Tudom már, az a szelíd boldogtalanság, ha az ember csupán személyes jóságával képes ellensúlyozni a rosszat.
Körözünk. Köntörfalazunk.
Körözünk egy város fölött, keressük
a tárgyat. Lassan közelítjük meg a helyet, ahol
elbeszélésünk hőse életének leghosszabb
idejét töltötte.
Mintha a Fellegvárról pillantanánk le Kolozsvárra.
Lassan forgunk körbe: jobbra ellátni a Vlegyászáig,
megkeressük Monostoron a legrégebbi templomot, tőszomszédságában
laktak a sógorék, - de az a ház nincs meg, lebontották,
amikor az itt látható irdatlan tömbháznegyed
épült. Pillantásunk a Szamos selymes szalagján
siklik a Sétatér zöld pamacsáig, majd a villamossíneken
vissza a Magyar Színház kerek kupolájáig. Szemben
a Feleki tető, a Házsongárd sötétzöld,
elöntött foltja, a főtéri Szent Mihály templom,
a Ferencrendi barokkja, balra a Farkas-utcai református templom
háromszöge, aztán balra, elöl, a szecessziós
tornyok, kémények tömkelege között a Széchenyi-tér;
szemünk megkeresi a hatvanas években épült mozi
széleshomlokú épületét, majd a fentről
patkó-formát mutató házat. A fordított
U két lábán, a tűzfalon fehér mészvonal
keresztje, kirajzolódik a folyosó, a magas ablakok sora,
a csipkés vaskorlát. Ekkor még rövid csipkefüggönyök,
rugós vászonrolók védik a napsütéstől
és pillantásainktól a szobákat.
Rajongok azért az asszonyért, aki itt lakik.
Az ő ablakai nyílnak a hosszú folyosóra,
és a szomszédok, akik ott elhaladnak, önkéntelenül
benéznek. Látják, hogy a férje most sincs otthon.
Biztosan Bukarestben van. Vagy Szinaján. Vagy Borbereken. Valamelyik
alkotóházban. Vagy terepen? Moldovában? A Magyar Autonóm
Tartományban? Fölfűtött újságírónők,
rekedt íróasszonyok, pillázó színésznők,
kerek parasztasszonyok körében. Nem igaz?
A kamera lassan közelít, mint a karvaly.
Nem, a karvaly gyorsan lecsap. Mi is.
A nő ott ül az első, a nagyobbik szobában. A mahagóni ebédlőbútor intarziái pávafarok formájúak, gazdag faragás ékesíti a vitrint és a székeket. A belső szobában biedermeier ülőgarnitúra, komód és íróasztal áll egy ébenfakeretes, metszett üveges hármasszekrény társaságában. Mindkét szobában kissé szakadt, nagymintás olténiai szőnyegek fedik a fényesre vikszolt parkettet. A bútorokat a háziasszony válogatta össze, miután hazakerültek, egyszál ruhában. Az elpusztultak bútorait a hitközség gyűjtötte össze, és osztotta ki az életben maradottaknak. Onnan került ki a fehér konyhaasztal is a székekkel, az üveges almárium, a pléhlemezzel fedett mosogatóasztal. A falikút és a csempés, rézlappantyús nagy tűzhely közé került egy fásláda. A varrógépet, amelyet a szigeti szomszédok adtak vissza, az ablak alá tették. "Anyám Singerje." Az aszszony választotta az indamintás, öt fehér gömbös csillárt, amely hosszú árnyakat vetett a plafonra és a falakra. A gyerek mindig félve nézegette ezeket a vonalakat.
A gyerek, az később volt. Azaz: most, amikor benézünk
az ablakon. A nő ott ül, a kisdívány mellett,
a pizsamás alak félig az ölében fekszik. Hősünk
énekel.
Kerek, nem, inkább hatszögletű az arca; sötétbarna,
hullámos haja a homloka fölött magasra tűzve. Fehér
blúzát piros és fekete pettyek élénkítik,
puha barhentszoknyájába fúrja fejét a gyerek.
A nő szeme világosbarna, ragyog a fogsora, nagy, gondos keze
van. Szép és fiatal. Elmúlt 42 éves. Ül
és énekel.
Ez egy népi demokrácia, Románia. Gheorghe Gheorghiu Dej és pártja kormányoz Bukarestben. Ez itt Kolozsvár. Politikai foglyok ülnek a börtönökben, sokan, az egész országban. A nővel sokféle szörnyűség megesett már, és nehéz évek állnak előtte. ő még nem sejti ezt, úgy gondolja, most már vége a pokolnak. Ekkor még hisz ebben a demokráciában. A háború előtt és alatt azért szervezkedett, hogy ez legyen. A deportálás előtt három évvel, 1941-ben, két hétig gumibottal verték a talpát és a tenyerét a szamosfalvi börtönben. Férjét keresték rajta, - mondja meg, hová tűnt. Sosem felejti el 1941.augusztus 20-át, Szent István napját: aznap nem verték. Hívják majd azt az állami ünnepet Alkotmány napjának, az Új Kenyér Ünnepének, Államalapításnak, - neki élete végéig ez fog eszébe jutni róla.
Száraz forróság zúdul be az ablakon.
"Vonul a kövér, augusztusi felhő az égen"-
így kezdi kisregényét a férje, az író,
egyetlen szerelme. A kolozsvári augusztusi felhők vastagok,
- kemény felületek és éles körvonalú
tetővörösek, kolostorsárgák, folyófehérek,
fúzöldek metszik egymást. Augusztusi este, nyolc óra,
lángol a nap nyoma a tetők és tornyok fölött.
Az ablakból a nő a Fellegvár fáira, az ejtőernyősök
ugrótornyára és a nyugati égboltra lát.
Mintha nem lenne szokásban gyereket ringatni, altatót
énekelni. Abban a nagyvárosi világban már nem.
Ez a nő nehezen, 38 éves korában szülte meg gyerekét.
Neki énekel. A másodiknak. Csak ez maradt életben.
György
Bertukának meg sem mutatták az első gyereket. Elgyötörten
hevert, a kétnapos vajúdástól és a narkózistól
félájultan. Néhány nap után merték
neki megmondani.
A nőgyógyász, egy szakavatott, sok viszontagságon
átesett orvosnő és az idős gyerekgyógyász
behivatta az apát, Karcsit, a folyosóról. A harmincnégy
éves, harcias újságíró ott toporgott,
rosszat sejtve lépett a kórterembe. Hol a fiam?
Hogyan keveredhet az ujjongás az ordítással, bent
és hatalmasan, mások számára hallhatatlanul?
Itt fekszik ez a sírdogáló kis hús, belőlem
és Bertukából, - meg kell szoknom, hogy apa vagyok,
egy órája Táti ... és én, én
mondjam meg, én döntsem el, hogy...?! Hiszen... hiszen... engem
is...
Három és fél kilós, fekete hajú,
gömbölyű kisfiú. Gyurinak hívják.
Hívnák.
Karcsi két éve került haza Mauthausenből.
Élettelennek látszó és az SS-legények
kutyáitól összemart testét a halottégető
kemencéknél szolgálatot teljesítő két
Sonderkommandós fogoly ragadta meg. De nem a betolásra váró
halott-rakomány tetejére dobták, hanem egy deszkára:
egyikük észrevette, hogy él. Bevitték a revírbe.
A felszabaduláskor egy amerikai ápolónő
ölben vitte ki a vöröskeresztes kocsihoz. Harmadnap a szomszédos
kórházi ágyon öccse, György, meghalt egy
vajaskenyértől.
Érezni? Annyira még nem élt. Utóbb gondolta
úgy, milyen rettenetes, milyen jó, hogy egy nő is ölbe
kaphatta.
Karcsi áll, nézi a fiát, húsos orra egyre
vörösebb.
György. Gyurika.
Tíz esztendő múlva, halála előtt két
évvel jelenik majd meg egyetlen jó elbeszéléskötete,
a Mesterhegedű. Se szocialista realizmus, se népvezérlő
ideológia. Ratosnya fatelepéről szól és
egy békebeli zsidó családról. A könyv
minden történetében Gyurikának hívják
a fiút. És szinte minden mondat nyitott, lebeg, három
bizonytalan ponttá foszlik el.
A kisfiú lábacskája élettelenül lóg,
béna: a két orvos megmutatja az apának a nyitott gerincet.
Ezen akkor, 1947-ben, Kolozsváron aligha lehetett segíteni.
Karcsi a gyerekre mered. A két orvos türelmesen vár.
Ne vigyék szopni, hagyják meghalni - indítványozzák
halkan. Ne mutassák meg az anyának. Úgy könnyebb
elviselnie. És rejtse el az amerikai sógortól érkezett
csomagot, a pici világoskék holmikat.
Így történt, hogy Bertuka nem látta a kisfiát.
Utóirat: 1949-ben, éhínséges esztendők
után, Bertuka újra gyereket szült. Nem bírta
világra nyomni, forcepssel, fogóval húzták
ki belőle. A szülők óvatosságból
nevet sem választottak még a kislánynak, aki a világoskék,
fiúknak való rékliket megörökölte.
Nézd ezt a képet, hogyan szorítja magához
Bertuka az egyetlenjét.
Ennek a gyereknek nem volt hibás a gerince. De 18 év
múlva, a hátáról - arról a helyről,
ahol az előző gyereké nyitott volt -, egy csomót,
egy hajdani iker-kezdeményt kellett sürgősen eltávolítani.
Csak a negyedik műtét volt sikeres, másfél év
után, 1968-ban.
A fiakban? Hetedíziglen?
u
Mindent be kell vallani?
Az indulatot, a félelmet, a konokságot, a bizalmat, a
tévedést? A szégyent és a kétségbeesést?
Mindent. Csak a mélységgel együtt.
A földre a poklon át vezet az út.
Aki alkata szerint nem bigott, az előbb-utóbb minden vallásban
megszégyenül, és eretnekké minősül.
Szeretnék alkudozni.
Nem lehet. Írjuk le: ez az asszony 1936-ban belépett
az illegalitásban működő Román Kommunista
Pártba. 1940 után az Erdélyrészi (Észak-erdélyi)
Párthoz tartozott, amelynek titkára Józsa Béla
volt, a Munkássegély szervezője. őt a második
nagy letartóztatási hullámmal vitték el Szamosfalvára.
Addig verték, amíg belehalt.
Karcsi is eljárt a tüntetésekre, titkos előadásokra,
ügyesen röpcézett, de mindig nagyon félt. Bertuka
jobban úrrá tudott lenni a félelmén.
A tanok azt ígérték, hogy lehetséges egy
másik világ, amely az olyan szegény emberekre néz
majd, mint ők, akik hét- és nyolcgyermekes családból
származnak. Azt hitték, hogy a nép, mint egy gerenda,
fölemelhető. A nép azonban, később, betonnak
bizonyult, és mindenkit agyonnyomott, aki föl akarta emelni.
A fogdmeg
Amikor csengetett, Karcsi jött a kapuhoz. Az ünneplő,
finoman csíkozott zakóját kapta magára, de
nadrágja alól kivillant csupasz bokája: zoknit húzni
már nem volt ideje.
- Bent van a hekus - súgta. - És Weisz Éva. A
kamrában.
- Indíts! - mondta Bertuka. Karcsi kívülről
ráfordította a kulcsot. Kétszer. Azzal ketten két
irányba indultak el. Karcsi futólépésben, Bertuka
ráérősen, nevetgélve magában, összeszorult
gyomorral.
A kezdő nyomozó órák óta a marxista
irodalmat böngészte. Nem hallotta a csöngetést,
épp egy Atheneum-kiadványban mélyedt el, és
ezért az sem tűnt föl neki, hogy a házigazda megy
kaput nyitni.
Weisz Éva meg ott állott a kamrában. Képzelhetjük.
Se tüsszenteni, se pisilni...Mit keresett ott Weisz Éva? Jó
kérdés.
ő volt az, aki a munkásmozgalomba vitte
őket. A legjobb barátjuk élettársa. Erre járt.
Most jött látogatóba. A házigazda felesége
meg éppen magánórát ad az orvosnő gyerekeinek.
Bertuka félt. Azt hitte, követi valaki. De azért
visszament a két gyerekhez, az Eperjes utcába, az úri
villanegyedbe. Az akácfák, gesztenyefák, hársak
derékig meszelt törzse fehéren villogott a kánikulában.
Az orvosnő gazdag, de úgymond, haladó személy
volt, s miután látta, hogy a kerekarcú némettanárnő
reszket, leültette, kikérdezte, teát öntött
belé. De hiába vigasztalta Bertukát, a hasonlóképpen
haladó nézeteket valló sógornőjével
együtt, ő csak reszketett, és nem tudta, hol van Karcsi.
Karcsi megiramodott a Szamos utcába, a bátyjához,
aki a Zsidó Líceumban pedelluskodott. Elviharzott az őrtálló
katona előtt, be a nyitott lakásba, ott sehol senki. A szekrényből
kimarkolta a bátyja felöltőjét meg egy kalapot,
azzal továbbállt. Az utcán nekiszaladt Bertuka egyetemi
kolleganőjének, aki a közelben, a Hosszú utcában
lakott.
- Hová mész? - kérdezte a hölgyike.
- Hozzátok.
A bátyja, amikor előkerült, megrémült
a tárva-nyitva hagyott szekrény láttán. Az
őr elmondta, járt itt valaki, hajadonfőtt, így
és így nézett ki. Zoli báty azonnal tudta,
ki volt, rohant a Teleki utcába, Karcsiékhoz. Ott csak Weisz
Évát találta, ki kellett húznia az ablakon;
Zoli adott neki valami pénzt, hogy utazzon az első vonattal
Váradra, a szüleihez. ő maga elindult a nagynénjükhöz,
a nagyszájú, perlekedős Anna nénihez, a Kövespadra.
Sejtése igazolódott, estére Karcsi Anna néniék
nyúlpadlásán kötött ki, amely már
kétszer szolgált Józsa Béla búvóhelyéül
is, legutóbb egy hónapig. Karcsi meglehetősen nagy
olvasottságra tett szert ebből az alkalomból: egy évig
bujkált Anna néninél. Flaubert-t, Tolsztojt, Balzacot
habzsolt. Azután másfél évig Nagyváradon
rejtőzködött, nem más rejtegette, mint Weisz Éva.
Bertukát a doktornéék bújtatták
néhány napig, végül a sógorához
jött érte a titkosrendőrség. Bertuka épp
mosdott a konyhában. Megvárták, amíg befejezi,
- aztán egy autóba ültették. Józsa Béla
is ekkortájt bukott le. őt Bertuka soha többé
nem látta.
Fél hónapig verték, naponta kétszer. Mondja
meg, hol van a férje. Gúzsba kötötték, és
gumibottal ütlegelték, a tenyerét, a talpát.
A szalmazsákon fel-feldobta testét a láz. Augusztus
huszadikán nem verték. ő sok nőhöz járt
- mondta Bertuka a kihallgatótisztnek -, nem tudom, hol van. - Ha
sejtette volna, milyen igazat mond.
Szent István-nap után jött egy ellenőrzés.
Lehúzatták a cipőjét, megtekintették
padlizsánlila talpát: úgy megdagadt, hogy nem tudott
ráállni. Vajon meg voltak elégedve a végzett
földerítési és elhárítási
munkával? Kiengedték. Pár napig megint a sógorék
konyhájában aludt.
- A nyomozó? - Káromkodott, verte a kaput, kiabált.
Végül valahogyan fölkapaszkodott a kerítésre,
és kimászott. Nem tudta, hogy Weisz Éva a kamrából
figyeli.
u
Te kis Lasikl, szamárom, még mindig nem alszol, hanem
itt duhenolsz... - néz le a nő a gyerekre. - Úgy látom,
Laci bácsiék ma este már nem jönnek. Anyám,
a te nagymamád, azt mondta volna:"Ha jönnek, éljenek
száz évig. Ha nem jönnek, akkor százhúszig,
bisz hundert cváncik..."
Te kis Klipe! tudod mi az? úgy tapadsz rám, mint egy
pióca... Az öt kis kínai-t már elmondtam... próbálj
aludni. A-ludj, a-ludj, ki-csi lá-nyka - énekeli, egyre lassabban.
u
Anyám nagyon mélyen vallásos volt. Két
órával korábban kelt, mint feltétlenül
szükséges, hogy elmondhassa ugyanazokat az imákat, amelyeket
a férfiak...
Mi lányok, azaz Szerénke növérem meg én,
később Fricike, az anyámtól tanultunk imádkozni...
Anyám szerzett nekünk egy jiddis imakönyvet, benne volt
az egész Ótestamentum. Tács Himis volt a neve, és
képekkel díszítették; mi gyerekek ráfeküdtünk
az asztalra, és nagy élvezettel lapozgattuk.
Én a geológiaóráktól kezdve nem
tudtam többé hinni a bibliai történetekben, a tizenkét
egyiptomi csapásbant. Jitzhak Katz öccse, aki középiskolát
végzett, ajánlott nekem olvasnivalót: Darwint, H.
G. Wellst, Herzlt. Így aztán kapcsolatba kerültem a
baloldali cionista mozgalommal, rávetettem magam a világinak
tekintett könyvekre. Minden új volt nekem: a mozgalom, a fiatalok,
az éneklések, a tudományos előadások
Amikor később, a Sznif Háhsárá, az átrétegezési
tábor után egy évvel elhagytam Szigetet és
a szülői házat, a család megszaggatta a hajtókáját:
szerintük örökre elvesztem a zsidóság számára.
Annyira nem tagadtak ki, hogy ne mehettem volna látogatóba,
Karcsit is szépen fogadták, no meg tudták, hogy az
anyja, - a jólelkű, írástudatlan asszony, -
szintén máramarosi, visói, és kóser
konyhát vezet. De az esküvőnkre azért nem jöttek
el. Én jártam haza, látogatóba és mindig
nagy szeretettel fogadtak.
u
Van, aki a megpróbáltatások hatására
hinni kezd, és van, aki elveszíti a hitét.
Bertuka a háború végén egy igazságosabb
társadalomban hitt vallásos rajongással és
kétkedés nélkül. A felszabadulás hírére
a lágerben a sógornőjével, Irénkével
valahonnan kerítettek egy piros vászondarabot, és
kitűzték a vörös zászlót. De szovjet
csapatok helyett amerikaiak jöttek, fütyültek a zászlóra.
Ezért aztán csak Bertukát érte meglepetésként
az, hogy a Kolozsvári Bolyai János Tudományegyetemről,
a Dialektikus materializmus tanszékről - mint cionistát
és amerikai kémet - 1951-ben eltávolították.
Nem Isten útja bonyolult, hanem a vallásosságé.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta