. 1989-től számos
magyar irodalmi lapban tűnt fel Bernhard és a Heldenplatz
körüli botrány híre. És oly sokáig
kitartott, hogy fémjelzi is e tíz évet: Bernhard vaspántként
szorítja a kilencvenes évek virtuális osztrák
irodalomtörténetét Magyarországon. Venit, vidit,
vicit. Lehet, hogy tényleg vele kezdődött minden, mert
aztán apraja-nagyja szabad utat talált az ország kulturális
közegében. Jöttek a fiatalabbak, jöttek (újra)
a nagy öregek. Faschingsball, Maskenball, Opernball. Thomas Bernhard
egyedül és rendületlenül középen lépdel
színes feketéjében. Peter Handke és Elias Canetti
balja mögött tűnik el. Paul Celan és Ernst Jandl,
ragyogó és komoly jelenségek, egy-egy gyűjteményes
kötettel a kezükben mellette álldogálnak. Három
grácia: Ingeborg Bachmann és Barbara Frischmuth félhomályba
vesznek, Elfriede Jelinek új reflektorfényt élvez.
Heimito von Doderer alaposan megkésve, a bál közepén
jelenik meg bizonytalan léptekkel. Robert Musilt visszatérő
vendégként üdvözlik. Hermann Broch a nagy öregek
közül az egyetlen, aki fel is ismerhető, meg nem is. És
a harmadik generáció maszkjai? Michael Donhauser, Antonio
Fian, Erich Hackl, Josef Haslinger, Robert Menasse, Christoph Ransmayr
és Robert Schneider egymást erősítő testőrgárdaként
van jelen. És csak pillanatok műve, hogy a hangos zűrzavarba
és színes ruhákba veszett kavalkádban feltűnjön
a még lefátyolozott társaság maradék,
de épp oly izgalmas része, a generation next.
Persze ez így több, mint szép. Egy képben
látni mindent és mindenkit. De a könyvespolcon függetlenül
ideológiától és poétikai töltettől
jól megfér egymás mellett mindegyikük. Az arányok
és erőviszonyok árnyaltabb és részletesebb
bemutatása mégis más képet kell hogy mutasson.
E virtuális osztrák könyvespolc két forrásból
táplálkozik: részben a magyar könyvkiadók
ritkán eredeti koncepció szerint kiadott könyveiből,
részben a magyar irodalmi életet és kultúrát
alapvetően befolyásoló folyóiratok összeállításaiból
vagy véletlenszerű közléseiből. A könyvek
megjelenése és azok visszhangja közt nincs, mint ahogy
könyvkiadók és folyóirat szerkesztőségek
közt sincs egészséges és aktuális viszony.
A világirodalomból érkező művek megkedveltetéséhez
szükséges információ (bemutatás, értékelés,
reklám) szinte teljesen hiányzik, így sokszor igen
fontos (máshol már kanonizált, vagy világirodalmi
paradigmába is bekerült) művek végzik méltatlan
sorsukat könyvleértékeléseken. Osztrák
történeteket felmelegítve: Ingeborg Bachmann poétikai
jelentőségére a kilencvenes években több
magyar irodalmi folyóirat is igyekezett felhívni a figyelmet
(Nagyvilág, Újhold Évkönyv, Nappali ház,
Holmi, Határ). Egy elbeszélés-válogatáson
kívül, ami még 1984-ben jelent meg, Bachmann azóta
sem rendelkezik más műveinek magyar kiadásával.
Ellenben Elfriede Jelinek első magyarul megjelent regényét
az Élet és Irodalom azonnal elutasító kritikában
részesítette, mégis itt van már - folytatásképp
- a következő opusz. Érdekes fenomén az is, hogy
originális könyvsikert Magyarországon nehéz megismételni:
a mű vagy a szerző elfogadása szokatlanul lassú,
és hosszú ideig tart. Az osztrák irodalom utóbbi
tíz évének néhány valóban legnagyobb
sikere - minden kritikusi megjegyzést mellőzve - vagy a megjelenés
után azonnal mint mÄngelexemplar volt felvásárolható
(Josef Haslinger: Operabál), vagy az antikváriumok sci-fi
részlegében találta magát (Christoph Ransmayr:
Az utolsó világ), vagy a feledés és az ismeretlenség
jótékony homálya borult rá (Robert Schneider:
Álomnak fivére). Haslinger és Schneider "bukásához"
persze nem csak a recepció és az informálás
vagy a reklám hiánya járult hozzá, elfeledték
Magyarországon bemutatni a könyveknek visszhangot biztosító
filmfeldolgozásokat is, Ransmayr műveit pedig kezdettől
fogva egyetemi oktatók kezelték exerzierplatzként,
az eltudományosítás pedig nemigen járult hozzá
a szélesebb olvasóközönség szelíd
felvilágosításához. De ha már itt tartunk,
a többiek helyzete sem túl fényes. Ma mágikus
realizmus kell a magyar olvasónak - Garcia Marquez és Vargas
Llosa alá vagy fölé nem adja -, az osztrák könyvespolc
így - az egyetlen mágikus hely rajta talán a Ransmayré
- egészen jutányos áron állítható
össze.
A kép élesítéséhez persze az is
hozzátartozik, hogy a korábban államilag dotált
könyvkiadási struktúra összeomlásával
Magyarországon alapítványi piacgazdaság jött
létre. A Jelenkor Kiadó - alapos osztrák támogatással
- az osztrák irodalmat széltében-hosszában
terjeszti (Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső [1994],
Michael Donhauser: Kérvény a réthez [1994], Robert
Menasse: A regény kora [1995], Thomas Bernhard: In hora mortis [1997],
Christoph Ransmayr: A Kitahara-kór [1998], Hermann Broch: Alvajárók
[1998-99]). Az Ab ovo - ugyancsak jószomszédi tőkebevonással
- az osztrák hard vonalat közvetíti: Thomas Bernhard
ötkötetes életrajzi regénysorozatát (1992-95:
Egy gyerek megindul, Egy okkal több, Egy hátraarc, Nagy levegő,
Elkülönítés) váltotta fel Elfriede Jelinek
rendszeres megjelentetése (A zongoratanárnő, 1997;
Kis csukák, 1998). A Magvető még az évtized
kezdetén adta ki az "utolsó" magyar Peter Handke-könyvet
(Az ismétlés, 1990) és hosszú hallgatás
után az "első", lavinát elindító Bernhard-könyvet
(Wittgenstein unokaöccse, 1992). 1996-ban Josef Haslinger Operabáljával,
1998-ban pedig Erich Hackl Sara és Simon című regényével
maradtak továbbra is az osztrák könyvespolc támaszai.
Az Európa Kiadó az elmúlt tíz év első
harmadában jeleskedett: Elias Canetti emlékiratainak 1982-es
első kötete után jelent meg 1990-ben a második
(A hallás iskolája) és 1993-ban a harmadik (A szemjáték),
Handke a Végre egy kínaival volt jelen (1989), Barbara Frischmuth
két kisregényét egy kötetben lehetett olvasni
(Kapcsolatok - Családi nyaralás, 1990), Thomas Bernhard pedig
itt lőtte a második nagyot A menthetetlennel (1992).
A Ferenczy Könyvkiadó Ernst Jandl válogatott verseit
adta ki (A nem kívánt személy, 1995), majd ráharapott
Bernhard egyéb regényeire (Beton, 1995; Korrektúra,
1996). A Palatinus folytatta a Bernhard-showt 1998-ban A színházcsinálóval,
az évtized egyetlen osztrák drámakötetével,
illetve a Régi Mesterek című regénynyel. És
persze vannak olyan kiadók is, akik, ki tudja, mi oknál fogva,
megelégedtek (vagy megfeneklettek?) az osztrák irodalom egy-egy
reprezentánsának kiadásával. A Cserépfalvi
Antonio Fian Schratt című regényét (1994), az
Emberhalász Bernhard két rövidtörténet-gyűjteményét
(A túlélő feljegyzései, 1994) gondozta. A Maecenas
1995-ben adta ki az elmúlt évtized talán legfontosabb
német nyelvű osztrák könyvét: Christoph
Ransmayrtől Az utolsó világot. A Kalligram ugyancsak
1995-ben és ugyancsak egy, de annál jelentősebb művel
került fel az osztrák könyvespolcra: Robert Musil A tulajdonságok
nélküli emberének újrakiadása az osztrák
irodalom egyetlen magyarnyelvű ismétlését jelenti.
A Frames pedig 1996-ban rukkolt elő Robert Schneider bestsellerjével,
az Álomnak fivérével.
Vannak és voltak itt szép és jó kezdeményezések,
amelyek hozzájárul(hat)tak a két ország közti
irodalomcsere helyes és mértékletes működéséhez.
A valóban projektnek titulált közvetítések
azonban egy idő után megszűntek létezni, mintha
a sorozatszerűség cégére mégsem volna
elég vonzó és meggyőző - nem tudom. A
legígéretesebbek közül a Cserépfalvi Mai
osztrák elbeszélők sorozata kifulladt egy kötettel
(talán Fian tehet róla?), a Droschl Verlag magyar és
osztrák szerzőket bemutató dialógusa kettővel.
Utóbbiról megjegyezném, hogy a magyar részről
Szajbély Mihály szerkesztette kettős kötetek osztrák
szerzői közül ketten: Michael Donhauser és Werner
Schwab futott be Magyarországon. Donhauser verseskötete (és
állandó jelenléte) azonban a kitűnő költő
és fordító Szijj Ferenc besegítése nélkül
alighanem elképzelhetetlen volna. Ugyanez vonatkozik Schwab Elnöknők
című darabjának sikerére is: bizony a fordító,
Parti Nagy Lajos poétikai nyelvelése hallatszik ki a sorok
közül, saját művet alkotva így a Schwabéból.
(Az Elnöknők a Magyar Lettre Internationale 1996/22. számában
olvasható). A Droschl Verlag többi osztrák szerzője
szinte kizárólag a Szabadbeszélgetések egy
út mentén (1991) című kötetben olvashatók:
Peter Waterhouse, Evelyn Schlag, Walter Grond, Michael Donhauser, Lucas
Cejpek, illetve a Ha belemarkolunk a pókhálóba című
"folytatásban" (1993): Georg Pichler, Ferdinand Schmatz, Anselm
Glück, Werner Schwab, Helga Glantschnig. A Droschl nélkül
azonban Garaczinak, Kukorellynek, Szijjnek - az osztrák válogatott
magyar vendégjátékosainak - nem volna önálló
"osztrák" kötete. És ez több, mint látványos
folytatás. A Kalligram által ígért Musil-életmű-kiadás
magyar folytatása ugyanakkor elmaradt. Innen nézve nagy ám
az össztűz - és kicsi a magyar olvasó energiapajzsa.
Ezt mutatja legalábbis a projektszerű próbálkozások
gyors lecsengése, a recepcióhiány és a Bernhard-mánia.
Az egykor volt nagy nevekre is nehéz, nem hogy a legújabb
experimentális és avantgárd irodalomra - éppen
a történetmesélő posztmodern fénykorában
- rábeszélni a magyar olvasót. (Brochot, Doderert,
Musilt elolvasta már hivatalból, a többieket meg majd
elolvassa barátságból vagy institutspartnerschaftból).
Baljóslatú és rossz parafrázis lenne, ha
azt mondanám, mindennek az az oka (die ursache), hogy az évtized
osztrák irodalma Bernhard köpönyegéből került
fel a könyvespolcra. Ha azonban végigtekintek a Bernhard-részlegen,
csak ki kell mondani, hogy az osztrák könyvespolc ha tetszik,
ha nem, Bernhard-polc. És ez abszolút leárnyékolását
jelenti bárki más próbálkozásának.
A Bernhard-(mánia)-történethez persze hozzátartozik,
hogy Bernhardot már megpróbálták többször
elfogadtatni a magyar olvasóközönséggel, pechére
sem a hazai olvasói kondíció, sem az állami
esztétikai berendezkedés nem kedvezett a műveinek.
Szerintem két legfontosabb könyvét, a Fagyot és
A mészégetőt Tandori Dezső már a hetvenes
években lefordította, és máig a legkeresettebb
Bernhard-művek az antikváriumokban. A nyolcvanas években
egy elbeszélés-gyűjtemény (Az erdőhatáron)
és egy német-osztrák mai elbeszélés-irodalmat
bemutató kötetben a Járás jelzi Bernhard egyáltalán
nem ismert művészetét. És - jellemző módon
- csak halála után kezdődhetett a Nagy Felfedezés.
Thomas Bernhard áttörése a Nagyvilágnak köszönhető:
az akkor még egyetlen folyóirat, amely világirodalmat
közölt, hamar lépett berhardilag. Csak néhány
cím mutatóban és a gyakoriság kedvéért:
Hősöktere (1989/8), Claus Peymann és Hermann Beil a Kocsonyaréten
(1989/11), Claus Peymann vásárol egy nadrágot és
aztán együtt ebédelünk (1990/12), versek (1993/5),
Ritter, Dene, Voss (1993/9), E folyóiratközlések közepette
a Magvető és az Európa még beillesztette régi
könyvsorozataiba (emlékszel még, barátom, arra
az olcsó és igénytelen rakéta regénytárra,
no meg a modern könyvtárra?) a nyolcvanas évek
első felében írt erős biografikus ihletettséggel
átszőtt, úgymond könnyen, egy szuszra olvasható
Bernhard-regényeket (Wittgenstein unokaöccse, A menthetetlen),
amit az ugyancsak "szellős" életrajzfolyam követett az
Ab Ovonál, amely ellentmondva az eredeti megjelenésnek és
előnyben részesítve egyfajta kronologikus olvasat lehetőségét,
az utolsó kötettel, az Egy gyerek megindul cíművel
indult hódító útjára. A magyar nyelvű
Bernhard-kiadásokhoz igazodó magyar olvasó így
egészen más struktúrában kapta kézhez
a Bernhard-történetet. Érdekes az is, hogy éppen
a fiktív életrajzi ciklust követő, ugyancsak személyes
történetekkel teli rövid Bernhard-regények magyar
kiadása megelőzte az elvileg azt poétikailag befolyásoló
ötkötetes sorozatét. (Sok mai Bernhard-rajongó
ismerősöm - ahogy igazából én is - éppen
a Wittgenstein unokaöccsével és A menthetetlennel került
a mester hálójába.) És eközben már
évi két-három könyvvel tessék számolni!
Így történhetett, hogy az 1993-ban útnak indított
új, világirodalmi igényű folyóirat, az
Átváltozások, első számát Thomas
Bernhardnak szentelte (benne a nagyon fontos Három nap és
a kevésbé izgalmas II. Erzsébet), a Színház
pedig A színházcsináló Kamaraszínházbeli
sikerén felbuzdulva (a nagy Bruscont számomra még
mindig a nagy Sinkó játssza) majdnem ugyanekkor állított
össze egy speciális Bernhard-blokkot.
Az osztrák költők, ahogy a drámaírók,
elég gyéren kerülnek a könyvespolcra: a kilencvenes
évek elején a Nagyvilág számára (1993/12)
Tandori még lefordít egy egész csapatot (Wolfgang
Bauer, Ilse Brem, C.W. Rigner, Ingram Hartinger, Martin Ohrt, Hans Augustin,
Gerhard Bolaender, Hans Raimund és Mike Markarit), de ahogy a Droschl-szerzők,
úgy az itt szereplők is csak egyszeri alkalomhoz jutottak.
Celan, Donhauser, Jandl mellett Bernhard az In hora mortisszal az osztrák
költészet reprezentánsa. Én azonban nem vagyok
abban biztos, hogy a Bernhard-dömping csúcsán még
a mester fiatalkori verseivel is meg kellene ismerkednünk. Tény,
hogy egyes folyóiratok, így a Nagyvilág, az Átváltozások,
az Enigma és a Magyar Lettre Internationale 1993 és
1996 között - nyilvánvalóan az elbeszélő
és drámaíró Bernhard magyarországi kanonizálása
után - megpróbálva még némi szerény
újdonságot felmutatni, felvillantották Bernhard lírai
énjét. A Jelenkor kötete csupán azért
érdekes és értékes, mert egy kitűnő
költőtárs, Kukorelly Endre átköltéseiben
jelentek meg a versek, bár igazából még azt
se mondhatnánk, hogy akkor ez most Kukorelly kötet volna. Ugyanakkor
Klimó Károly színes rajzai és a kétnyelvűség
felvállalása nem költészeti csemegét,
de kellemes könyvet eredményezett.
Nekem már a kilencvenes évek közepén gyanús
volt, hogy két Bernhard-mű, melyeket én, hadd legyen
továbbra is személyes a Bernhard-olvasatom, igen-igen fontosnak
tartok, valahogy nem akarnak megjelenni. Most, hogy már igazából
majdnem minden megjelent, mégis állítom, hogy a Verstörung
és az Auslöschung hiányában Thomas Bernhard csakis
és kizárólag kalaptalan király Magyarországon.
Ha látensen is, de a Bernhard-egyeduralomnak vannak rossz értelemben
vett konzekvenciái. Értsd: hangsúlyeltolódások
és szerzőeltűnések. Érdekes, hogy Peter
Handke, az osztrák elbeszélő-irodalom másik
védjegye (Franciaországban és Németországban
még mindig az, bár Ransmayrnak sikerülhet talán
a puccs) lassan eltűnőben van a magyar könyvespolcról.
A nyolcvanas évek elején az abszolút csúcsot
és mércét jelentette, ma már csak Wim Wenders
Berlin-filmjének forgatókönyvírójaként
ismert, ha egyáltalán, ami viszont sokkal kellemetlenebb,
pletykaszinten jugoszláv témájú esszéinek
botrányhőseként. Bár a Magyar Lettre Internationale
annak idején félresikerült, és így alaposan
félreérthető fordításban közölte
Handke szlovén illetőségű írását
(Hetedhétország trónfosztása, 1991/3), a többit
azonban, melyek talán még jobban is érintettek volna
bennünket, magyarokat (Handke mindannyiszor átutazott Magyarországon
is), befödte a dinári hó. Igaz, legfontosabb elbeszélése,
Az ismétlés 1990-ben még megjelent, de azután
folyóiratok védbástyái mögé kellett
hogy visszaszoruljon. A Pompeji kétszer is otthont adott Handkénak
a Még egyszer Thukydidesnek ciklus néhány részlete
az 1994/3, az A fáradtságról című poétikus-filozófikus
dialógesszéje az 1997/4 számban olvashatók.
Lehet, hogy másnak nem érv, nekem azonban igen: Handke legutóbbi
munkái (A távollét meséje, a Jukebox- és
a Geglückter Tag-esszé, az Egy évem a Senki öblében
eposzi nagysága) nárcisztikus beállítottságukon
túl is - vagy éppen azáltal - a poétikai nyelvművészet
legigényesebb és legszebb darabjai - egzisztenciális
értelemben is. Handkéhoz hasonlóan járt Ingeborg
Bachmann. Hogy verseskötete nem létezik magyarul, hogy eszszéit
folyóiratok csak elszórtan közölték-közlik
(Határ, Műhely, Nagyvilág), hogy a Malina című
regényéről egyre többet hallunk, de olvasni nem
olvassuk, pótolhatatlan veszteség. Különösen,
hogy az osztrák irodalom női vonalából Frischmuth
"elesett", hogy Jutta Schuttingot Nagyvilágbeli bemutatása
után két évvel a 2000 már Julianként
kénytelen újra-bemutatni, és hogy más nincs
is a Bernhard-hatásúnak fülszövegezett és
reklámozott Elfriede Jelineken kívül. De szerény
vélekedésem szerint Bachmann hiányában hova
Jelinekkel?
Van három folyóirat a polcomon. Mindháromban az
a közös, hogy az 1995-ös frankfurti könyvvásár
díszvendégeként szereplő Ausztriára reflektál.
A leghasznosabb talán a Magyar Lettre Internationale összeállítása
Hogyan legyünk osztrákok? címmel (1995/17), melyben
Günther Freitag, Wilhelm Grond, Lucas Cejpek, Helmut Eisendle, Oswald
Egger, Julian Schutting, Kurt Neumann, Elfriede Jelinek, Werner Schwab,
Ingram Hartinger, Felix Philipp Ingold, Antonio Fian, Peter Handke és
Wendelin Schmidt-Dengler képviseli az aktuális irodalom kalandjait.
Az Alföld 1995/5-ös számában fájóan
pontatlan és idegesítően ötlettelen tanulmány
olvasható a '45 utáni osztrák és magyar irodalom
érintkezéséről Hima Gabriella elfolyó
tollából. A Tiszatáj pedig, lekésve bár
a könyvvásár idejét, Fried István összeállításában
közöl örök Handke-, Bernhard- és Buchebner-aktualitásokat
(1996/6). Az 1995-ös év alaposan kihatott a magyar könyvbemutatókra
is. Erich Hackl, Josef Haslinger, Robert Menasse, Christoph Ransmayr és
Robert Schneider egyes könyvei a könyvvásár aktualitása
miatt kerülhettek Magyarországon kiadásra. Kíváncsi
vagyok, ki nyer a mieink közül meghívást az idei
könyvvásáron osztrákékhoz. (Ha jól
hallottam, és ami biztos, Esterházyt szokás szerint
a Residenz, Garaczit újra a Droschl, és ami új, és
aminek nagyon örülni kell, Márton Lászlót
a Zsolnay viszi idén Frankfurtba...)
És még néhány név, akiket én
különösen sajnálok, hogy nincsen (még) helyük
az osztrák könyvespolcon. Ha szabad volt kritikát gyakorolnom
a kései műkiadások bizonytalan befogadhatósága
felett, azért hadd mondjam el, hogy miközben Freud összkiadás
zajlik magyarul, addig a századforduló két nagymesterének,
Hugo von Hofmannstahlnak és Arthur Schnitzlernek a művei nem
léteznek mostanság magyarul. Hofmannstahl elbeszélései
és drámái soha nem is jelentek meg önálló
kötetben, Schnitzlerről pedig még nem sikerült leverni
a port, holott jól benne járunk a múltszázadvég
(újra)felfedezésében saját századunk
végén. És lapozgatom írás közben
Wendelin Schmidt-Dengler Bruchlinien. Vorlesungen zur österreichischen
Literatur 1945 bis 1990 (Residenz, 1995) és Klaus Zeyringer Österreichische
Literatur 1945-1998 (Haymon, 1999) című köteteit, melyek
olvasmányos és informatív metszetét adják
mindannak, ami '45 után az osztrák irodalomban lényegbevágóan
és halálkomolyan történt (nekünk ilyen mikor
lesz a '45 után magyar irodalom történeteiről?),
és nézegetem mellé Manówicz fényképeit
(ez sem ártana!) a legutóbbi osztrák debütánsokról
(Österreichische Autorinnen und Autoren. Debuts der letzten zwanzig
Jahre. Böhlau Verlag, Wien - Köln - Weimar, 1995), és
e három gyűjteményes könyv - persze - érdemtelenül
magyar nyelvű könyv nélkül maradtak egész
sorát adja: Gerhard Fritsch, Hans Lebert, Albert Drach, Marianne
Fritz, Gerhard Roth, Friderike Mayröcker, Josef Winkler, Werner Kofler...
Mégiscsak szerény részleg ez a virtuális osztrák
könyvespolc.
Azért mégis: hogy szinkronban legyünk újra
a szomszéd irodalommal, visszaadjuk némi hangsúlymódosítással
az osztrák perspektive (34) Magyarország-projektjét
(1997-98): Olvassák el a Tiszatáj Osztrák történetek
című, 1999-es tematikus különszámát.
Megtudják belőle, hogyan dobogtatja meg Josef Winkler, Werner
Kofler, Christoph Ransmayr, Michael Donhauser, Erich Hackl, Josef Haslinger,
Robert Schneider és Antonio Fian az osztrákozó magyarok
szívét.
A generation next sikerkönyvírói pedig (és
persze), mindenekelőtt és számomra: Franz Josef Czernin
(Anna und Franz. Sechzehn Arabesken), Franczobel (Böselkraut &
Ferdinand) és Raoul Schrott (Finis Terrae, Die Erfindung der Poesie)
a következő évtizedre maradtak. De velük tényleg:
okosan és vidáman (újra) lehet (mit) kezdeni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta